Sétatér / Édesanyám rózsafája (Török-Illyés Orsolya - Hajdu Szabolcs: Obiectiva Theodora)

Imre Eszter
Édesanyám rózsafája (Török-Illyés Orsolya - Hajdu Szabolcs: Obiectiva Theodora)[2020. március]



ROMANTIKUS NEMISMERÉS

„Nem szeretem ezt az édeserdélyezést”, halljuk Török-Illyés Orsolya hangján az édesanyja, Illyés Kinga szavait. Az Obiectiva Theodora, az, hogy elkészült, és az, hogy mi meghallgathattuk, számtalan okból kifolyólag kie­melkedően fontos, és a megértése érdekében talán érdemes ettől az egészen apró mozzanattól, ettől az egy mondattól indulni. A következőket ugyanis határon innen és túl mindenki ismeri: tejköd mögül átsejlő dombok, méregzölden gyöngyöző fenyvesek, pipáló hegyormok, az ősz ezer színében pompázó erdők, szalmabálák alulexponált ég alatt, kedves öreg bácsik a szekéren, és Wes Anderson-i kompozíciókba rendezett Dacia 1100-asok: mindannyian láthattuk már Erdélyt így visszaköszönni különféle fotópályázatokon, rövidfilmeken, riportokban.
Erdély romantizálása (mint egyébként mindené) az ismeret- és a tudáshiányból fakad, és noha az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy ma már nem így van, tapasztalhatja, hogy bizony ma is aktuális kérdés. Amikor 2018 nyarán visszaköltöztem Budapestről Marosvásárhelyre, az akkori barátom barátai azt kérdezték tőlem: „Marosvásárhely? Van ott egyáltalán valami, lesz, amit csinálni?” Értelmiségi család volt, tősgyökeres budapestiek. Ugyancsak ők kérdezték tőlem is egy-másfél évvel azelőtt, hogy ugye azért nem maradtam itthon, mert itt nem tudnék megélni. Majdnem egy évtizeddel korábban pedig, az ELTE-n azt kérdezték tőlem, hogy ha marosvásárhelyi vagyok, hol tanultam meg ennyire jól magyarul, nem románul tanultam tizenkét évig az iskolában? A sérelmek pár másodpercig akár jogosak is lehetnek, én legalábbis sosem vitattam el a hozzájuk való jogomat, ám azt a pár másodpercet követően nagyon fontos, hogy józanul feltegyük magunknak a kérdést – és tulajdonképpen a kérdezőnek is –, hogy miért gondolja így, miért az a kép él benne az erdélyi magyarságról, és Erdélyről, amelyik. Miért tűnik úgy sokszor még ma is, hogy „odakint” egzotikumnak számít az erdélyi magyar értelmiség, és ahol már nem az, ott miért tűnik mégis sokszor olyan megközelíthetetlennek? A válaszok minden bizonnyal érdekesek, tanulságosak, és mindenekfelett: elengedhetetlenek az érdemi párbeszéd kialakulásához. A párbeszéd pedig, a kérdezés és a másik meghallgatása a megismerés legnagyobb lehetősége – keserédes ezt leírni, miután mindannyian, akik meghallgattuk Hajdu Szabolcsék hangjátékát, két óra erejéig egy szekuritátés ügynök bőrébe bújva időutaztunk több mint negyven évet, a hetvenes évek marosvásárhelyi értelmiségének életébe.
Már maga a műfaj is hátborzongató: szekus lehallgatási anyagokból készült hangjáték, azért ezt egy kicsit ízlelgessük. De Hajduék zseniálisan oldották meg. Arra, amit az Obiectiva Theodorától kaptunk, a hangjáték kétségkívül a legtökéletesebb, legalkalmasabb műfaj. A művészeteken az objektivitás hiányát/lehetetlenségét szokás a leggyakrabban számonkérni, pláne akkor, hogyha történelmi eseményeket dolgoznak fel. Nos, az öröktől fogva tartó vitában most üdítő fordulat következett be. Ennél tisztább objektivitáshoz eddig még nem volt hozzáférésünk. Nem elmesélésből ismerjük meg, hanem konkrétan látjuk (halljuk) mindazt, ami volt. Oda–vissza igaz ez: egy szekus lehallgatási anyag feldolgozására nincs alkalmasabb mű­faj, mint a hangjáték, és a hangjáték műfajára aligha van alkalmasabb tartalom, mint egy szekus dosszié anyagai.
A hallgatása közben pedig visszatérő gondolatom volt, hogy a legjobb emberek kezébe került ez a lehetőség. A kényszeres magamutogatás és tabudöntögetés korát éljük, és nagyon könnyű lett volna félrevinni ezt az egészet; ehelyett Hajduék olyan felelősségteljesen és ízlésesen közelítették meg, hogy azt csak csodálni lehet. Ám az is igaz, hogy maga a hozott anyag feleslegessé tesz szinte mindent, ami rajta kívül áll: mi lehet arcpirítóbb és rettenetesebb, tabudöntögetőbb és kegyetlenebb, mint egy ember életének a 0-24-ben történő lehallgatása? A 3000 oldalas anyag megszerkesztése és a párbeszédek kiválogatása is felelősségteljes munkáról árulkodik: a kiválasztott részletek teljesen koherensen állnak össze egy olyan kerek egésszé, ami még a lehetőségét is megtagadja bármiféle romantizálásnak. Magát a történelmet hallgatjuk anélkül, hogy bármiféle „nagy történelmi eseményt” vinnének a hallgatók elé. A mű tökéletesen ábrázolja azt a tényt, hogy a Ceauşescu-diktatúra nem a „nagy” események, hanem az emberek hétköz­napjai mentén érthető meg. A megértést az egyéni életekben és a személyes történetekben kell keresni, amelyek mindegyike mögött egy egész életforma és számtalan, mára már elképzelhetetlen borzalom húzódik. A hangjáték­ban feldolgozott események így önmagukban elvetik a stilizálás-romanti­zálás lehetőségét: egy ember és a körülötte élők életébe látunk bele. És nincs szükség semmi kiemelkedőre ahhoz, hogy igazán megrendítő legyen min­den perce. Munka, szerelem, mindennapi döntéshelyzetek, beszélgetések, szülővé válás: ennyi az élet ma is, és ennyi volt Ceauşescu alatt is. Csak ak­kor a falnak is füle volt, és az egész rendszer abszurditása abszurddá tette az egyén életét és kapcsolatrendszerét is.

