Vers, próza / Óbudai utcák (2. rész)

Gulyás Miklós
Óbudai utcák (2. rész)



Vissza a Kiscelli utcába



1945 januárja. Apja kezét fogva lépett a jégmezőről az óbudai szárazföldre a Lajos utcánál, a szétlőtt zsidó templomnál, amelynek lépcsőjén egy katona állt, aki letört egy darabkát kenyeréből, mert éppen evett. Odanyújtotta a kisfiúnak. Miért éppen neki?


Hasonlított valakihez a kaukázusi falujában?



Templom utca, a Kiscelli utcán hazafelé, a vadonatúj posta épülete a Pacsirtamező utcánál, Szöllő utca, a Zápor utca és a rég nem látott Kiscelli utca 66, fekete kapujával, álmai udvarával. A néhány hónapos kirándulásnak vége, újra itthon.



Sokan leírták már a visszatérést, kopogott, csengetett, dörömbölt háború előtti ajtaján, bentről sírás is hallatszott, és a Für Elise egykori zongoráján, de senki se felelt. Ám az ajtó kinyílt, a keresztény család örült is, hogy az órásék megmenekültek. De hol fognak most ők lakni? Az órásékban volt talán parányi együttérzés, de a kiskőrösi, újpesti elgázosítottakról szóló beszámolók voltak fölényben, és a lakáshoz való joguk volt a mérvadó. Lementek a szlovák nevű háziúrhoz, mint a holdkórosok, elmondták, hogy vissza akarnak költözni. Erre a háziúr: meghalt az ügyvéd az első emeleten, megfelelne az ő lakása? És a keresztény meg az órás a Kiscelli utca 66-ban szomszédok lettek.



Minden folytatódott a szokásos mederben, mintha semmi se történt volna. Hortobágyi bácsi nyugdíjba vonult, felesége változatlanul kötekedő, lányuk fütyült. Hortobágyi bácsi az órás nagyfiát kezdte matematikára tanítani. A konyhaasztalnál ültek, két boldog ember az aritmetika titkaival.



A második emeletre beköltözött a híres futballista. Ez ritka esemény, mert Óbudán neves emberek csak hírnevük előtt laknak. A nagynevűek néhány órára jönnek, amikor már lement a nap, és csillagos az ég. A Tolnay Világlapja sztárjai ülnek a Kéhlyben, mondjuk Karády Katalin és Jávor Pál. Esetleg híres csodabogarak választják Óbudát lakhelyül. A Kéhly leghíresebb törzsvendégét, Krúdy Gyulát már tizenhárom éve meggyászolta Márai és Móricz Zsigmond, székét vagy annak hamisítványát ahol evett, ivott és kártyázott, ma is őrzi a Mókus utcai vendéglő.



Hidegkuti Nándorért sokan irigyelték az órás fiát. Az órással gyakran beszélt, külföldi útjai előtt az órás rokonainak néha ajándékokat vitt, és hozott is onnan. Van-e nagyobb öröm, mint híres focistának lenni? Ő volt az órás kisfiának kutyabőre. Kezitcsókolom, Nándi bácsi! Szervusz! És az órás fiának keresztnevét is hozzátette. Hallották a barátok, akiknek keresztneveiről Nándi bácsinak fogalma se volt.



Hidegkuti kutyájának kis faháza volt az udvaron, az apácák melletti falnál. Korcs, fehér, nagyszőrű, lehet, hogy egy kis komondorvér folyt benne. Óbudán csak korcsokat tartottak. Fajkutyák ide nem illettek. Egyszer – már nem lakott az órás fia a Kiscelli utcában – megállította Nándi bácsi, hogy akar-e egy kutyakölyköt. Hosszú szőrű, de fekete, mancsai fehérek, mintha cipőben járna. Az órás családja befogadta a kutyát, aki a Mackó nevet kapta.



Hidegkuti Nándorért (senki és semmi másért) lett az MTK az órás fia kedvenc külföldi csapata. Ha Henni vagy Szusza lakott volna a Kiscelli utca 66-ban, akkor a Fradi vagy az Újpest. És mert e könyvben az élő Hidegkuti Nándorról többet nem beszélünk, elmondjuk, hogy vénkorában az órás fia egy futballmeccsen odament hozzá, bemutatkozott, Nándi bácsi emlékezett rá, de nem érdekelte. Élete egyetlen híres embere cserbenhagyta őt.



A háziúr már nem kérdezte, hogy Mussolini vagy Churchill nyeri-e meg a háborút, a bíró lefújta a meccset. A házmester lánya túl nagy, hogy az órás taknyos kisfiával játsszon.



Mi történt a földszinten lakó írógéptolvajjal? A legenda szerint elhagyta az országot, azt is mondták, hogy Dél-Amerikában telepedett le. A nyilas anyja egyedül élt, ha életnek lehet nevezni az állandó ágyban fekvést. Az órás mamája naponta többször meglátogatta, ápolta, vitt le ételt és gyógyszert.



Órásmesternek lenni 1945 elején jövedelmező munka volt. A felszabadítók nagyon szerették az órát – часы –, mert kis helyen is elfér, kiváló csereeszköz. Könnyű elszedni és felvenni. Értékes, ha majd hazatérnek. A szovjet katona karját – amikor a Reichstagra kitette a szovjet zászlót – két karóra díszítette. Moszkvában aztán levakarták a fényképről az egyik svájci órát, így lett a fotó tökéletes, a világháborús győzelem szimbóluma.



Az órás öccse még a munkaszolgálaton készíttetett cégtáblát oroszul, amit a Kiscelli utca 66 kapujára kitettek. A szerszámokat visszakapták a kalauztól, és az ügyvédtől örökölt lakás konyhája melletti gardróbszerű kis szobában megnyitották a műhelyt. Néha sorban álltak a gangon a tisztek Doxákkal meg Omegákkal. A zsidó katonák kétségbe vonták, hogy az órás zsidó, mert nem tudott jiddisül. Konzervben, lisztben és cukorban hiány nem volt.



Az órás kisfia 1945 januárjában, hazaérkeztekor betöltötte a hetet. Anyja kezét fogva ment a 66-ból a 78–82-be. A kedves tanító néni megmutatta a padját. Félévet veszített, és vénkorára tudja, hogy ezt a félévet sosem fogja behozni. A tanító néni megkérdezte, hogy tud-e néhány betűt? Nem tudott. Akkor énekeljen el valamit. Az egyszer egy királyfit kornyikálta el, senki sem tapsolta meg. Azt mondják, hogy Uruguay himnuszának van ilyen sok versszaka. Egy osztálytársa a szünetben odament hozzá és felvilágosította, hogy még nem hallott senkit ilyen hamisan énekelni. Az órás fia volt a legbutább az osztályban.



Az iskolanap végeztével hazafelé indult. Az udvaron egy fiú, aki fejjel alacsonyabb volt nála, lezsidózta és arcul ütötte. Az egy fejjel magasabb órás fia visszaütött, tízszer is. Orrba, gyomorba. Az egy fejjel alacsonyabb fiú takonyban, vérben, könnyezve állta ki a Góliát, Tarzan ütéseit. A kis töpörtyű szánalmasan heroikus volt, veszteségében is tántoríthatatlan és következetes. A hazafelé menő gyerekek kört alkottak, és kíváncsian nézték, hogyan üti, döngeti az órás fia a kis tökmagot. Csak bámulták, de senki sem avatkozott bele, senki sem próbálta megszakítani ezt az egyenlőtlen verést.



A kis törpe másnap, harmadnap ugyanúgy viselkedett, az órás fia meg ugyanúgy válaszolt. A nézősereg, a takony, a vér és a könnyek megismétlődtek.



Száz méter volt haza, a San Marco utcán át, a grund mellett. Látta a család, hogy kisfiuk izzadságtól nedves, de sosem tudta meg embertelen viselkedését az iskolaudvaron.



Volt egy osztálytársa, akit sohasem látott, de tudta, hogy van. Aztán egy nap a tanító néni megparancsolta, hogy másnap mindenki szépen öltözködjön fel, mert osztálytársuk temetésére mennek. A gátlásos gyerekek, mint az órás fia, vakon követték a tanító néni utasításait, a többiek versenyt futottak a temető széles salaksétányán, olyan volt, akár egy futópálya.



Ekkor találkozott az órás fia először a halállal, pedig csak néhány hete felstószolt hullahegyeket látott a Wesselényi utcában. Az ismeretlen osztálytárs nem volt hulla, hanem halott. A hófehér élettelen kisfiúért könnybe lábadt a szeme, a nemrég még tevékenykedő ismert nagyapja és nagyanyja, a Szerén néni és Gyuri bácsi és a hétéves Éva messzi halála csak beszéd volt, nem értette, és nem volt képzelőtehetsége, hogy átgondolja. Majd nyáron Kiskőrösön úgyis találkoznak.



Az óbudaiak is halandók, de már rég nem temetik el őket a Laktanya utcában, vagyis hazájukban, a Zsigmond tér és a Filatorigát közé. Az órás, a felesége, anyja, nagyfia a Külső Bécsi úti zsidó temetőben fekszenek. A temetők is gettók, még a másvilágon is határok vannak ember és ember között. Nem élt zsidóként itt a földön, de úgy kell meghalnia. Vannak-e zsidó és keresztény fókák?


Egyszer kinyílt az ajtó, és belépett egy kis köpcös fiú. A tanító néni bemutatta, kérdezett valamit, és válaszára az egész osztály hangosan felkacagott. Evvel a fiúval érettségiig együtt járt az órás fia.



A gyerek gonosz lény, utálatos dög. Az osztály legkisebb közös nevezője akar lenni, megegyező frizurával, cipővel, hátitáskával. A kövérkés fiú vasmegyei tájszólásban beszélt, és aki nem beszél úgy, mint a többiek, az alacsonyabbrendű. Néhány év után ráragadt a kiskulák becenév, pedig akkorra már sikerült eltüntetni kellemetlen tájszólását.



