Sétatér / ,,Örök hatalom! Előled futok...''. Jób szelleme néhány Jókai-regényben

Böjthe Pál
,,Örök hatalom! Előled futok...''. Jób szelleme néhány Jókai-regényben [2016. május]



Noha Jókai nem volt különösebben vallásos ember, a vallásosság kérdését valamilyen formában írásai nagy többségében érinti. Gyakran megtörténik, hogy a cselekménybonyolítás folyamán szereplőiről kiderül felekezeti hovátartozásuk. Ennek viszont semmi köze nincs erkölcsi magatartásukhoz. Bármilyen vallású ember lehet jó, meg rossz is. Valószínű, hogy ebben a saját, valláshoz való hozzáállásából indult ki, s így eléggé elnéző, vagy ha úgy tetszik, szabadelvű ebben a kérdésben. Leginkább az jellemző rá, amit A mi lengyelünk Negrotinja mond: „Én vallási kérdésekbe nem avatkozom. Én minden vallást jónak tartok, csak a követői legyenek jók. A nagy hitalapítók bizonyára mindannyian jó törvényeket adtak a maguk népének: Mózes, Jézus, Mohamed, Konfucsé, Sakjamuni. Csak megtartsák azokat a törvényeket. Én mindenféle háborúnak meg tudom érteni a célját, csak a vallásháborúét nem. Miattam minden ember idvezülhet a maga hite szerint.”
Az új földesúrban (1863) rögtön az elején tudomást szerezhetünk arról, hogy Garamvölgyi Ádámot, a régi földesurat komoly anyagi veszteség érte. Gyakorlatilag elveszítette régi életét, ott áll kifosztva. Az egyre romló életkörülmények miatt hétköznapi szokásairól is lemond. Persze, fricska van a leírásban, hiszen pereskedni nem muszáj, ám az erről való leszokást veszteségként jelöli az író. Garamvölgyitől eltérően Ankerschmidt, az új földesúr a regény elején jómódú ember, aztán a csapások őt sem kerülik el. Az árvíz elmossa házát, családját életveszély fenyegeti. Az egykori ellenlábas, aki időközben talpra állt, menti meg a lányát, a cselédséget, jószágát. Az új földesúrban van a kézzelfogható anyagi veszteségeken és újbóli visszanyerésén túl egy másfajta nyereség. A veszteség nem a könyv cselekményének ideje alatt következett be, de a jóvátétel, jelképesen, akkor kezdődik el. A vesztes forradalom után az osztrák hatalom egyik fő törekvése a nemzet minél szélesebb körű elnémetesítése. Az új földesúrban épp az ellenkezője történik, Ankerschmidték magyarrá lesznek. A szabadság elvesztése is a cselekmény kezdete előtt történt. Egyénre lebontva, Garamvölgyi Aladár rab, aki a tűrés és várás útját választja. Az ő sorsa, akár Ankerschmidték átállása, jelképes. Amint türelmének köszönhetően visszakap mindent, amit elvesztett, sőt, Erzsike által jóval többet, a Bach-korszak bukásával a magyarság is lassan visszakapja, ami jogosan megilleti.
A nagy veszteség és a talpraállás különösebb esetével találkozunk A kő­szívű ember fiaiban (1869). Elhangzik a haldokló Baradlay Kazimir utolsó kívánsága. Asszonya megesküszik, hogy épp az ellenkezőjét fogja cselekedni. Ez a tette nem maradhat büntetlen. Baradlay Máriának mindene megvan, amire csak az ember vágyhat: erős jellem, jó lelkű, megbízható, határozott, szerető anya, elszánt, családközpontú, haladó gondolkodású, magabiztos, céltudatos, bátor, önfeláldozó, szigorú másokkal, de önmagával szemben is. Ezek után az ő életében, jellemzésében az anyagiaknak nincs nagy jelentősége (ettől függetlenül tehetős ember). Baradlayné büntetése, hogy elveszíti Jenőt, legkedvesebb fiát. Ám ez a halál egyben megváltás is lesz, hiszen megmenti Ödönt, akinek családja van, és Richárdot, aki Ödön­től eltérően „nem tudta rögtön”, melyik oldalon kell állnia a forradalomban. Jenő elvesztésével Baradlayné a két fián kívül még kap egy nagy ajándékot: a legkisebb fia hőssé válik, mégpedig a forradalom és a haza hősévé, és számára a haza képviseli a legnagyobb kincset.
