Fórum / Átváltozások évszaka - Farkas Wellmann Éva Itten ma donna választ c. könyvéről

Ungvári László Zsolt
Átváltozások évszaka - Farkas Wellmann Éva Itten ma donna választ c. könyvéről



Farkas Wellmann Éva: Itten ma donna választ. Erdélyi Híradó – Fiatal Irók Szövetsége, Kolozsvár, 2002. – Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2005.



A szeráfok geometriája


Az antik görög ráolvasások óta születik a költészet, mióta költők érkeznek az ősi ismeretlenből a porlandó, Janus-arcú világba… A vers a mindenség konok mérőműszere, a szervezett ősanyag izzása, találkozás a kimondhatatlan, iszonyú angyallal – ahogy Rilke mondotta –, hiányok egyre élesebb fénye a fájdalom fekete ösvényein vagy a gondolat kegyetlenül tündöklő kifutópályáin… Tudta-e Farkas Wellmann Éva, midőn a metrum kottáján, rímek búvópatakjain megálmodta első versét, hogy találkozása a költészettel megnyitja útját az ismeretlen felé, mely talányaiban nem mindig veszélytelen? Gyerekként vajon miről álmodott? Hitte-e, hogy kivételes sorsra hivatott, a legnagyobbra, melyet ember kívánhat a földi létben, hogy költő legyen, öntörvényű, élő világot teremtsen? Íme, itt az első könyv, a versek együttese mesteri hangszerelésben, formájuk véglegességében remekmívű. Farkas Wellmann Éva túl van a verscsinálás alapfogásain. A könnyed, virtuóz rím- és ritmuskezelés természetes ragyogásba vonja verseit: a kifejezett tartalom egyszeri összhangba kerül a nyelvvel, a lélekkel – a versformával. E versek a bennük kirajzolódó művészi teljesség kérlelhetetlen igényével döbbentenek meg, ingathatatlanná erősödik bennük a szerkezet. Nincs olyan költemény a kötetben, mely ne volna telitalálat felütésben, zárlatban egyaránt. Verselőzők nélkül, tömören indít, vershelyzetei – megannyi erélyes dobbantás, s a szikláról tengerbe ugrunk. Akkor is, ha néha hálót feszít alattunk:


„Csak semmi vershelyzet. A megbocsátás / álmagaslatáról írni így nem értek.” (Megbocsátás) Vagy szó nélkül partra dob: „És hagyjuk máskorra most a zárlatot.” (Nyolc rossz vers egyike)
A költő hangja átsüt az időn: a kimondhatatlan megszelídül az örökléttől kölcsönvett, verset szülő pillanatban, ez a kezdet zárlata és a vég istenségbe lendülő folytatása, magánidő, az útrakelés, a lírai alany megtöbbszöröződésének, átváltozásának benső évszaka. A lét sötéten izzó óriásmetaforája a vers, lakhatóvá formált űr, suhanó csillag. A kötet verseinek visszatérő műfaja a szonett, a huszonöt költeményből tizennégy íródott ebben a formában. Ez nem véletlen. Farkas Wellmann Évánál alkati adottság. Nála a létezés e versformában mutatkozik meg talán a leghitelesebben: gondolkodása, képi látása e műfajban a legelevenebb. Létformája a szonett.



A költészet időtlen. A vers rácsszerkezetén átragyog a szeráfok geometriája, a verssorba fűzött teljesség; hangok döbbenete, északi hidegbe száműzött hallgatások verstérbe gyűlő szünetjelei, érezhetően, tapinthatóan a ritmus vázán, akár elhunyt madár fehéren fénylő csontjain a szél ragyogása… Ahogy a benső, öntörvényű költői világra figyelő Szertartások című kozmikus szonett hihetetlen tömörségű kezdősorai tanúsítják: „Mikor pont. Amikor távoli. Egység / egésze hull kitölteni hiányt. / Mikor vége. Mikor pedig nyitány. / S űrré feszül a felfogott teljesség.” A világegyetem szerelme ez, az űrben bolygóként pördülő rózsafejé. Nyílhat-e távlat a lakhatatlanra? Minden ott lakik a lélekben, a múlt és a jövő is. A költő lelke halhatatlan vendég a halandó percben.


