Vers, próza / Állomások

Krebsz János
Állomások



[Látó, 2006. február]



1. Egy fénykép



Ezerkilencszáznegyvennégy nyarán készült a vadszőlővel befuttatott parasztporta boltos tornáca előtt, a huszonöt éves fiatalasszony párhónapos csecsemővel ölében ül egy tonettszéken, mellettük a harminchárom éves férj áll. Család. Nem fényképezkedős fajták, esküvői fotójuk, pedig igencsak elterjedt szokás ebben az időben, nincs. A háború és a front közeledik, lehetne az egyik magyarázata a megörökítés pillanatának, talán ott van az okok között, de biztosabban érzem, hogy a csúcson vannak, célba értek, minden beteljesedett. Azt örökítik meg.



Ha megkérdezik őket, pógárnak mondják magukat, bizonyára így is írnák le. Egy baranyai sváb faluban, Vokányban (ők Vákánnak mondják) készült a felvétel, a lakosság száz százalékban német ajkú, s a házaspáré a település legnagyobb, legforgalmasabb, legjobban menő vegyesboltja. A jegyzőékkel, a tanítóékkal, a pappal tartoznak egy társaságba, a falu legelőkelőbb, úri rétegébe számítanak. Virilisták, ami annyit tesz, hogy a befizetett adók összege alapján készült listán a helységben az első hely az övék.


Ekkoriban ez dicsőség. Van rádiójuk, jégszekrényük, motorkerékpárjuk, s zongora áll az egyik szobában, azt vették legutoljára, a kislány megszületése után.



A gyermek a házasság kilencedik évében született. Tizenhat éves volt a leány férjhezmenetele pillanatában, a fiú huszonnégy. Eltelt nyolc év a házasságból remény nélkül. Szokás szerint ebben az életkorban házasodtak akkortájt falun, bár a fiatalasszony nagyon vékony és talán fejletlen volt. A klinikák, orvosok annyit elértek, hogy kicsit fölhizlalták, de a gyermekáldás csak nem érkezett. A rokonság és a falu földolgozta a ritka, furcsa helyzetet, talán ők is beletörődtek. Még egy dokumentum megmaradt egy-két évvel korábbról: végrendelkeznek közjegyző előtt egymás javára.


Háborús évek járnak, a férfit elvihetik katonának, az asszony mindenféle kúrákra kórházba vonul időnként, bármelyiket érheti valami, a kétoldali rokonság fantáziáját megmozgatja a vagyon, a juss lehetősége. Erre válasz a közös végrendelet. Meg a gyermektelenségre. Az emberpárt összekovácsolta a közös siker és a közös kudarc.



A sváb falvakban szigorúan két gyermek a családi norma. A gyermekhalál itt is időnként áthúzza a számításokat, a fiatalasszonynak egy, a fiatalembernek két bátyja halt meg, mind tízéves koruk körül, diftériában. Mindketten második gyermekek, ha az elhalt testvéreket nem számoljuk. Az évszázados rend szerint az első gyermek, mihelyt házasuló korba ér, átveszi az irányítást, s a gazdaság a következő években, évtizedekben megtermeli a második gyermek taníttatását vagy saját portáját, földjét. Az egykézés túl nagy rizikó, de a születésszabályozás működik, csodálatosan megnyílnak a méhek, amikor az ideális kettőről egyre csökken a gyermekszám. A leány a szomszéd faluból származik, az iskolában sikeres és jó tanuló, a falu első gazdájának már tizenkét éves korában kérők elutasításával kell bajlódnia. A leány előtt a tanulás a nagy álom: tanító- vagy postáskisasszonnyá válni. Nincs hozzá példa, minta a faluban. Nincs is német nyelvű középiskola a közelben, magyarul annyit tud, amennyit a nemzet által ideküldött tanító beletölt a fejekbe. Kelengyét varrnak, stafírungot készítenek, bútort vásárolnak, a föltörekvés vágyából egyetlen dacos akarat marad, márpedig paraszthoz nem megy feleségül. Kijárja az ismétlőket, és vár.