Az emberek, a beszélgetések
Miközben Illyés Kinga életét hallgatjuk, fültanúi vagyunk a marosvásárhelyi kultúrélet alakulásának. Mivel a „főszereplő” meghatározó személyisége a közegnek, nála találkoznak az emberek és futnak össze a szálak, megfordulnak lakásán színészek, rendezők, kapcsolatban áll az irodalmi élet fontos szereplőivel, és betekintést nyerünk a legkülönbözőbb emberi kapcsolatokba, sokszor zavarba ejtő részletességgel. Nem lehet nem észrevenni a párbeszédek minőségét. Mai füllel hallgatva olyan, mintha forgatókönyv szerint zajlanának. Koherensek, minden elhangzott mondatnak súlya és helye van, és ami a legfontosabb: tétje. Ma már nem így beszélget az értelmiség. Nyilvános rendezvényen igen, de az otthonok intimitásában talán nem. Ma már sok töltelékmondat, a beszélgetést fellazító, a tétet csökkentő frázis hangzik el. Arra gondoltam, hogy ha otthon, a négy fal között úgy kezdene el beszélgetni az ember, ahogy azt a Braşovului utca 11. szám alatti lakásból hallhattuk, akkor könnyen nevetségessé válna.
A szenvedély, az elkötelezettség ma már gyakran számít nevetségesnek. Az embernek illik eljátszania, hogy annyira azért nem is veszi komolyan magát, sem pedig a témát. A nyilvánosságban ez teljesen más, ott az ellen­kezője működik: a színpadokon és a képernyőn szeretünk szenvedélyes embereket látni, akik elhitetik velünk, hogy az életük csak abból áll és akörül forog, amiről éppen beszélnek. Az író, a színész a nyilvánosság előtt legyen csak és kizárólag író, színész, olyannyira, hogy már ne is tűnjön embernek, lehessen érte rajongani. Az otthon intimitásában viszont illik semmit sem túl komolyan venni, legyen az ember bármi. A szenvedély ma már csak a nyilvánosságnak szól.
Az, amit az Obiectiva Theodorában hallunk, ma már bizarrnak hat. Tű­pontosan megszerkesztett dialógusok, szenvedély és elkötelezettség, ami nem szól senkinek, csak önmagában van, a négy fal között. Megrendítő volt ezt hallani, és eszembe jutott a középiskolai irodalomtanárom. A titkos­szolgálat uralma kapcsán tett egy olyan megjegyzést, hogy „teher alatt nő a pálma”, és hogy bármennyire is elnyomó és rettenetes volt a rendszer, pont az tette lehetővé, hogy valóban értékes művek szülessenek. Mert az írónak meg kellett tanulni úgy írni, hogy a hatalom ne értse, hogy tulajdonképpen mit ír, az olvasó viszont igen, és ettől a beszédmódjának tétje lett. És ez érződik a meghallgatott párbeszédekből is: minden szónak tétje van, és nem véletlenül hangzik el, nem csak úgy kapásból. Magyarul: az ember gondolkozott, mielőtt beszélt. Kár, hogy ehhez egy elnyomó, embert megnyomorító rendszer kellett.
A hangjáték másik nagy teljesítménye az, hogy sikerül két órában úgy bemutatnia az embert és a közeget, hogy egyiket sem rendeli alá a másiknak. Nyomon követjük a minden korban mindenki számára ismerős emberi küzdelmeket és játszmákat, ugyanakkor meglehetősen pontos képet kapunk arról is, hogy miként lehetetlenítik el a színésznő önálló estjeit, milyen hatalmi játszmák keserítik meg a színházi életet, és rálátunk a rendszer egészére is úgy, hogy közben végig az egyén marad a középpontban. Amit hallunk, az emberileg zavaró, bántó, és olykor vérlázító, de sosem ideológiailag, és erre a rendszerváltás téma kapcsán nagy szükség van. Miközben azt senki nem kérdőjelezi meg, hogy egészen embertelen dolgok történtek, a Ceauşescu-éra és a rendszerváltás kapcsán kialakult beszélgetések, viták során mégis inkább azt tapasztalom, hogy az ideológiai eszmefuttatások, a politikai érvelések, az okos, szellemes viták mellett valahogy elfelejtődött az egésznek az emberi oldala. Ezért tartom sokkal hitelesebbnek a családból és a baráti köröm idősebb tagjaitól hallott személyes történeteket, mert mindenkinek van mesélnivalója, és az rendszerint sokkal valósabb, mint bármi, amit az ember tanulmányokból és elemzésekből olvashat. De ez még mindig csak az elmesélés, ami a mesélő prizmáján keresztül teszi lehetővé számomra, aki tíz hónappal a rendszerváltás után születtem, hogy valamit lássak és értsek abból, amiben a családom élt. És nálam itt vége is a történetnek.