1945 tavaszán parasztosan beszélni Óbudán, a Kiscelli utcai iskolában olyan, mint cigánynak, buzinak, moszlimnak, jezsuitának, szabadkőművesnek, ágybavizelőnek vagy négernek lenni. Az órás kisfia hangosabban röhögött, mint a többiek.



A sváb pajtások magyarosítottak: a H. a Bécsi úton, az S. a Zápor utcában. A németeket bekerített legelőbe terelték, mindenkit bundistának mondtak, Hitlernek és nem Goethének voltak honfitársai. Kitelepítették a bundistákat és azokat, akik önkéntesként SS-nek vonultak be, akik visszanémetesítték a nevüket, és akik németnek és nem magyarnak vallották magukat. Két-háromszáz éves óbudai tartózkodás nem volt elég, hogy egyedekként ítélkezzenek felettük. Ki az országból a hazaáruló svábokkal! A svábok batyuval jöttek, batyuval kell menniük is!
Tegnap a „zsidók", ma a „svábok", holnap a „polgárság", aztán a laposfülűek. Most a svábokra volt szabad köpködni.



Egyszer kinyílt az ajtó, és belépett egy sovány kisfiú. A tanító néni bemutatta. Festetich. Keresztnevére az órás fia nem emlékszik, de idehazudja: gróf Tasziló. Csak néhány hetig járt a Kiscellibe. Az iskolával szemben, a Szent Alajosban lakott. Száz éve várbirtokai és ezernyi jobbágya felett uralkodott. Mi lett az órás kisfiának egyetlen kékvérű osztálytársával? Hatvanhét éves valahol, talán valamelyik rokona ausztriai birtokán? A rendszerváltás után ősei uradalmai kezdték érdekelni? Talán Magyarországon maradt, kitelepítették a családot, és a papa éjjeliőr lett? Hátha cs-vel írta a nevét, és nem ch-val?



Egyszer az órás fia megtanulta a kis a betűt. A tanító néni azt a házi feladatot adta neki, hogy a betűket karikázzon be az újságban. Egész délután csak karikázott, és ez lett élete egyik – talán a legnagyobb – sikerélménye.



Az órás fiának agyában keservesen, de gyűltek a betűk, lassacskán mind a százhatvan magyar betűt birtokolta. A legkönnyebb a negyven nyomtatott kisbetű volt. A legnehezebb a nyolcvan írott. Istenem! A Kiscelli utcai iskolapad régmúlt idők tanulóinak metszeteivel, tintásüveggel a padban, sercegő, kicserélhető és állandóan elromló tollheggyel. Ki hitte volna, hogy egyszer zokogni fog a pacni szó hallatán? Önteltségében úgy gondolta, hogy rajta kívül már mindenki elfelejtette a pacnit, és a szó meg a tünemény a golyótollas, számítógépes generációknak titok marad, mint Árpád fejedelem vagy Attila sírja. (Árpád sírja valahol Óbudán van.)



A néhai ügyvéd lakásában laktak, akit senki sem ismert. Nem volt se barátja, se rokona. Az intimebb dolgokat, mint például az elmúlt korszakok kaucsuk kézelőit meg a kaucsuk gallérokat égették el legelőször a kandallóban.



De az ügyvéd könyveit és polcait egy jó angyal adta át az órás fiának üdvözítésére. Az órás fia gyerekkönyveket alig-alig olvasott.


A felnőttkönyvekért meg kell dolgozni. Ezt a szokását vénkorára is megtartotta. Ha egy könyvet könnyen megért, az nagyon rossz lehet, mert csak az ő színvonalán van. Az ügyvéd úr könyveit a kisfiú úgy olvasta, mint kötelező olvasmányt, hiszen más híján erre kényszerült. Milyen volt egy óbudai jogtudor ízlése a huszadik század első felében? Az órás közel hetvenéves fia nem tapsol az ügyvéd allűrjeinek, de vádaskodásra sincs oka.



Lin Yu Tang, Hová lettél drága völgyünk, Csőcselék fegyverben, Zilahy és Mereskovszkij. Mit adott az óbudai magyar kispolgár az órás fiának? Nem haragszik az öregúrra, mert a könyvek mégiscsak egy másik világba vezették be, amikor a Távol Moszkvátólt vagy az Ifjú gárdát tukmálták rá.


Zichy utca



Az utca a magyar időkben kapta a nevét, pedig főleg a katolikusoknak és a zsidóknak lett volna igazán okuk – még a sváb időkben – támogató uraik nevét megörökíteni. A Zichy még jóakarattal se utca. Óbudán tulajdonképpen csak sikátorok voltak, a kivételt – nem pesti vagy budai szemmel – a Lajos és a Pacsirtamező képezte. A modern idők Bécsi útja ebben az összefüggésben nem Óbuda. Az órás fiának tetszik ez a nagy „z" a Zichy elején, mert Zsidó utca volt, az utcában volt a hitközség, nagy udvarral és nagy gyűlésteremmel. Ebbe a házba járt az órás nagyfia elemibe és kisfia – regényünk hőse – hittanra. De ne higgye a kedves olvasó, hogy Óbudának zsidó negyedei lettek volna, Óbudán gettó nem volt, zsidók mindenhol laktak, és sehol a világon nem bírtak annyi joggal, mint a régi Ofenben (héber nevén Ofen Jásán vagy Oven Jósén, jiddisül Alt Ovn). Volt máshol is zsidó önrendelkezési jog és Juden Richter, judex judaeorum? Szabadság volt Óbudán: nem a keresztény hatalmasságok, hanem saját uraik sanyargatták a zsidó népet.



A hittanórák a felszabadulás után kezdődtek el. A Kórház utcai özvegy festékesnő kisfiát nem íratta be. Menj oda, mondta fiának az órás felesége, és mondd meg, hogy a jövő héten kezdődik a zsidó oktatás. A kisfiú átsétált, „ke-zitcsókolom, a mama azt üzeni, hogy jövő héten kezdődik a hittan". A festé-kesnő ráordított: „Az én fiam hittanra sose fog járni. Mondd meg ezt az anyádnak." Hatvan év távlatából – Stockholmban – a ki nem mondott jelzőket is hallja az órás fia. Hülye. Kurva. Anyádnak. A kisgyerekek kényesek, fogékonyak, hallják a beszéd mögötti beszédet, különösen, ha az anyjukról van szó.



A hittanórán imákat tanultak, meg a héber betűket, jobbról balra. Bibliai történeteket, zsidó módra, vagyis csak az Ótestamentumot. A hittantanár fiatal rabbi volt, az órás fia utálta, de ma már nem tudná megmondani, miért. Visszatekintve rehabilitálja, mert biztosan kedves és jó ember volt. A hittanóra után jöttek a cionisták, énekekre tanítottak. Megyünk az őshazába, Palesztinába, ez a mi bús szívünknek egyetlen vágya. Egy kövérkés lány énekelt és táncolt. Az órás fiát megbolygatta himbálódzó teste és melleinek lüktetése. Nap mint nap várta a cionisták fellépését.



A Zichy utca torkolatánál, a Lajos utcában van a templom. A rabbi, fehér szakállával olyan jámbornak és okosnak látszott, mint Salamon király vagy Ábrahám. A zsidó ünnepeken nem kellett iskolába járni. Osztálytársai akkor biztos szerettek volna zsidónak lenni. Jóm kipurkor, a hosszú böjt napján meg zsíros kenyérrel segítették ki éhező pajtásukat, mialatt az istenfélők birsalma-szagolással próbálták mérsékelni szenvedésüket. Egyszer még a szokottnál is zsúfoltabb volt a templom. Keresztény papok látogatták meg a zsidó Úr házát. Mindegyik beszédet tartott az elmúlt idők szenvedéseiről. Ezt már Stockholmban érzi az órás fia: Négy évvel előtte kellett volna beszélniük, mint Márton Áron tette Kolozsvárott. Vagy ahogy a Szaléziak mentettek a Kiscelli utcában. Védelmükre azt mondhatja, hogy az órás fia is csak a bűnt kerülte, de még soha semmi jót nem tett.



Óbudán csak neofita zsidók voltak. A hitközségből elűzött fundamentalista a holokausztot (akkor még ismeretlen szó) Isten büntetésének hiszi kiválasztott népe gyarlósága miatt. Noé meg a bárkája, csak modernebb öltözetben. A jelenkori Isten nem olyan tökéletes, mint a Bibliáé, több mint egy házaspár maradt meg.



Az óbudai zsidók ódivatúan imádkoznak, a kántor meg ugyanabban a hangnemben énekel, mint elődje, amikor II. Lajos és Mária királynő a budai várból mulatni mentek Óbudán keresztül Visegrádra. Az istentisztelet szabályait ma is betartják, de otthon disznósajtot meg sonkát esznek. Kicsit unják már istenüket. A tizenéves zsidó nem előre, a Tóra és a Teremtő, hanem hátra, a szép csajok felé tekintget. A legtöbben a rendezvény végét várják, a pletykákat a templom előtt. De a legdrámaibb esetek a Zichy utcai gyűlésteremben, az esti rendezvényeken történnek. Egyre kevesebben beszélnek a halottak tömegeiről, mert ha valakit elgázolt a villamos, az még felfogható, de tíz-tizenöt rokon haláláról egy és ugyanazon a héten értesülni ködös. Kanyaró, bárányhimlő, szamárköhögés az anyák között a beszédtéma. Kisgyerekek (az órás fia meg a Jancsi) bibliai történetet játszanak a színpadon, mindenki a végét várja, de tapsolnak, mintha értékelnék.



Egy színész megy fel a pódiumra, és elszavalja A bélyeges sereget. Sereg? Mit tudott Ady Endre az óbudai hitközségről?


Veszekednek és hajbakapnak, de azért már nem ütlegelik egymást, mint valaha a neofiták és az ortodoxok a templom előtt.



