Vers, próza / Önátültetések

Hajdú Farkas-Zoltán
Önátültetések




Kedves Géza, komoly a kihívás, okos a kérdésfelvetés. Valószínűleg meg sem értette volna a magamfajta egyszeri lélek, ha az utóbbi öt évben nem találkozik oly sokszor Ezrával. Nem főszereplőként, hanem jóemberként, barátként a mindenekfelett kedvelt, magát négyszer is átültető – Pola, Trieszt, Zürich, Párizs – Joyce-om oldalán.



Furcsa ember ez a Pound! Történetembe az Atlanti-óceán ködéből érkezik, hogy a huszadik század legnagyobb írójának mecénásává emeljen egy hattyúnyakú angol lányt. Harriett Weaver példásan puritán nevelésben részesült, olyannyira, hogy édesanyja haláláig (ekkor már jócskán túl volt harmincadik életévén) még színházba sem járt. De nagyon sokat olvasott. Anyja halála – tudom, ez most nem hangzik túl szépen – valóságos felszabadulás volt számára, hamarosan szenvedélyes színházjáróvá lett, és átvállalta az Egoist szerkesztését. Pound javaslatára ebben az irodalmi folyóiratban jelentek meg először Joyce munkái, a dublini novellák, fejezetenként az Önarckép, és persze az egyre terebélyesedő Ulysses, amelyet a vékonydongájú és vékonypénzű Joyce Triesztben kezdett írni, jelentős mennyiségű bor kíséretében. És Londonból csurogni kezdtek a fontsterlingek, mert Harriett jelentős vagyont örökölt, s mert életcéljául tűzte ki, hogy megszabadítsa íróját az anyagi gondoktól. És tette mindezt hihetetlen diszkrécióval (Joyce sokszor nem is tudta, hogy tőle származnak a tetemes pénzküldemények), mert sohasem szeretett a középpontban állni.


Bizony, Miss Weaver a világirodalom legdiszkrétebb mecénása volt. De miért is írom mindezt? Hát mert Harriett megveszekedett ellensége volt a bornak, Joyce meg nem tudott létezni nélküle. Napközben ritkán ivott, de ha eljött a vacsora ideje, elkezdte magába tölteni a fehér bort (csak fehéret ivott, mert a vörösnek szerinte véríze volt). Egyik üveget a másik után, míg már az ujjai között elhamvadó cigerattacsikkre sem figyelt. Hosszú évekig tartó levelezésükben egyetlen-egyszer sem esik említés a borról. S a közös barátok is őrizték a titkot, míg az egyik el nem locsogta Miss Weavernek, hogy pénzküldeményeinek tetemes része a Fendant de Sionra megy el Párizsban. Nem tudom, ismered-e ezt a Wallis-i fehér bort, Joyce kedvencét, amelyet ő maga mindig a női vizelethez hasonlított, egy főhercegnő pisijéhez?



De hadd ne varrjam el ezt az äußerst peinlich történetet, inkább visszatérek Ezra Poundra. Joyce tulajdonképpen sohasem tudott eligazodni rajta. Ki volt ez a Pound? A vad, vörös üstökű „pántechnikus”, ahogy Wyndham Lewis látta, akinek „művészete mongolos, embertelen, optimista és frissebb, mint az európai pátosz és alaposság”? Vagy az új világ prófétája és mérnöke lett volna, aki ugyanakkor belátta, hogy: „a szörnyű bennem és nemzetemben az, hogy szerintünk azonnali cselekvéssel a világ dolgai jó útra terelhetők, hogy haladéktalanul mindenbe beavatkozunk ahelyett, hogy nyugton ülnénk”? Vagy az 1910-es évek „csodákat művelő férfiúja”? Az 1920-as évek nagy szexorgiáit vezénylő karmester? Vagy Mussolini bagonghiainak elátkozott fővezére? Végigolvasva kapcsolatuk történetét (Ezra Pound, James Joyce. Die Geschichte ihrer Beziehung in Briefen und Dokumenten herausgegeben und kommentiert von Forrest Read, Arche, Zürich), azt kell mondanom, hogy Joyce-ot nem érdekelték barátjának színeváltozásai. Mert Joyce, a notorikus önátültető sohasem politizált. Pound viszont fasiszta lett, és itt most nem a „néhány senki által nem hallgatott rádiós előadás”-ról van szó, hanem arról a kínos érzésről, amely minden rajongó olvasóját hatalmába keríti, ha a Ducét istenítő verseiről (többek között hetvenkettedik és hetvenharmadik canto) vagy antiszemitizmusáról esik szó. Pound, az okos költő! Aki mindent tudott Óegyiptomról, és tökéletesen beszélt ógörögül és latinul és kínaiul, meg ismerte az összes népek mitológiáját!



