vers, próza / Átjárások, megérkezések. Találkozás Zsuzsanna Gahséval

Láng Zsolt
Átjárások, megérkezések. Találkozás Zsuzsanna Gahséval[2017. november]



Budapesten született 1946-ban. 1956 novemberében a szülei nyugatra menekültek, őt is magukkal vitték. Ausztriában telepedtek le, negyedszázadot élt Stuttgartban, jelenleg közel ugyanennyi ideje a svájci Müllheimben lakik. Első regényét tizennégy éves korában írta. Közel harminc könyv szerzője. Esterházy Pétertől Tolnai Ottóig sok magyar író német tolmácsolója. A Darmstadti Irodalmi Akadémia tagja.

Márciusban, amikor először találkozhattunk volna zugi felolvasásán, nem lehetett megközelíteni, annyian gyűltek köréje. Hazamentem, a honlapjáról kikerestem a címét, és írtam neki, szeretnék egy beszélgetést készíteni vele a Látó számára. Most nagyon elfoglalt, írta vissza, sokat kell utaznia, de később szívesen áll rendelkezésemre. Végül július végén találkoztunk. A frauenfeldi pályaudvaron várt, autóval vitt Müllheimba, ahol egy háromszáz éves volt lelkészi lakban élnek képzőművész férjével, Christoph Rüttimannal. Kint a kertben, árnyas fák alatt telepedünk le.
Azt írja Samuel Moser, az NZZ kritikusa a Jan, Janka, Sara und ich című könyvedről, hogy a svájci irodalom új topográfiáját teremtetted meg. Másutt meg azt olvastam prózádról, hogy a „poézis földje”. Mennyire fontos számodra a földrajz?
Nekem fel se tűnt az első könyveknél, hogy „a hol vagyok?” fontos kérdés volna. Csak később lett fontos. Nyelvileg sem éreztem elvándoroltnak magam. Németül kezdtem írni, regényt, 14 éves koromban. Ez egyébként az első és utolsó regényem.
Az Oh, Roman című könyved nem az?
Az egy Roman nevű férfiról szól! De persze érintőlegesen szó van benne a regényről is. Érintőlegesen és ironikusan. Többértelmű a cím. Mindig is vonzott a jelentésváltozás. Amőba, így mondják magyarul is? Megfoghatatlan, mindig változó, folyton ezeket a formákat keresem. Dráma és esszé, vers és próza között, azt hiszem, ha már topográfiáról beszéltünk, ott, azon a területen található kedvelt műfajom. Vonzanak a fel nem fedezett, ismeretlen területek. A férfi írók háromezer éve fantasztikus alakokat teremtenek, nőalakokat is, ezt viszonozni úgy lehet, hogy az írónők érdekes férfialakokat teremtenek. De hogyan? Erre még nincs elég példa. A nőkről tudjuk, hogyan emelkedik a mellük és így tovább, mindezt a férfiaktól tudjuk. Én előzetes tudás nélkül próbáltam Roman hátát pontosan ábrázolni, meg a lábait. Hologramszerűen. Egyszer csak ott lebeg előttünk egy alak. Néha jól megközelíthető, néha négy méter magas…
De te mit gondolsz, miben új a te topográfiád?