Az öreg szülők kései kisfia szinte nagyszülő korukban érkezik. A tizennégy-tizenöt évvel idősebb nővér hamarosan férjhez megy, s az unokák és a kései jövevény között alig van pár év korkülönbség, együtt nőnek fel. Az eszes, talpraesett fiúcskát Siklósra, a magyar gyerekek közé járatják iskolába. Nagyok a célok, a sváb anyanyelvű gyermek rosszul beszél magyarul, a helyesírást élete végéig nem tanulja meg, de az osztály kedvence, bohóca lesz a hátrányos helyzet kiaknázásával. Ha nevetnek kiejtésén, furcsa szófűzésein, akkor gyárt még ilyeneket a többiek szórakoztatására.


Polgáriba is beíratják, két évet tud elvégezni. Lehet, hogy kudarcként élték meg, de volt hozadéka a magasba nézésnek: hibátlanul, akcentus nélkül megtanult magyarul. Üveges inasnak adták, onnan két hét után megszökött. Aztán megpróbálkoztak a boltos szakmával, ott megragadt. Előbb inas, aztán segéd, majd első segéd. Megtanulta a zsidó kereskedők összes trükkjét, elleste a fortélyokat. Húszévesen önálló fűszer-csemege boltot nyitott Siklóson, éppen a gazdasági világválság éveiben, s mint sok ezer vállalkozó, kisegzisztencia, ő is tönkrement, kis tőkéje elúszott.


Első segédnek lenni biztos egzisztencia, jó fizetés, majdnem családtag státus a hol siklósi, hol villányi kereskedő zsidó családoknál, de mégsem önállóság. Keresi a lehetőséget, honnan lehetne tőkét szerezni egy saját vállalkozás, kisbolt elindításához.
Akár érdekházasságnak is tekinthetjük egymásra találásukat.


Egyiknek szüksége van a várhatóan jelentős hozományra, a másikért végre jelentkezett valaki, aki nem a paraszti életformát kínálja a jövendő közös évekre. A szülők megpártolták a fiatalok kezdeményezését, és részletesen megtárgyalták, hogy a két parasztgazdaság mivel járul hozzá az induláshoz, s milyen kötelezettségeket vállalnak a további évekre. Két, az akkoriban átlagosnál jóval módosabb család elindított egy harmadikat, minden az ősi, szokásszerű forgatókönyv szerint történt. Mivel a faluban nem volt olyan nagy ház, amelyben az egész vendégsereg elfért volna, ezért, nagy lakodalom volt, három háznál folyt a vígasság, szépen elkülönült a két rokonság, a harmadik házban a helyi előkelőségek mulattak. A nászajándékok közül egy falióra maradt meg, az unokaöcstől kapta a nagybácsi, akivel testvérekként nőttek fel.



Az indulás nem volt könnyű. A falu közepén házat béreltek, amely alkalmas volt bolt nyitására is. A hozomány azonban kevesebb, mint amire számítottak. A pénz igencsak szűkivel volt akkoriban, a paraszti életforma megtermelte az adót meg a saját szükségleteket, a folyamatból kivonható pénz alig-alig csorgott. A két családi gazdaság küszködött a saját fönnmaradásával, hatalmas alkuk, csatározások után terményben, élelemben, borban, jószágban adták ki a részt, mikor melyiknek volt a legrosszabb a piaca.


Egyforma volt a két rokonság, saját érdekekkel, s mindkét helyen ottmaradtak az öregek, egyelőre munkaerő, később gond, ezzel is érveket lehet kaparni a magunk igazsága mellé. A szülők kontraktusa a fiatalabb generáció érdekei között átformálódott, s a testvéri kapcsolatok bomlásához vezetett. Első lecke: csak magukra számíthatnak. A kis bolt azonban elindult. Rájöttek, vagy ráéreztek, hogy a sváb kereskedő egyedi jelenség, ritkaság. A bolt mellett vásároztak, búcsúkba jártak, és hangos sváb szóval kínálták az árut. A falu is szívesebben vásárolt a maga fajtájánál, s kölcsönökből, hitelekből, adósságból építkezve, egyik lyukat a másikkal betömve, idegölő bizonytalanságok közepette pár év alatt talpra álltak. És azóta nem kérnek a járandóságból, bármelyik pillanatban megvehetnék a két gazdaságot mindenestül. Telik orvosra, szanatóriumra, budapesti színházlátogatásra, gyógyfürdőre. Fiatalok, szeretik egymást, s lemondtak évek alatt arról, hogy gyermekekben folytassák önmagukat. Együtt tudnak maradni. És váratlanul, amikor már senki nem számít rá, áldottá válik az asszony, gyermekük születik. Itt volt közös életük legsikeresebb pillanata. Egy fénykép őrzi.