Az egyik: Csak innen el! Mindegy, hová!



A másik: Micsoda zsidók vagytok, zsidó hazát kell építenetek!



A harmadik: Micsoda egoista népek vagytok, ne zsidók, emberek legyetek! Fel kell építeni az igazságos társadalmat a szegény embereknek, akár zsidó, akár nem.



A negyedik: Drága a zsír, ebből a nyugdíjból nem lehet megélni!



Ilyesféle volt az óbudai hitközség halotti tora.


Kiskorona utca



A Kiskorona utcának a neve megváltozott az új rendszerben, de az órás fia nem tartja az újat rosszabbnak, mint a régit. Fényes Adolfnak keresztelték, és részben úgy hívják ma is. Miért egy eldugott város utcáját – a Goldberger gyárnál – nevezik el egy nagy festőművészről? Persze, egy isten háta mögötti utca a béka segge alatt nem érdemelheti ki a Néphadsereg vagy a Lenin nevet.



A Kiskorona utcai általános iskola az 1940-es évek végén nagyon messze volt hazulról. Az órás fiának a térről és az időről való képe az évek folyamán radikálisan megváltozott. Vénkorára rövid lábait hosszú és bicegő lábak helyettesítik, de sántikálása dacára észreveszi, hogy iskolája nevetségesen közel volt. Maga előtt látja az akkori órás fiát, aktuális koponyával, iskolatáskájával, rövidnadrágban, hosszú harisnyával ballag a Knur Pálné utca felé. (A háború után néhány évig hívták így a Pacsirtamező utcát, de az órás családjában a név megmaradt. A nagymamának biztos tetszett a magyartalan mássalhangzó-torlódás a szó elején.) Az órás fia minden nap elment gyermekkora legfontosabb, a Selmeci utca sarkán lévő keresztény templom előtt, Isten a mi erősségünk – ez állt a homlokzaton. Óbuda egyetlen evangélikus temploma akkor nagyobb volt, mint a Szent Péter-bazilika, aztán évről évre zsugorodott. A Knur Pálné utca és a Tímár utca sarkánál volt a lányiskola a rendőrséggel szemben, ott fordult be az órás fia a Duna felé, és megérkezett új iskolája kapujához.



A Kiskorona utcai idők elején cserkészkedett, tulajdonképpen farkaskölyök volt az Oktogon melletti zsidó cserkészcsapatban, ahova azért száműzték, mert az óbudai cserkészparancsnoknak nem tetszett, hogy az órás fia a Miatyánknál hallgatott. Aztán a cserkészeket betiltották és a zöld nyakkendőt piros helyettesítette.



Sok mást is betiltottak. Megszűnt a hittan is. Addig a hitoktatást úgy szervezte meg az iskola, hogy a párhuzamos osztályba kizárólag katolikusok jártak, és az órás fiáéba más vallásúak is, ahol a diákok szétszéledtek saját vallásuk hittanórájára. A gyerekek talán háromnegyed része volt katolikus. A maradékhoz tartozók között három volt zsidó. A félárva és szegény Bandi, aki a Tímár utcában a Duna felé lakott, az iskola közvetlen közelében. Jancsi meg a Knur Pálné utcában, akinek a nagyanyját az órás fia félte. Zongorájuk is volt, és Jancsi olyan szépen játszotta a Török indulót. Milyen vallásúak voltak a többiek? Ezek már stockholmi gondolatok. Ahol református és evangélikus templom van, hívőknek is kell lenniük. Iacobescu és egyik másik délszláv pajtás görög katolikus vagy görögkeleti lehetett.



A zsidó Isten haldoklott, a katolikus virágzott, mert a tiltott gyümölcs zamatosabb, mint a kötelező. A bíró és a tanács pontosabban ügyeljenek arra, hogy vasár- és ünnepnapokon mindenek és mindenki ott legyen a szokásos istentiszteleten, legyen megtiltva olyankor munkát végezni, hogy így Isten parancsolatai is megtartassanak, és hogy a mindenható Isten mindeneket és mindenkit megáldhasson. Amit mindenkinek szívből is kívánok. Ez történt Óbudán, január 1-én. Az ezerhétszáznegyvenhatodik évben. (gróf Zichy Miklós)



Az új rendszernek nemcsak a hittannal volt baja, hanem a nyelvekkel is.



Otthon a gyerekek jó része – talán a többsége – hallotta, sőt gyakran beszélte is a svábot, tótot, bulgárt, szerbet, Iacobescu a Knur Pálné utcában a románt. Óbuda mégis álmosítóan egynyelvű volt, az otthoni nyelv nem volt beszédtéma, talán szégyellni is kellett.



A német és angol nyelv között kellett választani az iskolában. A legtöbb gyerek németre jelentkezett. Ezt a hely szelleme diktálta. Mivel azonban a német lakosság a magyart számban messze felülmúlja, háromszor annyi németet, mint magyart kell az említett tanácsba bevonni…



Az angol abban az időben egzotikus nyelv volt. Nagyon kevesen akarták tanulni, de az órás fia azt választotta. Ezt a döntést az idők diktálták. Az órás anyjával németül beszélt, ez volt tulajdonképpen az órás fiának nagyanyanyelve. (De a legtöbb zsidó ekkor már elfelejtette a jiddist és a németet, mert behálózták őket a magyar zsidók. II. József után évtizedekig iskolai szabályzatot, betűismeretet, szótagolást, folyékony német nyelvű olvasást, a német helyesírás elemi szabályait, német szépírást és elemi számtant tanítottak.)



Aztán a kapitalista nyelveket betiltották, az angoltanár kevés tanítványát titokban az óráséknál kényszerült tanítani.
Bevezették az oroszt, a botcsinálta tanár egy leckével a diák előtt járt. Az órás fiának kedve is lett volna talán ezt a nyelvet szorgalmasan tanulni, de alkalmazkodnia kellett pajtásainak nézetéhez, hogy ez a gyarmatosítók nyelve. A reformkorban ezt mondták a németről. Miért olyan kegyetlenül buták az elnyomottak? (Aztán Svédországban megismerte és megszerette az orosz kultúrát meg nyelvet.)



Piros nyakkendők, Rákosi pajtás, sződd a selymet, elvtárs, mást mondtak otthon, mint az iskolában. A zsidó kétszeresen szenvedett a keserves panaszok hallatán, hogy elvesztettük a háborút. (A háború alatt ugyanis azt remélte a család, hogy elveszítjük.)
Az írásbeli dolgozatokat – akármiről szóltak – úgy kellett befejezni, hogy éljen a Szovjetunió és nagy vezére, Sztálin elvtárs. Máskor meg hozzá kellett tenni, hogy a legjobb magyar tanítványa, Rákosi elvtárs/pajtás. (Az se volt könnyű, hogy volt, aki felhívta az órás fiának figyelmét, hogy Rákosi és ő hittársak.)



Az órás fia ritkán jár a Kiskorona utca felé. Talán ezt a tudathasadásos idejét felejteni akarja, mintha valami bűnt rejtegetne.


Selmeci utca



Az ékszereket hármashatárhegyi jó barátok rejtették.
Egy családi ház a Selmeci utcában, a 30-as számú, leégett a háborúban, kertjét hamu fedte. A telek alatt meg római kovácsműhely rejtőzködött. Kertészkedéskor egyszer régi idők ezüstpénzére is leltek. Itt épült fel az órás fiának utolsó óbudai otthona, a háromszobás, kertes ház. Pajtásai között csak az órásék laktak családi házban. Terasszal a gyümölcsfák, a bokrok felé. Istenem! Az akkor ültetett diófa! Kutyája is csak neki volt. Az imádott, előítéletektől mentes Mackó, a fekete szőrű, fehér mancsú korcs, akinek csak a párzás és a gyomor járt egyszerű fejében. Gyakran megszökött szeretkezésre, néha a sintér volt a gyorsabb, és az órás felesége mehetett kiváltani.



A Selmeci utcai ház két-háromszáz méterre volt a Kiscelli utcai bérháztól. Az órás fia mégis egy új világba költözött, mert a két utca nem hasonlított egymásra. A Selmeci utca nem a régi Óbudánál kezdődik, hanem teljességében a magyar időkben építették a Pacsirtamező utca és a Bécsi út közé. A sváb időkben tehenek legeltek és gyümölcsösök virágoztak. A páros oldalon kizárólag családi házak álltak, a páratlanon bérházak is.



A Selmeci utca legfenségesebb épületével indul, az evangélikus templommal a Pacsirtamező utca sarkánál. Az órás kisfiával nem értették meg a különbséget a keresztény és keresztyén között, ezért a Jézus-hívőket egy nagy családnak hitte. Lassacskán nem kis örömére azt is felérte ésszel, hogy a keresztények szintén gyarlók.
Százszor meg ezerszer ment el az órás fia az evangélikus templom mellett. Képzeletében most is hosszan áll előtte, már csak azért is, mert az órás fia az utóbbi fél évszázadban szinte csak Luther-hitűekkel érintkezik. A templom hivatalos címe Dévai Bíró Mátyás tér, amely azért furcsa, mert csak jóakarattal lehet ott teret látni. Igazából a Selmeci utcának szerves része. Felesége, gyerekei, unokái evangélikusok. Tulajdonképpen az órás fia is. Itt nem hitről, hanem kultúráról van szó. Svédországban Luther az úr, a többi vallás kicsit gyanús. Különösen az óbudaiaké meg a törököké. A pápista és a mohamedán. Svédország nem Óbuda, ott más dolgok a furcsák.



Az órás fia a templomot mindennap látta. 1935-ben nagyon elkésve épült, pedig mutatóban már legalább száz éve éltek Óbudán evangélikusok, talán szlovákok és magyarok a közeli falvakból és a Felvidékről.