Nyilván a nyelvvel is másképp bánok, mint a többiek. Azt hiszem, leg­inkább az osztrák irodalomhoz tartozom, ott látok párhuzamokat, Bodo Hell, Gert Jonke, akit alig ismernek, Thomas Bernhard, aki áradó szövegeiben követhetővé teszi, hogyan jut el egyik mondattól a másikig, az ő írásművészetük közel áll hozzám. Én inkább a különállásomban lehetek sajátos, mármint sajátosan svájci. Svájcnak néha olyan „földrajzát” képviselem, amelynek nincs valós vidéke, mégis maga az eredendő realitás. Például a hátad mögött van egy dombos vidék, oda tettem egy várost, de ott a valóságban alig van egypár ház, nem lakik senki. Rettenetes gyorsasággal nő az én képzelt városom, pillanatok alatt Bregenzig húzódik a határa, képzeletbeli város, de úgy dagad, mint a legtöbb valóságos svájci város. Ez az én topográfiám egyrészt, másrészt például Zugról nagyon pontosan írtam.
Segített írói nyelved kialakításában, hogy te magyar anyanyelvű vagy?
Nehéz megmondani. Amikor az egyetlen regényemet írtam tizennégy évesen, már németül gondolkodtam. Persze, nem hagyott érintetlenül az anyanyelvem. Szeretem a magyar nyelv tömörségét. Amikor rendszeresen írni kezdtem, sok volt a szabadidőm a gyerekek mellett, sokáig nézegettem a szövegeimet, a fölösleges kis szavakat, a felesleges kötőszavakat kihúztam, jólesett látni a tömörséget, ami így kialakult. Olvastam Bárczy Géza könyvét a magyar nyelvről, fantasztikus, világos könyv, abból sokat tanultam a nyelv topográfiájáról, a teremtődő nyelvi terekről, a nyelvben meglé­vő irányokról és irányultságokról. A magyar a térben jól tájékozódik. Pontosan bemér és elhelyez. Nemcsak az igekötők (fel, le, be, ki stb.), hanem a szórendi viszonyok révén is.
Beckett elhagyja a nyelvet, mert meg akar szabadulni a kliséktől…
Én viszont egyszerűen németül kezdtem írni, és ma is úgy írok. És szeretem a németet, szeretem az elasztikusságát. És a magyar megerősít abban, hogy milyen jó a német, példát mutat, hitet ad, meggyőz, hogy a német tehetséges nyelv. Azt hiszem, a magyarból nézve, a német tehetsége jobban látszik, mint amikor máshonnan, más nyelvből nézem.
És most vissza a magyarom és a németem viszonyához. Szeretem a magyar verseket, Adyt, Babitsot, József Attilát, főképp a nyugatosokat, a versek zenéje, ritmusa, üteme bennem van. A verseké és a népdaloké. A gyerekkoromban megtanult népdalokat ma is el tudom énekelni. Legalább kétszázat. Néhány éve, amikor Amerikában voltam, elkezdtem számolni a szótagokat írás közben. A Donauwürfel (Dunakockák) című könyvemben minden sorban tíz szótag van, minden szakasz tíz sorból áll, és tízszer tíz szakasz egy kocka. A szakaszok úgy néznek ki, mintha versek volnának. Jólesett bezárni a Dunát ilyen kockákba. Nincsenek rímek, a mondatok a köznyelv természetes lazaságával hullámzanak. Miközben írtam, számoltam a szótagokat az ujjamon, ezt látta a kutyám, Miklós, és megtanult számolni. Ha mutatok neki egy számot, akkor annyit ugat, ahány ujjamat felmutatom.
Miért lett Miklós?
Mészölyről kapta a nevét. Így mindenkinek elmondhatom, Mészöly mekkora író. Itt nem ismerik.
Nevének emlegetésére Miklós is megjelenik, felállok, hogy üdvözöljem. Rezignáltan tűri, hogy megveregessem a hátát. A kutya után a ház előtti kaktuszokat szemlélem meg, embermagasságú is van közöttük. Christoph észreveszi érdeklődésemet, odajön, szeretetteljesen simogatni kezdi ő is a tüskéket, közben elmeséli, hogy van egy performansza: a kaktuszokra gégemikrofonokat szerel, és ahogy ujjaival a tüskéken játszik, a pengetés felerősödve hallatszik a hangszórókban. Elújságolom neki, hogy Zugban láttam a „gömböcös” performanszát, és akkor még nem tudtam, hogy Zsuzsanna férje, és hamarosan találkozunk személyesen is. Ez volt az első performansz, ahol nem éreztem tolakvónak a performer jelenlétét. Az akció a maga elvont megtestesülésében tudott magával ragadni. Később megmutatja a műtermét is. Az egyik teremben acélcsöves szerkezet, egyszerre gömb, tetraéder és Moebius-szalag, rajta a videokamerának felszerelt sín. Belemerülünk a tér sajátos szerkezetébe, Bolyairól mesélek neki, a Bolyai-jegyzetekről a Teleki Tékában, és csak Zsuzsanna ebédre vonatkozó kérdésére eszmélek, hogy miért is vagyok itt. Visszatérek a kerti fák alá.
Amikor az Instabile Texte: zu zweit (Bizonytalan szövegek: együtt) című könyvedért átvetted az Adalbert von Chamisso díjat, elutasítottad, hogy emigráns írónak nevezzenek.
Nem vagyok emigráns, sem imigráns. Mivel ismerek egy nem indoeurópai nyelvet is, a magyart, átjárásom van két nyelv között… A nyelv nemcsak elválaszt, hanem összeköt. Nemcsak embereket, hanem embert és világát.
Láttam egy portréfilmet rólad, a Durch und durch (Keresztül-kasul) köny­vedből olvasol fel, és arról beszélsz, hogy általános jelenség a városokon való négy égtáj felől és felé való átjárás.
Itt lakunk Müllheimban. Egyébként az itt működő sok-sok malomról kapta a nevét. Mindig is sokan jöttek-mentek erre, hozták a búzát a kör­nyékről, vitték a lisztet. De ma is személyautók, teherkocsik, buszok, traktorok, egyéb motoros szekerek burrognak el az országúton, az ablakunk előtt, de ez más kisvárosra, falura is jellemző lehetne.
Ugyanakkor van másféle keresztül-kasul is. Siebenundsiebzig Geschwister (Hetvenhét testvér) a nemsokára megjelenő könyvem címe. Ott abban a topográfia kimondatlanul, sokféle áttétellel jelenik meg. Persze a „test” és „vér” egészen másképp hangzik, mint németül. A „testvériség” is milyen jó szó. Milyen más, mint a francia „fraternité” vagy a német „Brüderlichkeit”.
Hogyan kezdtél fordítani?