Ha van Jókainak olyan szereplője, aki emberi tartásával példaértékű, mégis rövid (szinte azt írtam: igazságtalanul rövid) szerepeltetésével és a cselekményből való kivonásának furcsa, lezáratlan módjával űrt, egyféle nyugtalanságot hagyott maga után, akkor ennek erős példája Zenóbia. Az Egy az Istenben (1877) ezt a hőst sok veszteség éri. Ő a bosszúállás helyett az ellenfél megsegítésével gyűri le fájdalmát, s így igazi erkölcsi magaslatokra jut. Jób egyik fontos jellemzője, hogy eltekintve a megpróbáltatások okozta pillanatnyi megingásaitól, céltudatos ember, nem téveszti szem elől a legfőbb értéket. Zenóbia is nagyon céltudatos: egy független, öntörvényű ember. Ha az őt ért sérelmeket megtorolná, bűnbe, gyilkosságba keveredne, s ezáltal – még ha elmenekülhetne is a kiismerhetetlen hegyekbe, erdőkbe – többé nem lehetne teljességgel a maga ura, a bűn leláncolná. Zenóbia kijelenti: „A te bátyád megölte az én apámat, s aztán az én bátyáim megölték a te bátyádat. S már most ez ezután így fog menni mindig – mindig – mindig.” Ebből kikövetkeztethető, hogy a gyűlölet káoszt teremt, és a bosszúállás egy öngerjesztő és önfenntartó folyamattá válhat. Neki van elég ereje kilépni ebből az ördögi körből, a cselekvő szeretettel megtörni azt. Zenóbia alakja azért is különös, mert titokzatosságával, egyenes, helyenként nyers megnyilvánulásaival elüt a többi szereplő mesterkéltségétől. Az ő története lezáratlan. Talán éppen ez az elvarratlan szál az, amely a valamiképp rejtélyessé váló nőalakot súlyossá, kevés megjelenése ellenére igen fontos sze­replővé teszi.
Az Enyim, tied, övé (1875) Áldorfai Incéje járja végig azt az utat, hogy előbb mindene megvan, aztán semmije sem marad, majd rövid ideig ismét visszakapja, hogy ő megnyugodva lehessen a tengeré. A szabadságharcban a fiatal szerzetes felajánlja szolgálatait a hazának. Oly hősiesen küzd, hogy ezredes lesz belőle. Itt történik az első olyan lépés, amelynek akkor nem tulajdonít senki különösebb jelentőséget, ám következményei lesznek: nem marad büntetlen. Megszegi esküjét, más vallásra tér, és megnősül. A törökországi incidens után, ahol Serena menti ki férjét egy osztrák hadihajóról, Amerikába vándorolnak, és felhőtlen életet élnek. A második rész elején történik az első súlyos csapás. Útban hazafelé hajótörést szenvednek, Serena az óceánba vész. Aztán Áldorfai politikai pályára lép, híres ember lesz, s minthogy régi énje egyre jobban megfakul, társként hozzá nem illő rideg személyt kap: feleségül veszi Starrwitz Hanna grófnőt. A válással végződő kapcsolat után megállíthatatlanul csúszik a lejtőn, s ez erkölcsi, majd fizikai és lelki összeomláshoz vezet. A veszteségek és szenvedések sorozata véget ér, és Jókai különös módját találja a jóvátételnek. Áldorfai Ince megőrül. Jób harmadik, legfiatalabb barátjához hasonlóan, Incének szintén hű barátja, Leó tudja, mit mondjon a szenvedőnek, ő ad megfelelő támaszt. Ince fokozatosan minden őt ért veszteséget elfelejt. Serenáját maga mellé képzeli, ezzel visszakapja, ami számára a legfontosabb volt, és egyben visszanyeri nyugalmát. Az idős apát Ince egykori főnöke, aki hajdanán gyermekeként tekintett rá, ismét gyermekévé fogadja. És legvégül Leó úgy indítja Áldorfai Incét legutolsó útjára, hogy felkereshesse „kedveseit az isis és antipathes tündér grottájában”.