Ide kívánkozik, hogy a Kiskorona utcánál, az Árpád-híd meg a Posta között van még egy protestáns templom, amelyet katolikusnak hitt az órás fia, mert Óbudán a keresztény szó katolikust jelent. (Debrecen, Patak messze estenek, Nagyenyedről nem is beszélve.) Stockholmban adták tudtára, hogy az református. Svédországban tudta meg azt is, hogy utcacíme is az, Kálvin köz 4.



A török időkben a kálvinista volt az uralkodó vallás. Óbuda csak a török kiűzése után lett katolikus. A török és keresztény világ határán feküdt Óbuda, amelyet főleg magyar vallásúak lakták. A céhmesterek és prédikátorok nevei szép hangzásúak voltak, mint Gubrányi Györgyé, hogy hangulatot keltsünk.



Amikor a Zichyeké lett Óbuda, a református templomot odaajándékozták a katolikusoknak. A leggonoszabb Zichy, a Péter, nemcsak a sváb bevándorlóknak volt pártfogó ura, de behívatta a zsidókat is, akik hálával fogadták támogatását. Ez a Péter növelte jobbágyainak robotkötelezettségét, vesztegette a bécsi urakat. A rabbiknak és írástudóknak pedig nagyobb bajuk volt, minthogy ellenőrizzék jótevőjük szeplőtlenségét. Hogy betartja-e a tíz parancsolatot.



Ezt az eretnek kicsapongást fejezzük be avval, hogy a XVIII. században állt azért egy kálvinista kis imaház, de a mai templom csak a türelmi rendelet után épült fel. (Isten áldja meg a királyt!)
Sétáljunk vissza a Selmecibe. A templomon kívül Óbudának még egy büszkesége található meg az utcában. Óbuda három mozijának egyike, az Óbuda. A vágyálmok, a képzelődés és az illúziók világa az órás fiának körülményes két óbudai évtizedét enyhítette. A hollywoodi előkelő villák mások, mint a Selmeci utcai családi ház, a Broadway még a Bécsi útnál is ragyogóbb, a táncosok az óbudai lányoknál is szebbeknek és kihívóbbaknak tűntek. És ami a legfontosabb, mindig az igazság győz. (Az első filmet Pesten látta. Az Ózt Judy Garlanddal.)



Óbudának három mozija volt, az Óbuda volt a legszebb, a Florián (a Felszabadulás) volt a bemutatómozi, itt nagyjából ugyanazokat a filmeket játszották, mint a Duna másik oldalán lévő igazi mozik. A harmadik, az Újlaki, az Amphiteátrum és a Kolosy téri piac között egy reménytelenül rozoga háznak reménytelenül rozoga mozija. Fehér tökmagszőnyeg takarta a fekete padlót, hátul csókolózó párok, hótziher onanizáló fiúk, filmet zavaró vagányok, csendet és rendes viselkedést követelő felnőttek, akiknek talán a mozi volt az egyetlen menedékhelye.



Egyszer az órás fia pajtásaival meg akart nézni egy filmet, amelyet csak tizenhat éven fellüliek látogathattak. Pajtásait beengedték, csak őt nem. Látszott rajta a bűntudat, ő volt a kábítószercsempész a vámvizsgálatnál. Egyedül ballagott hazafelé. A hangos káröröm itt Stockholmban, több mint egy félévszázad és 3000 kilométer távolságból, még mindig hallható.



Mickey Rooney, Stan és Pan, Tarzan. Vénkorára csatornát változtat az órás fia, amin gyemekkora kedvenceit játsszák. Az elvtársak már akkor elvették a fiatalok reményeit és álmait, és betiltották a kapitalista filmeket. Igazán ártalmas kalandokat nem is láthatott az órás fia, mert amikor elérte a korhatárt, már csak szocreál filmeket játszottak. Egyszer valaki behozott a Kiskorona utcai osztályba egy régi Tolnai Világlapját, Greta Garbóval a címlapon. Az órás fia gyönyörűséges jövendőbeli honfitársának képe körbejárt.



Az utolsó kapitalista film az Óbudában A hét tenger ördöge volt tizenhat éven felülieknek. The Last Picture Show. A családi ház ablakpárkányára dőlve mustrálta az órás fia a hosszú sort a mozitól a Zápor utcáig. Gyászoltak, akiknek jegy nem jutott. Siratták a füstbe ment mozijegyet, mint zsellérek az égő kalászt.
A Selmeci utca rövidebb, mint a Kiscelli, jobban ismerték egymást az emberek, ki lehetett hajolni a családi ház ablakán, és elbeszélgetni a járdán álló ismerőssel.
(A Kiscelli utca 66 zártabb világ volt, két emelet magas felhőkarcoló. Csak a szomszédok ismerték egymást. A tájképet a ház udvara meg a rossz lányok és az apácák szolgáltatták. Az utca felé néző ablakból az emberek felismerhetetlenek, hangyák.)



A forró óbudai nyarakon a Selmeci utca bement az órásék nagyszobájába is. Az ablakok ugyanis nyitva voltak, a járdán sétálók a ház előtt gyakran megtorpantak, minden szavukat hallhatták az órásék, mintha a családi asztalnál mellettük ültek volna. A hazafelé tántorgók is gyakran megálltak a ház előtt, és hangversenyeztek. NÓTÁS KEDVŰ VOLT AZ APÁM…



A Selmeci utca mindegyik sarkán volt üzlet, kicsinykék, egyszerre csak két-három ember fért be. Csemegés, később KÖZÉRT a Beszterce utca sarkán, Bükk, a hentes a Zápor utcánál (a Bükk-gyerekek bokszoltak, amit az órás felesége húsvásárlás közben hangosan elítélt. Vita is kerekedett ebből, de a vevőnek mindig igaza van), a tejes a San Marcónál, Pöhm, a cukrász a Bécsi útnál. A páratlan oldalon, a Zápor utca sarkán pincehelyiségben gyűjtötte a MÉH a hulladékvasat és -papírt, a Bécsi úthoz közel vette az órás a kokszot hideg téli estékre. Üzletek jöttek, üzletek mentek, államosítottak, változtattak. Az órás fia – mert feje nem káptalan –, ötven év távlatából nem tudja életre hívni gyermekkora boltjait, amelyek tulajdonképpen csak Stockholmban fontosak.



A Selmeci utcát tisztességes, dolgos emberek lakták. Hoffmann néni naponta járt templomba, hitt a csodákban. Ügyvéd fiával lakott együtt, az órásékkal ikertelefonjuk volt. Amikor ők beszéltek, süket volt az órás telefonja. Amikor az órásék beszéltek, nekik kellett türelmesen várni. A mozival szemben egypetés százéves ikerpár tanulmányozta az utca népét. Összecserélhető arcaikkal nézték a moziba menőket, a házuk előtt sétálókat. Janus arcú sziámi csendélet, az ablaktok a ráma. Ha az ő tapasztalatukat tudná az órás fia! Gordon néni özvegyasszony, angol és német óvodája volt az órásék mellett. Nagymamát és az órást nagyon szerette, mert felnémet nyelven tárgyaltak vele. Fia, Norbert egynapos házasság után elvált. Norbert minden filmet megnézett, naponta járt a Duna másik oldalára. Gordon néni élete végén visszatért anyanyelvéhez, és mindenkivel németül beszélt, ha értették, ha nem. Gáti néni is misejáró volt, az órás fia Gyuszi fiával gyakran focizott az utcán. Gáti úr mindennap ebédidő tájban érkezett motorbiciklivel, a srácok megvizsgálták a gépet, amíg Gáti a feleségénél evett.



Gelléri Andor Endre özvegye néha bejött a Selmeci utca 30-ba kis pletykákra, ő a San Marco utcában, a Selmeci utca sarkához közel lakott.



Az órás házával szemben – a 25-ben – volt Halász Gábor lakása:
Jött már a tizenkilencedik század és a méltóságos Buda, szárnyaló Pest mellett Óbuda csak a hamupipőke szerepét játszhatta. A történelmi események elkerülték, és a nagyvárosi láz is nyomtalanul suhant el felette. A biedermeier csak a Császárfürdőig jutott, megteremtve a platános udvart, dámák kedvenc sétahelyét; az óbudai földszintes házak közé nem került többé műemlék. Az ipari forradalom gyárkéményekkel szórta tele, mégsem tudta megfosztani falusiasságától, nem torzította kietlen külvárossá; a munkáslakások kertek közepén voltak, és a szőlősgazdák lépésenként adták fel földjüket. A nagy elmaradottság adta meg Óbuda ízét; a millénniumi gőgös Budapesthez tapasztva is megmaradt kisvárosnak, a kávéházak ragyogásában a kiskocsmák lelőhelyének, fényes kirakatok között a csöngető boltajtók mentsvárának. Girbe-görbe utcái úgy dobálják a villamost, mintha még mindig nem nyugodtak volna bele a technika fejlődésébe. Az írók közül Krúdy Gyula szerette, legérdekesebb lakója megelevenedett Krúdy-regényhős, a kiscelli kastély titokzatos ura.




Halász Gábor emléktábláját szinte mindennap látta, de a könyvtárban nem kérdezte meg, hogy ki ő? Most már, elkésve, őt se fogja megtagadni.


Halász Gábor emléktábláját szinte mindennap látta, de a könyvtárban nem kérdezte meg, hogy ki ő? Most már, elkésve, őt se fogja megtagadni.


Halász Gábor emléktábláját szinte mindennap látta, de a könyvtárban nem kérdezte meg, hogy ki ő? Most már, elkésve, őt se fogja megtagadni.


De ha a kedves olvasó a Selmeci utcában jár, ne keresse az emléktáblát! Valaki leszedte.


Selmeci utca 30



2005 januárjában bontották le az órás családi házát. Az órás fia téglahalmokkal találkozott ifjúsága otthona helyén, de a diófa még állt, mint a pompeji katona. Ha ez az utolsó házőrző beszélni tudott volna az elmúlt hatvan évről!



Milyen ismerős ez a ráncos öregúr!



