Vers, próza / Égő eper

Demény Péter
Égő eper[2015. december]



A kislány kedves volt, jól nevelt, szerény és halk szavú.
Így is kezdhetném.
De maradjunk csak a realitás talaján, mint nagymama szokta mondani hunyorgósan.
Én mindig kedves voltam, jól nevelt, szerény és halk szavú – ilyennek nevelt anyám.
És akkor ez!
De nem is itt kell kezdenem.
Az erdő mellett laktunk, egy kis faházban, mert anyám egyedül tartott el kettőnket, különben is azt mondta, hogy most, az internet korában mindegy, hol lakik az ember. Hogy mégsem egészen mindegy, az abból derült ki számomra, hogy mikor már nagyobbacska voltam, az összekuporgatott pénzéből olyan zsalut vett, amely egyszerre gördült le mind a négy ablakra, és egy olyan zárat, amely halk surrogással óvott bennünket a veszedelemtől.
Olykor azonban nincs zár.
Marokfürdő gyönyörű kisváros, ősszel gesztenyefák égnek egyetlen sétányán, télen havas ágak őrzik, tavasszal zölddel lobog, nyáron meg a vendégek színesítik – ám előnye egyben hátrányát is jelenti: a fürdőzők között lehet pedofil, szexmániás, magamutogató és egyéb elferdült lélek, ahogy anyám, a városka gimnáziumának vallástanárnője nevezte őket.
Nagymama az erdő túlsó felén lakott, de nem kívül, hanem a rengetegben, ahogy szerette mondogatni. Magyartanárnő volt valamikor, jóval több fantáziával és humorral áldotta meg az Isten, mint anyámat, aki egyébként azt hajtogatta, Istenhez nem humor kell, hanem hit, nagymama viszont nem értette, a kettő miért zárja ki egymást. Folyton civakodtak, időnként vérig sértették, így szerették egymást, nagymama hát jobbnak látta, ha messzire költözik egyetlen, imádott és rettenetes lányától.
Úgy élt ott a másik faházban, mint egy jóságos boszorkány. Olykor rászólt a fazékra, rotyogjon halkabban, máskor a rántást kevertette meg a fakanállal. Általában nem szeretett a képességeivel kérkedni, öreg volt már, olyan öreg, mint egy repedt fazék, mondogatta hunyorogva.
Otthon egyébként lehetett beszélni anyámmal. Ha az ember megértette, hogy kizárólag „Isten áldjá”-val lehet köszönni és elköszönni, hogy evés és alvás előtt, ha törik, ha szakad, el kell mondani az evés-, illetve alvás­imát, meg hogy vasárnap délelőtt templomba kell menni, ahol Géza tiszteletest hallgatjuk, akkor mást nem is kellett tennie. Anyám nem volt megszállott, csak szerette, hogy a hit ott legyen az életében, ezért aztán még kevésbé értettük nagymamával, hol és miért is hagyta el a humorát, bár nagymama esküdözött, hogy gyermekkorában se volt neki. Így aztán természetesen boszorkányi képességekről sem lehetett szó.
Ma is élnek, mégis múlt időben mesélek róluk. De hát nem rajtam múlt ez sem.
Tizennégy éves koromig nem mehettem egyedül nagymamához. Anyám azt mondta, attól, hogy a „rengeteg” szó nevetséges, az erdő igenis tele van veszedelemmel (érdekes, ezt a szót nem találta nevetségesnek), és amíg nem leszek nagylány, addig együtt megyünk. Hálistennek nagymama mindig megtalálta a módját, hogy kettesben maradjunk, ha másként nem, hirtelen leesett egy tányér a konyhában, és ezer darabra tört, és amikor anyám szemrehányóan ránézett, olyan ártatlanul nézett vissza rá, hogy majdnem én is hittem neki.
Anyám takarosan öltöztetett, de egyben kihívásokat is csempészett a takarosságba, például minden évben vett egy piros kalapocskát, az volt az én vízjelem, ahogy ő maga mondta, és Piroskának nevezett, holott az én nevem Klára, és elégedett vagyok vele.
Tizennégy éves koromig mobilom sem lehetett, meg tabletem sem, mert azok a Sátán művei, akkor azonban mindkettőt megvásárolta anyám, és nagyanyámmal azt nevettük, hogy nem is tudtuk, hogy a Sátán ennyire figyel a korhatárra.
Aztán a következő évben nagymama megbetegedett, nekem kellett kosárban ételt vinni neki, ha anyám nem ért rá, márpedig gyakran nem ért rá, mert abban az évben volt az Unitáriusok Világtalálkozója, és minden az ő fejébe szakadt, hiába nyitotta ki a száját.