Géza, én azt hiszem, hogy a huszadik század e költőzsenijének kellett az a három hét drótkaloda. Jót tett neki; mint nekünk a kilenchónapos hollóvölgyi katonaság. Mert az idegösszeroppanás visszatérítette önmagához és a múltjához. Ebben a „gorillaketrecben” írta a Pisai Cantókat (a hetvennegyedikben elsiratja a lámpavasra fejjel lefele felakasztott Mussolinit, „férgek rágják a döglött bikát”, és szeretőjét, Clara Petaccit). Persze, sokat szenvedett, hisz visszahurcolták az Államokba, és a villamosszéktől is csak az mentette meg, hogy barátai beutaltatták egy bolondokházába. St. Elisabeth Hospital. 1958. április 18-án eljött a szabadulás órája. Ernest Hemingway, Igor Strawinsky, Graham Greene, Jean Cocteau, Benjamin Britten és sokan mások nyomására Ezra Pound költőt tizenhárom év után szabadlábra helyezték. Hajója Nápolyban kötött ki; a rá váró újságírókat és fotóriportereket megpillantva kezét mosolyogva fasiszta-üdvözlésre lendítette. Kedves Itáliájában, ahol egyetlen lánya várta a csodálatos Brunnenburg-kastélyban („Babbo érkezését várva egy olajfát, egy babérfát és egy magnóliát ültettem a kertünkbe”). Mary mindent megtett, hogy „az úr”, ahogy apját titokban nevezte, jól érezze magát új otthonában. Érkezésének tiszteletére Tirolo falu lakossága virágokkal, zenével, fáklyákkal és dobokkal vonult fel.


És Pound néhány napig valóban a világ legboldogabb nagyapjának tűnt. De hamarosan kiderült, hogy nem bírja a ránehezedő érdeklődést. Mert public figureként imádói felolvasóesteket és kiállításokat rendeztek a tiszteletére, és régi meg új barátai minduntalan nekiszegezték a kérdést, hogy miért tartott ki a végsőkig a Duce mellett. Mindezt lányának, Mary de Rachewiltznak a visszaemlékezéseiben olvastam (Diskretionen Die Errinerung der Tochter Ezra Pounds von Mary de Rauchewiltz. Innsbruch, 1993), aki könyvében sem szőlőről, sem borról nem tesz említést. A dolog nem hagyott nyugton, a világhálón hamarosan meg is találtam Pound lányának a telefonszámát. Tartózkodó, de nagyon kellemes hang jelentkezett a vonal túlsó végén. Mondtam, hogy magyar írók és Pound és bor és Joyce, mire beszélgetőpartnerem kislányos nevetésbe tört ki, hogy hát az a Joyce, az megitta volna a világ összes fehérborát. Pound is fehérboros volt (így mondta, Pound), de ő csak mértékkel ivott, egy-egy pohárkával ebéd vagy vacsora után. És, hogy már Amerikából megírta, szeretné, ha saját borát ihatná szabadulása után.



Mary férjével, Boris de Rauchewiltzcel a Pinot bianco mellett döntött a telepítéskor. Weißburgunder, bólogatok, jól ismerem, a heidelbergi vincellérek is nagyon kedvelik. Hát persze, csilingel a nevetése, Pound mindig is a német karakterű borokat szerette! Jó ez a bor, nagyon is jó, Márai a magyar borok fejedelméhez, a somlói juhfarkhoz hasonlítja, csak az a baj vele, hogy igényes a szőlője. Mély, tápanyagokban gazdag talaj kell neki, sok nedvesség, és nagyon érzékeny a kései fagyokra.



Csak most veszem észre, hogy leckét mondok fel Neked. De hát lehet-e az ismeretlenséget másképpen magunkhoz édesgetni, minthogy a dolgok után nézünk? Egyik kedvenc regényem fiatal, tapasztalatlan főhősét azzal biztatja az édesanyja, hogy ha valamit nem ért, azonnal olvasson utána. Utánaolvastam, de lehet, hogy még így sem értek semmit. Arra kértelek, hogy írj a borról, és Te kitűnő szövegeddel belelógatsz egy olyan szőlőindákkal és galagonyaágakkal sűrűn benőtt labirintusba, amelyben nekem, közel húsz éve idegenbe átültetett ipsének semmi esélyem eligazodni. Nincs kiút, a galagonya példázatának is utána kell néznem:



Azután a szőlőtőnek mondák a fák: Jer el te, uralkodjál rajtunk.
Azonban a szőlőtő is azt mondta nékik: Elhagyjam-é mustomat, a mely isteneket és embereket vidámít, és elmenjek, hogy ingadozzam a fák felett?



Mondának végre a fák mindnyájan a galagonyabokornak: Jer el te, uralkodjál mi rajtunk.



És mondá a galagonyabokor a fáknak: Ha igazán királylyá kentek engem magatok felett, jőjjetek el, nyugodjatok az én árnyékomban: de hogyha nem, jőjjön tűz ki a galagonyabokorból, és égesse meg a Libanonnak czédrusait. (Bír. 9.12–15)



Nem kérdeztelek, mégis szóltál a galagonyáról. És, ha érzékem nem csal, Joyce a szőlő, Pound a galagonya ebben a történetben.
Kedves Géza, ha már átültetésre adod a fejed, amit én is helyeslek, tekintettel az erdélyi szőlők mai állapotára, érdemesnek tartom elgondolkodni, hogy talán nem a Fendat-al kellene-e próbálkozni? A franciák chasselasnak, a németek Gutedelnek hívják ezt a szőlőfajtát. Hársfavirág színű bora friss, karakteres, gazdag ízanyagokban, és a megveszekedett önátültetők kedvenc itala.



Szeretettel: Zoltán







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Hajdú Farkas-Zoltán


A szerzőtől még

   Kiszámoló – borivóknak való


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.