Vers, próza / Óbudai utcák (1. rész)

Gulyás Miklós
Óbudai utcák (1. rész)


Előszó



Négy évvel születésem előtt érkeztem Óbudára. Több hajdani osztálytársam már néhány száz éve ott lakik. A Szautner, a Tőgel vagy a Hoschke. A barnalábúak. A braunhaxlerek. (Reggeltől estig szőlőtőkéik között forgolódtak, és az agyagos talajtól barna lett a lábuk.)



Egy igazi óbudai sváb és katolikus, hitték a svábok. Pedig mi, zsidók se voltunk kevésbé azok. Azelőtt se veszekedtünk ezen (nem is vertek minket, mint Pesten a céhlegények), és mióta nem vagyunk, ki veszekedjék kivel?



Itt, az Északi-sarkkör közelében múzsám a nosztalgia. Az idegenbe szakadt érzelgősségét avval fékezem, hogy könyvemnek fantáziátlan címet adok, pedig mennyivel szebben hangzana a Gyászmise Óbudáért. A Kaddis Óbudáért-ról nem is beszélve.



Ezt mondja az írás: Kétségtelenül megállapították, hogy Óbuda Magyarország legrégibb városa, már Béla király idejében is helyén volt, de hogy alapítási éve egybeesik Krisztus születésének idejével, az első keresztények megjelenésével, azt sokféleképpen bizonyítani lehet.



Ha voltak Krisztus előtt keresztények: azaz jó, tisztességes, istenfélő emberek, akik tán akkor is lehettek, amikor Darwin ősembere először találkozott Istennel, aki bizonyára éppen olyan hatalmas Világura volt akkor is, mint azóta mindig, mióta lelkes és lelketlen lények vannak: az első keresztények Óbudán telepedtek meg.



Álmaim Óbudáját Nyugat-Berlinhez is hasonlíthatnám, mert egy magának élő város volt egy nagy ország kellős közepén. A nagy ország nem épített falat maga köré, sőt édesgette is Óbuda népeit magához. De Óbuda ragaszkodott városa hamupipőke-szerepéhez. Hangosan nem merték mondani, de soknak nem tetszett ez a Pesttel való egyesülés se. Pest baloldali radikálisai se nagyon bíztak Óbuda konzervatív, katolikus uraiban. A rokonok a Zsigmond tér és a Filatorigát között laktak, az óbudai piacon sefteltek, a hegyeken szőlészkedtek, vagy szorgoskodtak a Kalapgyárban, a Goldbergerben, a Gázgyárban, a téglagyárakban, a Hajógyárban, a Dohánygyárban, az Első Magyar Textilgyárban. Szorgalmas misejárók voltak, és a zsidó templom is tele volt Mózes hitűekkel.
Minden csendességünk mellett önérzetesek voltunk; az adoma szerint egy sváb küldöttségünk József (vagy Ferenc) császár kérdésére: „Sind Sie aus Ungarn?” azt válaszolta: „Ná, űir sán von Altofen!” Apostoli királyunk kérdését biztos érti a marosvásárhelyi olvasó, de a választ még a nagyszebeni se.



Ma már többé-kevésbé mindenki magyar. De Stockholmból Óbudára pillantva meghökkentenek az utcanevek, tulajdonképpen csak egy országos személyiségről sem neveztek el utcát Óbudán. Lajost és Zsigmondot nem számítjuk ide, mert nem tudtak magyarul. Még a tőzsgyökeres óbudai, az országalapító Árpád fejedelem is csak az egyesülés után érdemelte ki az utca-, a híd- és iskolanevet. A kommunista időkben is többnyire megmaradtak a régi pasztorális nevek. Dramatikusnak nevezhető csak hitünk meggyalázása, a Szentlélek tér átkeresztelése Korvin Ottó térré. A Pacsirtamező utcából is Korvin Ottó lett, de a Pacsirtamező biztos megmaradt volna, ha egy 1944-ben Auschwitzban éhen halt szociáldemokrata hölgy nevére átkeresztelt utcanév nem feszélyezte volna az új urakat.



Tehát nincs és sohase volt Petőfi utca, de a Leninhez és Népköztársasághoz hasonló se. Magyar vonatkozású szobraink sincsenek, de számos nyilvános feszületünk meg katolikus parasztbarokk templomunk igen. A leghíresebb a Szent Péter és Pál főplébániatemplom a Lajos utcában. A Zichy család építtette a török uralom után. A plébániától nincs messze az az épület, ahol körülmetéléssel avattak be a zsidó közösségbe, ahol péntek esténként és a nagy ünnepeken ültem apám, bátyám és a többi férfi rokon mellett. Nagymama és anya kezét szerettem volna fogni, de a nőket a törvény hátra ültette, és sállal fedette hajukat. Ha gondoltam valamire is, akkor hiányukra vagy a rendezvény végére. A Teremtőtől való félelmet akkor kezdtem megtanulni. Beszélni ma is beszélek vele, de nagyképűnek tart, mert veszekszem, mert haragszom rá.



Az arra sétáló gojt megállította empire zsinagógánk, de csak kívülről nézhette, mert belül nagy titkok vannak. Korinthusi oszlopok a homlokzaton, belül akantuszlevél-díszítések és középen négy klasszicizáló oszlopon négy napóleoni sas – épült 1820-ban. Majdnem Pollák (sic!) Mihály építtette meg, a Nemzeti Múzeum mestere, aki szintén pályázott, de a hitközség óbudai építészre akarta bízni a munkát és Andreas v. Landherr végezte el a legmodernebb ízlés szerint.
(A braunhaxlerek sarja felháborodik aránytalanságaimért, de a zsidó templomnak azért úgy örül, mint én a plébániának, mert még láthat valamit Óbudánkból.)



Korcsmáink, kerthelyiségeink hamisítványok lettek, tiszta étlapokkal és abroszokkal, svábul nem tudó pincérekkel. Savanyú pejslit Óbudán már nem találunk az étlapon, sramliért meg Vörösvárra kell menni. A szerelmes sváb szabólegények hangszere, a citera sincs már, az ízes borok Tokajról, Egerből vagy Szekszárdról származnak, talán jobbak, mint akkor, de mások. Százéveseink visszaálmodják az étlaphiányt, a gyertyalámpákat és a nyávogó macskákat az alacsony háztetőn.



Íróink nincsenek, hiszen alig tudunk magyarul. A legnagyobb, sokáig az egyetlen, 1878. október 21-én Nyíregyházán született. A bennszülötteket megszégyenítően tudta felidézni a haldokló idők emlékeit, amikor még minden jobb volt. Alig néhány évet lakott nálunk, szobra sincs és utcája sincs. Csak egy kis emléktábla a Templom utcában, amelyet 1951-ben Dugovics Titusszá és térré is módosítottak, és az is maradt.



Talán túl lojális állampolgárok voltunk. A Kárpát-medence népei között csak a sváboknak és a zsidóknak nem volt követelődző himnuszuk.



Utcatábláinkat leszedték. A Lerchenfeldt utcából Pacsirtamező utca lett néhány évvel Óbuda Pesttel és Budával való egyesítése után, aztán megszűntek a német iskolák is. Megszoktuk az értelmetlen utcaneveket, később idegen nyelven tanultuk a számtant. Aztán egyre több szomszéd bukkant fel, akik csak magyarul tudtak.



Amikor a villamos a Zsigmond térnél kétfelé ágazott, az igazi óbudaiak a Lajos utca, a Duna közelében utaztak. A gyarmatosítók pedig a Bécsi úton, a hegyek mellett egyenes utcáik és szép kőházaik felé.



Kutyabőrünk, a latin idők romjai nem érdekelnek minket. Az amfiteátrum futballra jó.



Szomorúságra van okunk. De az óbudai népek pusztulását nem szabad eltúlozni. Minél többet írok Altofenről, Gelléri Andor Endréről, a macskaköves utcákról, az óbudai piacról, a sváb és zsidó nevekről, a százévesek búcsújáról, annál inkább félek, hogy az olvasó azt hiszi, a könyvnek valami célja van. A vénember nosztalgiája ártalmas, óvatosan kell kezelni. Persze, minden jobb volt 1934-ben. Ugyanis mindenki élt még.