Egy napon betértem a Billába, narancsot vettem, sajtot, sonkát, szeletelt kenyeret, és a kosarat a karomra tettem. A Billából még felhívtam nagymamát, mert nem tudtam, milyen sajtot vegyek, hol a kimért, hol a macisajtot részesítette előnyben, hunyorítva azt mondta, a feje fölött tompa derengés, legalább az evésben lehessen válogatós.
A kosárral, mint már annyiszor, elindultam az erdőn keresztül. Nekem addig barátom volt az erdő, szerettem a fákat, az ösvényeket, melyekről soha nem lehetett tudni, nem vezetnek-e hirtelen másfelé, a pislogó bokrokat, a barátságos farkasfalkát, mely egy este, amikor későn indultam visszafelé, hazáig kísért, és a vezér hajlongva kezet csókolt búcsúzóul. Így hát meg se rezzentem, amikor egy farkas lépett mellém. Túl járhattam már az út felén, udvariasan köszöntem, ahogy egyébként ő is, hová-hová, kérdezte, a nagymamámhoz, válaszoltam, értem, bólogatott. Közben azonban mégiscsak olyan furcsa érzés vett rajtam erőt, túlságosan mézesmázos volt valahogy, túl sokat beszélt, olyan különösen parázslott a szeme, mint eper az éjszakában. Megtapogattam a mobilt a zsebemben, és rémülten láttam, kajánul figyeli a mozdulatot. Még aznap este bejelölt a Facebookon, de nem jelöltem vissza, meg voltam győződve róla, hogy nem találkozunk többé, bár azóta sem értem, miért nevezzük meggyőződésnek a reményt.
Kérem, jelöljön vissza, Klára, toppant mellém két hét múlva, és én nem tudtam, min döbbenek meg jobban, azon, hogy ismét megszólít, vagy hogy virágot nyújt felém. Zavaromban elfogadtam, aztán elrohantam, hiába kiáltozott utánam, nem fordultam vissza. Nagymama azt mondta, és mintha szamócák piroslottak volna a hunyorgásában, az óvatosság nem árt, óvatosan azonban nem lehet élni, anyám azt, hogy amit Isten akar, az úgyis bekövetkezik, és ezek az unitáriusok teszik a sírba. Mindketten sokat segítettek.
Eltelt egy hónap, azt hittem, már többé nem találkozunk, egy délután éppen a vágyaimat sepertem össze, amikor ismét mellém szegődött, azt mondta, ne haragudjak, de nélkülem mit sem ér az idővonala és az élete, könyörögve kér, legyek a felesége, ha megnövök, ő vár türelmesen, az anyámtól is megkéri a kezemet, ha akarom. Lehet róla szó, válaszoltam, s közben azon gondolkodtam, az idő mindenre képes. Nem is sejtettem, mi mindenre! Legközelebb, gondoltam, a nevét is megkérdezem.
A név nem jelent semmit, mondta, amikor hat hét múlva, már augusztus végén ismét megjelent. Ha nem hiszem, hogy úgy hívják, ahogy a Facebookon, akkor úgyis mindegy. Elszégyelltem magam, felajánlottam, kísérjen el nagymamámig. Közben eltűnt a mézesmázassága, és ez jól is esett, de meg is ijesztett: aki ilyen könnyen változik, abban nem lehet bízni. Nagymamát teljesen megnyerte, egy fazekat a Fari (valahogy csak neveznem kellett) fejére parancsolt, ezen nevetgéltek.
Az udvarlás annyira összezavart, hogy kénytelen voltam egy Facebook-csoportot létrehozni, hogy a barátnőimmel megvitassam. Závodszky Kata azt írta, nagyon jóképű, és ne féljek az álnevektől. Borzont Réka szerint egy farkas mindig farkas, és ezen nem változtat a szerelem sem, még ha igazi, akkor sem. Popács Ildi azon a véleményen volt, hogy a szülők túlparázzák az életet. Egyedül maradtam.
Ő pedig nem bukkant fel többé. Már az október is elszállt, ő még mindig nem mutatkozott. A Facebookra sem posztolt egész hónapban, és most már itt a december. Hűtlen hülye állat, ezt gondoltam, miközben a más fényképeit nézegettem. Mindenki bepasizott, még az a béna Ladányi Beáta is, csak nekem nincs szerencsém, noha már kezdték pletykálni, hogy egy igazi farkas udvarol nekem.
Aztán karácsonykor nagymamám is létrehozta a profilját, én meg sejtettem, hogy baj van. A szilvesztert nála töltöttük, és amikor eljöttünk, két zöld parazsat vettem észre a hajnali ködben. A testet sehogy sem tudtam megtalálni a tekintetemmel, és a nagymama konyhájában hangos csörömpöléssel zuhantak le az edények.
Boldog új évet, rezzent össze nagymama. Én meg egész úton a hátamban éreztem a zsarátnokot, és arra gondoltam, az égő eper a világ legszomorúbb gyümölcse.




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Demény Péter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.