2. Temetőben



Halottak napjára, mindenszentek ünnepére koszorút vittünk a vokányi temetőbe. Anyámmal ketten mentünk, többször, de egyetlen emlékként él a kamaszkori találkozás az ősökkel, a földbe költözött múlttal.



A családi emlékezet ködbe vesző rövidlátása…



Két-három generációnál többet nem őriz meg az emlékezet. Egyik nagyapámat bírónak választotta meg a falu, megbecsült, bölcs ember lehetett, de okossága nyilván a kortársak számára volt értékes, abban a világban tudott jó válaszokat adni a kihívásokra.


Egy másik ős Ferenc Jóska testőrségében szolgált, bizonyára szép szál, derék ember volt, ezért válogatták a díszelgő társaságba. Egy másik nagy nőbolond volt, halála után szerelemgyerekek jelentkeztek az őket megillető örökségért… Egyik sem lett miniszter, és egyik sem követett el akkora disznóságokat, hogy a históriák megemlékeznének róluk. Egy-két halványuló történet maradt utánuk, meg a süppedő sírhalom a temetőben.



Miért is cipelné magával az emlékezet a nagy körforgásba visszatért elmúltakat?



Van ebben valami nagyon természetes, gyakorlatias. Visszafelé haladva az időben, minden emberöltővel duplázódik az ősök száma, és ha levéltárakban ki is kutatható egyik-másiknak a neve, fölfedezhető néhány adat róla, miért pont őt tekintsük meghatározónak a sok névtelen közül? Születtek, szerettek, iparkodtak, gyűlöltek – és kiköltöztek a temetőbe. Kortársaik számára voltak barát vagy ellenség, vetélytárs vagy szövetséges, s velük elmúltak a kapcsolatok is.



Ködbe és homályba süllyed a múlt, mi is így fogunk szépen lassan kikopni az emlékezetből.



A családi emlékezést eddig inkább apám lendületes, poénokra hegyezett, ezerszer elmesélt történetei jelentették, amelyek, mint a népmesék, a szegénységből a gazdagságba, a kudarcoktól a sikerekig, az összeomlásokból a kikapaszkodásba íveltek, eléggé szabadon kezelve azt a valóságanyagot, amiből építkeztek. Anyám jobbára a folytonosságra, az életek és generációk hosszú motívumaira emlékezett, történetei a paraszti életforma évszázados egyformaságát tárták fel, amelyben a négyéves gyermek már a libákat őrzi, a hatévesre rá lehet bízni a disznót, nyolcévesre lovat, tehenet, a tíz-tizenkét éves már a felnőttek minden munkájában részt vesz. Saját sorsban megélt múlt. Apám megszínezett történeteiben a sváb falu spórolóssága, beosztása, szűkössége, szegénysége, földhözragadtsága olyan sötét, szinte már nyomorszínben jelenik meg, ahonnan, akár emberfeletti erőfeszítéssel, de szabadulni kell. Anyáméban egy biztonság, amelyben mindenki pontosan tudja a feladatát, s olyan létforma, amelyben nem fordulhat elő, hogy valaki éhezzen. Ahogy én tudom, nagyjából ugyanabból a vagyoni helyzetből jöttek mindketten.



A temető jólétről árulkodik. A két ezerkilencszáztíz előtt meghalt nagybátyám, tíz-tizenegy évet éltek, fejüknél sírkő, négysoros gót betűs versikével. A család két szemefénye távozott el, jelzi a kő a fájdalom nagyságát. Apai nagyapám rájuk temetve, neve nincs rávésve a sírkőre. Az öregek távozása nem olyan nagy csoda. Anyai nagymamám a testvére mellé temetve, vakon született leánygyermek, harmincegynéhány évet élt. Százévesnél öregebb köveken olvasom a nevem, a családi emlékezet semmit nem őrzött meg viselőjükről. Anna néném, őt sem ismertem, apám testvére, fiatalon, rákban halt meg, kriptában nyugszik, nem sokkal élte túl a szülőket. De tellett nekik kriptára, ami megint csak mond valamit.