Hévízi út



Mínusz négyéves volt az órás fia, amikor beköltözött Óbudára. Bátyja már járni tudott, nagymamája negyvenkilenc éves öregasszony, varrónő a mestersége (özvegy, tizenegy éve ölte meg tímárlegény férjét a cserzőlé és Doberdó vegyüléke). Apja képzett órás és ékszerész, huszonnyolc éves, jóképű, jóhiszeműen jóakaratú, csak öt osztálya van, de magdeburgi iskola, ami itt a régi Ofenben hasznos, mert a hochdeutsch az óbudai sváb idióma tájszólása. Anyja gazdag kiskőrösi zsidó fogadott lánya, huszonkét éves. Homály borítja az egybekelés okát. A mínusz négyéves a szerelmet akarja, a szülők a jó zsidó partit, a kiskőrösi rabbi az öröklött hitet. A kiskőrösi rabbi, az ottani rokonság 1944-ben egy és ugyanazon a napon – ember alkotta cunamin – elindult Lengyelország felé, de az óbudaiaknak megkegyelmeztek az urak, csak azért, mert Budapesten éltek.



Hergelaufene, mondták a svábok. Mi dolguk van önöknek Óbudán? Rosszul ment a kiskőrösi üzlet? Kiöregedett az órás a Fáhn-kocsma mellett, ahol a Vörösvári út és a Bécsi út találkozik? Talán nagyobb bevételre volt szüksége, mert a fiatal órásnak anyját és kisöccsét is el kellett tartania? Hogy nagymama eltartott volt-e vagy cselédlány? A kérdésföltevés már svéd koncepció.



A mínusz négyéves gyerek semmire sem emlékszik, mert nagymamája az első óbudai éveket nem tartotta históriára érdemesnek. De van egy rozsdás vekker, amelynek cifferblattján az apa neve és a bolt címe áll. (Ó, Vekker! Álmaink ellensége, ez a zsarnok csörömpölés!) Bleier bácsitól származó hagyaték. Bleier bácsi tulajdonképpen vízvezeték-szerelő volt, de akkor a Fáhn-kocsmában dolgozott, ahol a vidékiek melegedtek, hűsöltek kisfröccsel (egy deci vinkó és víz), nagy fröccsel (két deci vinkó és víz), házmesterrel (három deci vinkó és víz), várva a dorogi, piliscsabai, pilisvörösvári autóbuszokat. Bleier bácsi hatalmas volt, kissé modortalan, és úgy csalt az ultiban, mintha Las Vegas-i tételben pókert játszott volna. A Fáhn-kocsma közelében volt egy benzinkút, Bleier bácsi fia Chicagóból csak azért vágyódott vissza Óbudára, hogy azt még egyszer láthassa, és zokogva rávághasson.



Akkor, 1934-ben, az órásüzlet és a Fáhn-kocsma előtt bámészkodók mustrálgathatták a Bécsi út feletti hegyeket, a téglagyárakat, ahol valaha szőlő termett, de a filoxéra kipusztította, vagy a feleség nem tudott megbirkózni a szőlővel és a korcsmával, amikor férje kinn volt a fronton. A venyigék helyén téglák nőttek.


Ma pedig áruházakkal és úriházakkal teli a domboldal. Lehet, hogy a háztulajdonosok között vannak németek és zsidók, de nehezen hiszi az órás fia, hogy sokan lennének ős-óbudaiak.



A gőztéglagyárak gombaként szaporodtak az óbudai hegyeken. A gépek aprítottak, iszapoltak és téglasajtoltak. Az órás és ékszerész jegygyűrűket árult a téglagyár szegény munkásainak, aligha gondolta, hogy egyszer felesége és kisebbik fia is ott fog dolgozni. (Az anyát kiparancsolták 1944-ben. Selymes kezét eldurvította a téglapor. 1950-ben, amikor az órásüzletet államosították, a téglagyárban kezdett dolgozni, mint bérelszámoló. A következő év nyarán biztos ő segítette be tizenhárom éves kisfiát, hogy mezítláb húzza vaskocsikban a nyers téglákat a szárítóhoz. A hosszú munkanapok elaltatták a moziban: Biciklitolvajok, A sorompók lezárulnak,Csoda Milánóban. Fizetéskor meg koreai testvéreik támogatására kölcsönjegyzésre kötelezték. Magyarul rosszul beszélő, szabados, szép mellű, kívánatos combú, kihívó sváb lányok egyikének szavai visszhangzanak az órás fiának stockholmi szobájában: Nem baszott ott az apám!)



Az üzlet közelében a Vörösvári úton volt a remiz. Ott aludtak és álmukban csöngettek egy kicsit a sárga villamosok. A villamosvezetők, a kalauzok is az apánál vették a jegygyűrűket. Nekik is fontosabb volt a kapcsolat jelképe, mint a nászút vagy a meleg sál. Az órás már réges-rég meghalt, de nagyfia, aki nagyon hasonlított apjához, ingyen utazhatott a villamoson néha. Kamatként a hosszúlejáratú kölcsönért.



A család először a Hévízi úton az üzlet közvetlen közelében lakott. Egy igazi óbudai az utcanév hallatán sírva fakad. Itt volt a futballpálya ugyanis. 1887 óta a város legnagyobb büszkesége a III. ker. TVE futballcsapata volt. (A vizilabdában is jók voltak, ez majdnem izgalmasabb történet; de Komjády Béla és a messzi Császár fürdő históriánkba nem illik. Most a Hévízi utca miatt könnyez az órás fia.) Csak három csapattal volt a III. ker. TVE összemérhető: a Fradival, az MTK-val és az Újpesttel. 1931. május 25-én 4:1-re verték a Fradit a kupadöntőben. A Fradi bombacsapattal állt ki: Angyal-Korányi, Papp – Fuhrmann, Bukovi, Lázár – Táncos, Toldi, Sárosi, Turai, Kohut.



Ugye most elnémultatok a pesti oldalon?



És álljon itt az óbudai csapat: Szulik – Werner, Bíró – Steiner, Lutz, Király – Fenyvesi, Borbély, Zilahi, Győri, Dömötör.
1946-ban a régi focisták, akik mázlisan hazajöttek a katonaságból, a hadifogságból, a munkaszolgálatból, megmutatták Óbuda népének, hogy még tudnak labdába rúgni. Az órás ügyefogyott fia szájtátva felismerte, hogy ő az élet javaiból ki van zárva, mert az életnek csak egy értelme van: a futball. Göttler bácsi fél karral jött haza a munkaszolgálatból, egy kézzel kisebb esélye volt, hogy hence legyen. Bekk, korner, taccs, half. Akkor még voltak szép magyar szavak!



A III. ker. TVE egy furcsa név. Mire valók ezek a római számok? Miért torna- és vívóegylet? Amikor ők fociztak!



A futballcsapat hőskoráról, a Goldberger gyár melletti régi-régi mérkőzésekről a legenda azt mondja, hogyha a csapat vezetett, berúgták a labdát a pá¬lyához közel eső Dunába, és a játékvezető kénytelen volt lefújni a meccset. Csak egy labda volt.



A III. ker. TVE 2000-ben szép csendben meghalt. De a három pesti csapat él, szórakoztatják igénytelen szurkolóikat.


A Kiscelli utca



Még mínusz éves volt az órás kisfia, amikor a Kiscelli utca 66-ba költözött. Az utca görbén kezdődött, valahonnan a Kiskorona utcától, és egyre inkább egyenesedett, majd mászott fel a hegyre a Schmidt-kastélyig. Ebben az utcában is találkozott a régi és új Óbuda. Ha a házszám kicsi volt, akkor őslakók lakták, egymás között Kleine Zell volt a Gasse neve. Minél magasabbak lettek a számok, annál méltóságteljesebbek a házak, különösen a páros oldalon. (A 66 páros és nagy szám.)