Jókai irtózott a vallási szélsőségességtől is. A vallás nem a legfőbb érték, csak egy kellék, a mindennapi élet tartozéka. Ebből kifolyólag lehet vitatkozni kitételein, ha valami nem tetszik, akkor megkérdőjelezhető: nem az ember van a vallásért, hanem pontosan fordítva. Előfordulhatnak azonban olyan helyzetek, amikor a vallási és az egyéni erkölcsi magatartás kérdése egyenértékű, és az adott körülmények között mindkettő a legnagyobb értéket képviseli. Ezért kerül rendkívül nehéz helyzetbe Adorján Manassé (Egy az Isten), amikor csupán a véletlen menti meg a „ne ölj!” emberi és egyházi parancsolatának megszegésétől.
A felállított értékrendtől függetlenül Jókai hősei általában hívő embe­rek, akik különben nem sokat foglalkoznak magával Istennel, inkább azt mondhatnánk, természetesnek veszik jelenlétét – az író jóvoltából és talán személyes meggyőződéséből abban a szerencsében részesültek, hogy Istennel direkt kapcsolatban állnak, úgy is mondhatnánk, bennük él. Vagyis nincs szükségük semmilyen közvetítőre, és ezért ez az Isten nem az, akit a különböző vallások hirdetnek. Isten a maga megfoghatatlanságában az ember szíve, a gondolatai és az ezeket összefogó, érvényesítő csodálatos erő. „Mikor Manassé e meztelen négy fal közé lépett, az volt az első eszméje, hogy íme, e templomnak gúnyolt épületben sohasem emelte még szavát Istenhez emberi teremtés. (…) Ez istenlátó magányában oly elfogulást érzett Manassé szívében, melynek meg kellett magát adnia.” (Egy az Isten) Ez talán egy felekezeteken felüli lény, és egyáltalán nem biztos, hogy Istennek valójában nem ilyennek kell lennie (ha egyáltalán valamilyennek „kell” lennie). Közvetlennek és teljesen pártatlannak. Ebbe a képbe jól beleillik a pap által „Isten nélküli boszorkány”-nak tekintett Az arany ember Terézája. „Nem is tudom, hogy van-e valami vallásom. Tizenkét év óta nem láttam sem papot, sem templomot. Noémi nem tud arról semmit. Én tanítottam olvasni, írni; én beszéltem neki Istenről, Jézusról, Mózesről, ahogy én ismerem őket. Arról a jóságos, minden teremtését szerető, véghetetlen irgalmú, bűnbocsátó, mindenütt közel levő Istenről, arról az alázatosságában felséges, szenvedéseiben tündöklő, emberiségében isteni Jézusról, s arról a népszabadság vezéréről, Mózesről, a pusztában éhen-szomjan bujdosó, de a szabadságot a kövér szolgálatért fel nem cserélő, a jótékonyságot, a testvérszeretetet hirdető Mózesről, akinek én ismerem őket…” Vagy Timár Mihály elmélkedése a befagyott Balatonon: „Örök hatalom! Előled futok, s tehozzád jutok ez órában én. Nem panaszkodom előtted... Bűn­hődöm azért, mert annyit boldogtalanná tettem, akik engem szerettek, s akiket én enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! (...) Te örök igazság, aki engem ide hoztál, légy igaz őhozzájuk is.”
Más helyen Jókai úgy alakítja pozitív hősének sorsát, hogy belső világukban az Isten helyét a tudomány foglalja el. Talán nem véletlenül mér­nökemberekről van szó, a racionális gondolkodás, a lehetőségek megte­remtőinek és kihasználóinak képviselőiről. Ezzel együtt Tatrangi Dávid vagy Berend Iván esetében szó sincs hitetlenségről. Amint Berend mondja: „... ez (...) az istenbe mélyedés tudománya”.