Az öregek halála után valami rossz asztalon annyira összeveszett a két testvér, hogy én igen ritkán és csak feketében láttam a rokonokat. Apám is, anyám is második gyermek, ha az elhunytakat nem számoljuk, pótlásként születtek. A nagy királyi, nemesi családok országokat egyben tartó öröklési rendje a vagyont, birtokot megosztani nem akaró gyakorlattá vált a svábság körében.


Az elsőszülöttek beleültek a készbe, csak a népmesék jobbágyemlékezete oszt igazságosan fele királyságokat. Anna nénémnek napi programja volt a legforgalmasabb időben beállítani a boltba a testvéréhez, kellőképpen felhergelődni azon a jóléten, amiben azok élnek, eszébe idézni, hogy a beteges, öreg szülők terhe az ő gondja, aztán valamit megkérdezni vagy csak félhangosan megjegyezni – és a két kreizse már szidta egymást a vásárlóközönség legnagyobb gyönyörűségére.



Fölfigyelek két márvány síremlékre anyám intése nyomán, ez is a barátnőm volt, meg az is. Fiatalasszonyok nyugszanak, alig múltak húszévesek, kripta, márványkő, vaskerítés, holtukban nem sajnálták tőlük a cicomát. Megvolt a két gyermekük – angyalcsinálás falusi körülmények között, belehaltak.



Kopott, időrágta kövön olvasom a saját nevem gót betűkkel. És történetek, legendák, egykorvolt életek. Sziffert nagymamának volt egy vakon született lánytestvére, élt harminchat évet, egy másik leány ruhája meggyulladt a mezőn rakott tűz mellett, a sok alsószoknyás sváb viselet lángra kapott, futott ijedtében, s nem lehetett megmenteni, valamelyik őst Kreizse Krebszként emlegetik, a hangutánzó szóból alakult ragadványnév harsogó, hangos jelentése genetikus adottságot sejtet, mert apám is kicsit nagyothalló, és okkal, ok nélkül folyton hangoskodik, üvölt, kedélyeskedik, minden társaságból kihallik a hangja.



Ahol én kezdem az életemet, az nem a kezdet. Lázadok ez ellen ösztönösen, célszerűen akarom megépíteni a művet, ami én lehetek. Szüleim is ki tudtak szakadni saját erővel és akarattal abból a rendszerből, amelybe beleszülettek.



Ekkor nem túlságosan érdekel a magzatelhajtó barátnők tragédiája meg a balkézről szerelemgyereket produkáló nagypapa vérmes természete. Pedig a családi legendárium receptgyűjtemény a sorshoz. Ha ezekből választ valaki tudatosan, tudatlanul az emberélet állomásain, akkor nagyjából kiszámítható a folytatás. A közös legendárium tudja kezelni az ismerős helyzeteket, abból származnak tragédiák, ha valaki újít, olyan pályára lép, amihez nincs recept. Bennem elemi erejű a megőrzött kamasz, a kritika a fennállóval szemben. Végeredményben ez is a hagyomány tisztelete, odafigyel a sugallatokra, csak tudatosan szembemegy a kijelölt iránnyal.



Kodolányi János savanyú ábrázata kacsint ki a sírkő mögül, bizony anyanyelvre, vallásra, szokásra való tekintet nélkül mindenfelé éltek a születésszabályozás akkor még eléggé veszélyes eszközével.


Nem igaz, hogy az egykéző magyar kihal a vidékről, és helyébe nyomul az életképesebb szláv, német, román.



Anyám megsejthetett valamit a gondolataimból, és magyarázkodni kezdett. Hogy őneki a szokottal ellentétben éppen az volt a baja, hogy nem lehet gyereke, már le is mondott róla, belenyugodott, ha bele lehet ebbe nyugodni, amikor váratlanul sikerült, és soha semmilyen praktikát nem alkalmazott, eltelt még tíz év, és akkor születtem én, tizenkilenc év házasság után.



3. Kísérlet



Megpróbálom megjeleníteni azt a kis falusi boltot, ahonnan elindult a történet. Keveset tudok, az elbeszélések a ritka, emlékezetes pillanatokról tudósítottak; a két ember üzleti tapasztalata, együttműködési társasjátéka itt alakult, csiszolódott össze, s a sikeresnek bizonyult megoldások, fölismerések elkísérték őket a továbbiakban. Egy pont a világban, ahol megvetették a lábukat, és a későbbi újrakezdések mindig a kezdeti, az első siker receptjét próbálják újrakeverni az adott valóság elemeiből.