Akinek szívében nincs se anyja, apja
Mert én például nem kérném ki a szüleim dossziéját. Az embernek joga van nem túl közelről ismerni a szüleit. Egészen eddig elképzelhetetlen is lett volna, hogy valaki ilyen mértékben beleláthasson az anyjának, az apjának az életébe, ez a természet és az emberi természet rendje ellen való – pont amennyire természet ellen való volt az egész Ceauşescu-rendszer. A természetes az, hogy az anyám és az apám múltja számomra örökre felfedhetetlen és megismerhetetlen. Hogy élt valamikor egy ember, aki valaki volt, mielőtt az anyám lett, és annak az embernek joga van ahhoz, hogy csak annyit fedjen fel magából, amennyit a mostani anyám, akit én a két szememmel látok, el akar róla mondani. Nekem pedig jogom van nem tudni róla sok mindent. Elképesztő bátorság és erő kellhetett ahhoz, hogy Török­Illyés Orsolya ezt az anyagot végigolvassa, és aztán felfedje előttünk is. Egy ilyen lehetőséghez-feladathoz fel kell nőni, minden értelemben. „Akinek szívében nincs se anyja, apja…” – a középiskolai irodalomtanárom azt mondta, hogy ezt jelenti felnőni: rájönni, hogy anyád és apád is ember, nem istenek, és szembenézni az emberi arcukkal. És akkor már nincs a szívedben se anyád, se apád. A legtöbb ember élete során elvérzik ezen a feladaton anélkül, hogy végig kelljen „néznie” az anyja életét, amit az ő születése előtt élt. A legtöbben képtelenek vagyunk ránézni anyánk gyarlóságaira, megveszünk tőle, és ezek még a számunkra értelmezhető, elérhető jelenben vannak. Elképzelni sem tudom, hogy milyen szürreális élmény lehet olyan módon és olyan mértékig látni az embernek az anyját, ahogy ez a dosszié lehetővé tette Török-Illyés Orsolyának.