Az utca a kezdődő számoknál, a Dunától nem messze, több évszázados alacsony és a hozzá nem értők szemében szegényes házakból állt, szépen ápolt kertekkel. Kulturált világ a Pacsirtamező utca meg a Lajos utca – Altofen két főutcája – és a Duna-part közelében. Az óbudai rakodóparttal szemben zöldell, ha engedi az idény, a Margit-sziget, ahol Bródy Sándor és Krúdy Gyula élik nem különösen gazdag, mégis bohémosan úri világukat. Láthatják az óbudai Duna-parton a zsidó templom hátát és mostohatestvérének, a Főplébánia templomnak bejáratát, amelynek harangzúgására hagyta Bródy napi munkáját abba.
Krúdynak Óbuda hazája lett, Bródy csak egyszer látogatta meg Óbudát, amikor takarítónője (sváb, vigyorgó mézeskalács, kicsit púpos, kicsit süket, de egyébként jó leány, akinek nem voltak különösebb ambíciói a szállodai lakókkal) testvérének esküvőjén volt násznagy.



Már nem tudja az órás fia, hol olvasta vagy álmodta, hogy a Lajos utca névadója Nagy Lajos. Az egyesülés után kapta ezt a nevet, amikor már nem volt illendő a barnalábúak nyelve. De miért csak Lajos és nem Lajos Király, nem Nagy Lajos? Gyere be, Lajos, kész a vacsora, vagy Lajcsi, kezdődnek a hírek a televízióban! A Lajos utcának rengeteg sváb neve volt, a XIX. századig mindet használták, de a XVIII. századi elnevezést megörökítjük az utókornak, mert azok az utca történelmi jelentőségét hangsúlyozzák. Donau Zeilének hívták a páros oldalt, és Altofner Strassének a páratlant.



Az órás fia sétál. A posta szép fehér épületét a református templom mellett, a Kiscelli utca és a Pacsirtamező utca sarkán1944-ben avatták fel. Ez és több akkoriban épült lakóház (a Kiscelli utcában is) éreztette, hogy Óbudának nyílik a csipája. A postaavatásra nem mehetett el a család, mert akkor Óbuda zsidótlanítása közelgett, és más gondja-baja lehetett az órásnak, mint a polgármester beszédét hallgatni a feljavult infrastruktúráról.



A Magyar Posta kiváló volt. Kedves postásokkal, akiknek volt idejük a cselédlányok fenekét simogatni, a méltóságos asszonyokkal pletykálni. Velük volt az ajánlott levél, meg a pénz is. De legyünk őszinték! A kiváló posta a Monarchiából itt maradt csökevény. (Kafka reggel adta fel Prágában menyasszonyának Bécsbe a levelet, és délután a harmadik műszakban már ki is vitték.)



Németh bácsi, a postásuk a nagymamával hosszú időket diskurált. Tulajdonképpen ezt később kellene említeni, de a Kiscelli utcai posta volt – amelyet ebben a fejezetben avatunk fel – egész életének munkahelye, és ezért anakronisztikusan idehazudjuk őt.
Bandukol tovább. A Kiscelli utcát a Szőlő utca is keresztezi. A sarok közvetlen közelében van a Jó Pásztor templom. Az órás fia ezerszer elment mellette, de belülről nem látta, és azt hiszi, nem is fogja. Több pajtása idejárt szagos misére, meg gyónni és áldozni. Vasárnap tőlük idegen világban élt, titkukból ki volt zárva. A pajtások templomba járása egybeesett a hitetlenséget követelő Rákosi-időkkel. Az órás kisfia száz meg száz keresztény templomot látott belülről (és hány meg hány pap ismerőse, sőt, még barátja is volt). De Óbudán pajtásai titkai közül csak a Szépvölgyi úti templomot látta – tanára esküvőjén. És az óbudai zsidók titka – a zsinagóga – legtöbb pajtásának örökre misztérium marad. Ők is biztos látták, mondjuk, a szegedi vagy egy jeruzsálemi zsidó templom belsejét, de sajátjukat – az óbudait – aligha.



Ballag tovább a Kiscelli utcában. A következő keresztutca a Zápor utca. Ki talál ki ilyen neveket? (Meteorológus?) Eső, Vihar meg Szél. A Zápor utcában jobbra volt a fűszeres boltja. A fűszeresnek volt egy gyereke, aki szoknyában járt. Sosem fogja az órás fia megtudni, hogy lány volt-e, vagy fiú?



Sétál tovább, a 64 is, meg az órásék 66-ja is mutatós polgári házak. A kisfiú első nyolc évének normális lakhelye. A következő „ház” még csak telek, futballra jó. A másik futballpálya az utca. Autó erre nagy ritkán járt, a lovas kocsik (szódás, jeges) meg nem veszélyesek. A San Marco utcai sarokház is jó polgári. A kisgyerek könnyezik, amikor felidézi az újkori Óbuda legszebb utcáit, a lombos San Marcót meg a Záport. A San Marco utca gyermekkora két lakhelye között volt a híd, amely a svédországi fél évszázad alatt egyre acélosodott. Ha tudná az órás fia az angyalok nyelvét, elmagyarázná ezt a nosztalgiát. Nem marad más hátra, csak az olvasó beleérzésében bizakodni. A sarokházban volt a cipész, aki meghalt. Özvegye sírva megállítja az órás óvodáskorú kisfiát, és hosszú ideig panaszolja gyászát. A kisgyerek semmit sem ért, azt se tudja, mi az, hogy halál. (Kedves cipész néni, szüntesse meg haszontalan könnyeit, mert a fájdalom előbb visz minket a sírba, minthogy a holtakat visszahozná közénk!)



A San Marco fontos utca. Az órás fia ezerszer járt járdája fái alatt, tudta az utca nevét, de eredete annyira érdektelen volt, mint barátaié, mondjuk, a Lacié. Ezeken elgondolkozni csak a svéd tétlenségben kezdett. Saját nevén is. Kinek volt ez a lehetetlen ötlete, hogy ezt a keresztnevet adja neki 1938-ban.



A San Marco furcsa utcanév. Idegen szavak Óbudára nem illenek már. Óbudára kizárólag magyar név való. Az idevaló népek azokban az időkben kezdték szégyellni családneveiket, és magyar neveket vettek fel. Korábban a német nevek képezték Óbuda hangulatát. Az 1933–34-es tanévben a Névmagyarosítás Országos Mozgalma keretében az órás fia majdani Árpád gimnáziumában 46 diák és három tanár változtatta meg a nevét. Szinte az egyik napról a másikra a sváb futballisták, a tanárok és hivatalnokok nevei magyarok lettek. Lett a Bierből Bíró. (A teljesség kedvéért tegyük hozzá, olyan is akadt, akit a harmadik birodalom visszanémetesítésre inspirált.) Amikor az órás kisfia a San Marco utcát sétálja, a zsidók már nem magyarosíthattak, családnevük volt a sárga csillag.



A San Marcóról stockholmi tespedtségében először azt hitte, hogy Velence város híres tere vagy az egyik evangélista neve. De miért nem magyarul? Stockholmban tudta meg, hogy az utca névadója Nákó Anna Milevának született 1838-ban, majd San Marco herceg felesége lett. Ez a San Marco dúsgazdag délvidéki földbirtokos volt. Erkölcsi züllésnek kitett leányok védelmére és foglalkoztatására a hercegné Óbudán szeretetotthont létesített 1892-ben a Jó Pásztor Háza néven, majd a gyógyíthatatlan betegek befogadására az Irgalom Háza néven újabb intézményt alapított.



A züllésnek kitett lányok művelték földjüket az apácák gyámsága alatt. A Kiscelli utca 66 gangjáról láthatták a lakók, hogyan fáradoztak a kertben a hibás lányok, és a kedvesnővérek kiabálva utasították rabjaikat rendre.



Sétálunk tovább, a 78–82-ben volt az elemi iskola. Az órás fia még csak óvodás, még nem tudja, hogy egyszer itt fogja nagyon keservesen megtanulni a betűket. De már most el kell mondani, hogy a Kiscelli utcai névre hallgató népiskola a legutóbbi rendszerváltás után néhány évet az ebben a fejezetben még élő Gelléri Andor Endre nevét viselte. A Wertheim-szekrényt cipelő magas, izmos és szemüveges író úr az iskola előtt pihent meg egy percet és törölte le a verejtéket homlokáról, mondjuk 1936 nyarán. A népiskola a keresztelő után néhány évre véget ért, és akkor megszűnt a neve is.