Ahogy egy lélegzetvétel erejéig tovább fut bennünk a dallam: „Haladás: beszéd, fejrázás kénye / mind; válasz sem út sem szerelemre – / ahonnan kiindult az út emerre: / ahogy csillagnak szül jelent régi fénye.” Szerelemnek szül múltat a jelen: magánidőt csillagtávolokig, álmodott messzeségekig. Idő: súlytalan, kapu az öröklét felé. Magasba lendülő labda a teljesség esélye, talán örök játszópajtásunk fogja ki, a megtalált társ. A határtalan lélek földöntúli távlatokhoz szegődik. „Az idő folyó, amely magával ragad, de én vagyok a folyó…” – mondja Borges. Így a vers, mely felfüggesztett időbeliségében pontba sűrített végtelen, fordítottját adja a valóságos időnek: „Úgy, mint mikor nagy útra indulsz. / S csuklómról már lekapcsoltam az időt / (ami kevesebb annál, mit kitölt). // Míg belénklépnek (kétszer) a patakok, / sebezhetőség s emlék marad túsznak. / Mint egy szobában, ahol nem alusznak.” Hérakleitosz megfordított tételében a phanta rei bensővé válik, a költő lesz a teremtés története. A lélek világtérképe csupán a kimondott szóban válik esendőségében is megragadhatóvá. Törvénye van a költőnek, a creatio mystica, mely hiányaiban a mindenség szabálytalan keresztmetszetét adja.



Versről szólni prózában – nem lehet. Mérhetjük a vers hosszát, fajsúlyát, hőfokát, de azt, hogy a benne élő gondolat és érzelem mitől az, ami, csak a vers tudja kimondani. A szerelem elhagyott és magasba röpítő állomásain időzve, a teljességre, találkozásra vágyó költői képzelet társat keres, a kettős lét szükségszerűségét, a kívánt, tiszta egymásrautaltság célját felismerve a S, látod, ezt, így című szonettben: „földhöz sem köthető végtelenül / megjátszó kapocs – álom? – nem igaz / hogy csók nélkül s nem csókban kell vigasz / úgy egyként s egyébként védtelenül…” – hangzik el a költő szépséges-szerelmes ars poeticája. E gondolat lényegéhez próbál el- és visszajutni többi szerelmes versében is, más-más hangszerelésben. Olykor kifog rajta az élet: eltéved a férfi és nő közötti ősi ellentétek sűrűjében; néha rátarti makacssággal, büszkén védi jogait, vagy dühödt iróniával szapulja a sorsot, szembeszállva még a dolgok mélyén rejlő egyetemes renddel is, hogy kitölthesse a szerelem démonai, a féltékenység, hűtlenség, unalom által okozott magányos űrt. Mi a talány, mely a szerelmet ősiségében, ismételhetetlenségében egyszerivé teszi? A lélek mindig Egy, párhuzamos világok közelednek egymáshoz, vélvén, hogy összefonódnak, de mindkettő magában örvénylik: „esendő egysége egy elemnek / egészükről majdnem soha szó nincs / vontatott s persze hiányos a szókincs / kovácsolt váza csak a félelemnek…” A vers az érzékek ébresztése lényegében, az érzékfölötti érzék pedig, mellyel a verset élni lehet – meghatározhatatlan.