Helmuth Heissenbüttel, akit manapság kevesebbet emlegetnek, pedig jelentős német író volt, a Gruppe 47 tagja, mellesleg a Stuttgarti Rádió szerkesztője is, felkért egy rádiósorozat összeállítására, magyar írók írásai hangzottak el, és ehhez egyrészt kezdtem intenzíven olvasni a kortárs magyar irodalmat, másrészt elkezdtem fordítani az írásokat. Izgalmas időszak volt, felfedeztem Esterházyt, meg a többieket. A Kis magyar pornográfiával kezdtem. Meg kellett találnom hozzá azt a rontott németet, amely nem rontott, mégis olyan, mintha az volna, párja Esterházy köznyelvből kikevert, vendégszövegekkel megtöltött nyelvének. Esterházynak tetszett az elkészült rész, kérte, fordítsam le a teljes könyvet. Aztán még sok egyebet is lefordítottam.
Milyen író lettél volna, ha magyarul írsz?

Nem gondolkodtam ezen. Szeretek németül írni.
Feltűnően sok magyar származású német írónő van. De Agota Kristofot is mondhatom, aki franciául írt ugyan, de itt élt Svájcban.
Nem látom magam jellemzően női írónak. Nem az az első, ami eszembe jut saját magamról. Nem tudom, hogy mit mondjak a magyar származású írónőkről. Ők inkább regényírók. Mellesleg Doma Ákos is magyar származású, jó író és fordító, mégse kap elég figyelmet. Talán mert nem nő? Az a mondás jut eszembe, hogy a szerencse a szerencséshez húz. Ne érts félre, nagyon sok női írót szeretek, Nathalie Sarrault, Gertrud Stein meghatározó számomra. Ugyanabban az évben születtem, amikor Gertrud Stein meghalt... Nathalie Sarrault kilencvenhat évesen írt egy elbeszélést a szavakról. De őt sem látom kimondott női írónak. Pedig igazi nő volt. Virginia Woolfot nem szeretem igazán. Ilse Aichingert szeretem…
A Jan, Janka, Sara und ich-ben a címek mind „a” betűsek, és minden sze­replő nevében van „a”. A te neved viszont „zs”-vel kezdődik. Miért tartottad meg a magyar keresztnevedet?
1965-ben, amikor megkaptam a hivatalos német okmányaimat, ötszáz márkába került volna, hogy Susanna lehessek, akkor ez túl nagy pénz volt. A betűkről eszembe jut, hogy mindig szerettem a betűkkel játszani. A nő­véremmel sokat gyakoroltuk az eszperantó nyelvet. Aztán olvastam Georges Perecet. A La Disparition (A hiány) című könyvében hiányoznak az „e”-k, az „e” betű hiánya járja át az egész könyvet. Egy jel hiánya a hiány jele. A második világháborúban Perec elveszítette a szüleit, akik lengyel származású zsidók voltak. Reális súlya van a betűhiánynak.
Mi módon alakítja önazonosságodat, hogy ilyen sokfelé éltél?
Osztrák-német-svájci írónak érzem magam. És ehhez még hozzájön a magyar is. Részben az angol és a spanyol is… Kis Európa.
Közben Christoph jelzi, hogy elkészült az ebéd, bemegyünk kezet mosni. Zsuzsanna végigvezet a házon, megmutatja a dolgozószobáját az emeleten, mesél a falon látható képekről. Az egyik kép az ő gobelinje, bár jóval az Esterházy Ottlik-gobelinje előtt készült: egy apró téglalapba egymásra írta a sorokat, és az egymást beszövő szavak sajátos grafikát hoztak létre. Elküldte annak idején Christophnak, és ez után a levél után egyértelmű lett, hogy együvé tartoznak...
Nálad mit jelent otthon lenni? Van ennek az állapotnak, érzelemnek története?