Egy szigorúan takarékoskodó, beosztással élő sváb falu fogyasztása, bolti költekezése pontosan mérhető, megbecsülhető, állandó értéket mutat. Heti, havi rendszerességgel vásárolnak cukrot, sót, petróleumot, gyufát, dohányt, időszakosan permetezőszert, szalicilt, és amikor tönkremegy a régi, vödröt, láncot, kapát, vasárut. A faluban már volt két bolt, a zsidóé és a Hangya Szövetkezeté. Megél mind a kettő, a megjelenő harmadik annyit jelent, hogy a számítható állandó jövedelem háromfelé oszlik.


Nem borul-e a konstrukció? A nagykereskedelmi és a kiskereskedelmi árak között meglévő árrés nagyon szűk játékteret ad a versengéshez. Nincsenek divatok és divatcikkek, nincs luxuskiadás, szigorúan tervezett az egész élet. A konkurencia és az új vállalkozó bizonyára fölmérte az adott lehetőségeket, talán megél mind a három, talán valamelyiknek be kell zárnia, versenyezhetnek kicsit az árak lefelé szorításával, de csak annyi a tét, hogy az adott állandó jövedelmet miképpen osztják háromfelé. Bele lehet pusztulni.



A bolt berendezéséhez nem kell különösebben sok eszköz. A két nagy szoba egybenyitásával elegendő tér keletkezik, a kamrastelázsi kinevezhető bolti polcnak, egy-két asztal pultként szolgál, behúzva viaszosvászonnal, s kell asztali mérleg meg egy nagyobb mázsa. Több és súlyosabb gond az árukészlet. A fűszer-csemegeáru beáll a fogyasztásnak megfelelő mennyiségre, de a paraszti élet számtalan eszköze, a petróleumlámpától a cipőkeféig, a gombtól a kötőtűig, és a permetezőgép-alkatrésztől a lószerszámig sokféle igénnyel jelentkezik, ám igen ritkán. Hatalmas, porosodó árukészletet halmozhat fel, aki minden igényre odafigyel, s lemarad, akinél nem kapható, ami a másiknál. A kereskedelemben forognia kell a pénznek, minél gyorsabban, annál jobb. A faluban állandó sebessége van. Kicsi trükkökkel javítható a forgalom, a bevásárló szülővel érkező gyermek a kasszánál, fizetés után kap egy cukorkát a szájába, csapra lehet ütni egy hordót, amikor úgysem lehet eladni a bort, s minden vevőt megkínálni mint betérő kedves vendéget, ki lehet írni, hogy egy-két fillérrel olcsóbb befőzési időben a kristálycukor; apró hullámokat indít, a nagy áramlások változatlan egykedvűséggel sodorják az életet. Tisztesen meg lehet élni, koptatni az adósságokat, tervszerűen berendezni a jövendőt.



Tizenéves feleség, huszonéves férj, az összeszokás időszaka. Kialakul az élet mindennapi rendje, amelynek fő szervező ereje a bolt nyitva tartása, ehhez igazodik a reggeli felkeléstől az ebéden át a szabadidőig minden. A keretek talán kevésbé szigorúak, mint a hajnali keléssel, állatokkal, földdel, folyamatos tennivalókkal parancsoló gazdálkodó életmód, vannak időszakok, amikor óraszám nem nyitja senki a boltajtót, csak üldögél és vár a kereskedő, máskor mintha a falu egész lakossága itt nyüzsögne, s mind egyszerre akarja a két deka élesztőjét, skatulya gyufáját megvenni. Ennek is van kiszámítható ritmusa, hozzáigazodnak a mindennapok. A feleség megtanulja a gyakorlatban a stanicli-hajtogatást, a gyors összeadást a papíron, a pénz kezelését, az ezer apró fortélyt, amivel meg lehet fogni, ki lehet mérni, meg lehet olvasni a sokféle árut. A férjnek nincs türelme a tanításhoz, egyszer megmutatja a maga begyakorlott sebességével, és nem érti, miért nem megy azonnal a másiknak. A későbbiekben is a feleség tanítja be az inasokat, a férjnek nincs türelme, hamar indulatba jön, emelkedik a hangja, ordít. Amúgy is kicsit nagyobb hangerővel beszél, mint mások, akkor érzi elemében magát, amikor tele az üzlet, olyankor kiereszti a hangját, mindenkinek rá kell figyelnie, egész műsort csinál. A csendes, inkább visszahúzódó természetű feleség eleinte szégyelli az állandó cirkuszt, míg meg nem érti, hogy a látványosság, a színesség, a vonzás hozzátartozik a sefthez. Mert a falu megkedveli az új, fiatal boltost, megyünk az „ifjúhoz", mondják, mert a cégtáblára rákerült az iparengedélyből az ifjú szó.