Jókai hőseinek vallási beállítottsága, az egyházi korlátozásoktól, az intézményesített dogmáktól való elszakadás és az egyénre szabott Istenkép nem rendkívüli dolgok. Jókai talán egy kissé hangsúlyosabbá teszi ezt a jelenséget, de tulajdonképpen jól beleillenek a XIX. század romantikus – és Jókainál egyben liberális – irodalmi felfogásba.
Hőseinek az Istenről – egyféleképpen – racionálisan való gondolkozását az író akár önmagáról is mintázhatta. Amint mondta: „Életem során olyan kézzelfogható bizonyságokat kellett szereznem a gondviselés létezé­séről, hogy nem csupán hiszek benne, hanem tudással rendelkezem róla.” Különben Jókai vallásosságát homály, kontrasztok és kevés ismeret övezi. Az azonban, hogy az előbb idézett kijelentést tette, egyáltalán nem csoda. Színes és – főleg fiatalkorában – kalandoktól nem mentes életet élt. A pozitív élmények sokasága mellett nem ritkán keveredett komoly veszedelembe, ezért hát nem csoda, ha úgy érezte, egyféle gondviselés kísérte útját. Mindazonáltal az író nem volt egy templomba járó református. Sőt, mint az emlékezőktől tudni lehet, a mindennapi életében semmi jelentősége nem volt a vallásnak. Hitét diszkréten kezelte, és sikeresen lavírozott a buktatók között, sikerült mindvégig megőriznie jókedélyét, derűjét, bizalmát a holnap iránt. Jókai talán ezért nem túl szigorú hőseivel, nincsenek Jób sorsához mérhető nagy elvárásai.
A Rab Rábyban (1879) bőven benne van egy ember zuhanásának, majd felemelkedésének minden eleme, ám ehhez feltétlenül hozzá kell venni a Történelmi befejezést is. (Amely sokkal inkább illeszkedik a regényhez, mint a valósághoz.) A liberális szellemű Rábyt Szentendrére küldi a király, hogy rendet tegyen. A csalások és megvesztegetések miatt a hivatali vezetők meggazdagodtak, a polgárok elszegényedtek. A helyi hatalmasságok mindent megpróbálnak, hogy holtvágányra tolják a kényelmetlen ember szekerét, de csak úgy tudnak megszabadulni tőle, ha börtönbe záratják. Rábyt nem értik meg a tömegek sem, és cserbenhagyják. Magánélete szintén zavaros, hiszen a felületes Fruzsinát választja. Amikor kikerül a börtönből, alig pislákol benne az élet. Innen, a gödör fenekéről kezdi a visszakapaszkodást. És hamar célba érhetne, ha elfogadná a felajánlott ötvenezer forintot. De mert visszautasítja, elkezdődik a második pokoljárása. Azon keveseket kell eltemetnie, akik rajta segíthetnének, legyenek azok uralkodók vagy hivatalnokok. Amikor már a megőrülés határán egyensúlyoz (hiszen, mint mondja, neki nincs oly türelme, mint Jóbnak), végül visszakap mindent, de leginkább azt, ami számára a legfontosabb: a becsületét.
Jókai emberi léptékkel méri a szenvedést, s tekintetbe véve, hogy a fantázia szintén emberi adomány, a jólét, pozitív sors is emberi marad. Figyelemre méltó, hogy Jób lelki szenvedése túltesz a testin, ami ugyebár emberi mértékkel bizony tetemes. A lelki terhek elviselése sokszor jóval nehezebb, mint a testieké. Nem véletlen, hogy Timár Mihály a Balaton jege alatt rejtőzőnek véli gondjai megoldását, és csupán a véletlennek köszönheti, hogy nem teszi meg a végzetes lépést. Más változatban ugyan, de Adorján Manassé is ugyanígy jár.
A szenvedés kulcskérdés Jób történetében, és nem öncélú. A hit tükre, és annak a meggyőződésnek, hogy a látszólagos elhagyatottság közben végig ott áll valaki, aki a kellő időben fogja megmutatni magát. Jókainak is vannak hősei, akik szenvednek, akik nem értik az őket ért igazságtalanságot, mégis kitartanak elképzeléseik mellett, s némi segítséggel végül célba érnek.