A második könyvem egy kutyáról szól, Berganzáról. Ez a kutya Cervantes novellájában jelenik meg először, ő találta ki, ő szólaltatta meg, aztán felbukkan E. T. A. Hoffmannál is, ahol már kétszáz éves, de ebben az életkorban is él, és beszél. Nálam Berganza új gazdájának azt mondja, csak a most a fontos. Nem kell mindig kutatni, mi van a múltban. Csak a most!, ez fontos számomra is. Egyébként nem árultam el a könyvemben, hogy a kutya gazdája nő vagy férfi, mégis mindenki nőnek mondta. Mert a nőknek fontosabb volna a most? Nem hiszem. Inkább azért, mert tudták, hogy a könyv írója nő.
Az otthon? A pesti Szent István parkban laktam, ismerem a környéket, ismerem a rakpartot, a hajókat, öt percre laktunk a kikötőtől, amikor nyolc­éves voltam, beleszerettem egy matrózba. Amikor a Darmstadti Akadémiával pár évvel ezelőtt elmentünk Pestre, reggel, amikor fölébredtem, és ugyanúgy délkeletre nézett a szálloda ablaka, ahogy gyerekkoromban, láttam a felhőket, a fák koronáját, a háztetőket, főleg a reggeli fényt, és éreztem, otthon vagyok. Arról, hogy ki hol és miért van otthon, még napokig beszélgethetnénk. Jó lenne.
Kevés könyved olvasható magyarul.

Egy van, Tandori Dezső fordította, Átültetve a címe. És Karády Éva fordíttatott jó pár Dunakockát a Lettre-be, de az egész kötet kiadása elmaradt. Ilyenfajta hidegséget nemcsak egyszer éreztem, nem tudom, miért. Még Mészöly Miklós is, ha találkoztunk, gyakran úgy szólított meg, hogy ti, németek…
Az ebédet és a beszélgetést egy rövid kirándulással zárjuk. Mielőtt visszaautózunk az állomásra, átugrunk az ittingeri karthausi kolostor vendégházába, amelynek előcsarnokában Christoph alkotása látható, a „passe” „port” „par” „tout” szavak összerakhatóságáról. A mindenen való átjutás igézetével és ígéretével indulunk tovább.
Felolvasod Christoph-nak a készülő szövegeidet?

Csak ha elkészültem. De előtte beszélgetünk róla. Ő is így tesz. Az ő munkáinál különösen jól látszik, hogy csak amikor elkészülnek, akkor szólalnak meg. Láttad, mennyi furcsa alakú faág van a műtermében, most csiszolja őket. A száraz faág nem beszél. A mű igen.
Zsuzsanna szelíden, de határozottan vezet. Sallangmentes mozdulataiban a vezetés tiszta elvontsága jelenik meg. Ahogy vezet, azzal szavait igazolja: „csak a most van”. És hogy ez a mondat mit jelent, mit hoz magával? Mély intenzitást.
A thurgaui lankás vidék az alföldre emlékeztet, megállapítjuk, ez mindket­tőnk kedves domborzati formája. A Seerückeni dombhát mögött a Bodeni tó, és a tó mikroklímájában a mainaui arborétum, a virágparadicsom. Az otthonosságot erősíti az utunkat többször is keresztező Thur folyó neve is: gyerekkorom kedvenc kirándulóhelye volt a sekély vizű Túr Szatmárnémeti határában.
Nem zavar ez a sok jövés-menés? Sokat utazol?

Utazni nem igazán szeretek. Megérkezni igen.




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Láng Zsolt


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.