A Nagycsütörtök – húsvéti héten: szerda című vers motívumkészletének súlypontjában az óra, ismét az idő áll mint lehetőség a visszatekintésre, az eddig megtett életúttal való szembesülésre, számvetésre: „az emberélet s útja itt tükör / valaki már a lázlapomat kérte…” Szerelmes versnek tekinthetjük, jelzi ezt a versközépen álló aposztrophé is, a megszólított kedves: „… az első körből indultam feléd…” A vers erőterébe állítható a bibliai szenvedéstörténetre való jelképes utalás a címben, távoli azonosulást előlegez ezzel a vershelyzet is. A költő felteszi a kérdést, meddig marad osztályrésze a betegség súlya.
Szerelmes vers a Szavak helyett, közvetlen versbeszéde, sajátosan kortársi lírai eszközhasználata újítani látszik a míves szonett tematikai hagyományain. Jellegzetesen huszonegyedik századi hangütés ez, a törékeny, karcsú szonettformához meglepően hétköznapi élethelyzet társul, de költészetté válik a dallam, a kihagyásos szerkesztésmód révén: „… amíg velünk lakozott e helyen, / miután vodka, sör, cím, áldomás / neki, mögöttem két végállomás / szeli hátrahagyott utam, melyen / annyit vártam csatlakozásra reggel, / miután felvett valaki az úton / teherkocsival s dagadó erekkel…” Az ifjúkor szerelmes verse ez, modern tónusú líra. Érzékeny költő áll mögötte, ki hajlékonyan alakítja az élményt. Szuggesztíven, mintha sugallat hangjára hallgatva jut el a vers zárlatáig, anélkül, hogy tervszerűséget éreznénk a végkifejletben: „Így, utána, nem gyötör semmi képzet. / Aligha látom még, de mégis, újból: / szeretném tudni, hogy még visszanézett.”
Kolozsvár feledhetetlen helyszíneit idézi rokonszenves meghatottsággal az Üresjáratok című szonett. A felütés, a verskezdő kép spontaneitása, lebegő ritmikája egyszeri élményt nyújt a fülnek, az egyetlen sóhajba sűrített összetett mondat rádöbbent, hogy így kell, így érdemes verset írni, összetett szövésű tisztasággal, kizengetve mindegyik rímet, s hagyni, hogy a ritmus önálló élete elragadjon: „Hogy elnézem azt a három villamost, / amint a félhúnyt útba belevágtat / egymás után… Pályájuk te is láttad / így este: körtér s a sarki villa most…” Rendkívül árnyalt képek, szinte végső, gyermeki meztelensége az énnek: ez a lírikus világból visszafénylő képessége mindenkor. Ifjúkorban a szerelem talán a legjobb ihlető a költeményre, az érzékek melódiája, a kedvesért való áldozathozatal legfőbb mozgatója, testetlen vágyak testté hangolódása, egyesülése a megélt mindenség megszépített pillanatában, az egymásra eszmélés csodájában: „S bár csappant jócskán az esti forgalom, / nem véltelek látni a túloldalon, / s így, idegen csapáshoz igazodtan // azt hiszem, ezek az üresjáratok / teszik, hogy még mindig érted fáradok. / Azóta be és át is igazoltam.”



Irodalmi kalandok


Farkas Wellmann Éva könyvének több verse irodalmi vendégművekre helyez kisebb vagy nagyobb hangsúlyt a témaválasztásban, midőn klasszikus világirodalmi regények alapötleteit cseni el, hogy saját versvilágot teremtsen belőlük, saját ízléséhez idomítsa, másképpen hangszerelje, át- és továbbírja őket. Vannak versei, melyek áltravesztiaként csupán a kiindulópontként jelen lévő mű cselekményvázát tartják meg, hogy végül kortárs poétikai eljárással saját vershelyzetet, művet teremtsenek. Ilyen vers a Petur ma esti monológja, mely Katona József Bánk bánjának csupán egy lényegi részletét sűríti magába, a Petur és Bánk közötti kontrapunkciós drámai gesztuskészletből ihletődve. A monológ, mint a drámai mű kelléktárához tartozó szerzői eljárás, álmonológgá lesz a költő tollán. A versbeszéd a Gertrudis halála utáni közvetlen pillanatokat rögzíti megközelítőleg, a főúri összeesküvés megszűnésének mozzanatát a végkifejletben. A Wellmann-szonett tercináiban beálló fordulat egy más képsort indít el, kettős világ áll a tükörképben, végül eltávolodva egymástól. Így lehetséges, hogy a klasszikus dráma egyik alapellentétét idéző vershelyzet a zárlatban profánul e világi, modern helyszínt idéz, dekadens, ironikus felhanggal: „Ami marad: pár talpnyi sáros víznyom / egy harmadrendű, kétes étteremben.”