A jegyző a két azonos nevű lakosból a fiatalabb számára állította ki az engedélyt. A mi fajtánk, sváb gyerek. Itt nőtt fel a faluban. És a megkapaszkodás apró fogásaival előbb bolti bútort gyártatnak az asztalossal, aztán kirakatot vágatnak az ajtó mellé, új, szokatlan árukkal lepik meg a vásárlóközönséget.



Kellett valami gazdasági fellendülésnek is történnie a háborút megelőző években, s meg kellett érezni a felhajtó erőt, amivel emelkedni lehet. A férj álma, segédéveinek legmagasabb pozíciója a rőfösáru-részleg vezetése a városi nagy áruházban. A készruha akkoriban még ritkaság, mindenki varr vagy varrat. A falusi ember vagy a vásárokon vagy a városban szerzi be ilyen szükségleteit.


Kinek jut eszébe faluhelyen rőfösárut tartani? Nem versenyezhet a városi nagyokkal, s a falusi ember, ha már időnként be kell menni a városba, csak szívesebben válogat a nagyobb választékból.


Valószínűleg sok vita előzte meg a döntést, kisebb vagyont kellett beleáldozni a minimális árukészletbe, adósságba verték magukat, s a vevők sem kaptak az újon. Ha vettek egy-két méter csipkét, az már esemény volt. Ott az árukészlet, ott az adósság. Akkor találta ki a férj a vásározást. Vasárnaponként kocsit fogadtak, mentek a környező sváb falvakba, búcsúkra, vásárokra. Színes, tarka, tetszetős, divatos méteráruval jelentek meg a sokadalmakban, náluk mindig árleszállítás, végkiárusítás, soha vissza nem térő alkalom volt. S ez sikeres lett. Sokszor többet kerestek egy-egy vásáron, mint a bolt egész havi forgalma. Ami eladhatatlan volt a faluban, azt csak el kellett vinni a vásárba, akár áron alul továbbadni, s olyat venni, amit visznek, mint a cukrot. Forgott a pénz.



Még egy tényező segített. Kezdett kinyílni a világ, hódítani a divat, tétova léptekkel elindulni a fogyasztó társadalom. A falvak népe, először csak a fiatalabbja, letette a viseletet. A nagyobbrészt maguk által fáradságos munkával, nagy időráfordítással előállított ruhadarabok nem voltak versenyképesek az új igényekkel. A mozifilm és az újság behozta a szabásmintát, a frizurát, az urasabb élet minden megvásárolható eszközét. A háborút megelőző évek konjunktúrája, ha csak a felszínén is, színesebbé tette a falu képét.


Eladósorban lévő lányok napszámba mentek, hogy keresetükből összerakják egy nyári kosztüm anyagának árát, a férfiak, legények divatos fazonú öltönyöket varrattak. A paraszt legalább külsejében hasonlatossá akart válni az urakhoz, a polgárokhoz.



A nagy kockázatokkal, s ennek következtében nagy nyereséggel vagy nagy bukással játszó hazardőr, és a kis lépésekben megfontoltan haladó, a meglévő biztonságot soha nem kockáztató konzervatív csukódott egy házasságba, egy gazdasági közösségbe. Vitáik, veszekedéseik mindig ennek a két egymásnak ellentmondó alapállásnak a háborúját folytatták, soha véget nem érőn. Mégis, úgy gondolom, ezzel a tűz-víz ellentéttel fékezték, sarkallták egymást kölcsönösen. Nagyobb harcokat vívtak egymással, mint a világgal. Mindketten úgy érezték, hogy legjobb törekvéseiknek, legnagyobb álmaiknak egyetlen akadálya a másik, aki kockára tenne mindent, avagy hagyja elszaladni a legjobb lehetőségeket. A folyamatos készenlét a másik törekvései ellen tette őket egy párrá.


Szeretniük kellett, hogy el tudják viselni egymást.