Kinek mit
Mindemellett pedig felmerül egy másik kérdés is: vajon miben más meghallgatni ezt a hangjátékot nekünk, a rendszerváltás gyermekeinek, és azoknak, akik benne éltek? Mindenkit felzaklat, de gyanítom, hogy más miatt, vagy legalábbis a hangsúlyok máshová esnek. Belőlem például nagyon komoly szorongást váltott ki, számomra egyszerűen elképzelhetetlen, hogy miként lehet úgy élni, hogy az ember tudja, hogy lehallgatják, tisztában van vele, hogy az otthonában nincs egyedül. Nem túlzás, amikor azt mondom, hogy lehetetlen ezt elképzelnem. Próbáltam, de egyszerűen leblokkolok a gondolattól. Nem tudom elképzelni, hogy lehet így élni a mindennapokban. Pedig tudom, hogy lehet, mert élni bárhogy lehet, és az ember bármit képes megszokni. És ahogy anyám mondta: „Éltünk akkor is, csak éppen így éltünk.” Azt gondolom, hogy az idősebb generációnak azért lehetett ezt nyomasztó és szomorú meghallgatni, mert visszakényszerítette őket az időben, és sokkoló lehet rájönni, hogy nem is volt az olyan régen. A fiatal generációnak pedig inkább azért, mert ennyire objektíven eddig sosem láthattuk, hogy „milyen volt az”. Mindannyian hordozzuk magunkban a rendszerváltás előtti idők emlékét, mert ott van a család emlékezetében: hogyha anyám a szilveszterről mesél, amikor apámat megismerte, és fényképeket mutat, akkor egyből valami mást látok, mint amiben én élek, és van róla valamiféle hozott emlékem még akkor is, ha akkor én még nem éltem. És természetesen ott vannak a szüleink berögződései, amelyekkel gyermekkorunkban mi is együtt éltünk, mert akkor még olyan közeli volt minden, és ott vannak a történetek, amelyeket sokadjára hallunk. És volt a gyermekkorunknak valami megfoghatatlan szomorúsága, amit nem tudunk mihez kötni, de rajtunk ült a kilencvenes évek elején. Ennek a szomorúságnak a legkézzelfoghatóbb emléke számomra egy este, amikor nagyon lázas voltam, és anyám ecetes-hidegvizes lepedőbe csavart, én sírtam, mint a záporeső, sírt ő is, és énekelte, hogy: „Ha én rózsa volnék…” A mai napig elszorul a torkom, és sírok, akárhányszor meghallom, hogy ha én rózsa volnék, és nem bírom végighallgatni. Vallatni lehetne vele, annyira fáj. Félve mondom, mert nincs jogom mindenféléket feltételezni, de talán ez lehetett Török-Illyés Orsolyának az Édesanyám rózsafája.










Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Imre Eszter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.