A Gazdag szegényekben (1890) a minden elvesztésének, majd újbóli visszakapásának több formájával is találkozunk. A legnagyobb anyagi veszteség Amelie grófkisasszonyt éri, aki szerelmi csalódás miatt szökik meg otthonról. Kapor Ádámékhoz, a másik vesztesekhez vezérli sorsa. Itt meghúzhatja magát. Lidia álnéven varrólány lesz. Kapor Ádám váltóőrt elbocsátják a vasúttól, mosónő párja nem tudja eltartani mindkettőjüket, és egy becsülettel ledolgozott élet után a legfőbb álmukká válik, hogy bejussanak a szegényházba. Összefog tehát a szegények csapata, s bár semmijük nincs, a végére valami módon mégis minden kikerül, hogy Kapor Ádám és párja visszakapja a legfontosabbat, amit elveszített: a boldogságát. A regény egyik szálán végighúzódó motívum, miszerint arra kell egy bizonyos – vég­ső soron nevetséges – összeget előteremteni, hogy valaki összeházasodhasson azzal, akivel amúgy leélte életét; és bejuthasson a szegényházba, nos, ez azt tükrözi, hogy a veszteség nemcsak anyagi természetű. Sőt, a nem vagyoni jellegű veszteségek lehetnek a legsúlyosabbak. Végső soron Kapor Ádám házassága úgymond érdekből történik. Óriási csapásként élheti meg az, aki rájön, hogy nem kötheti össze életét azzal, akit szeret, csak ha megfelel bizonyos elvárásoknak (pénze van). Kapor Ádám, aki munka és jövedelem nélkül maradt, a párja nélkül is maradhatna, nem beszélve az idős korra oly szükséges nyugalomról. Ám a szegények összefognak és megmutatják, ők igenis gazdagok, mégpedig annyira, hogy másoknak is jut belő­le. Kapor Ádám és felesége révbe jutnak. Mint ahogy Jóbot az isteni csoda segíti ki a gödörből, a Gazdag szegényekben is működésbe lép. Amint Jókai mondja: „Midőn a krízis a tetőpontjára hágott, akkor érkezett meg a »Deus ex machina«, ahogy ez minden klasszikus drámában elő szokott fordulni.” Amelie-Lidia grófkisasszony szerelmi csalódásában hátat fordít a pazarló, élvhajhász, romlott pénzes világnak. Sorsából kiderül, nála az anyagi veszteségnek nincs jelentősége. A grófné megtalálja lányát, de az már egyáltalán nem akar Amelie lenni. Gratulin Lidia nyitott egyénisége lehető­vé teszi, hogy a végső kísértésnek is ellenálljon, és megerősödjön. A Lidivé válás külső, majd belső átváltozás eredménye, amint szegény gazdagból válik gazdag szegénnyé. Így kapja vissza a legnagyobb kincset, lelki egyensúlyát. Talán nem túlzás azt mondani, magára talál. A Paczal János köz­rendőrrel történő esetleges házasság egy lehetséges többletet jelenthet.
A súlyos veszteség és a talpra állás története nem feltétlenül egyénekre lebontható sors. Jókainak van olyan regénye, ahol jelképesen egész közösségre, akár egy egész országra érvényes. A Kárpáthy Zoltánban (1854) az árvíz pusztítása nemcsak a természeti katasztrófa leírása, hanem egy jóval nagyobb tragédia, a vesztes szabadságharc jelképe is. Ám az azt követő újjáépítés sem egyszerűen Pest talpra állása, hanem jóval nagyobb rétegnek szóló biztatás: „Aki önmagát újrateremteni képes, az halhatatlan.” Talán furcsán hat a muzulmán világban zajló cselekménnyel példálózni itt, de A janicsárok végnapjaiban (1854) leírt birodalmi pusztulás és a talpra állás le­hetősége valláson felüli kérdés. Szintén a közösségi veszteség (a földrengés pusztítása, a szerelmesek különválasztása, aztán egymásra találása) és az abból való kilábalás a témája Az elátkozott családnak (1858). A barátfalvi lévitában (1898) olyasmit kap vissza a közösség, ami hajdan az övé volt, de nem vigyázott rá. Guthay Lőrinc gazdálkodni tanítja, a tudásra oktatja híveit, akik ezáltal fölemelkednek, emberhez méltóbb életet élnek. A mag lesz az új kezdés, konkrétan és jelképesen is: „... akácfamaggal Guthay Lőrinc visszavívta a hívei számára a zápor ásta szántóföldek területét, hogy ismét boldog szántóvetők lehettek, örülhettek a kalászérésnek és aratásnak.” A jövő század regényében (1874) a semmiből teremtenek új hazát Kin-Tseu tartományban a Magna Hungariából elmenekült lakók.