Gustave Flaubert Bovaryné című nőregényének alakjait invokálja a költő az Ezért fordulok Önhöz című szerepjátszó, fiktív költői magánlevelében, amelyben, noha nem egyeznek teljesen a kiemelt regénymozzanatok az eredeti művel, megőrzik a szereplők közötti viszonyrend kulcsmotívumait. A levél hangja életképhez hasonló, vidám hangvételű, a nőhős fölényt mutat az őt körülvevő férfialakokkal szemben. Ám a regénybeli nőalak jelleme nem azonos a Wellmann-vers nőalakjáéval. A regénybeli Bovaryné a hivatása rögeszméjének élő, lassanként darabossá, érdektelenné süllyedt férj, Charles mellett nem számíthat boldogságra. Ezért vágyik új szerelemre, kétszer szarvazván fel férjét, először a nőtlen szoknyapecérrel, Rodolphe-val. Miután családja végképp eladósodik, pénzt kér tőle, testét ajánlva föl cserébe. Bovaryné a nő, akit nagyon szeretnek, de nem szöktetik meg soha. Másik szeretője az ifjú Leon, aki kezdetben esélytelenül rajong érte, míg megszerzi, s végül más nővel cseréli le. Bovaryné szertelen, ideges képzeletű, csapongó asszony. Flaubert írói fogyatékossága, hogy regényalakjai a túlzott műgond, a kiszámítottság miatt nem kelnek valóban életre. Faludy György így ír róla: „Ahogy Flaubert ír – ismersz-e nála jobbat? / de bírod-e alakjai unalmát? / Vajon beengednéd Bovary Emmát, / Bouvard-t, Moreaut, ha ajtónkon kopognak?” (Ahogy Flaubert ír) A beteges képzelődés, házasságtörés és adósság végkifejleteként öngyilkosságba sodródott, sérülékeny asszony történetében a fülledt romantika, a dekadencia uralkodik. Ám az arzén áldozatául eső nő Farkas Wellmann Éva versében irányjelölő okossággal ír testamentumot, hagyatkozván a hátramaradóknak. Távolról sem ésszerűtlen asszonybeszéd ez, mint a regény hősnőjéé, a hiányokkal való szembesülés ellenére is humoros-ironikus, játékosságában a helyzet tragikuma fölött áll.



A Válasz a Donkihótnak című költeményben Dulcínea szerepébe helyezkedik a költő, vesszőző és gúnyos tercináiban Szilágyi Domokos és Orbán János Dénes hangszerelésükben, látásmódjukban, dikciójukban összehangzó, férfias szerenádjainak Don Quijotéját fricskázza. Dulcínea verse az erőteljes, leplezetlen érzékiség által áttüzesedett nyelvi jelenlét által nő a kötet egyik csúcsdarabjává. A versbeszéd páratlan mozgalmassága, a versépülés természetes egysége, a tökéletes rímek teszik az őt megelőző két Don Quijote-szerenád méltó zárlatává. A Szilágyiét követő Orbán-szerenád és Wellmann Éva ellenverse megtartja a harmadfeles jambikus tercina-formát, s bár az eredeti költeményben is ott bujkál az irónia, az Orbán-vers ennek görbetükre: végletekig ajzott pajzán, szemérmetlenül érzéki megjelenítése a nőfaló lovag vágyainak. Szerepvers mindhárom mű, mindhárom költő stíluskészletének, nyelvi alakzatainak, formakezelésének, motívum-együttesének egyéni kézjegyét őrzi. A költemények retorikája azonos ívelésű, hangmagasságú, hozza ezt a formahasználat is. Wellmann Éva válaszverse a verhetetlen nő szemszögéből közelít a pajzánul udvarló férfialanyhoz, mondván: „Nem lettem én a formád, / melybe a léted ontod / tartalmad bárha óvnád. // Nem lelsz még ily bolondot…” A válaszvers az elutasítás érveit sorolja föl rendkívüli szellemességgel, az egymást pörgetve követő képsorok, gyúnyra hegyezett gondolatok a női lírai alany magasabbrendűségéről vallanak: „… ma, jó, még lenne kedvem… / Csak lennék holmi díva! / Melletted volna hetven, / s te csak alternatíva. / Itt egy kosár, na vedd el; / és lenne est, de hívna / hajnal, majd jönne reggel…”



A kegyvesztett balladája hiteles vallomás a bűnbeesett költőre záruló ördögi körökről; a harmadik pokol, melybe a könyörgő bűnös záródott, jelképesen megfeleltethető a ballada harmadik versszakának. Dávid hárfáját cseni el, s dalba fog biztos lendülettel, hogy bűnbánó imát zengjen Istennek. Imát, mely új szövetség lenn a pokolban, a szabadító feloldozás üdvéért. S a fohász megfogan: hősnőnk mesteri balladát ír. A vers ötvözi a klasszikus Villon-ballada hangvételével, műfaji és formai hagyományaival a modern tematikát és a kortárs nyelvi megformálást: „Uram, oké, az édenből kirúgtál, / kegyeidből az utamat kiadtad, / s most üstben habozva fő nekem ki lúg már, / ám versbe szállok még egyszer miattad.” Rilke Dávid énekel Saul előtt című költeménye a szerelem szépséges, de végzetes bűnné süllyedő voltát hangsúlyozza: „Éjszakáid, ó, Király, az éjek –, / jaj de szépek voltak, jaj de mélyek, / s nőid teste is mily fiatal. // Dalnokod emlékeztetni óhajt. / Ám a kéjbe fulladt női sóhajt / mily húron beszélje el a dal?” A Wellmann-ballada Ajánlása az istentelen, hitszegő Saul királyt említi, kapcsolatba állítván őt a költő saját értékhiányos helyzetével: „Herceg, tudod, hogy Saul, bár király volt, / Úr lelke felkent homlokán nem ért rá. / Titkunk legyen, hol szárad még, de hány folt… / Uram, csak ezt a börtönt most ne mérd rám!” Mindig mélybe ejt a bűn. A tiltott gyönyörhöz kötözött test agóniája ez, a szerelemvágy bukása és színeváltozása, ahogy Wellmann Éva szól szerelméről:


„Tanulságnak hosszú, életnek kevés / volt. Másfél oktávban, ami még örök, / nyújtózkodhat is. A létben-nem-levés / skáláin félhangnyi közökkel dörög…” A Rilke-vershez hasonló motívumot dolgoz fel itt a költő, modernebb változatát adva. Így ír erről Rilke: „Éjjel itt ne hagyj a hárfa mellett; / ó, Király, e gyermekkézre nézz: / azt hiszed tán, hogy a női mellek / oktávját nem éri be kéz?”
Írói hagyaték, a könyvek országából kilépő költő öregkori költeménye az M. Sz. J. rector utolsó töredéke. A halál közelsége, a költői szerep- és küldetésvállalás sikertelensége mutatkozik meg a versben, melyet Wellmann Éva az öreg költő szerepét játszva hangol disszonáns dallamra; talán nőalanya van az első versszak megszólításának, mely az átok fogantatásának, a bűnnek a megnevezése a halál kapujában: „Uramtól részem fulladás leend. Vén / képzetembe ma éjjel még befekszel, / megfordolásnak útjára vettetvén.” A régies szóhasználat, a mára már avítt kifejezések verstestbe építése üdítőleg hat, a helyzetteremtés találó eszköze. A XIX. század könyvtárszagú hangulata ez, a koré, melyben az írás, a könyv még megkülönböztetett figyelemmel bír: „S habár tudom, hogy így halok meg egyszer, / felkutat tán három-négy lanyha kontár; / lehet pennám nem író- már, de kegyszer, / mellyel világot nem válték, se hont bár…” A szerepjáték hitele a hátrahagyott mű értékén áll vagy bukik. Mert akaratlan is szerepbe kényszerül a költő, akkor is, ha adott időben, léthelyzetben a kor válik bűnössé, mert nem tud, nem akar a líra nyelvén megszólalni. A szonett fordulata emlékezetes marad. A versbe íródott világ a maga nyitottságában örökre zárt, akár a kotta, mely hangtalan, míg nem lel méltó megfejtőre, akár századokkal a keletkezése után is. A vers is számol e kényszerűséggel. A perc, a megírás, a teremtés pillanata elrejtőzik a könyvtár hatalmas polcain: „… Csak el, csak innen el! Ki tudja, hány még / a perc, mit rejt majd könyv – avagy csak lomtár? / Holott valóban kígyó módra járnék / e tájban, mely fekvésre, testre asszony.” Mi ez a bensővé, testté formált táj? S kicsoda a talányos M. Sz. J. rector? Kígyó az asszonytesten – ősi teremtésmítoszokig visszatekinthetünk akár, hogy teljessé tegyük ezt az archetipikus metaforát. S végül, a záradékban: „Csak vers, mi gyűl, megannyi balga árnyék! / Itt szellemem kell könyv felett virrasszon… // Csak volna hely, hová még visszavágynék!” Megtoldja a szonettet egy sorral, így válik valóban töredékké a vers. „A töredék a semmi egész-sége”, mondja Király László, s áttételesen talán érvényes ez a költeményre. A megfoghatatlan, a bekerített semmi – Pilinszkyvel szólva – versbe épülése ez: a vers árnyék-léte, a pusztulás fölött magányosan virrasztó értelemé, az önfeladás helyett a számkivetettséget, a magányos küzdelmet vállaló költőé.