Ott állt valamikori iskolája előtt az órás hatvanéves kisfia, és maga előtt látta a tanügyi bizottságot (ha úgy hívják), mondjuk 1995-ben, amelynek egyik tagja előáll a javaslattal, hogy az órás fiának első iskoláját Gelléri Andor Endréről nevezzék el. Ki volt az a politikus? Az ő pártjára szavazott volna a kisfiú, talán tagnak is jelentkezett volna. Mert kivétel nélkül minden egyes Stockholmba szakadt óbudai számára hótziher Gelléri Andor Endre a legfontosabb! Van még, aki olvassa? Van még, akit érdekelnek a hosszú hajú szűcslegények, a húsfüstölők, a norinbergi árukkal üzletelő boltosok, a zagyva könyv- és képantikvárium? A bormérő családok, a Wéberek, a Watzekek, a Rechensteinek, a Giglerek, a Kunczok, a Müllerek, a Prószok, a Raabok? A Haszmanok a Templom utcában? A Gottlieb, Deutsch és Wiener órások az óbudai piacon? A páncélozott kassza-szekrények? A teherhúzó lovak?



Sári nyeríteni kezd az utcán; meg kell itatni. A konyhában kölcsönkérek egy vödröt, és a rúdnak dõlve nézem a ló kinyílt száját, sárga fogait és lefetyelő nyelvét. Mennyit iszik!
– Guszti – kiáltok be az ablakon –, hozzál ki egy kriglivel!



És iszom, a lóval együtt.



Az iskolával szemben, a páratlan oldalon volt a trafik. A trafikos mellett, a 79-ben, a szalézi atyák Szent Alajos Háza, olyan iskoláskorú fiúk számára, akiknek szülei nem voltak, legtöbbször rokonaik se, vagy ha igen, azokat nem ismerték.



Züllésnek kitett lányok, kriminális tizenéves fiúk, árva, elhagyott gyerekek, gyógyíthatatlan betegek voltak hősünk szomszédjai. És az órás fia volt a száz vagy kétszáz méteres kör középpontja a Kiscelli utca 66-ban. Stockholmban veszi a mélabús óbudai úrifiú vigasztalan környezetét észre.



A Szalézi Társaság láthatatlan – civil ruhás – atyáira emlékezik, mert a Kiscelli utca 79 megszakítja sétáját a Schmidt-kastély felé a szegény és nem kicsit vörös Óbudán. Óbudán a szaléziak 1920-ban telepedtek le. Ebben az időben a kerület a főváros legszegényebbjei közé tartozott. A korábban virágzó mezőgazdasági-szőlőtermesztési életforma a kedvezőtlen időjárás, a föld lepusztulása és a növénybetegségek miatt már csak a legszűkebb megélhetést biztosította. Óbuda területének nagy részét három téglagyár foglalta el. Ezekben többnyire szezonális – márciustól októberig – tartó munka folyt. Nagy volt a munkanélküliség, és általánossá vált a szegénység. Az alkoholizmus és a zsúfolt, egészségtelen barakklakások elősegítették a tuberkulózis terjedését. Nem véletlen, hogy az akkori nagy országban Óbudán nyílt meg 1918-ban – negyedikként – a tüdőbeteg-gondozó.



E nyomorúságos világban érthetően elsősorban a fiatal proletárgyerekek kerültek utcára és kallódtak el. Életük javítására két egyházi intézmény vette fel elsőként a harcot: a Szent Alajos Ház és a piac melletti Szent József Otthon.



A Segítő Szűz Mária kápolnában a Bécsi úton, közel a Kiscelli utcához a Szalézi Társaság atyái hirdetik az igét. Olyan szép manapság a templom, hogy az órás fia haragszik a rendre. Hogy merik átkölteni a gyermekkori jelenést?



A kápolnával szemben a Bécsi út másik oldalán található a Szent Margit kórház. A Bécsi út már a Zsigmond térnél elkezdődött, megy tovább az óbudai hegyek tövében, apja első boltjánál bal felé folytatódik, elillan a Pilisi hegyek mellett, megy tovább Tatabányán, Győrön keresztül, és csak a Mariahil¬ferstrassén áll meg.



A Margit Kórház előtt van a megálló, járdasziget. Itt szállt fel az órás fia a villamosra, valakinek a kezét fogva. Talán terézvárosi rokonokhoz mentek, talán moziba. Ezeket egy Óbudáról szóló könyvben nem részletezheti, mert külföldön történtek, a Margit-híd túlsó oldalán. Télen hideg volt a villamos, ha valaki le akart szállni, karjával jelezte, de a kalauz húzta meg a bőrszíjat, ő lyukasztotta ki az átszállójegyet, tépett le egy darabkát a vonaljegyből, és közhírré tette a következő állomást. Az ütközőn strici utazott. A villamos-vállalatot BSZKRT-nek hívták, kiejtve beszkártnak. Senki sem tudta, hogy a Budapest Székesfővárosi Részvénytársaság rövidítése. Az órás fia nem siratja álmai villamosát, csak szomorú.


Mellettem elkésett diák
toporog, batyuik felett
trónoló solymári kofák
magukfeledt diskurzusát,
zajos pletykáit hallhatom


A Kiscelli utcának nincs még vége. A Margit kórház mellett mászik fel a Schmidt-kastély felé.



Kálvária, szenteltvízzel előtte. A keresztfán Rex Iudeorum. Az órás fiát ott – a Remetehegyen – a rátukmált keresztvíz tette alkalmi kereszténnyé. A három kereszt alatt nézte Óbudát, a Dunát, a másik oldalt, Angyalföldet, a pályaudvart, a tiszteletet keltő Bazilikát és az Országházat. Gyanítja az előkelő kávéhá¬zakat, színházakat. Ötéves se volt, amikor e tájképet nézte, és vénkorára verbalizálódott az akkori impresszió.



Óbuda csak papíron lett világváros. Faluféle, ahol az emberek látásból ismerték egymást.


A Kiscelli utca 66



A levéltárakban az órást hiába keresi a fia. Az elbeszéléseket is csak a maga módján értette meg. A tisztességes ember életében legfeljebb egyetlenegy fejezetet ír (és ellenőrizteti mindenkivel Óbudán és az összes magyar szociológussal, történésszel).



Már sugallta, hogy a 66 úri ház. Jó, magyar középosztály lakta. Ügyvéd, matematikatanár, órás és ékszerész, félkegyelmű háziúr. A házmesterék tartották a házat rendben, őket ébresztették fel, hogy nyissák ki a kaput. A ház csak óbudai mércével volt előkelő; lakói nem voltak nagykereskedők, gyárosok, tekintetes urak. Nem volt kukucskáló lyuk az ajtón, nem volt sötét és szűk lépcsőház hordárok és cselédek számára, mint a két testvérváros gazdag negyedeiben. Lift se volt. Cselédszoba igen, de cseléd nem, esetleg bejárónő. Kizárólag magyarok lakták a házat. Tíz, legfeljebb tizenöt lakás. Hasonló nagyságúak, három- vagy négyszobásak. Csak a földszintesek voltak szegényesek. A házmesteréké, akiknek kislánya néhány évvel volt idősebb az órás kisfiánál. Gyakran játszottak együtt.



Anyja kezét fogva húsvét másodnapján kopogtak a házmesterék udvarra néző ajtaján. Kölnivízzel kellett volna meglocsolni a kislányt. Az órás fia a félelemtől megdermedt, nem tudta, mit csináljon az üveggel. Kinevették. Az udvar végében, a rossz lányok kertje mellett lévő falnál sziklaszerű kövek voltak, ahol forró nyarakon fürge gyíkok szaladgáltak, és egyszer megmutatta a lány, hogy mi van a lába között.



A földszinten lakott egy néni, aki majd a háború után meg fog halni. Vele lakott a fia is, aki a népszerű nyilas pártnak volt tagja. Néha bekopogott az órásékhoz, szívélyesen elbeszélgetett, aztán felemelt valamilyen tárgyat, udvariasan elbúcsúzott. A leghíresebb tárgy az írógép volt. Az elbirtokolás emléke a családban hagyományozódott.