6. Utazás



A kalauznak fényesre koptatott, csattogó-kattogó lyukasztószerszáma volt, pörgette, zsonglőrködött vele, a kisebb állomásokon csak belefújt az egyik szárába, s éles füttyel megadta a jelet az indulásra, és a kartonpapír jegyeken szabályos kerek lyukakat vágott. – Nem akarod kipróbálni? – nyújtotta a kisfiú felé, aki szabályosan megrettent. A hatalmas embernek ugyanis hiányzott az egyik ujjperce, és a kisfiú biztosan sejtette, hogy a csonkaság meg a csillogó-villogó szerszám között rejtélyes kapcsolat van. A dolgokról rendre kiderül, hogy veszélyeket rejtenek, a szelíd házőrző, a Pajtás kutya, okos öreg állat, egyszer belekapott a kezébe, anyja elmagyarázta, hogy amikor eszik, akkor még megsimogatni sem szabad, a kés alattomos váratlansággal beleszalad az ember húsába, nem is fáj, csak utána nagyon, a kedves sekély patak a ház mögött rohanó áradattá válik eső után, kinn álltak a szomszédokkal, figyelték, nem lép-e ki a medréből, mert akkor be kell avatkozni, s akkor hozott a víz egy döglött disznót. A csalán, a darázs, a lépcső, a tövis, az ártatlannak tűnő hosszú fűszál mind sebeket, fájdalmat oszt.



A hajnali kelés után egykettőre elmúlt az álmos bódulat, az állomáson már csodálattal vegyes iszonyattal bámulta a gőzöst, a fekete arcú embereket, akik ezt a hatalmas monstrumot irányítják, uralják. A kalauz is ismerős volt, s mindig megkérdezte a kisfiút, hová utaznak, a válasz rendre ismétlődött, aztán el kellett sorolni, hogy mi mindenen kell utazni, amíg eljutnak az apuhoz. Először busszal, aztán villamossal, azután vonattal, és legutoljára lábbusszal. Ennél a pontnál az utazóközönség hangosan derült, és dicsérték a kisfiú okosságát. Az anya büszke volt, a félénk kisfiú csak mellé volt hajlandó leülni, szorosan odabújt testéhez, és ebből a fedezékből bátran beszélgetett, kérdezgetett, koránál sokkal értelmesebbnek, érettebbnek látszott. De tele volt rettegéssel, félelemmel, óvatossággal. Egyszer kivitte anyja a vécére, a kisfiú meglátta a nyíláson át az alattuk rohanó vasúti pályát, s közel sem mert lépni a csészéhez. Kínlódott még egy fél órát, hogy be ne pisiljen. Apja szerint nem igazán életrevaló, ő egy focizó, fára mászó, fékezhetetlen gézengúzt jobban tudna szeretni, anyja szerint majd kinövi. A feltételek nélküli szeretet csak az anyuból árad biztonságot adón.



A vokányi állomáson mindig van ismerős, pár szót váltanak, amíg az anyu összetekeri a kendőjét hurkába, koszorút formál belőle, a feje tetejére igazítja, s valaki fölsegíti a fejére a nehéz kosarat.


Pécsett inkább kézben viszi egyik járműről a másikra, udvariasak, segítőkészek a városi emberek, mindig akad valaki, aki fölcipeli a kocsiba vagy lesegíti, miközben a gyereket is le kell emelni a magas lépcsőről. Anya tele van aggodalommal, hogy vajon a nagylány fölkel-e a vekker csöngésére, odaér-e idejében az iskolába, és rendesen megtanulták-e együtt tegnap este a leckét. A nagylánnyal naponta tanulni kell, sorra veszik a tantárgyakat, különben nagy bajok lennének az iskolában. A kisfiúnak jó az esze, talán majd sikeresebb lesz a tanulásban. Megvették neki a Sicc mesekönyvet, s néhány olvasás után kívülről fújja az egészet.



Hajnalban, szinte még sötétben indultak, most reggeledik, fogni kell az anyu kezét, aki nemigen tud rápillantani, mereven, egyenesen tartja a fejét, csak a szeme sarkából tud kancsalítva lefelé nézni.


