Téka / Összevarrt életésirodalom. Balla Zsófia A darázs fészke c. kötetéről

Kiss Júlia
Összevarrt életésirodalom. Balla Zsófia A darázs fészke c. kötetéről[2019. november]



BALLA ZSÓFIA:
A DARÁZS FÉSZKE. KALLIGRAM, BP., 2019, 380.

„a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva” (Hervay Gizella: Levél helyett)

Balla Zsófia szenvedélyes olvasójaként gondolkodom A darázs fészkéről, és óhatatlanul is A dolgok emlékezete című első verseskötet óta egyre csak táguló versvilág, az életmű egésze jelenik meg előttem. Az esszékötet paradox módon az összegzés, de – visszautalva az 1968-ban közölt debütkötetre – a későbbi „dolgok” szétszálazásának vágyát is erőteljesen hordozza magában. Ezek a tendenciák azt vonhatják maguk után, hogy az esszékötet több mint harminc írása közel fél évszázadnyi tárgy- és tájanyag áttekintésére, feldolgozására hívja olvasóját, aki ezt vállalva – a szerzővel karöltve – a visszatekintő pozícióját tudhatja magáénak. Feladat és ünnep.
A Balla-esszégyűjtemény „értekező líra” műfajmegjelölő alcíme Szilágyi Júlia Lehet-e esszét tanítani? művének bevezető részéből származik. Itt Szi­lágyi mintegy kiegészíti a montaigne-i esszéhangot „csupán” líraként ér­telmező Babitsot, és néhány oldallal később már a következőkre fókuszál, szintén Montaigne vonatkozásában: „[v]ajon nem ez az első mű, amely betekintést enged a műhelybe, ahol készül, miközben készül?”1 A darázs fészke mint műhely; a dekonstrukció iskolájában már középpontnélküliként, következetlenként meghonosodott barkácsolás játéka milyen könnyűszerrel vonható párhuzamba a Balla Zsófia által írt, de az általában vett esszéhez rögzíthető szövegstratégiai szabadsággal. Tévednék, ha nem kérdőjelezném meg ezt a feltevést, hiszen az újonnan megjelent esszékötet legnagyobb érdeme és egyben tétje pontosan az, hogy a szerző tudatosan öröklött költészet-univerzuma, a tanult erkölcs mint tárgyi logikájának – jobb szó híján – eszközei maga a személyes, az én struktúrateremtő erejére varródnak fel. Itt válik fontossá mindaz, amire Demény Péter tíz évvel korábban hívja fel a figyelmet a Jelenkor folyóiratban: a Balla-líra referenciális és areferenciális dimenzióinak – az utóbbi javára történő – egyensúly-felborulásáról, a külső világ sajátosságainak és élményeinek beszélő általi kimozdításáról, bensővé tételéről ír. Demény ezt a sajátos poétikai tendenciát nevezi belső utazásnak.2 Ennek alapján A darázs fészke nemcsak hogy a visszatekintés aktusát igényli, de voltaképpen a benne megbúvó középpontokat (!) is integráló gondolatrétegek felfejtésére is felkéri olvasóját, ami egy, az előbbinél jóval aktívabb és bonyolultabb feladatnak bizonyul.
A korpusz azon gondolati-tartalmi egységeinek egyedülálló összefüggésrendszerére gondolok, mely nem vagy alig olvasható ki a négy részből álló tartalomjegyzékből. Ez csupán látszólag tükrözi az írások tematikus elrendezettségét. Fontos, hogy Balla értekező lírája egy jellemzően irányított, de elvétve az automatikus írás módszerének legfontosabb aspektusát, a tudatalatti közvetlen, szervezetlen rétegeit is feltáró életirodalom. A harmadik írást (A kettészelt jelen. Grazban Kolozsváron) több szempontból is célszerű tárgyalni, hiszen egy olyan, az olvasó hasznára váló szövegmodellként szolgálhat, melynek értelmezési lehetőségei a gyűjtemény egészére kiterjeszthetők. Jól prezentálva a tudatalatti működésmódjára jellemző csapongást, Balla mindjárt két idő- és térnarratívát is működtet, és pontosan az ezek között történő irányíthatatlan mozgás, (ki)mozdítás dinamikáját viszi színre: „a grazi háztetők, sétahelyek, (…) szinte minden arra a városra emlékeztet, amelyben születtem és felnőttem”; „a grazi hajnalt átüti a hiány, (…). Jaj, ez egy másik város. Graz. Grác.” Továbblépve, a Fényes háló második esszéciklus szövegei bár a képzőművészetről, a más anyagról való nyilvános beszédet és az író, költő elkerülhetetlenül kívülálló pozícióját kapcsolják össze, mégsem másról szólnak, mint az én és a rajz (Csehi Péter), a festmény (Andrea Bender), valamint a fotó (Ravatalkép-kiállítás) között történő kölcsönös (ön)megértésről, szót értésről. Ez olyan érzést kelthet az olvasóban, mintha a pipa alatt lévő Ceci n’est pas une pipe („ez nem egy pipa”) feliratot olvasná, mindenféle további Magritté-interpretáció nélkül. Ezt az önellentmondást a Cs. P. rajzairól írt gondolatok is felerő­sítik: „Két lábra állnak, állunk mind, e szörnyek. Egy gesztus, egy mozdulat tesz alakká.”
