Vers, próza / Ó jaj az összes évem hova tűnt

Walter von der Vogelweide
Ó jaj az összes évem hova tűnt[2016. december]



Ó jaj az összes évem hova tűnt hova lett?
ez a valóság vagy csak álmodtam az életet?
amiről azt hittem hogy van az tényleg valami?
közben elaludtam és nem tudom megmondani
most már ébren vagyok és szokatlan nekem
ami régen ismerős volt mint a tenyerem
nép és ország amelytől fiatalon megválva
most olyan idegen mintha ki volna találva
a régi játszótársak mind öreg és mogorva
a rét felszántva és az erdő letarolva
ha nem folyna a folyó úgy mint valaha rég
azt hinném nálam szomorúbb nem volt senki se még
akit ismertem közelről már vissza sem köszön
a világ csupa szívtelenség együtt és külön
ha visszagondolok egy-egy örömteli napra
úgy oszlik el mint evező csapása tengeri habra
minden időkre jaj

ó jaj a fiatalokat nézni is siralom
azelőtt a szívükben élt még a vigalom
most mindenki csupa gond baj miért is élnek így?
bárhová nézzek a világban senki se víg
az ének és a tánc a gondok közt szétoszolt
keresztény földön sosem akadt még ennyi hamvába holt
látjátok otromba fejdíszt visel az úrinő
a lovag bugris ruhát hord bár rangja előkelő
Rómából érkeztek hozzánk szigorú dokumentek
marad velünk a gyász örömeink füstbe mentek
ez búsít szép életünknek hamar vége úgy vélem
a nevetésemet zokogásra cserélem
még az ég madarát is panaszunk szomorítja meg
hát akkor csoda-e ha magam is csüggedek?
de mit ér a gonosz düh amelyet a balga szít?
aki itt örömöt nyer ottani örömöt elveszít
minden időkre jaj

ó jaj édes dolgaink mérgezettek egészen
látom a keserű epét amint úszik a mézben
kívül szép a világ fehér zöld piros a lét
de belül fekete és mint a halál sötét
akit ő félrevezetett keressen menedéket
kevés könnyű vezeklés megválthat súlyos vétket
ez legyen lovagok előttetek nemes cél
fénylik sisakotok tartós kemény a páncél
mindőtök pajzsa erős és megszentelt a kardja
bár csatlakozhatnék ha Isten úgy akarja
én szegény nagy jutalmat nyernék a győzelemmel
nekem a nagyurak aranya zsákmánya nem kell
lelkem az üdv örök koronáját áhítja
lándzsájával egy zsoldos egyszer már méltó volt e díjra
bárcsak a tengeren szent útra vinne hajóraj
azt énekelném hogy „ujjé" soha többet azt hogy „ó jaj"