Poros hegyi földúton mennek, fölfelé kapaszkodnak. Kicsit sajnálja a kisfiút, akinek mindez természetes, ilyen körülményekbe született, ez van. A normális családi élet, az együtt élő, összetartozó emberek idilli együttléte ritka pillanat náluk. Talán ezért is félénk és magába zárkózó a gyerek, mert a család kellene normálisan működjön körülötte, hogy megbarátkozzon a külvilággal. Fárad a gyermek a kapaszkodásban fölfelé, amikor halihó hangzik messziről, a hegyek visszadobják a hangot. Az apu elébük jön, már látja őket, és harsány hangját kieresztve jelez. Az apu hatalmas, erős, félelmetes.


Csak fölkapja és a nyakába ülteti a fáradt kisfiút. Néhány szót váltanak a feleségével, aztán következik a játék. Az apa kérdez, a kisfiú válaszol. Ha van tizenegy diód, és megeszel belőle kettőt, hány marad? Kilenc. És ha még ötöt? Akkor négy. És ha még adok neked kétszer három diót? Kicsit lassabban jön a válasz, de megszületik, hogy tíz. Némi furcsálkodással, de élvezi az apa, hogy a négyéves gyermeknek megy a tízesátlépés, sőt a szorzás és az osztás alapjait is játszva elsajátítja. A játék szabályaihoz tartozik, hogy egy ponton a kisfiú kijelenti, ő most már jóllakott, egy diót sem tudna megenni. És nem számol tovább.



A földpadlós présházban az apu ágya még meleg, belefektetik a kisfiút, aki most pótolja a megkurtított éjszakai álmot. Délben kel, az ebédet csak turkálja, alig néhány ételt hajlandó megenni. Az apu világa, mint ő is, félelmetes. Hatalmas bikák bőgnek az istállóban, az apu csak úgy bemegy közéjük a vödör vízzel, megtermett farkaskutya feszíti a láncot, és a kapált szőlősorok után közvetlenül kezdődik a rejtelmes, homályos erdő. Az apu egyszer még egy rókát is agyonszúrt a vasvillával, amelyik bemerészkedett a baromfik közé. Együtt mennek kaszálni, a méteres sásszerű fűnek pengeéles vágása van. Egy ponyvára gyűjti az apa a lekaszált füvet, a ponyva széleiben lyukakba fűzött kötél, ezzel hatalmas batyuvá rántja össze a kaszálékot. Ezt a vállára kapja, a kisfiú is nagyot hórukkol és nyög segítségképpen.



A délután közepén indulni kell hazafelé. Az állomásig lefelé vezet az út, aztán ugyanazok a járművek fordított sorrendben, esteledik, mire hazaérnek, mindketten nagyon fáradtak.



Ismerős-idegen emberek jönnek, valószínűleg családtalanok, mert nem elviszik a bort, hanem itt szeretik meginni a maguk három-négy poharát, közben elbeszélgetve. A nagylány biflázza a leckéjét a konyhaasztal egyik végén, a vendégek iszogatnak, beszélgetnek, anyu vacsorát főz, a kisfiú ül a fásládán a tűzhely mellett, időnként bedob a spórba néhány fadarabot. Ő tüzel. Nagyon szereti a tüzet. A vendégek sokszor nem érzik meg, hogy menniük kellene, az éjszakába belenyúlik beszélgetésük.



A kisfiú bemegy a szobába, bekapcsolja a rádiót, a zöld macskaszem a szekrény nagyságú masinán lassan kinyílik, mint egy barátságos élőlény néz a kisfiúra, az esti mesét mindig meghallgatja.



A hosszú nap vége a hálószobában. A kettős házastársi ágyban anya alszik és a nagylány, a kisfiú rácsos gyermekágyban. Az éjjeli lámpa fényénél még zajlik a kikérdezés, Európa fővárosai, a memoriter vers vagy a kommunista eszme mártírjai, kérdés-felelet, kérdés-csönd, amíg nem megy vagy nagyon el nem fáradnak.


Ebben a feszült, ingerült légkörben csak megnyomja az ember a szemhéját, és mindenféle színes káprázatok jelennek meg. Isten közel van. Még imádkozni kell, valamikor régen úgy tanulta meg, hogy anyu előremondta, ő utána. Most már egyedül eldarálja. Magyarul a Miatyánkot meg az Üdvözlégyet. A nagymamánál ezt németül szokta, egyiket sem érti, csak mondja. A nagymamától tanult egyet, Ich bin klein kezdetűt, azt érti.




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Krebsz János


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.