Az első és második emeletet gang vette körül, függőfolyosó, ahonnan a magas fal már nem volt akadály más világok felé, az apácák kertjét könnyen át lehetett tekinteni. Az első emeleten lakott Hortobágyi bácsi, gimnáziumi matematikatanár. Csendes, kedves, bűzlött a fokhagymától. Az órás fiainak, különösen a nagynak, sokat fog egyszer majd jelenteni. Feleségét nem szerették. Házsártos fajta. Az órás fia hatvan év távlatából már nem ítélkezik. Hátha savai voltak vagy agydaganata. Olga lányuk állandóan moziba (a Flóriánba, az Ősbudába, az Újlakiba) járt, és fütyülte Hollywood örökszép dallamait.



Mellettük a háztulajdonos lakott a feleségével és lánytestvérével. Három- vagy négyszótagos szlovák nevük volt, szki-vel vagy szky-vel a végén. Alacsony emberek, a nőtestvér kövér. Mindannyian nehézkes fejűek voltak. Erre az órás fia maga jött rá, hiszen úgy beszéltek vele, mintha egyenrangúak lettek volna. Ki nyeri meg a háborút, Churchill avagy Mussolini? – kérdezte a négyéves kisfiút, aki azt se tudta, hogy Churchillnek kell drukkolni. Egyszer (gyenge) áramot vezetett a gang vaskorlátjába. Az órás fia elbőgte magát.
Az első emeleten lakott egy ügyvéd is, aki meg fog halni, és majd holta után lesz fontos szerepe.



A második emeleten lakott az órás, feleségével és két gyerekével, anyjával és öccsével. A nagymama főzött és takarított. A Kórház utcai piacon és a Zápor utcai szatócsnál vásárolt be. Kosztját mindenki szerette, bár az étlap nem volt nagylélegzetű. Vasárnap rokonok vizitáltak: az órás úri testvére, a Gyuri bácsi, szépséges felesége, Szerén néni és a négy-, öt- majd hatéves szép, fekete hajú lányuk, Éva, aki az udvaron énekelt, a lakók a gang korlátjára hajolva hallgatták és megtapsolták. Gyuri bácsinak vasüzlete volt Újpesten. Igazi úriember, megtörte a családi hagyományokat, mert cigarettázott, és ivott is. Persze, csak a maga úri módján. Bár anyjának (az órás fia nagymamájának) az is sok volt.



Az órás felesége háztartásbeli, kiskőrösi gazda fogadott lánya, főzni nem tudott. Az órás család legtanultabb tagja, hét-nyolc osztályt végzett, lehet, hogy ő használta az írógépet. Ételhordóban vitte férjének az ebédet az órásüzletbe, amely akkor már a Kórház utcai piacnál volt. Balra fordult a Zápor utca felé, tovább a Föld utcánál a Solymár utcán, át a Vörösvári út másik oldalára.



A Föld utcát a sváb időkben Feld Gassénak hívták, de aki a magyar nevet adta, vagy nem tudott magyarul, vagy becsapta a hatóságokat, és elevenébe vágóan megtartotta a német név emlékét. A Feld ugyanis nem földet, hanem mezőt jelent. A Solymár utca már nincs, bár Óbuda modern térképe szerint csak elköltözött. Igazi óbudai utca volt, több száz éves földszintes házakkal. Az órás fia hazafelé ment, amikor egy csapat gyerek megtámadta, hatalmas stricik, a legidősebb hétéves is lehetett. Zsidó! Zsidó! Körülvették. A kapualjban feltűnt egy centenáris bácsi, svábul beszélt, keverte azért a magyarral. Bottal zavarta el a társaságot.



Az óvodáskorú gyerekek biztos nem tudták, mi az, hogy zsidó. Az órás fia még vén korára se tudja. A vén sváb betöltötte századik évét. Gyakori kor volt ez Óbudán.



És a százesztendős férfiak, a plébánia híveinek legöregebbjei, akik hajadon fejükön fehér hóval, halavány arcukon a tekintéllyel, másvilági hittel, vallási áhítattal és fehér bajusszal vagy kísértető szakállal karban énekelnek. Honnan tudják a búcsújárás dallamát ugyanabban a hangnemben, ahogyan ötszáz esztendő előtt ugyancsak az óbudai utcákon fújták ilyen májusi napon…
Született a vén sváb a reformkor alkonyán, itt a Solymár utcában (amelynek akkor még becsületes német neve volt). Sose volt a Duna másik oldalán, a magyar nyelv neki csak nagy ritkán kellett. Visszament kis szobájába, sétabotját – a husángot – hintaszéke mellé tette. És meghalt. Aznap vagy később.



Az órás felesége hetente egyszer Pestre ment a nagykereskedőkhöz alkatrészért, óraszíjért, jegygyűrűért vagy királyvízért.



A nagyfiú a Zichy utcai iskolába járt, amelynek megalapítására II. József utasította az óbudai zsidókat. Ott volt a hitközség és a múzeum is. Korán reggel ment a Mókus utcán át az iskoláig. Amikor meg hazafelé ment, rákiabáltak egyszer a stricik, hogy te büdös zsidó, amire ő visszakiáltott, hogy ti vagytok a büdös zsidók!
A Mókus utca, a Zichy utcai zsidók ha tudták, kik voltak a Zichyek, szerették őket, mert befogadták, mert rendkívüli jogokat adtak. Hogy a Zichyek buzgó katolikusok, akik nem ritkán kegyetlenül és durván viselkedtek, és nem szerették a protestánsokat, abból a zsidóknak csak hasznuk volt. De a zsidók szerették II. Józsefet is, akit meg a katolikus püspökök nem szerettek a nem tanító és nem gyógyító rendek betiltásáért, de a protestánsok kedvelték a türelmi rendeletért.



A nagyfiú a házi feladatot magolta, nagymama a teknője mellett mosott, lábbal hajtott Singer varrógépén dolgozott, gyorsan és szebben, mint akárki más, hiszen ez volt a kenyérkeresete egykoron. Faszenes vasalójával csak nappal vasalt, takarékoskodott ugyanis a villanyvilágítással. (Nemrég még három gyereket tartott el egyedül.) Az anya Micimackót és Benedek Eleket olvasott a kisfiúnak, az aprószemű, sárgásbarna mackó a háborút is túlélte. Egyszerű család, képek nélkül a falon. A képzőművészet ismeretlen, de a betű rangja nagy, bár nagyon kevés könyv volt a házban. Az anya kérdezte ki a nagyfiút, szülői értekezletre (ha úgy hívták) csak ő járt, ő segítette a barmicvóra. A családapa végiglapozta az újságot, keresgélt a rádióban, amelyen furcsa nevek voltak, például Motala. Az órás fia bizony volt Motalában, látta az adóállomást, amely felidézte a negyvenes évek recsegő Kiscelli utcai rádiójának emlékét. Senki sem cigarettázott, ivott, káromkodott vagy lóversenyezett, senki sem emelte fel a hangját. De ilyen tökéletes világ csak az órás kisfia emlékeiben létezik. Az anya Operába vitte a családot, az apa cirkuszba szeretett volna menni. Az anyának botfüle volt, az apa muzikális. Tanonckorában még hegedült is. Győrben gyártott hegedűje svéd lett. Az órás fiának menye játszik rajta.



Ilyen meghitt hangulatban teltek el a család estéi a negyvenes évek elején. Óbudán. A Kiscelli utca 66-ban. A kisfiú a Kórház utcai óvodában a piac és a Szent József-templom között töltötte délelőttjeit. Bátyja iskolában, apja a boltban, anyja meg szaladgált.
A nagymama végezte a házimunkát. Ordított a jeges az udvaron, két emelet le, vett egy vájdlinggal, két emelet fel. Ordított a szódás, két emelet le, üres üvegeit cserélte a telikért. Két emelet fel. A postás és mindenfajta behajtók csengettek. Fizetni kellett a villanyt, a gázt, a vizet. Néha ajánlott levél jött, alá kellett írni az átvételt.
Verklis vagy hegedűs az udvaron. Néhány fillért papírba csomagolva ledobott. Tót és cigány kézművesek lábast és teknőt javítottak. Ószeres és köszörűs ordítva ajánlotta szolgálatait.


Szomszédokkal pletykált, nézte az apácákat és a züllött lányokat a túloldali kertben.


