Sétatér / Újjászületik egy intézmény (Bartha Katalin Ágnes Egy nemzetiségi könyvkiadó a diktatúra évtizedeiben című könyvéről)

Demény Péter
Újjászületik egy intézmény (Bartha Katalin Ágnes Egy nemzetiségi könyvkiadó a diktatúra évtizedeiben című könyvéről)[2020. május]



Bartha Katalin Ágnes: E
gy nemzetiségi könyvkiadó a diktatúra évtizedeiben (1969–1989). Beszélgetés a Kriterion munkatársaival. Polis Könyvkiadó – Nemzeti Kisebbségkutató Intézet. Kolozsvár–Budapest, 2020.

Ez a könyv több szempontból is a legjobbkor érkezik. Egyrészt nemrég ünnepeltük a forradalom harmincéves évfordulóját, és a Kriterion a szellemi ellenállás egyik legfőbb bástyája volt 1969 és 1989 között – egy valódi, nem csupán képzelt vagy utólag azzá stilizált ellenállásé. Másrészt elérkezett Trianon százéves évfordulója, és ez mindenképpen visszatekintésre, elemző összegzésre ad alkalmat és lehetőséget: mit csinált a romániai magyarság, hogyan élte meg ezt az évszázadot, és annak bizonyos szempontból legreménytelenebb korszakát? Harmadrészt, bár „minden” nem került még elő, nem derült még ki, és esetleg nem is fog, annyi információt mégiscsak sikerült összegyűjteni, hogy az ember már, akármilyen fiatal, ne hánykolódjék fejveszetten egy letűnt és számára ismeretlen korban.
Bartha Katalin Ágnes fiatalsága éppúgy nem kérdéses, ahogy tájékozottsága sem. A kötet szereplőivel készült interjúk gyakran visszatérő fordulata, hogy az alany megkérdezi tőle, vajon tudja-e ezt vagy azt, hallott-e X-ről vagy Y-ról, és a szerző minden esetben tudja és hallott. Hogy ki az a Suzana Gâdea, az nem tartozik hozzá az általános műveltséghez – annak azonban, aki a könyv témájában kutat, feltétlenül tudnia kell.
Bartha azonban nemcsak ezt tudja, hanem tisztában van a tudományos illemszabályokkal is. Gabriel Andreescu mondja valahol, hogy az 1989 előt­ti időszakot csak egy speciális módszertan birtokában lehet vizsgálni, enélkül ugyanis csupán téves meglátásokhoz és elhamarkodott ítéletekhez juthatunk. Azt hihetnénk, hogy egy interjúgyűjtemény esetében nem fenyeget ez a veszély, csakhogy láttuk már, hogyan teszi tönkre még saját indokolt észrevételeit is egy támadó típusú kérdező. Ennek a kötetnek a beszélgetéseit nem a tamáskodó riporter teszi drámaivá.
Hiszen nem is riporter az, aki kérdez, sem pedig egy olyan valaki, aki megfellebbezhetetlen morális kategóriákban gondolkodik. Hanem egy tudós, aki, mint a hivatkozásokból kiderül, nemcsak a korszakról tud sokat, hanem például az oral history műfajáról is. „Nem kétséges, hogy az oral history a fókusz megváltoztatását hozza, s immár nem Domokos Géza vagy az elérhető írott dokumentumok létrehozói pozíciójából láthatunk rá a Kriterionra s annak vezetési, működési stratégiáira, hanem az intézményben működők látószögéből, amelyek számos ponton árnyalják, ha úgy tetszik, demokratizálják az eddig kialakult képet” (9.) – olvashatjuk, és bár a passzus nem erről szól, eszünkbe juthat azok figyelmeztetése, akik nemcsak legyinteni hajlandók: az iratok nem bizonyítanak és főleg nem árulnak el mindent, hiszen beszélgetések is lehettek informatívan kényszerítő erejűek. Ezzel együtt azt is el kell gondolnunk, ami nem pusztán diktatúrákra érvényes: a levéltárakhoz hasonlóan fontosak a „beszédtárak”, az emberek személyes emlékei.
És azt is beláthatjuk újra, hogy mennyire más néhány ember halmaza, mint egy intézmény. Vannak beszélgetések, amelyek elég szűk szellemi horizontról árulkodnak (nem a kérdező hibájából), a Kriterion mégis kétségtelenül a kor egyik legszínvonalasabb műhelye volt, amely egyszerre állt ellen a diktatúra homogenizációs kísérleteinek és tanította meg olvasni a romániai magyarságot, ahogy Kacsó Judit fogalmaz (130.). Ám az is felkavaróan nagyszerű volt a Kriterion esetében, hogy korántsem csak magyar könyveket adott ki, hanem német, szerb, szlovák, román és más köteteket is. „A Kriterion egyedi intézmény volt. Úgy is fogalmazhatnék, hogy egy minia­tűr Európai Unió sok kultúrával” – állítja Elena Diatcu (Schmidt Helén – 210.), aki a kiadó dokumentációs osztályán dolgozott, és a kijelentés bízvást megállja a helyét. Az egyes emberek tehát, mint minden jó intézményben, valami tőlük különböző egységgé álltak össze, és úgy működtek. A Kriterion nem azok puszta összege volt, akik ebben a kötetben szerepelnek, vagy akik már nem szerepelhetnek, mert meghaltak, vagy mert nem sikerült átnézniük a velük készült interjút (Molnár Gusztáv esetében, l. a 4-es lábjegyzetet a 6. oldalon).
