Vers, próza / Árterület

Markó Béla
Árterület[Látó30 - 2020. január]



Amint azt már többször is megírtam, hiszen
valamiféle jelképes aktusnak is tekinthető,
bár nyilvánvalóan nem erről volt szó,
hanem fel kellett készülnünk a téli hónapokra,
így is eléggé megkéstünk vele, szóval aznap
éppen disznót vágtunk Csittszentiványban,
és amikor december 21-én dél körül hazaértünk
a marosvásárhelyi Tudor Vladimirescu negyedbe,
már a lépcsőházban sírva fogadott az egyik
szomszédasszony, hogy Meggyesfalváról,
a Metalotehnica üzemből, ahol a férje dolgozik,
elindultak az emberek befelé a főtérre, Istenem,
mi lesz velünk, ismételgette egyfolytában,
már kint van a katonaság is, nem mondtam neki,
hogy láttuk a harckocsikat mi is a Kossuth, vagyis
a Călăraşilor utcában, nem akartam még jobban
megijeszteni, de ahogy beléptünk a lakásba,
rohantam a telefonhoz, felhívtam a kövesdombi
barátomat, aki a meggyesfalvi téglagyárban
dolgozott, tudtam, hogy éppen szabadnapos,
kérdeztem, arrafelé mi a helyzet, most ment el
előttünk a tömeg, de miért nem a főúton,
már nem lehet, a Dózsa Györgyöt lezárták,
kerülniük kellett, így is mindjárt a főtéren lesznek,
a Városháza előtt, megyek én is, ne menj
sehova, élve van reád szükségünk, nem holtan,
ma sem felejtem ezt a mondatot, miért éppen reám
lenne szükség élve vagy holtan, csodálkoztam
magamban, de csak azért, mert magamnak sem
vallottam be, én is úgy gondolom, szükség van
reám, azért akarok bemenni, mégis nagyon
furcsa volt ez a mondat, attól kezdve teljesen
egyértelmű lett számomra, hogy nincsen visszaút,
ugyanis vannak ők, és vagyunk mi, többek közt
én is, akire szükség lehet még élve, meglátom,
mondtam, mindenképpen hívjuk még egymást,
beültem ismét a Skodába, visszamentem egészen
a Budai Nagy Antal utcáig, onnan már közel volt
a főtér, tényleg furcsák lettek a mondatok is,
a Telefonpalotánál kamaszok kiabáltak: Le
Ceauşescuval!, minden megváltozott, ilyen lehet
a pillangóeffektus, aztán belelőttek a tömegbe,
hatan meghaltak, de ez történelem úgymond,
azóta utcát neveztek el róluk, néhány nap múlva
már a győztes forradalom nevében kivégezték
a diktátort és a feleségét, láttuk a televízóban
mindannyian, nem élő közvetítésben persze,
micsoda morbid szófordulat, egyébként meg is
vágták a filmet, de azért benne volt a lényeg,
egy betonkerítés előtt hevertek mindketten,
nagy vértócsa sötétlett az asszony teteme mellett,
szétfolyt feketén, nem felejthetem, mint amikor
anyám a tyúkot az udvaron levágta, és a vért
belecsorgatta egy tálba, azóta is azon a mondaton
gondolkozom, hogy valóban élve volt-e szükség
reám, és vajon az a két nyomorult, akiknek
mindannyian akartuk a halálát, bárki bármit is
mond utólag, igen, ők élve semmmiképpen sem
kellettek nekünk, de holtan mire valók? Ha
forradalom van, kicsapnak medrükből a mondatok,

és rövid időre értelme lesz ismét a beszédnek.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Markó Béla


A szerzőtől még

   Egy mondat a szabadságról


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.