„A művészet is gesztus” – írja Balla 2006 októberében. Ez az írás (Egy hét a Literán) a most bemutatott kötetben is publikált (net)naplóban olvasható, és hasonló alapokon nyugszik, mint a fentebb elemzett A kettészelt jelen. Néhol abszolút hétköznapi töredékeket rejt („[b]evetettem az ágyam. /…/ Elmosogattam. /…/ Az Yves Rocher-ba megyek át.”), azonban pontosan ennek feszélyező vagy üdítő jellege (döntsön az olvasó!) irányíthatja figyelmünket egy releváns kérdésre. Míg a „Cs. megjött. Nem, nem hozott rózsát” rövid részlet egy rendkívül személyes viszonyra mutat rá, addig a gyűjtemény utolsó lapjain olvasható: „1996 óta nem vagyok egyedül, férjemmel, a (ez itt a szemérmes jelző helye:) költővel és esszéistával, Báthori Csabával osztozom az íráshoz szükséges szobákon, könyveken, kölcsönös kritikai olvasaton és a világ ritkuló csendjén” frázis is ugyanezt teszi, más stratégiákkal operálva. Nem bentről, hanem kívülről mutat rá egyugyanazon emberi kapcsolatra, precízen jelölve és az előbbihez mérten távolságtartóan nevesítve, már-már lexikonszerűen. (Ezzel együtt, engedjék meg, ez egy gyönyörű mondat!)
Olvashatjuk, hogy Balla véletlenszerű melléírása alkotta meg ezt a mű­faji meghatározást: „A naplóírás műfej.” És valóban, mi más is, mint a „nyilvánosságra szánt én” belsejében lejátszódó folyamatok kifelé való közvetítése, áramlása? Balla a Ki vagyok én? kérdésre egy ponton így válaszol: „románoknak magyar, a magyaroknak zsidó, a zsidóknak asszimilált, a módosoknak szegény (…). Vagyis e veszekedő sokféleség ötvözete: költő”. A darázs fészkének (mű)naplószerű passzusai tehát e szerep(vállalás) perspektívájából születnek meg, a Balla-esszék szerephalmozó módszere ezen kez­dőponthoz viszonyítva képez más pozíciókat. Tagadhatatlan, hogy az esszékötet fontos funkcióval bíró emlékezési mechanizmusa is hozzájárul ehhez a többszörösített identitás-konstrukcióhoz, az írások befogadója voltaképpen ennek segítségével követheti végig a mindmáig tartó emberré és költővé válás útját. Kiemelendő Nemes Nagy Ágnes alakja, akinek munkássága és erkölcse elengedhetetlen pillére a különböző stációknak; számtalan alkalommal fogalmazódik meg a szerző tanítványi pozíciója: „a közös pontokon azonosultam egy másik alakkal, Nemes Nagy esetében egy másik költővel, érzelmeivel és tudatformáival”; „Az esszéi tanítottak megértenem a verseit. (…) Az erkölcse tanított megértenem a mestereit”. Következésképpen A darázs fészkének mentális-emlékezeti térképe olyan összkulturális gócpontokat rajzol meg, melyek végezetül egy individuálisan felépített, kultúra-, de legfőképpen irodalomtörténeti szempontból rendkívül értékes, évszázadokon is átívelő mester–tanítvány viszonyhálózat kibontakozásához járulnak hozzá. A vers hazája második, valamint A Szaturnusz bolygója negyedik, egyben utolsó egység ezen viszonyhálózat meghatározó alkotóit, a neveikkel fémjelzett alkotásokat veszi górcső alá.
„A magyar irodalom legnagyobb természetköltője”3 – mondja Nemes Nagy Áprily Lajosról, idézi Balla székfoglaló beszédében, mely a gyűjte­mény harmadik ciklusában olvasható. Ugyanitt mondja, hogy az erdélyi lírában a táj kijelentés az itt vagyunk otthon! fogalmát jelöli. Részt vállalva ezen irodalmi jelentésmező kiterjesztésében, úgy tartom, hogy Balla Zsófia a kolozsváriság és a budapestiség mindenkor fennálló határ(lét)helyzetének tájköltője. Románia könyvégető diktatúrájának máig nem enyhíthető egyéni és kollektív traumája, az 1989-ben osztályrésszé vált szabadság, az 1994-ben bekövetkező kivándorlás előidézte kettős élet „világérzete és billoga” a ballai életmű mindenkor és máig időszerűnek ható tematikus tárgykörei. Ezekből fészket építeni: az elvegyülés és kiválás kelet-európai gesztusa.


JEGYZETEK


1 Szilágyi Júlia: Lehet-e esszét tanítani? Komp-Press Kiadó–Korunk, Kolozsvár, 2007, 15.
2 Demény Péter: „Mögöttünk forrt a múlt”. Az utazás tematikája Balla Zsófia költészetében. Jelenkor, 2009, 52. évf., 10. sz., 1059.
3 Első megjelenés: Nemes Nagy Ágnes: Áprily és a természet. Jelenkor, 1988, 31. évf., 4. sz., 343.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kiss Júlia


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.