Ez az intézmény az origóban egyetlen embert jelentett: Domokos Gézát. Róla a legtöbb ember amúgy is jó emléket őriz, ám a kollégák kivétel nélkül szenvedélyes, diplomatikus, szolidáris vezetőként emlékeznek rá.
Jó kifejezés ebben az összefüggésben mindaz, ami az „elmondva, elmondás” szóbokorhoz tartozik: „H. Szabó Gyula elmondása” (15.), „H. Szabó Gyula és Diatcu Elena [Schmidt Helén] cenzúrával kapcsolatos élményei és elmondásai” (34.)” stb. – az ilyenek erősítik azt az érzést, amelyre fentebb már utaltam: ez a nemzedék minden könyvkultúrája dacára olykor jobban bízott az oralitásban – az kevésbé volt ellene fordítható.
Számtalan anekdota illusztrálja a diktatúra perverzióját, de talán a Szilágyi N. Sándoréi a legbeszédesebbek. Például amikor a rá jellemző akríbiá­val és bájos humorral kifejti, miért nem volt gonosz Pezderka elvtárs, a cenzor (197-198.). Ma már a „cenzor” fogalom köré az „aljasság, kiszolgálás, felügyelet” nem túl rokonszenves címkéi tapadnak, és felülről vagy kívülről nézve valóban ilyen a cenzor – az Értelmező szótárban. Mert a valóságban akadt ilyen is, meg olyan is, mint ahogy besúgó is sokféle akadt. Hogy Gabriel Gafiţa, a Kriterion egyik munkatársa az volt-e, vagy sem, nehéz megmondani, Panait Róza egykori titkárnő például felmenti (158-159.). De nincs beszélő, akinek a szavaiból ne a nosztalgia csendülne ki így vagy úgy: a ceausizmus elválaszthatatlanul összefonódott a válaszolók életének egyik legszebb korszakával, és Domokost sem ítéli el egyikük sem azért, amit tett, holott vannak „túlfeszült lényeglátók” (Bibó), akik szigorúan viszonyulnak az életéhez.
Ha abból a szempontból lapozgatjuk ezt a könyvet, hogy mi lehet az elő­képe, alighanem Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal. Bukaresti életutak cí­mű köteténél állnánk meg (Komp-Press-Korunk Baráti Társaság, Kvár, 2006). Abban azonban, mint a címe is jelzi, csak a bukaresti sorsok szerepelnek. A Kriterionnak ellenben volt egy kolozsvári fiókja is, s a munkatársai Mező Piroskától Dávid Gyuláig, Bálint Lajostól Egyed Péterig szintén árnyalják a képet. Egyed Péter mondja ki: „Fontos tényező a kolozsvári fi­ók­szerkesztőség élete és a munkája, a bukarestiéhez képest a provincia távolsága a központtól. Itt azért jóval nyugodtabb, békésebb a légkör, mert a központiak meg is óvnak bennünket attól, hogy feleslegesen minden hír meg hergelődés ide jöjjön. Ez biztos, hogy így volt.” (363.) Az itteni fiók lelke, Dávid Gyula, Domokos Géza nemzedéktársa és barátja, iszonyatos munkabírással és tévedhetetlen ízléssel rendelkezett. De hát éppen ez a nagy­szerű a Kriterion-mitológiában: a legendák igazak.
Nem szabad elfelednünk azt sem, hogy a diktatúra mindenkit megtartott valamilyen munkahelyen, a kisebbségi sors pedig sok színvonaltalanságot eltűrt azzal az ürüggyel, hogy „mindenkire szükségünk van”. A mai napig hosszú listát őrzök azokról, akiket sem a tehetségük, sem az értelmi színvonaluk nem érdemesített semmire – de magyarok voltak. Nos, a Kriterionnak egyik mentségre sincs szüksége: nem pusztán azért létezett, mert a diktatúra működtette, és munkatársait nem a magyarságuk alapján toborozták. Egyforma tehetségek nincsenek, ám az intézmény éppen azért dolgozott fényesen, mert mindenki megtalálta benne a helyét.
Bartha Katalin Ágnes ennek az intézménynek a történetét dolgozta fel ebben a könyvben. Olykor óhatatlanul ismétlődő kérdéseket kellett feltennie, hogy megállapítsa az egyes személyekre jellemző időhatárt. Mivel a kutatás rövid idő alatt és korlátozott támogatással jött létre (2014 áprilisa és novembere között), az interjúalanyok egyike-másika pedig már nem is Romániában él, többen levélben válaszoltak a kérdésekre, és ez érződik a szövegükön. Az „elmondások” jó része színes, zamatos, szellemes, a „megírások” jóval fantáziátlanabbak. A könyvből mégis kialakul, újjászületik az egyik legjobb romániai és a legjobb itteni magyar kiadó élete, története, küzdelme a rendszerrel. A vodkák, a találkozók, a beszélgetések, a szerkesztések, a cenzorok, a szekusok, a besúgók, a szerzők és a szerkesztők mintha ismét a bukaresti, illetve kolozsvári szerkesztőségekbe költöztek volna, és ez ennek a nagyon alapos munkának köszönhető.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Demény Péter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.