Kórház utca



Az óbudai piac, amelyről ez a fejezet szól, a Kórház utca mellett volt (a múlt idő nem elírás). Itt találkozott Óbuda a körülvevő falvak világával. A vidék parasztjai jöttek zöldségeikkel, gyümölcseikkel, ha idény volt. Paradicsom- és görögdinnye-hegyek emelkedtek. Élő csirkék, kacsák, libák és halak. Disznóságok nagy választékban. De a magyar pulyka még csak a britek étele. A bulgárok értettek legjobban a zöldséghez meg a gyümölcshöz, legalábbis azt mondja a hagyomány.



Alkudni alkudtak, de nem volt udvariatlan világ. Nem kiabálták, hogy ide jöjjenek és még kevésbé, hogy oda ne.



Egyre többen tudtak rendesen magyarul, nélkülözhetetlen nyelv lett, mert Óbuda népeinek akkor már ez – nem a német – volt a lingua franca. Magyarul beszélt a tót a svábbal. A német a sváboké volt. (Meg az órásé és a nagymamáé.) A bulgárok már évszázadok óta Magyarországot lakják, de Bulgáriába még ma is hazamennek. Az óbudai piac a nyelvek káosza, a kultúráké és a vallásoké, de ezt is csak Stockholmban vette észre az órás fia.



Az óbudai viseltes házakat kezdték bontani, és helyüket lelketlen építmények foglalták el. (A háború után aztán jött a teljes kapituláció, a kétezer éves város vége.) Az órás fia tudja, mi a tuberkulózis, a nedves lakás, a munkanélküliség, hogy először jön a gyomor és aztán a kultúra. Mégis siratja (nem visszasiratja!) a régi Óbudát, a magyarok előttit.



A piac mellett kör alakú fabarakkban mindenfajta üzlet. Deutsch órásboltja volt az egyik. Amikor a sváb paraszt vagy a kalauz elromlott órájával a mi órásunkhoz betért, miután meghallotta a javítási díjat, átszaladt még a Deutsch¬hoz, hátha ő olcsóbb. A két piaci rivális megmustrálta egymást a zsidó templomban.



A mi órásunk boltja nem a kőbarakkban volt, hanem egy piaccal szembeni kőházban. Négy üzlet állt egy sorban. A Vörösvári út sarkától sorolva: hentes, drogista, órás, textiles. A hentes előtt az utcán újságárus, a drogista előtt fekete kút, pontosabban csap. Pumpálni kellett, kezdetben nem jött semmi a nyílásból, aztán vulkánszerűen tört ki a vízözön. Hűsítő forrás a kánikulában, csavargók és méltóságos asszonyok szomját oltó ingyenes és jóízű ivóvíz. A budapesti vízműveknek párja nem volt.



Az órás fia vizet ivott, reggel tejeskávét vagy kakaót. Ha meg volt fázva, forró teát, nagymamája kis rummal ízesítette. A messzi hűvösvölgyi kerthelyiségben málnaszörp szolgálta a családi ünnepélyességet.



Csak egy avatatlan mesélheti el az óbudai utcákat, utakat, sikátorokat, járdákat, járdaszigeteket az óbudai zsidók nélkül. A zsidókat az órás fiának tapasztalata és emlékei favorizálják. Sváb honfitársak! Mikor jön a pápista regény, német nyelvű prédikációkkal, szagos misékkel, búcsúkkal, venyigékkel, kuglizással, sramlival, söröskriglikkel. Színtelen, tarka, vörös és barna svábokkal. Álomszép, kihívó lányokkal. Miről pletykáztak a vénasszonyok a mise után? De a zsidók is kiérdemelnek egy mellékmondatot. Ned woa?



Egy Óbudán tartózkodó bécsi katonatiszt a drogista sváb hölgyet kívánatosnak találta, udvarolt neki. (Az órás fia néha elkísérhette a hölgyet vásárolni. Egyszer vadászt vett, máskor ementáli sajtot. Két ételfajtát, ami az óráséknál ismeretlen volt. Mintha tiltott gyümölcs lett volna.) Az osztrák gyakran bement a drogistához, a drogista az órás szomszédhoz, az órás a drogista szomszédhoz, az osztrák az óráshoz. Az osztráknak szeretnie kellett – vagy szerette – az órást, különben meggyűlt volna a szépséges drogistával a baja.



Akkor bevezették az urak, hogy zsidók csak bizonyos meghatározott időben vásárolhattak a piacon. Sárga csillagot nem kellett viselni, de az óbudai piacon mindenki ismert mindenkit, különösen az órást, aki nagy cégtáblán is közhírré tette zsidósan hangzó nevét, ami magyarán azt jelentette, hogy ő szereti az Istent. Az órás a piaci zsidóidőpontot biztos megalázónak tartotta, és ezért lett a Wehrmacht katonatisztje a bevásárló. A kifutófiúja.



Az órásnak mindig volt inasa, majd segédje, nem ritkán rokonok. (Kiszipolyozta őket, vérüket szívta. Kapitalista! Osztályidegen! Boltját az óbudai piacnál a háború után lefoglalták, ami hozzájárult, hogy könyvünk hősét – az órás kisfiát – nem vették fel az egyetemre. Nem állt a káderlapon, hogy nagypapája tímár volt egy hatalmas újpesti gyárban, és megölték a kapitalista savak és gázok, nagyanyja meg szegény sorsú varrónő. Elvtársak, mutassatok egy munkásszármazásúbbat nála!)



Zsidó, de jó ember, definiálta az órást egy téglagyári munkásnő. Ez se állt a szolgálati lapon.



Segédje ebben az időben nem volt rokon. Az órás fia sose látta, vagy emlékezetéből kitörölte. Nyilas volt az istenadta. Lopott mesterétől, mint a szarka. Ez a megítélés pártos, mert ez az órás és nem független bíróság véleménye. Ezekben az időkben egy zsidó feljelentése valószínűleg nem vezetett objektív ítélethez. És ide kívánkozik – mert valahol állnia kell –, hogy mindenki áldozat volt. Leginkább a zsidók. De az ügyészek, bírók, ügyvédek is. A bakók. A Don-kanyarhoz hurcolt bakákról, a málénkij robotról, a szibériai hadifogoly-táborokról, a kitelepítésekről majd az óbudai svábokról szóló regényben fogunk olvasni.



Ki írja majd meg az óbudai cigányokról szóló históriát?



Egyszer az órás kisfia óvodája felett, a Szent József-templomnál alacsonyan elrepült egy Messerschmitt, a Harmadik Birodalom híres repülőgépe. Az órás fia a homokozóban hisztérikusan bőgni kezdett. Honnan tudta, hogy a pilóta nem szereti őt?


A Kerék utca felé



A Kiscelli utcai lakás három szobából meg fürdőszobából és konyhából állt. Tisztességes, istenfélő magyar keresztények otthona pedig egyszobásból a Kerék utcában. Jött a törvény, hogy az órás családjának kisebb lakásba kell költöznie, hogy tisztességes istenfélő magyar keresztények vegyék át a helyüket. Jött a hatóságoktól az írás, hogy a hattagú órás családnak lakást kell cserélnie egy kéttagúval a Kerék utcában. A történelmi alaposság kedvéért hozzá kell tenni, hogyha a zsidó család kéttagú lett volna és a keresztény hattagú, akkor is létrejött volna a lakáscsere.



A keresztények csöngettek a Kiscelli utca második emeletén az órásék ajtaján, bemutatkoztak és elmondták, hogy ők a csere tárgyai. Leültek a konyhaasztalhoz, kávéztak, tárgyalták a jövőt. Körülnéztek. Ennyi bútor a Kerék utcában nem fér el, és az ő bútoraiknak legfeljebb egy szoba szükséges. Amit az órás család nem tud magával vinni, őrzik majd a cselédszobában. Nekünk az a szoba nem kell, mondták a keresztények.



Vigasztalta egymást a két család.



A Kiscelli utca 66 előtt megállt a lovas kocsi. Az órás és a kocsis cipelte le azt a kevés bútort, ami a Kerék utcai lakásba befér. Sötét őszi este volt. A kocsis felemelte a fiút maga mellé a bakra, mutatta, hogy kell fogni a gyeplőt. Göndör haját megsimogatta. A család a kisfiú által hajtott lovas kocsi mellett bandukolt.