Ahogy telik az idő, Jókai regényeiben egyre gyakrabban jelennek meg a veszteséget szenvedő nőalakok. Ezek a nők már nem a régi, idealizált, tökéletes asszonyok, hanem a tévedéseikkel küzdő, emiatt olykor bukdácsoló szép leányok, kacér asszonyok, néha romlott nőszemélyek. Az Akik kétszer halnak meg (1881) Pálmája egyértelműen kijelenti, hogy ő (és a család) józan megfontolásból maradtak távol a forradalmi eseményektől. Ennek azonban súlyos következményei lesznek. Temetvényi gróf mindenét elveszíti, hiszen ilyen súlyos árulás nem maradhat büntetlen. Pálma enyhébb ítéletben részesül az író részéről. Elveszíti szerelmét, az oly szépen megálmodott otthon megteremtésének lehetőségét. Cserében sikerül kikerülnie az emberek ítéletet. Önként vállalja a visszavonultságot, megőrizve méltóságát. És életébe is új lüktetés kerül, célja lesz azáltal, hogy Illavay gyermekére gondolhat, vagyont gyűjthet neki.
A mi lengyelünkben (1903) Natália szenvedései, veszteségei úgymond hullámvonalat követnek. Fiatalon szinte elveszti vőlegényét, aki aztán mégis talpra áll. Sok kalandos úton végül megérkeznek Komáromba, ahol összeházasodhatnak. A vidám esküvői mulatság közben érkezik a világosi tragédia híre. Negrotin ismét közbelép: segítségével az ifjú pár visszavonul az ősi birtokra, amelyet a lengyel jövedelmezővé tesz. Végre révbe juthatnának, ha ki nem derülne Tihamér igazi, léhaság vezérelte énje. A felesége által börtönbe juttatott, majd onnan szabadulása után bosszút forraló Tihamér senkinek sem kell, saját csapatának vezére gyilkolja meg. A gyászév közben már érezhető, s a leteltével rögtön világossá válik: Natália és Negrotin, ez a két, kívül-belül szép ember egymáséi kellene legyenek.
Jókai időskorára zár mögé rejtette a boldogságot, a megnyugtató megoldásokat osztogató nagyvonalúságát. A mi lengyelünkből sem hiányzik a boldogság, az igazság győzedelme, de a teljes jóvátétel igen. Elfogyott Jókai abbéli szándéka, hogy történetét derűsen zárja. Natália élete a megpróbáltatások és elégtételek váltakozása, ám azt, hogy nem lehet minden tökéletes az életben, az idős Jókai nagyon komolyan gondolja, és szárazon közli: „A szerencsétlen nők sokáig élnek.”
