Ki hitte volna, egyszer véget ér,
leolvad a kényelmes, fondor álca,

sikátorrá szűkül a régi tér,
s nem lesz más álmokat varázsló pálca,

valahogy fogyni s fagyni kezd a minden,
különvilágom árnyalatai,
jég, por s hamu, mit magaménak hittem,
mindaz, mit nem tudtam kimondani.

Új, hosszú tél jön, végtelen havak,
s a vonagló, vándor ködök alatt
sebzetten veszteglő, süket remény,

dúdolgatva vagy ordítva, ki hallja,
hogy lesz még az élet habos torta,
ropogós meggyszemmel a tetején.