Az órás fia nem siratja ifjúsága házát, másért szomorú.



Az órásüzletet kisajátította a hatalom. Az órást is, mert az állami órásvállalatnál kezdett dolgozni, a Duna másik oldalán. Nem hazájában, Óbudán. Ez olyan volt, mint a gimnáziumok államosítása. A katolikus gimnázium szerzetes tanárait a reformátusokhoz parancsolták, és vice versa. Nem dolgozott sokáig mint órás. Rossz volt a fizetése, vagy nem tudta elviselni, hogy magának már nem ura? Hiányolta a kuncsaftokat, a kalauzokat, a téglagyári munkásokat, a sváb parasztokat, az óbudai piacot? Pedig akkor már Óbudának alig volt lelke. Az órás fiából az esztergályos fia lett. Apja fáradtan, szomorúan jött Pestről haza a Selmeci utcába. Szegény volt a család, késő este hálószobájában órákat javított, de sok pénzt nem kérhetett, mert másnak is drága volt a zsír. Hallgatta a Szabad Európát, amikor nagyfia nem volt otthon. (Nem akart vitatkozni! Nem is tudott. Különben imádta nagyfiát. Büszke is volt aritmetikájára, és hogy mindig a legjobb tanuló volt. A kisfiát is nagyon szerette, bár ábrándozásai gyakorlatias világképének idegenek voltak.) A nagyfiú a hagyományokhoz hű maradt, kitanulta az órás szakmát, a kicsi önhittségében akkor még azt hitte, hogy az életben vannak fontosabb elintézendők, mint a vekkeróra. Az álmodozó kisfiú elütött a többiektől. Sutasága, másfajtasága mégis mintha rangot adott volna az absztrakt világban járatlan kézműves családban.
Szomorú telek voltak. Mindenki fázott. Különösen az órás felesége. A család körbeülte a vaskályhát a nagyszobában, a két kisszobát hidegen hagyták. Gyakran Mackó is bejött melegedni.
Lefekvéskor berohant az órás fia a jéghideg hálószobába, térdét hasához húzva melegítette a jéghideg dunyhát.



Egy este az apa, az esztergályos, egy mandarint hozott, a nagyszoba asztalát körbeülte a család, és az apa az asztalfőnél, mint réges-rég az ünnepeken barcheszt szeletelve a Teremtő áldását kérve, felosztotta igazságosan a meleg tájakról bevándorolt törpe narancsot, talán két cikket kapott mindenki.



Magyarország egy skatulya (és Óbuda végleg megszűnt önálló országnak lenni). Tágabb lett a világ. Hegyeshalom lett a látóhatár, és nem a Zsigmond tér vagy a Filatorigát.



Van még, aki emlékszik a durva újságpapírokra, a sarlóra, a szikrára, a kalapácsra, a dolgozó népre, a gyermekeket és búzakalászokat ölelő Rákosi elvtársra? Hogy Magyarország erős bástya, meg hogy, van hazánk, van, mit védenünk. És ne együnk tyúkot, mert aranytojást fog tojni. A nők optimista tekintettel, csúnya ruhákban és cipőkben a jövőbe meresztették szemüket, mint traktorosok, élmunkások. Levetkőztetni őket még a meztelenségekről, mellekről, szeretkezésekről álmodozó tizenéves órás fia se volt képes.



Minden hónapban kapott az apa egy német nyelvű óráslapot Svájcból. Vastag folyóirat, száz oldal vagy még több. Szép papíron és elegáns dizájnnal, szakmai cikkek órások számára. De az órás fiát a reklámok izgatták. Nem az alkatrészeké vagy a szerszámoké, hanem az óráké, a Doxáké vagy Omegáké. Az órákat meztelen vállú, vonzó hölgyek propagálták. Aludt az ÁVÓ, a Határőrség, amikor a nyugati szépségek Hegyeshalomnál átlépték a határt? Minden hónapban tisztességesen megérkezett a folyóirat, amelyet az órás fia tisztességtelenül átvizsgált.



A Selmeci utca 30-ban sem voltak képek a falon, de könyvek rogyásig. Nemcsak az ügyvédtől örökölt Hová lettél drága völgyünk? és hasonlók. Az esztergályos két gyerekének már magas képzés ígértetett, a család több ezer éves történetében először. Az órás nagyfia volt az első, aki egyetemet végzett.


Minden rendszerben süt a nap, a virágok kinyílnak, a fűben heverészni lehet. A Selmeci utca 30 udvara és terasza elfelejttette, hogy mi van a kapun kívül. Vasárnaponként jöttek az órás barátai, a rokonok ultizni, fecsegni, élvezni a zöldet. Az órás fia mégis társtalanul élte át a Selmeci utcai ház és udvar bensőséges atmoszféráját. Barátait hiányolta, mind katolikusok, misén voltak.



Hétköznapokon sétáltak a fiúk a Zápor utcában, a San Marcóban, álmodoztak arról, hogy a gimnáziumnak és az óbudai utcáknak egyszer vége lesz. Laudetur. Reverendás úr állt előttük, társalogni kezdtek. Az órás fia semmit se hallott. Ez az ő világuk. Mennek tovább, folytatódik a duma, a pappal való „incidens" nem beszédtéma. Valaki mondhatta volna, hogy a tisztelendő úr nem harap.



Hogy mi járhatott sváb pajtásának fejében, azt nem tudja (nem is érdekelte), mint ahogy senki sem tudta, mi járt az órás fiáéban. A sváb akkoriban kimondhatatlan szó volt. Még a Svábhegy nevét is megváltoztatták, de ez a budaiak baja. Viszont a svábbogár, ki tudja, miért, megmaradt.



Csak az órás családjának volt kertes kis háza, a pajtások bérházakban laktak, szerették a Selmeci utcai ház atmoszféráját, a nagymamát, Mackót, a jó illatú gyepet. Tudja, hogy gúnyolódnak rajta, és vádolják, hogy a bolhából elefántot csinál.



1945 januárjában könnyezve fogadták az első szovjet katonát. 1956 november negyedike reggelén a rádiót hallgatva a Selmeci utca 30-ban ugyanaz, de tizenegy évvel ráncosabb az órás, fiát szökésre inspirálta.



Zápor utcai barátja dzsentri katolikus apja katonatiszt volt, orosz hadifogságból jött Óbudára vissza. Barátja a háború előtt is tanulhatott volna. 1956 után bebörtönözték, és kiszabadulásakor elsétált a Selmeci utca 30-hoz, az órás mamája nyitott kaput, Mackó a farkával üdvözölte. A nagymama felvilágosította, hogy unokája kivándorolt Svédországba.



Nagyon be szeretett volna menni, hiszen nem is az órás fiát hiányolta elsősorban, hanem az emlékeket, a kisszobát, az udvart, az atmoszférát, a közösen írt verseket és színdarabot, a vitákat. A Selmeci utca 30 fallal körülvett szabadságféle volt.


Ahol a Bécsi út és a San Marco utca találkozott



A párhuzamosok nemcsak a végtelenben találkoznak, hanem a Bécsi út és a San Marco utca sarkán is. Ez a két utca a Kerék vendéglőnél talál egymásra. Az órás családja, de különösen fia az elmúlt hatvan évben több százezer forinttal támogatta az étterem értékállandóságát. Mivel érdemelte ki a Kerék ezt a támogatást? Mi az a kényszer, amely mágnesként vonzza oda?



Az órás fia valaha kíváncsi volt más éttermek ízeire, talán unta is már a Kerék étlapját, amelyet majdnem kívülről tudott. De már nem kíváncsi másra. Már vén ahhoz, hogy hitszegő legyen. Megmarad törzsvendégnek. A Kerékben nem kell tetszelegni, biztonságban van. Pedig kedvence, a halászlé nincs is az étlapon. De a töltött karalábé az órás kisfia megrendelésére a megbeszélt napon felkerül, a szakács aznapi ajánlataként. (A legjobb halászlét Budán találta meg. Kis csészében mint előétel, az elég is, mert ő már nem nagyevő. Istenem! Halászléért elhagyni Óbudát olyan, mint Izlandon enni bablevest füstölt csülökkel.)



A Kerékben már tízéves kora előtt vevő volt az órás fia. A Zöld Ház, ahogy a gyerekek a Keréket hívták abban az időben, söntés volt, lehet, hogy vendéglő is, de a helyiség rejtekeit az órás fia nem fedezte fel. Vasárnaponként néha az órás odaküldte egy nagy üveg sörért, a hétvégi családias ebédhez. Abban az időben a sörnek kiejthető neve volt. A Stella Artois-ba, Amstelbe, Gösserbe vagy Dreherbe beletört volna a fiú nyelve.



Csak sör és rum volt. Van még, aki emlékszik ezekre a bortalan időkre? Rákosi jobban szerette a gyapotot, mint a bort. Nem akarta tudni, hogy a gyapot sikeres magyarországi adoptálásának gáncsot vetnek a tavaszi fagyok, a nyári csapadék egyenetlen eloszlása, a rövid vénasszonyok nyara meg a fagyos október. Az egek nem segítették a pártot dúslakodó gyapotszüretre, a szőlészetet favorizálták.



A Kerék közvetlen közelében van az Árpád-gimnázium, az órás fia utolsó négy óbudai évének iskolája. Osztályában nem volt mindenki olyan gátlásos, mint ő. Sokan tudták, hogy már nem gyerekek.


Lemegyünk a Zöld Házba, és iszunk egy rumot! Barátja a vállára tette a kezét, és bementek a San Marco utcai kocsmába, mintha kuplerájba vitték volna, beavatni a nagy-nagy titokba. Így vesztette el a Kerékben az órás fia a szüzességét. (Házi pálinkát először egy kórházban ivott, ahol vén parasztbácsi feküdt mellette flaskával az ágya alatt.)



Mindig mások hívták meg, hogy megóvják a lelkiismeret-furdalástól.