Viola, a Börtön virága (1904) hősnője a forradalom kezdetén lesz Markóczy Dezső párja. Rendkívüli feleség, aki ápolóként a férjével tart a csatákba, és többek közt megmenti az ő életét is. Amikor férjét rágalmazzák, ennek az asszony vet véget. A szabadságharc vége felé – megsejtve az elkövetkezőket – a férj mindent feleségére írat. A bukás után Viola szinte elveszíti a férjét, de sikerül kijárnia, hogy a halálos ítéletet fogságra váltsák át. Viola megpróbáltatásai ezután is folytatódnak, hiszen Csacsina Flórián, a főgonosz mindent megtesz, hogy az asszony nevét bemocskolja. A sors is a bajkeverőnek kedvez – legalábbis pillanatnyilag –, hiszen az asszonynak megadatik, hogy egy éjszakát a férjével töltsön a börtönben, amiről senkinek sem szabad tudomást szereznie. Kilenc hónap múlva egészséges gyerek jön a világra. Emiatt az asszony – néhány derék ember kivételével – teljes megvetés tárgya lesz. A félreismert és félreértett asszony sorsában nagyon nehéz osztozni. Kitaszítottnak, megbélyegzettnek lenni nagyon nehéz. Bár a regény legvégére tisztázódik a kérdés, és a legfontosabb személyek szempontjából Viola mindent visszakap, amit elveszített, a szélesebb körök korántsem olyan engedékenyek irányában, mint a régebbi Jókai-regények hasonló helyzeteiben a tömeg a kiemelt hős iránt.
Bármerre indulnánk a Jókai-művekről írt tanulmányok, elemzések birodalmában, lépten-nyomon beleütközünk Az arany emberbe (1872). Erről a könyvről már szerzője is kijelentette: „Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem.” És valóban, enyhe túlzással akár Jókai-bibliának is nevezhetnénk, mert annak függvényében, hogy éppen milyen szempont szerint vizsgálódunk az életműben, a kiválasztott témával kapcsolatban, a megfelelő írások mellett Az arany emberben találunk a megfelelő témához illő részletet. Nincs ez másképpen jelen esetben sem. Ráadásul a vizsgált regények közül talán éppen ebben van meg a leginkább a hasonlóság Jób és néhány szereplő sorsa közt. A regényben több történet is van, amelyet érdemes ebből a szempontból vizsgálni.
Az egyik történet, amelyben sok veszteség éri a szereplőt, a Brazovicsé, ám súlyában ez össze sem hasonlítható a Terézáéval. Brazovics nagyhatalmú és telhetetlen. Ezért sorsa nem megindító. Mindenesetre, ő is azok közé tartozik, akiknek mindenük megvolt, aztán mindent elveszítettek. Ő az életét is elveszti, de Timár Mihálynak köszönhetően Timéa és általa a hátramaradók visszakapják biztonságukat.
A maga során Timéa is elveszítette rendre otthonát, vagyonát, az apját. Aztán Timárnak köszönhetően családot kap, de Brazovics halálával elveszti gyámapját. Ismét Timár lép közbe, mégis leginkább önmagának, hűségének, szorgalmának, fáradhatalanságának köszönheti, hogy Timár rábízza az üzletet, és hogy visszakapja apjának, Ali Csorbadzsinak – az őt jogosan megillető – vagyonát. Végül pedig visszanyeri szabadságát Timártól, és megkapja szerelmét, Kacsuka Imrét.
A Teréza esetében, Bellováry házat, gyümölcsöst, szántóföldeket, míg Teréza – mint mondja – „kész vagyont” vitt a házasságba. A frigyből született Noémi. Krisztyán Maxim a „helyben ülő kisvárosi kereskedő”, a férj jó barátja volt, akiért Bellováry többször is vállalt kezességet. Aztán a barát csőbe húzta, és Bellováryék földönfutóvá lettek. „De hát mire való akkor a pénz a világon, ha ilyen kárt lehet vele tenni egy embernek, aki nem szeret semmit, csak a pénzt?” – kérdezi Teréza. Először még volt remény, hogy veszteségeik nem lesznek végzetesek. Hiába kérlelték, hogy elégedjen meg a kisebb nyereséggel, a kíméletlen és telhetetlen Brazovics Athanáz szertefoszlatta utolsó reményüket is. Ekkor jön Teréza következő fájdalmas kérdése: „De hát mire való akkor a vallás, a hit, a keresztyének és zsidók minden hitágazata, ha ilyen követelést tenni szabad?” A perelés sem segített rajtuk, valóban mindenük elveszett. Teréza újabb választ keres: „De hát mire való akkor a törvény, az emberi társaság, ha szabad megtörténni annak, hogy valakit a koldustarisznyáig levetkőztessenek olyan tartozásért, mellyel ő maga soha adós nem volt? Hogy nyomorulttá tegyenek egy harmadik emberért, aki nevetve áll odább?” A katasztrófa megállíthatatlan, és lépésről lépésre mindenük elvész. Ezt érti Teréza, a rendszert nem: „De hát mire valók akkor a császárok, a miniszterek, a nagyhatalmak, ha egymás nyomorult jobbágyait meg nem bírják védelmezni?” És aztán a legsúlyosabb veszteség: a férj öngyilkos lesz. Visszafordíthatatlansága miatt erre talán nem vár választ: „De hát mire való akkor a férfi a világon, ha nagy baj idején nem talál más segítséget, mint magára hagyni asszonyt és gyermeket s szétzúzni saját szívét?”