A Fiatalon aludt el című vers a kötet egyik legszebb darabja, s ahogy alcíme is jelzi, a Frans Eemil Sillanpää-regény főhősének emlékére íródott. Lappföld északi fényű, kéken ragyogó idilli tájait idézi föl a lélektani regény, mely a nőhős halálával indul, majd a születésétől a haláláig tartó időszakaszt beszéli el rendkívül letisztult, egyszerűségében is képzeletgazdagító nyelven. Költőnk észrevette, hogy a regény természetleírásaiban, stílusában dús ízű líra forr. Betű szerint ágyaz be saját versébe vendégmondatokat az eredeti szövegből, önálló lírai kompozíciót hozva létre. Ez az ollózó poétikai eljárás nem új a világ- és magyar irodalomban, elegendő Ezra Poundra gondolni, aki Petronius költeményeit átírta, egyetlen, hatalmas költeményt formálva belőlük. A Fiatalon aludt el Salmelus Silja közelgő halálának utolsó pillanatait örökíti meg, visszapörgetvén életének lényegét, kulcseseményeit: „Teste ágyán fehér az ing s a láz, min / egy szaunában mostmár halálba gyullad. / Lányteste éppen érett, s már kihunyhat, / mint éjszakában violák s a jázmin.” A három szerelem, mely végigkísérte a fiatal, korán árván maradt szűzlány rövid életét, jelen van a költeményben. Sillanpää a regényben a táncot élőlényhez hasonlítja, akárcsak az elhagyottnak látszó gazdaházat, ahol a lázbeteg Silja életének utolsó óráit tölti: „Mint élőlény a csend a gazdaházban. / Mosolyogva töltötte végzetét be. / Most útnak indul. Vasárnap. Félsötétbe. / Minden csak csomópont volt egy balladában.” A balladának a halál feleltethető meg, az eleve elrendelt pusztulás. A jobb sorsra érdemes gyönyörű leány szolgasorsba süllyedése a végzet műve, az oly szeretett apa elvesztése megbélyegzi életét: „Férfiarcok: Oskari, Ville, Armas – / pedig csak költözött: délebbre egyre. / »Bűnösen éltem egész életemben.« / Lehajlik arca, pusztán melle lármáz.” Miért a bűnösségtudat? Talán a környezet, a kor idézi élő. Silja első és utolsó szerelme, Tontilla Oskari megsebesül a háborúban, és elveszíti fél lábát. E szerelem nem teljesedhet ki, még az emlékezetes nyáréjszaka után sem, az élet távolra sodorja szerelmét Siljától. Megható a vers utolsó négy sora, gyönyörűek a verszáró költői képek: „Északabbra vágyott mindig, de feszt ül. / Ezer tóban vegytiszta, lenge hab volt. / Most ér hozzá az észak-éji napfolt / szemhéja vörös sejtjein keresztül.”



A kötet záróverse a Duett, apokrif. Jelképértékű mű – a költő önmagát is megszólítja benne. Én és másik-én egymásba kulcsolódik – duettben indulnak el a hosszú úton, melyről nincs visszatérés, csak vállalt, tiszta lelki közösség jobbik – valódi – énünkkel és Istennel. A lét láthatatlan lényegén tükörként világít a vers – pusztíthatatlan jel az időtlen könyvben – maga a vándor Lélek – a költő: „Örökké kettőtökből áll a szólam. / Te csak zenélsz, míg ő hanyatt (a szótlan) / a forma sínén tart feléd a dalba, / együtt veled, e lant húrjába varrva.” Magánzsoltár ez, ars poetica a hallgatásról. Vagy a súlyosan gördülő tömény szavakról? Forma fölötti forma élteti a verset, mely végül önmagára, azaz a teremtés misztériumára mutat, Istenre, ahogy Szent Hildegard írja: „Óh Isten lelkének tüze, minden / teremtmény életének élete, / szent vagy, ki a formákat élteted!” S ahogy Farkas Wellmann Éva mondja költeményének záróakkordjaiban: „… mily untató nesz, míg mind tovaszállunk: / (marad a szó, mit ki vagy sem a szájunk) / Ezópus, s Dante nyomdokain Kain… // Vonat, hajó, min vágtat ő, vagy orkán, / vagy épp egy szonettben botorkál, / e záró szextett sánta verslábain.” Egy vándorló szonettben goliárdként dalolni – talán ez a költő szépségeszménye, a rejtélyek nesze az értelem villanó ellenfénye helyett, a metrum börtönébe száműzött kopár gondolat helyett az eleven, égi versforma megtalálása, melyet egy szóval úgy is nevezhetnénk: tisztaság – éltetője a lírikusnak.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Ungvári László Zsolt


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.