A Kerék utca nagyon óbudai. A Kórház utca melléksikátora, tehát nem messze a piactól, az óvodától, az órásüzlettől. Az órás fia – az egyetlen élő ta¬nú a családban – nem tudja, hogy egy hetet vagy egy hónapot tartózkodott-e ott. A Kerék utcában nem laktak, hanem költöztek. A XVIII. század óta ott lakó szomszédok (Kreutz Gasse, Friedhof Gasse, Kirchhof Gasse, Drei Herzen Gasse és Három Szív utca) megnézték a beköltözött úri családot. Az egyik sajnálta őket, a másik úgy kell nekik-et gondolt, a többség meg úgy bámult rájuk, mint borjú az új kapura.


Laktanya utca



Jöjjön ki Óbudára, egy jó túrós csuszára! A kerthelyiségben sramli szól…



Ha a kedves olvasó meglátogatja Óbudát, nézze meg a Laktanya utcát. Az esernyősökkel kezdődik, Óbuda leghíresebb (egyetlen?) világi szobra fogadja a látogatót. A felhőszakadástól védekező hölgyecskék a város hősei. A meteorológia nemcsak az utcanevekben, hanem a képzőművészetben is mutatja magát. Ezek a lánykák a híres szobrász Varga Imre műve, aki egyébként Nyíregyházán és Siófokon emelt szobrot a Templom utcai íróról, Krúdy Gyuláról. Így helyes! Még Krúdy sem törheti meg az óbudai hagyományt. Jézuson kívül senkinek sem állítunk szobrot! A rendhagyó ismeretlen esernyős, esőkabátos lányok megmosolyogják a testvérvárosokat. A budai Szabadságszobrot, a pesti Hősök tere fejedelmeit és királyait.



Nyíregyházától és Siófoktól kedves, hogy őrzik a nagy óbudai író emlékét!



A Laktanya utcai Varga múzeum a huszadik század panoptikuma, a szemérmes Óbudára illő Hősök tere. Majd néhány száz év múlva megtudjuk, ki volt hős, és ki nem. Csak az esernyősök bízhatnak félreérthetetlenül a jövőjükben. Az utca éttermét Vasmacskának hívják, talán mert a Hajógyári sziget a Laktanya utca mellett is húzódik. Gróf Széchenyi István sétált ott az órás fiával épülő gőzhajókat mustrálni.



A Laktanya utca mellett van Óbuda híres tere, a Főtér (a szépnek indult Flórián tér üzleteivel a helyieknek fontosabb). A Főtérre óbudai ritkán jár. Akkor megy oda, ha az önkormányzatnál van valami panasza. Esetleg amikor megtelik a tér bazárokkal. Vagy könyvet kölcsönöz. A Kassák múzeumot a Zichy-palotában sem tartja magáénak. Kassák Lajos még ha a Bécsi úton lakott is, lélekben sohasem volt óbudai. (Orbán Ottó az Árpád gimnáziummal szemben se nagyon ismerte közvetlen környezetét. A Margit-híd másik oldalán szorgoskodott.) De ahogy Krúdy Gyulát idegenben igazolják vissza, Óbuda a jövevény művészembert, Kassákot tartja életben.



A Zichy-palotában található az Óbuda múzeum is, egy eltűnt világ mauzóleuma. Tekintsék meg a tér megnyerő házait, az éttermeket, és nézzék meg Óbuda közművelődési könyvtárfiókját, ahol az órás fia egykoron szorgalmas kölcsönző volt.



Nem messze van a Főtér kistestvére az Árpád-hídnál: a Szentlélek tér, a Vasarely-múzeummal, iskolával, az óbudai hegyekre menő autóbuszok végállomásával.



A Laktanya utca és környéke az idegeneké. Sok-sok párizsi sem mászta meg az Eiffel-tornyot. Pesti és budai hölgyek és urak, messze földekről jött turisták látogatják a magyar Grinziget, a Laktanya utcát, a Főteret, a Szentlélek teret. Viszik haza Tokióba, Tel Avivba, Amsterdamba a borok mámorát, a cigánynóták dallamát, a magyar ételek ízeit. De a kétezer éves Altofen meg Óbu¬da üdvösségéért csak az utolsó mohikánok virrasztanak.
Az órás fia patikamérlegen méri a szavakat. Vigyáznia kell, hogy ne legyen önhitt, ne legyen féktelenül őszinte. Arisztokratának mutatja magát, mert csak annak van értelme.



1944-ben zsidónak mondták, és ezért a Laktanya utcába költöztették a családot a Kerék utcából. Óbuda zsidótlanítása előtt csillagos házakban gyűjtötték össze ugyanis a nőket, az öregeket és a gyerekeket. Az órást és öccsét mun¬kaszolgálatra vitték.



A Laktanya utcai földszintes ház ajtói, ahogy ez Óbudához illik, a négyszögletes tágas udvarra néztek. A nem zsidó lakókat kitelepítették (csak a keresztény házmestert tartották meg szerencsetárgynak), hogy helyet adjanak a koncentrációs háznak. Évszázadokat laktak az ős-óbudaiak ott, az 1740-es években Temlitznek hívták az utcát. A XVIII. és XIX. században Óbuda összes zsidóját előbb-utóbb a Laktanya utcába deportálták. Másfél évszázadon át ugyanis oda temették őket, az 1831. évi kolera áldozatait is. Stockholm egyik zsidó műemlék-temetőjét, ahol az 1834-es kolera áldozatai is nyugszanak, a Kronobergsgatan felé néző ablakából az órás fia naponta látja.



Az órás felesége a téglagyárban dolgozott, este tégláktól eldurvult kezét a kisfiú nem akarta fogni. A nagyfiú iskolába járt. Délután pedig a leventékhez, ahol parancsnoka egy huszonkét éves palóc bácsi volt.



Nappal a munkaszolgálatos fia egyedül volt a nagymamánál. Egyszer meg¬látogatta őket egy kalauz és amatőr órás, aki biztonságba helyezte az alkatrészeket és a szerszámokat.



A kisfiú nézte, amikor nagyanyja sárga csillagokat varrt. Nagyanyja vágott és varrt. A kisfiú gyakran látta a Kiscelli utcában is vágni, varrni (persze a csillagos házban nem volt ott a lábbal hajtott Singere), stoppolni a harisnyákat, kötni, hímezni. Közben dúdolta a Csitári hegyek alatt-ot.



A kabátra csillagot, az ingbe pénzt.



Svédországból Óbudára hazatekintve azt szeretné – hiába – tudni az órás/ munkaszolgálatos kisfia, hogy mi járhatott anyja és nagyanyja fejében? Értették a hercehurcát? Az órás csak a szerkezetet tudta, az időt nem. Tudta, miért járt kötelességtudóan templomba? Jom kippur-kor, Rós ha-sánakor, Pészah-kor, Purim-kor, péntek esténként? Mondta a Smájiszróélt, nem tudta, mit jelent. Még jó, hogy senki sem kérdezte meg őt, mi az, hogy zsidó? A gojok jobban tudták. De Bar micva-kor és az esküvőkön keresztények is voltak a zsinagógában. A nem törzsvendégek látogatása az órás fiának jólesett.



1944 őszén a felső ruhadarabnak bal mellrészén a zsidóknak jól láthatóan 10x10 cm átmérőjű szövet-, selyem- vagy bársonyanyagból készült kanárisárga színű hatágú csillagot kellett viselni. Az órás/munkaszolgálatos fiának is, mert hatéves kortól kötelezték.



Az órás vén fiát fárasztja zsidósága, nem érti, hogy másoknak miért olyan fontos. Annyit mondják, hogy már elhiszi néha, hogy ő tényleg zsidó.



Felrobbant a Margit-híd! Hallotta, de meg nem értette.