A kérdések mindig ugyanúgy indulnak, és érezhető, hogy tulajdonképpen nem is annak szólnak, aki hallgatja, hanem egy megfoghatatlan harmadiknak, akinek talán válaszolnia kellene ezekre.
Teréza mesélése közben megfigyelhető, hogy akárcsak Jób, nem érti, miért történhetett mindez, kérdéseire nem kap választ, csak súlyosbítják kétségeit. És még mindig nincs vége a szenvedésnek, mert végül, Teréza szavait használva, istentagadóvá akarták tenni. Az öngyilkost nem temette el a pap. És ismét a fájdalmas kérdés: „De hát mire való akkor a pap a világon, ha ilyen szenvedést nem tud megorvosolni?” A mélységes kiábrándultság kérdése következik, hiszen az ember csak itt élhet, mármint ebben a világban. Innen nem lehet elmenni: „Mire való az egész világ?” És amikor a legutolsó csapást kapná, amikor öngyilkosságra – és ezzel gyerekgyilkosságra is – készül, kap egy választ: a kutyája megmenti. Ebben a pillanatban sorsa megfordul. Nagy erőfeszítések árán, lassan-lassan emelkedni kezd. Visszavonul az istentől, a Dunától elkért senki szigetére, és teljesen új életet kezd. Az egyetlen megmaradt csónak segítségével háta mögött hagyja a régi világot. Az új helyen rögtön működésbe lép a csoda. Megnyugszik, s szavai szerint az Úr terített asztala várja. Még egyszer visszalopakodik a régi helyre, de csak azért, hogy még több élettel népesíthesse be új otthonát. A hatalmas küzdelemben nincs egyedül: „... nem volt velem más, mint egy Isten, egy gyermek és egy eb. Nem merem azt fájdalomnak nevezni: közelebb volt az a gyönyörhöz.” Ami nagyon fontos Teréza történetében, hogy sohasem adja fel reménykedését és meggyőződését: „Az Úristen és a királyi Duna adták azt nekem, s én azt őnekik mindennap megköszönöm. Hála neked, én Istenem, hála neked, én királyom!”
Megvizsgálva ezt a néhány művet, látható, vallási szempontból Jób személye, jelentősége túlságosan súlyos Jókai ez irányú beállítottságához. Jókai nem vár el oly mértékű kitartást, meggyőződést hőseitől, amilyennel Jób rendelkezik. Hogy mégis használja ezt a motívumot, és nemcsak stílus­eszközként (lásd: Jób-hírek, A gazdag szegényekből) vagy anekdotázó kedvét megvillantva (lásd: Nagy különbség, A magyar nép élce gyűjteményből); hanem a jóbi élet valós értékének példázata és dicsérete gyanánt, az leginkább talán kivételes műveltségének, szociális érzékenységének és erős empátiájának tudható be.
Jób könyvének legfontosabb elemei a hit, a jólét, minden elveszítése, szenvedés, vita istennel, megbékélés, minden visszakapása. Ezekből az elemekből bőven válogathatott Jókai. Nézzük akár vallási vagy világi szempontból, úgy érzem, Jókai remekül megfogalmazta a jóbi magatartás lényegét, és ennek szellemében alakítja hőseinek sorsát: „Az igaz ember hitét, meggyőződéseit nagy katasztrófák sem képesek sarkaiból kifordítani.”









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Böjthe Pál


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.