Egyszer a tornatanár, Iglói Mihály, az imádott Náci bácsi is ott állt a söntéspult előtt, látta őket. Persze, köszönés nélkül megfordultak. Az órás fia Isten büntetését várta. De nem jött, mert Isten szereti azokat, akik gyengék voltak tornából, és nincs jövőjük az atlétikapályán.



Aztán 1956 decemberében Svédországért otthagyta Óbudát, és csak tíz év múlva engedték be megint. A Kerék a hazalátogatáshoz kötelezően hozzátarto-zott, a vendéglő volt a Mekka, zarándoklásának egyik célja. A Csontos röhög. Az órás fia egy érelmeszesedett hülye, de a Csontos, aki egész életét a Zápor utcában élte át, nem is értheti ezt.



A hetvenes évektől az órás fia minden évben ült a Kerékben. Az étterem szépült, javult és fiatalodott. Az ötévenkénti érettségi találkozó gyakran volt a Kerékben, Stockholmból érkezett parancs folytán. 2006-ban lesz az ötvenéves találkozó. Ha nem ott lesz, ne számítsanak rá.



2004-ben volt a hatvanéves frigy első konfliktusa. Az órás fia két barátját meghívta ebédre. A Kerék kerthelyiségében borozgatva várták az ételt, de nem jött. Egy óra után felálltak, és elhagyták az éttermet. A bort sem fizette ki. Egy év után a pincér dadogva kért bocsánatot, de pénzt a borért nem. Talán az érettségi találkozón írja majd a számlához.


Nagyszombat utca



Az Árpád gimnázium lelke nem óbudai, esetleg az óbudai piachoz és a kofákhoz hasonlítható. A legtöbb tanár Pestről vagy Budáról jött villamoson, sok diák a falvakból (Pomázról, Piliscsabáról, Pilisvörösvárról, Budakalászról, Csillaghegyről, Rómaifürdőről) a HÉV-vel. Ha a vonat késett, foghíjas volt az osztályterem, majd hirtelen kinyílt az ajtó, és a fehér foltok eltűntek. A legtöbb óbudai se nagyon tartozott a hely történetéhez. A sváb fiúk is magyarul beszéltek egymással. (Lehet, hogy nem is tudták, kik a svábok, de a zsidók valamilyen oknál fogva mindig felismerhetők.) A németórákon derült volna ki a svábság, de csak orosz órák voltak.



Tangóharmonikán az iskolai ünnepélyen senki sem játszott, a tánciskolában rezesbanda még mutatóban se volt, keringőt és tangót még tanultak, de polkát és mazurkát már nem. Zsidó csak rendhagyóként volt az osztályokban. Talizmánként. A háború előtt még négyen-öten vagy többen lehettek. Az aradi vértanúkról megemlékeztek a gimnázium tornatermében, de a meggyilkolt zsidókat vagy a sváb kitelepítetteket szóba se hozták.



A legtöbb tanárt szerette az órás fia, főleg azokat, akikben megbízott. Olyan is volt, aki csalt a kedvéért, hogy ne bukjon meg az érettségin. Nem volt baj, ha valaki jó pedagógus is volt. Talán vak és süket az órás fia, de hű maradt hozzájuk. Magyartanáruk – egy csodabogár –, álljon itt a neve: Tóth Pál László. Petőfiről, Adyról és József Attiláról mértéktartóan beszélt, ami azokban az időkben nem volt illendő, és három ismeretlen írót „aránytalanul" sokat tárgyalt, Zrínyi Miklóst, Kölcsey Ferencet és Madách Imrét. Ők is hozzájárultak, hogy az órás fia kozmopolita lett.
Vidéki pajtásai gyakran meghívták az órás fiát. A sáros pilisvörösvári utcákat, a tetszhalott sváb kultúrát, a disznóölést nem felejti. Pilisvörösvár nem Óbuda, de talán múzeum volt egy kicsit, érzékeltette Altofent.



A fiúk összetartottak, különösen azok, akik a Bécsi út közelében, az új Óbudán laktak, a Zápor utcában, a San Marcóban, a Tímár utcában. A társasághoz tartozott egy-kettő a régi Óbudáról is. Egymásnál ültek, és amikor virágoztak a bokrok és a fák, a Selmeci utcai kert volt az alkalmas találkozóhely. (Szívesen elmagyarázta volna ezt a skandinávoknak, de amikor belekezdett a mesébe, látszott rajtuk, hogy untatja őket. Aztán megtanulta, hogy csak olyan dolgokról beszéljen, amelyeket új honfitársai fel tudnak fogni.)



Egymáshoz jártak. Kezitcsókolom. Az órás gimnazista fia udvariasan válaszolt a pajtások szüleinek kérdéseire, akik a maguk módján szerették őt, és ő is a maga módján őket. Kérdezték, hogy megy az iskola, de csak nagy ritkán, hogy hogyan vannak a szülei. A szülők nem ismerték egymást, csak köszönőviszonyban voltak, mert egymás arcát a szülői értekezleten látták. Képzettek voltak, főiskolára is jártak, értékrendjük is akkoriban alakult ki. A jó középosztályhoz tartoztak, minisztériumi tisztviselők, tanárok, orvosok. Az órás családja másfajta világ volt, más dolgokat tárgyalt. Például a régi rendszert egyenesen félte.



A barátok lojálisak voltak, nyíltak. Néhány tabutéma azért volt. A zsidó szót senki sem használta, de az órás fia sem akarta hallani. A sváb szót sem használták. Az órás fia ma már túlzásba viszi a vallásokat és kultúrákat, a zsidót és a svábot, hogy kárpótolja a régi csendet. Pedig milyen lényegtelen témák ezek a kihalt népek.
A nőkről beszéltek, volt, akinek tapasztalata is volt. Az órás fia azoktól félt igazán, akik felajánlották magukat. De már késő elsiratni óbudai ártatlanságát.



Az osztálynévsor a keresztnevek nélkül akarja érzékeltetni a történelmet, a vénkorában felfedezett szlávos és németes hangulatokat. A magyar nevek nem ritkán a svábságot rejtik. Arnold, Baranyai, Boga, Cserni, Erdősi, Gáspár, Gulyás, Gyurgyik, Hidas, Horváth, Horváth, Hoschke, Hutira, Károlyfy, Koszó, Kőháti, Máli, Mihajlovits, Németh, Németh, Németh, Novák, Papp, Pellényi, Rácz, Rédly, Reisinger, Szabó, Szabó, Szendey, Tögel, Török, Turzán.



A Kárpát-medence népei egymásra találtak az Árpád-gimnáziumban, de ez nem volt beszédtéma. Bizánc, Róma, sőt Jeruzsálem is keveredett az osztályban. Talán Wittenberg és Genf is. A magyar világ szőnyeg alá söpört sokszínűségét a provinciálisan szürke Svédországban vette az órás fia észre.



Járták az óbudai utcákat, ültek egymás lakásában, hallgatták a luxemburgi rádiót, felfütyültek egymáshoz Duke Ellington szignójára, Tóth Tihaméron röhögtek, az órás fia visszatartotta magát, Tihamér atya az ő bajuk. Ady vérbaja meg az onanizálástól való elrogyadozás. Ők röhögtek egymással hitükben, a zsidónak nem volt kivel. Verseket olvastak, sportversenyeket rendeztek a Hármashatárhegyen, a Bécsi úti Gyuriék nyaralója körül. Moziba jártak, csibészül zavarták az előadást, amely a vénasszonyoknak olyan fontos volt. Verseket írtak, a Zápor utcai Laci volt a főszerző, tanárok gyermeke, szemüveg nélkül vak. Kizárólag ő tudott magyarul, otthon kapta szép nyelvezetét. A Selmeci utcai kisszobában költött színdarabjuk a tébolydából szökött Lujzáról és a nem kevésbé tébolyos külvilágról szólt. (Az órás fiát a Zápor utcai Laci véleménye érdekli igazán. Talán csak az övé. De vénkorára Laci már nem olyan brutálisan és gúnyolódóan őszinte. Ő is talán féli a szakítást, mert aki a halál előszobájában még mindig féktelenül komolyan veszi az életét, és hajba kap, nem tudja, miről van szó.)



Az árpádos négy év életük öt százaléka. De ez a négy év az órás fia magyarországi életének húsz százaléka és epilógusa is. Nem akarja leértékelni a svédországi ötven évet, a szerelmeket, a családot, az aktív felnőttkort, a világ legszebb és legokosabb unokáit, de a Nagyszombat utcai négy év volt a talapzat, amire épített. Mindent avval hasonlított össze. Az volt a lapos föld, amelyből a gömbölyű lett. A pacsirtát lerkának, a mezőt meg feltnek mondja a svéd. Majdnem mint a régi Ofenben. Minden osztálytárs adott egy darabot, van, aki egy kicsit, van, aki alapvetőt.



A Zápor utcai és a San Marco utcai Lacikkal az órás fia együtt járt a Petőfi Körbe, Pestre, mert Óbudán semmi sem történt (Pesten van a Pilvax, a Nemzeti Múzeum lépcsője, a Nemzeti dal, a Landerer-nyomda). De Óbuda labanc tespedtsége a teljességhez tartozik, mert nem elég a tizenkét pont, kellenek a gőzhajók a Dunán, ügyes selyemfestő munkáskezek és borok.



Az órás fia egy vitában hazaárulásnak tartotta a kivándorlást, a két Laci akkor elvágyott. A két Laci aztán egymás mellett ült a börtönben.



Az órás fia a San Marco utcai Lacival, aki a Kiscelli utca 66-tal ferdén szemben lakott, egész életében együtt járt iskolába. Az osztálytalálkozókon udvariasan szót váltanak. A két börtönjárt Laci sem találkozik felidézni a múltat. A Leókat. Így hívták a baráti kört. Együtt oldották meg a megoldhatatlan kérdéseket. Az órás fia nem sorolja fel a tagokat, mert fél, hogy valakit kifelejt. A két Laci és ő álljon itt mutatóban.