Őszi este volt. A Laktanya utcai udvarra beállított egy daliás katona. Kiparancsolta a ház lakóit, a tágas udvar közepén állt széttárt lábakkal, feszesen, elbarikádozta magát kézigránátokkal, amelyek sávosok voltak, olyan árpádsávosok. Nagy beszéde lényege az volt, hogy a ház lakói csomagoljanak, mert másnap reggel indulnak Lengyelországba. A munkaszolgálatos felesége összeesett, a nagymama nem, mert már annyi mindent látott, hogy ez még új tapasztalatnak se volt nagyon nevezhető. Hatvan éve történt ez, Óbudán, a Laktanya utcában, a Vasmacska és a Varga közelében. Az órás családjából már csak a kis¬fiú van köztünk. Akik ott álltak az udvaron se nagyon élnek. Aki még itt van, biztos elfelejtette ezt az estét, talán mert rosszabbakat is látott.



A daliás katona közel kilencven éves valamelyik aggok házában. Talán emlékszik erre az óbudai esetre (és hasonló estékre), amikor parancsolgathatott, amikor nem kellett remegnie, hogy feleltetik számtanból. Apjától se kellett már félnie, hogy felpofozza a Laktanya utcai disznóságai miatt, mert ő meg ottmaradt a Don-kanyarnál.



Egyszer volt hatalma, nézhette a miatta remegő embereket.
Az órás fia leül az aggok házában (Buenos Airesben vagy Óbudán) az öregúr mellé, és kávé mellett elbeszélgetne arról, hogy mit nyert ezen a Laktanya utcai estén? Két süket és vak érelmeszesedett óbudai trotli.



Hány nyilas vagy bundista volt Óbudán? Valaki azt állította, hogy a III. kerületben volt a legtöbb Budapesten. Mert ő ezt valahol olvasta. Ilyenek a te álmaid hibátlan Óbudája!



Hány óbudai honfitársat döbbentett meg a zsidótlanítás? Évszázadok óta együtt éltek. Zöldséget árultak, vekkert javítottak, a III ker. TVE-nek drukkoltak, „másfajtájúakkal” szeretkeztek, „sajátfajtájúakat” megkárosítottak.



Egy asszony mesél a braunhaxlerek 300 évéről Óbudán, amelyben a zsidókat még egy mellékmondatban sem említ meg. Igaz, nem látták őket a misén, csak a járda szélén álltak mustrálva a búcsújárást. Az óbudai zsidók borászok se voltak (az órás fia kiskőrösi nagyapja bizony szőlősgazda volt), de az óbudai zsidó kocsmárosok, például a Fischer a Szépvölgyi úton, a sváboktól vásárolták a bort. Az órás fia egy vén trotli, nem engedi meg magának, hogy felháborodjon. Az idős hölgy (még az órás fiánál is két-három évvel idősebb) sváb szőlészcsalád sarja, marcona kirgiz és tatár katonákról beszél, meg egy részeg katonáról, aki egy bornagykereskedő lányát agyonlőtte. Nem érti, hogyan lehet szerelmi bánatában öngyilkos egy katona, aki már végigharcolta a fél világot az Uraltól Budapestig, ölt és kegyetlenkedett.
Mesél Óbuda egykori színházáról, a Kisfaludyról, ahol A velencei kalmárban (mért nem a Lear királyban? – kérdezi az órás fontoskodó fia) Jágó fojtogatja Desdemonát. (Óbudának is volt bizony színháza! Az órás fiát nem várta meg, lebontották. De óbudai színielőadást a Templom utcában még látott. A színpad félelmetes és sötét temetője sokáig lidérckedett.)



Az órás fiát felszabadították a marcona, kegyetlen és részeg kirgiz és tatár katonák. A kisfiú a barnalábú asszony kedvéért hozzáteszi, hogy tudja, nem az ő kedvéért jöttek.



Hiába csomagoltak egész éjszaka. Csak néhány napra rá érkezett új parancs. Pillanatok alatt kiürült a Laktanya utcai ház. A leventéknél gyakorló nagytestvért és barátját nem engedték megvárni, és amikor azok „hazaérkeztek” a Laktanya utcába, a csillagos házat üresen találták. Visszamentek Kovács bácsihoz és elmondták, hogy egyedül maradtak, és a leventeparancsnok kénytelen volt bújtatni őket a zsidótlanított Óbudán a nyilasok elől, csak amikor vissza kellett térnie a Felvidékre, szülőfalujába, Palástra, akkor kérte meg az óbudai rendőrséget, hogy vigyázzanak a két zsidó fiúra. A zsidótlan Óbudán bújtatták a hekusok őket a felszabadulásig, valahol a Főtérnél. Az órás nagyfia Óbudához és Kovács bácsihoz és a rendőrkapitányhoz haláláig és szakadatlanul hű maradt. (A palóc és leventeparancsnok Kovács János bácsit Benešék mint fasiszta magyart, kitelepítették Szlovákiából Észak-Csehszlovákiába. Ez a csak közvetve óbudai esemény nem hagyható e könyv összefüggésében szó nélkül.)
Idegen országba vitték a nagymamát és az órás fiát: a Terézvárosba. A gettó egy óbudainak lehetetlen nevű utcában volt, a Wesselényiben. Erdélyi bárókkal Óbudán nem foglalkoznak.


Óbudai utcák az órás fia nélkül



A zsidó Óbudán, később a zsidótlanított városban is sokat bújtattak. A Zsidókat és kutyákat nem szolgálunk ki feliratok ellenére az óbudaiak kimutatták a zsidók iránti szolidaritásukat. Az órás nagyfiának bújtatói – a (palóc jövevény) leventeparancsnok és a rendőrök nem voltak kivételek. A nyilas ház pincéjében a Bécsi út és Kiscelli utca sarkán a szomszédok csendes beleegyezésével a ház zsidó lakói bujkáltak.



Az órás fiának van egy tudományosan meg nem alapozott nézete, hogy a világ sokkal jobb lenne, ha a pékekre hallgatna az emberiség. Teóriája nem csak arra épül, hogy húszéves korában Svédország Borås nevű városában pékek mellett segédkezett, és átélhette a barátságos hangulatot, a jóindulatot, na meg a friss kenyér illatát.



Óbuda sváb pékje vitte a Mókus utcai csillagos házba a kenyeret. A katolikus vallás azt mondja, hogy a jó cselekedeteiddel ne kérkedj, nem is szokta ezt mondani senkinek. Valakinek természetes, hogy segít valakin, valakinek nem. Amikor már lehetett mindent normálisan kapni, akkor mondták: nem is tudják, hogy hányszor imádkoztunk magukért, hogy kenyeret kapjunk.
A mindennapi kenyér. A zsidókat a Bécsi úton hajtották a téglagyárak és nyugat felé. Egy idősebb asszony egy darab kenyeret nyújtott át egy sárgacsillagos nőnek. A nyilas őrök észrevették, és szó nélkül lelőtték a nőt. Nem a zsidó asszonyt, hanem a keresztény magyar nőt.



Kenyér megint. Az órás jól ismert nagyfia csillag nélkül szaladgált a zsidótlanított óbudai utcákon. Egy pék kezébe nyomott egy kenyeret. Szaladj!



A háború után odament megköszönni, de a pék az esetre nem emlékezett.



A figyelmes olvasó tudja, hogy a Kiscelli utcai iskolával szemben van a Szent Alajos ház, a szalézi atyák gyerekotthona és a Bécsi út sarkán a Segítő Szűz Mária-templom. A templom és a gyerekotthon közötti sarkon volt a nyilas ház. A szerzetesek állandóan nyitva tartották a templom kapuját, és amikor a Bécsi út valamelyik keresztutcájából – mondjuk a Föld utcából – jövő autó a nyugat felé gyalog vonultató zsidó sorokat megállásra kényszerítette a Segítő Szűz Mária előtt, a megtorpanók leleményesebbjei a szerzetesek biztatására berohantak a templomba. A templom udvarának összekötetése volt a gyerekotthonnal, és a megmenekülteket kiengedték a Kiscelli utcánál. A rendfőnököt nyilas szomszédjai többször megkínozták, és a felszabadulás után fél évvel a negyven év körüli Kiss Mihály atya sebeibe belehalt.



Hatvan év után a mai atyák felhívására tizenegy zsidó jelentkezett, hogy őket a szaléziak mentették meg. Hányan élnek a megmentettek közül? Hányan látták a felhívást?



Az órás feleségét is egy katolikus pap mentette ki az életbe a sorból.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gulyás Miklós


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.