[Látó – 2009. május]

Ophelia volt
Akkoriban – esténként
Folyton megőrült,
Fuldokolt az örömtől,
Füstté omoltan
Danolt, fönn, Dániában,
Megháborodtan,
Mint a bomlott habfodor
Hűlt ködre festett
Várfokon, lőréseken,
Hol szél fütyölget,
Szoknyafény suhan, s a hang
Magas lépcsőkön
Döng, bolyong a térben –
Földúlt szereplők
S megingó díszletek közt –
Szép, hibbant anyád
Szeretetbe vadult, gyors
Szíve alatt már
Téged hordott bolondul
A Hamletben – a
Harag rendezése volt,
Ötvenkilencben,
Új csodálat, rettenet
Rezzent anyádban –
A színpadon a lenni
Vagy nem lennire
Megmoccantál – így lettél
Minden önmagad,
Rejtett színész – de lélek,
Atyád szelleme
Jő most, tört árnya áthat,
S nem hagy már soha többé.