Walther egyik legtöbbet idézett és elemzett, emblematikus költeménye. Felfogható szereplíraként, de a reflexiós szintek gazdagsága ez esetben is igen sok életet visz a keresztes lovagok közé kívánkozó öregember alakjába. Ugyanakkor tekinthető vallomásnak is, amelyet különösen meg­rendítővé tesz a szubjektum kiszolgáltatottsága a változékonyságnak és a mulandóságnak. Értelmezhetjük „az élet álom" toposz nagy költői kapacitással történő továbbfejlesztésének, és tekinthetjük olyan – mesékből és legendákból ismert – fikciónak, amely szerint valaki évtizedes (esetleg évszázados) álomból fölébredve elcsodálkozik, mennyire megváltozott a világ. Én egy harmadik értelmezést tartok valószínűnek: azt, hogy egy idős férfi, aki érzi halála közeledtét, hirtelen rádöbben, hogy úgy töltötte egész életét, mintha átaludta volna, és közben túlélte önmagát. Ennek döbbenete érződik a vers erőteljes képeiben és fordulataiban, és ez óvja meg az aktuális mozzanatokat is, a pápai átkot és a készülődő újabb keresztes hadjáratot a propaganda jellegtől.
A költemény több okból is egyedülálló Walther egész életművében. Verselését és nyelvezetét tekintve markánsan különbözik a többi nagy lírai költeménytől, a késeiektől is. Megkülönbözteti a többi verstől a képszerű asszociációk áradó gazdagsága, és a depresszív hangulat is elüt Walther máskor inkább pökhendi rosszkedvétől vagy keserűségétől.
Figyelmet érdemel az indulatszó mint az egyes strófák és az egész vers keretezése, valamint a slusszpoén, amely egyszerre visszavonja és felmutatja a panaszkiáltást. Önmagában véve bravúr a versforma. A cezúrával tagolt, páros rímű giga-verssorok az ismeretlen szerző által írt Nibelung-énekre és az úgynevezett Kürenbergi költő verseire jellemzők. Olyasféle archaizáló hatásuk van, mint amikor Weöres Sándor utánozza a száz évvel korábbi Arany Jánost: egy kicsit parodizálja és nagymértékben életre kelti. Mindenképpen érzékelteti monumentalitását.
Itt jegyzem meg, hogy a régebbi magyar Walther-fordításoknak nem válik előnyére a túlzott szabályosság. Nyugatos műfordítóknál gyakran meg­figyelhető, hogy egy-egy elvont metrikai séma pontos követését erőltetik, gyakran az értelem rovására is. A középfelnémet vers – ez a vers is – tele van szabálytalanságokkal, más szóval: a metrika változékony és rugalmas. A jelen verset mindvégig szabályos nibelungizált alexandrinusokkal visszaadni célnak semmiképpen sem szerencsés.
Az Elégiának is nevezett költemény átültetésére három kiváló magyar költő vállalkozott a múlt században. Áprily Lajos változatában az elveszített szülőföld motívuma érződik erősnek, Szabó Lőrincet leginkább a borongás mögött rejlő ismeretelméleti problémák érdeklik. Radnóti Miklóst ez az egy versátültetése is a legkiválóbb magyar Walther-fordítók közé lépteti. Nála Walther költeménye mintha a Nem tudhatom... szülőhaza-képét vetítené előre, a gyermekkori dédelgető, meghitt mozzanatok iránti vágyakozással. Az ő változatából annak panasza is kihallatszik, hogy a költő éveinek eltűnése nemcsak az öregedésből adódhat.
Áprily változatában így hangzik az első négy sor: „Én Istenem, sok évem vajon hová loholt? / Éltem vagy életem csak álom csalása volt? / Amit valóra vettem, mind csak csalóka fény? / Ó, jaj nekem, hogy úgy van, s csupán aludtam én." Szabó Lőrinc az első négy sort így szólaltatja meg: „Jaj, hova tűntek az éveim, életem? / Valóság volt vagy álom, ami történt velem? / Amit igaznak hittem, nem is létezett? / Úgy látszik, hogy álmodtam, s nem tudtam, mit teszek." Radnóti Miklós pedig így: „Ó jaj, hogy eltűnt minden, hogy hullt le, évre év! / Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb? / Amit valónak hittem, nem volt talán sehol? / Mély álom ringatott el, csak nem tudom, mikor."
nép és ország, „liute unde lant": alliteráló, állandósult fordulat, a szűkebb pátriát jelenti.
fiatalon, „von kinde": a „kint" szó nemcsak gyereket jelenthet, mint a mai német „Kind", hanem fiatal felnőttet is. Gottfried von Strassburg a „kint" szóval jeleníti meg a hadjáratot indító Riwalint, Tristan apját.
folyó: izgalmas, eredeti ötlet, hogy Walther számára éppen a folyó(víz), Hérakleitosz óta a gyors változás szimbóluma, az egyetlen ablak, amely a maradandóságra nyílik.
evező csapása: a kéziratban „flac" olvasható. Ez jelenthet zászlót, esetleg hálót is. A szöveghely így zavarosnak érződik, továbbá szótörténeti és szemléleti nehézségeket okoz. Minthogy az f betű hasonlít a középkori hosszú ſ-re (ezt ma kerek s-sel írjuk át), Karl Lachmann már az 1827-es kiadásban javasolta a „flac" helyett a „slac" ’ütés, csapás’ olvasását, ezt pedig a legtöbb kutató ma is elfogadja. Így a kép valóban kitisztul: az evező­csapás nyoma rögtön eltűnik a tenger felszínén.
bugris ruha: „dörpelliche wat": a „dörpel" parasztot jelent, de itt nem parasztgúnyáról, hanem ízléstelen, megbotránkoztató öltözékről van szó.
szigorú dokumentek, „unsenfte brieve": IX. Gergely pápa egy-egy 1227-es bullája a német fejedelmekhez és a papsághoz. Ezekben adta hírül, hogy átokkal sújtja II. Frigyes császárt az újabb keresztes hadjárat halogatása miatt.
itt öröm (…) ottani öröm: az evilág és a túlvilág örömei.
epe (…) méz: antik eredetű toposz. Az viszont Walther ötlete, hogy a régi toposzt a személyes örömök és gondok helyett a világra vonatkoztatja.
belül fekete: elképzelhetőnek tartom, hogy ebből a képből fejlődött ki a Walther költészetét ismerő Babits Mihály Fekete ország című verse.
ő, „si": a nőalakként megszemélyesített világ. A beszélő innentől a képzeletbeli keresztes lovagokat szólítja meg.
könnyű vezeklés: különös fordulat. A többi keresztes versében Walther nem vezeklésnek, hanem cselekvésnek, egy kitűzött cél megvalósításának tekinti a keresztes harcot. Másrészt a lovagoknak mégiscsak az életük forog kockán, és az még egy életunt ember szemében sem lehet „swache buoze".
súlyos vétek: számos gonosztevő, lovag és közrendű egyaránt, menekült a büntetés elől a keresztes hadjáratba. Ugyanakkor a tengeri utazás metaforának is tekinthető, ez esetben a túlsó part a túlvilágot jelenti.
győzelem, „sigenünft": furcsa és ritka szó. Egészen pontosan ’eljövendő / majdani győzelem’.
egy zsoldos: az a római katona, aki lándzsájával átdöfte Krisztus oldalát, és így véget vetett szenvedéseinek. Nem ezért tisztelték szentként, hanem azért, mert a csodajelek láttán megtért, és vértanú lett. A középkori legendák szerint Longinusnak hívták. Egy másik lehetséges értelmezés szerint arról van szó, hogy már egy közönséges zsoldos is kiharcolhatja az üdvösséget a lándzsájával, nemcsak a lovagok a kardjukkal. Ez azonban egy ilyen nagy vers lezárásához nem elég nagyszabású gondolat.

MÁRTON LÁSZLÓ fordítása



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Walter von der Vogelweide




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.