Guszti papája, Guszti bácsi a Goldbergerben dolgozott. A Vörösvári úton laktak (a piachoz, az egykori bolthoz közel), ahol a szépen ápolt kertes házakban még valamelyest tartotta magát a régi Óbuda. Itt érezte az órás fia a közös háttért, bár Guszti nála sokkal többet tudott, kis lakásuk zongoráján gyakorolt. Vívott is, misére járt, gyónt és áldozott. Sváb, munkás és katolikus világ. Hasonlított az órásék világához, de kulturáltabb. Jólesett, hogy Guszti bácsi ismerte az órást és óbudai barátait. A tudás és a felemelkedés utáni szorgos munka láthatatlan közös szála volt talán a kapocs. De svábságuk, mint az órásék zsidósága, nem volt beszédtéma.
Bálint a Fényes Adolf utcában – a Kiskoronában – lakott, mindig a legjobb tanuló volt az osztályban. Apja valamikor a kiegyezés meg a századforduló között született, fiatal anyja a világháború előtt. Marosvásárhelyről költöztek Óbudára, ahol apja jogász volt. Ekkor tanulta meg az órás fia a Marosvásárhely szót (akkor érdektelen és távoli, mint Bogota vagy Santiago). Vénkorára az órás fia átvette a stafétabotot, a székely főváros gyámolítja vénkorát. Óbuda lett hűtlen hozzá.



A bajai Tamás Tímár utcai rokonnál volt bennlakó. Hosszú, cigányképű fiú. Nem vett részt a dolgaikban, de mindannyian hozzájuk tartozónak érezték. Tamás az irodalmat gyerekesnek tartotta, a lelkesedés nem az ő világa. Az órás fia vén fejével belátja, hogy Tamás egy kicsit a győztes. Elvitte a halál, mint ellentétét, a lelkes természettudóst, énekest és irodalmárt, a Lajos utcai Attilát, akit az órás fia ritkán látott, mert messze-messze a hátsó padokban ült, és messze lakott, a Zsigmond tér körül.
Gyuri lakott legközelebb, a Bécsi úton, a Selmeci utca sarkán. Édesapja körzeti orvos volt, fehér hajú. Gyuri raccsol, édesanyjától örökölte. Zongorájuk, mint a Selmeci utcai Mackó, emelte rangjukat, a billentyűkre az órás fia szívesen ütött rá. Az órás fia gyakran ment hozzájuk, de Gyuri ritkán jött a Selmeci utca 30-ba, mert féltették. Csinos szomszédnőjéről úgy álmodott az órás fia, mint a tizenéves olasz fiú falujának egyetlen kurtizánjáról.
Kálmán is a piac környékén csavargott a negyvenes években, ő is emlékszik még a plakátra, amely figyelmeztette az embereket, hogy az angol repülőgépek bombababákat dobálnak le, hogy ártatlan magyar gyerekek felrobbanjanak.



Gyuszit ötven éve nem látta, és nem is fogja, mert munka közben Indonéziában találkozott a halállal. A forradalom után kivándorolt Kanadába. Braunhaxler volt.



Albinékhoz, a Tímár utca és a Pacsirtamező utca sarkán feljárt néha. Apja a Goldbergben dolgozott, de az órás fia mint műasztalosra emlékszik. A papa magakészítette bútorait csodálta, több tonnásnak tűntek. Hogy vitték fel a szekrényeket, vagy fenn készítette azokat? És hogyan fogják lecipelni?



Feri a hegyen lakott családi házban, de nem tartozott a közvetlen társasághoz. Dinnyét árult egyszer az óbudai piacon, nagyszájú kofákon is túltett. Vízilabdázott.



Jóskánál, a „vasmegyei kiskuláknál" nem volt soha, pedig a közvetlen baráti társasághoz tartozott. Miklósnál se, aki a gyerekkönyvtár épületében a Főtéren lakott, és szépen rajzolt. De ha nem volt nála, honnan tudja, hogy ott lakott? A Föld utcai Miklóst már gyerekkorában eljegyezték, szépséges menyasszonyával már kiskorában kéz a kézben sétált. Szülők tervezte pár? Laci a Perc utcából eltűnt az ismeretlenségbe, akár mindannyian egyszer.



Letelt a négy év, és 1956-ban leérettségizett az órás fia. A Kerékben vettek húsz-harminc üveg sört, amit a Selmeci utcai kádban hűsítettek, és a kertben berúgtak. A Guszti sörébe rumot kevertek. Így akarták szabotálni aznapi zongoravizsgáját.
Az Árpádos évekre máshogy emlékszik az, aki Svédországban telepszik le, mint az, aki ottmaradt. Ők új barátságokat kötöttek az egyetemen, a munkahelyen. Óbudai lányok tanították szeretkezni őket.



Stockholmban az osztálytabló gyakran előkerült, az órás fia gyakran nosztalgiázott, pedig senkit sem érdekelt. A svéd lányok nem értették a San Marco utcai fákat. A primitív Kelet-Európából jött az órás fia. Ha annyira szereti Óbudáját, mért nem maradt otthon?


Az óbudai utcák svédül



Nagyon sok magyar lakik Svédországban. Az órás fiának ismeretségi köréhez főleg ezek elhunyt része tartozik. Nem tudja, hány ezret ismert meg fél évszázados északi tartózkodása alatt, de óbudaival csak egyszer találkozott, ő is továbbállt. Az órás fia Stockholmban olyan, mint az albínó partifecske a Felső-Tiszán. Párját ritkító szaktekintély. Kérem, én óbudai vagyok, mondja egy addig ismeretlen honfitárs. Melyik utcából? És megnevez egy békásmegyeri utcát, amelyre az órás fia szakművelten rákacag. A Filatorigáton és a Zsigmond téren túliak már nem számítanak. Az órás fia egy szektának a papja, aki magának prédikál, senki se mond ellent, az egyházszakadás veszélye nem áll fenn. (Különben ezer és ezer más szektához is tartozik, de ezekben a hónapokban szélsőségesen hívő óbudai.)



Márai Sándort vádolta meg valaki, hogy kassai és nem magyar. Krúdy Gyulára is rá lehetne mondani, hogy magyar nyelvű óbudai író.



Egy marosvásárhelyi szerkesztő megkérdezte az órás fiát, hogy mért bolondul ő Óbudáért? Ki tudja? Mindenkinek kell valami Úristen vagy hobbi. Óbuda az erőssége. De gyermekkora hazája felé való érdeklődésén tud gúnyolódni is. Egyesek bélyeggyűjtéssel foglalkoznak, ő meg Óbudával.



Nem lett svéd, tulajdonképpen nem-svédsége (svédtelensége) volt a kutyabőre. Svédországban az idegenségnek volt műértője, kívülállóságából tartotta fenn magát és családját. Elismert (és megtapsolt) hivatásos idegen volt. Abból élt, ami sok külföldit sanyargat. Balsorsát élvezi, mert gondolkodását segítette a honvágy. (A természetes környezet sokaknak olyan, mint a beduinnak a sivatag. Boldog, mert nem lát a homokdűnén, a horizonton túl. A messze földről hazatérő a buckák viszontlátására könnyezik, és letérdepelve – mint egy pápa – megcsókolja a terméketlen földet, és megsiratja gyermekkora kedvenc tevéjét.)
Óbudai zsidóságának emlékét svédországi életében hasznosnak találta. Északon értette meg például a világhíres magyar zsidó tudósokat. Ők a székesfehérvári cisztercitáknál, a pesti piaristáknál vagy a lutheránus fasori gimnáziumban tanultak. Zsidó iskolákból nem kerültek ki zsenik – a másfajtaság, a honvágy híján. Egy zsidó állam megerőltetheti magát, és támogathatja a tudományt, de esélyük nincs behozni a fényes magyar zsidó scienciát. Persze. a kívülállóság csak az éltető trágya, a rendkívüli alma materek és az emberi magisterek az alap. A jelenség az órás fia esetében is hiteles. Az Árpád-gimnázium felé, a tanárok felé – a svéd ugarról nézve – küldi háláját az órás fia, és hozzáteszi (vigasztalja tanárait), hogy nem az ő hibájuk, ha az órás fia nem lett érettebb. Az Árpád-gimnázium jobb iskola volt, mint az Aranysárkányé, Az iskola a határoné vagy a Tanár úr kéremé. A Nagyszombat utcai iskola volt a délelőtti menedék. De ezt is csak vénkorára ismerte fel.
Egy svéd barátja mondta egyszer, hogy az órás fia a boldog, mert neki van hova vágynia.


Búcsújárás az óbudai utcákon



2005 nyarán végigjártam az órás fiának utcáit, konkretizálni akartam álmai igazságát, javítani a nagy tévedéseket, meghagyni a kicsiket, mert az évtizedeken át ápolt gondolatok és képek, ha ártatlanok, igazzá válnak. Voltak talán olyan élmények is, amikor a valóság volt hamis, és az órás fiának álmai az érvényesek.



A Kiscelli utca 66 udvarát már évtizedek óta nem látta az órás fia. Most is csak az utcáról nézte a házat, az ápolatlan vakolatot, a háború előtti balkont, tanulmányozta a kapu előtti csengők melletti ismeretlen neveket.



Egy fiatal pár lépett ki a kapun. Kérem, én ebben a házban laktam száz éve, nem nézhetném meg az udvart? Beengedték. Hála istennek, a ház ápolatlan, és ezért az elmúlt idők szele változatlanul ott fújdogált. Hortobágyi bácsi, a szlovák nevű háziúr, Hidegkuti kísértetei kiálltak ajtaik elé. (Ki nyeri meg a háborút, Churchill avagy Mussolini?) A szellemek először csak bámultak rá, nem ismerték meg. Végül kénytelen volt bemutatkozni.



Hát te nem is változtál! És a gang korlátjára könyökölve integettek az órás fiának. Meg is tapsolták.



A második emeleten laktunk a háború előtt, és ott az elsőn, az ügyvéd lakásában a háború után, mondta az órás fia a fiatal párnak. Talán hozzá kellett volna tenni, hogy nem a napóleoni háborúról volt szó.



Az első emeleten a Tóth bácsiék laknak, biztos örülni fognak, ha megismerhetik magát. Csöngettek az ajtón, nyolcvan körüli házaspár dominójátékát zavarták meg. Jó szívvel engedték be az elmúlt idők szellemét. Az órás fia kémlelte a falakat, az órásműhelynek használt kis konyha melletti szobácskát. Ott ültek az orosz katonák egykor. A régi kandalló helyére Tóthék újat építettek. Az ügyvéd dolgait ott – valami hasonlóban – égették el a háború után. Tóth bácsi tudta, hogy melyik háborúról volt szó, ő megjárta a Don-kanyart. A könyvesszekrény felidézte az öröklött könyveket.



Több mint negyven éve lakják a házat, gondozzák a kertet, ismerték a háziurat, Olgát, a Hortobágyi tanár úr mozibolond és szépen fütyülő lányát. Olga néhány hete halt meg, nyolcvanvalahány éves korában. Pletykáztak is a régi-régi szomszédokról, akiket az órás óvodás és kisiskolás fia máshogy látott. Főleg Tóth bácsi beszélt. Az órás fia mustrálta a lakást, kereste az óráscsalád és az ismeretlen jogtudor szellemét.



Egy-két óra után elbúcsúzott az órás fia, megígérte, hogy ha a Kiscelli utca 66-ról szóló könyv megjelenik, kapnak egy példányt.
„Ha még élünk."



Megáll az első emelet gangján, nézi az udvart. Nincs ott semmiféle fal az apácák és a romlott lányok felé. De most már lesz, mert idehazudjuk a jövőnek. Vagy talán volt? Lebontották?
Ballag a Kiscelli utcában, nézi régi iskoláját, meg a Szent Alajos házát. Holnap majd bekopog a Szaléziak rendfőnökéhez, és vele fog beszélgetni, elmondja majd, hogy ha hívő lenne, az ő rendjüket választaná az utcagyerekek miatt, meg a Kiscelli utcáért. Ott áll másnap a ház előtt, de nem mer becsöngetni. Gyermekkori gátlások. Együgyű ostoba kérdésekkel udvariatlanság zavarni az apát urat. „Kérem, én a Kiscelli utcában laktam, itt a renddel szembeni iskolában tanultam meg a betűvetést. Nincs mit mondanom, csak önt akartam szemügyre venni."



De azért közvetve találkozott a Szaléziakkal. A Kiscelli utca és a Bécsi út sarkán lakik Óbuda legjelentősebb krónikása. Nyugalmazott sebészfőorvos. Bécsi út 171. Munkahelye a Szent Margit-kórház a Bécsi út másik oldalán volt. A Szaléziak Segítő Szűz Mária templomával, a rendházzal, meg az árva gyerekek Szent Alajos házával szinte összeépített bérházban lakik. Ő írta meg a Rend történetét. Itt volt a nyilas ház is, a pincében zsidók bujkáltak. A gyilkosok és életmentők szomszédok voltak, egymásnak köszönni kényszerültek. Tegyük még hozzá a szegényes téglagyárak közelségét, a ház előtti villamosokat, az óbudai hegyeket, a Schmidt-kastélyt a Kálváriával.



Mindenről beszélgettek, legtöbbet talán a zsidóüldözésekről, az atyák önfeláldozásáról. „Ismerte apámat?" – kérdezte az órás fia. „Csak egyszer találkoztam vele, itt a Kiscelli utcai konyhában. Elromlott órájával ment oda. Apja mondta, hogy milyen szerencse, hogy ma jött, mert az előző nap betört hozzá egy orosz és kirabolta."



Az órás fia először kétkedve hallgatta az elbeszélést, de a leírás, az ügyvéd/ órás konyhája éppen olyan volt, mint a Tóth bácsiéké. Miért nem mondta apja el ezt neki? Talán mert a fuldokló embert nem érdekli, hogy megmentője betartja-e a Tízparancsolatot?



A Selmeci utca 30 előtt égig érő daru jelzi, hogy felhőkarcolót építenek. A házszám lesz az órás családjának emléktáblája, Halász Gábornak a 25-ben is csak az maradt. Ballag az utcában, senkit sem ismer, talán nincs is, akit felismerni. A Pöhm-cukrászda bezárt, az Óbuda mozi helyén szimfonikus zenekar gyakorol.



A Kiskorona utcai iskolát nagyon régen látta. Az utcát ma is Fényes Adolfnak hívják. De az órás fia nyelve csak a Kiskoronára jár, pedig új neve ínyére van. Gyermekkora iskolája a Szaléziaké lett, Péter és Pálnak hívják, úgy, mint a főplébániát a Lajos utcában. Az iskola falán a dombormű az utca névadóját ábrázolja. Az iskola sokkal szebb, mint régen, de szépségében is történetéhez hű. A szomszédos bezárt Goldberger, Óbuda világhíres selyemfestő gyára, de a helyette épült üzletek és éttermek visszatükrözik a gyár elmúlt évszázadait. Persze, az órás fia nem szakértő, csak nosztalgikus konzervatív követelődző, aki csak magára gondol, és Óbuda új, betolakodott, munka nélküli népével nem foglalkozik.



A Zichy utca nincs már. De a zsidó templom bal oldali falát Zichy utcának hívják. Kicsit hull ott a vakolat, de miért csak ezt veszi észre? Megvizsgálta, mondjuk, a Főplébánia vakolatát?



A zsinagóga Zichy utcának nevezett falán emléktábla:


Zichy Ferenc
az 1848-as szabadságharcban hősi halált halt
Zichy Ottó
honvédezredes és dandárparancsnok Komáromban vett részt


Azt hihetné az arrajáró, hogy ők voltak a névadók. Az órás fia biztos intuíciójában, hogy a templomfallá degradálódott utca Óbuda egykori uraitól kapta nevét. Persze, Ferenc és Ottó előtt tisztelegve meghajol, és megköszöni a hitközség nevében, hogy a Zichyek nem tűntek el az ismeretlenségbe.



A zsinagóga és a Szent Péter- és Pál-templom közé hotelt építettek Aquincum néven. Bródy és Krúdy már csak a zsidó templom hátát láthatná, a katolikus templom kapuját takarja a vendéglátó küszöb. A hotelre mint betolakodóra, az órás fia rá se néz, megy tovább a Szent Péter és Pál felé. A szállodát és a plébániát valamiféle régi óbudai macskakövet utánzó artisztikus út köti össze. Az órás fia lehet, hogy félreértette a járhatatlan utat, de most már tántoríthatatlanul hiszi, hogy az út egyenlőtlen és nem ritkán szúrós végű macskaköveivel Krúdy óbudai utcaburkolóit és lábápolóit kívánja felidézni: A kőfuvarosok pedig mindig járnak újabb és újabb szekereikkel a világ teremtése óta, mert kő a legrosszabb esztendőben is terem. Lassan, meggondolva hordják a követ az óbudaiak megsántítására, hogy idővel sánta legyen az asszonyok mellett az a férfi is, aki lábát nem hagyta el se a napóleoni, se a közelmúlt világháborúban.



Így lesz lassan sánta mindenki Óbudán, amíg a kőfuvaros ráér arra is, hogy veres bajuszát borzasra, bokrétásra, bokrosra nevelje. Minden kőfuvaros a bajuszát ápolja bakon való üldögélés közben. Ők a sánták táncmesterei a kövezőkkel együtt. Illő, hogy csinos bajuszuk legyen, ha már megnyomorítják a világot. Az ő feleségeik azok a tyúkszemvágónék, azok a masszírozónők, akik a beteg és lesántult lábak gyógyításával foglalkoznak.



A kálvinista templomnál a posta és az Árpád-híd között marosvásárhelyien kálomista az órás fia, de óbudai is, mert tetszik neki a parókia építészének német neve: Kosch. Az újabb kori emléktábla már magyar: Kós Károly.



Továbbsétál a Laktanya utca felé. Megszámolja az esernyős hölgyeket, tényleg négyen vannak. Keresi a csillagos házat, nem találja. Később egy fiatal Óbuda-kutató történész felvilágosítja, hogy a Laktanya utca 9-ben volt egykoron.



A Főtéren, az Önkormányzat épületének falán két emléktábla áll:


1945 januárjában a Szovjetunióba hurcolt óbudai polgári áldozatok emlékére
1994 december
Önkormányzat, Braunhaxler Egyesület


A malenkij robot idején költözött az órás Óbudára vissza. Saját magával volt elfoglalva.



Mi fáj jobban, a lengyelországi gázok vagy az oroszországi fagyok?


Az Isten szemében minden ember óbudai.



A másik táblán ez áll:


A II. világháború alatt Óbudáról vallásuk vagy meggyőződésük miatt elhurcolt magyar állampolgárok emlékére.


Vallás-e vagy meggyőződés-e a cigány? Mikor készül el a nem magyar állampolgárok emléktáblája?



A Főtér kistestvérének, a Szent Lélek tér iskolájának falán is van tábla, amelyet lemásol az órás fia, hogy szabaduljon szorongásaitól:


Zsigmond magyar király és IX. Bonifác pápa alapította 1395-ben Óbudán a magyar főváros első egyetemét.


Ugye most elnémultatok a másik oldalon?



A búcsújárás idején kétszer-háromszor evett a Kerékben. A pincérek általában elmagyarosodott svábok, pilisvörösváriak vagy pomáziak. Az egyik mosolygós felszolgáló úrral az órás fia nem szokott beszélgetni, de most kiderült, hogy testvérek, mert óbudai és sváb, papájának kalapüzlete volt a piaci körházban a Wiener órás (a Deutsch örököse) mellett.




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gulyás Miklós


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.