Vers, próza / „A legnagyobb rejtély a fény”. Beszélgetés Mészöly Miklóssal

Szakács István Péter
„A legnagyobb  rejtély a fény”. Beszélgetés Mészöly Miklóssal




[Látó, 2009. február]




Egy elveszettnek hitt interjú margójára



1990. május 10-én Székelyudvarhelyen készült ez az – időközben elkallódott, most előkerülő – interjú az erdélyi körutazáson tartózkodó Mészöly Miklóssal. A könyv, az irodalom, a magyar nyelv ünnepévé vált ez a hajdani alkalom. Neves magyarországi kiadók állították ki – az író-olvasó találkozóval párhuzamosan – termésük legjavát az anyaországi könyvektől addig szinte hermetikusan elzárt erdélyi magyar olvasóközönség előtt. Mészöly Miklóst telt ház fogadta a Művelődési Ház nagytermében. Ezt követően beszélgettünk el vele irodalomról, politikáról, mindennapi gondjainkról, arról, amit akkor és ott fontosnak tartottunk egy Nobel-díj nívójú író társaságában. Hárman készítettük ezt az interjút, valamennyien a frissen alakult (pár év múlva megszűnt) folyóirat, az Ablak szerkesztői; beszélgetőtársaim Majla Sándor és Veres Péter voltak. Egy hordozható magnetofon és egy rossz minőségű mikrofon állt a rendelkezésünkre. A beszélgetés szerkesztett változatának elkészítése közben a szokásos recsegés, ropogás mellett valami furcsa, állandósult háttérzajt is hallottam: mintha az idő szele süvítene a magnószalagról, már-már kivehetetlenné téve a szavakat. Lehet azonban, hogy nem metafizikai, hanem egyszerű műszaki problémáról van szó. Most visszatekintve, úgy tűnik, fényévnyi idő telt el az interjú készítése óta, éppen ezért tűnhet izgalmasnak Mészöly Miklós gondolatainak szembesítése a mával.




– Ön a kortárs magyar irodalom meghatározó személyisége. Véleménye szerint hol az ön helye a mai magyar irodalmi kánonban?



– Úgy gondolom, nem szerencsés, ha az ember a saját maga helyét akarja meghatározni egy irodalmon belül, szubjektíven. Fiatalon kerültem a háborúba, és fiatalon kerültem ki onnan – illúzióvesztések sorozata után. Nagyon világos volt számomra az, hogy úgy a magyar irodalomban, mint az egész magyar pszichében olyan törés következett be a háború után, aminek kilábalásából az irodalom sem maradhatott ki. Számomra az a fajta narráció, a prózaírók révén a mesélésnek az a formája, amely addig a magyar irodalmat jellemezte, bizonyos mértékig folytatólagosnak bizonyult. Én messzebbre nyúltam vissza a magyar irodalmi eszmények megválogatásában. Egyik leggazdagabb táplálkozási anyagomat az erdélyi emlékírók prózai világában találtam meg. Formai tekintetben hozzám legközelebb az úgynevezett közlovagok világának irodalma állt, Krúdyval kiegészítve. A világirodalomból pedig a flaubert-i redukció és fegyelem, valamint Dosztojevszkij analitikus áradásának ötvözete érdekelt egészen fiatal korom óta. A magam írói kifejezésének formája keresésében mindmáig megmaradt e két véglet legegyensúlyosabb ötvözésének igénye.



– Hogyan lehet írni igényes prózát úgy, hogy az ugyanakkor népszerű olvasmánnyá is váljék?



– Azt hiszem, egyértelmű és nagyon egyszerű erre a válasz, bármilyen izmusról vagy bármilyen úgynevezett modernista változatról is legyen szó, mindenik művi lesz, ha az élettől eltávolodik; a valóságos élettel való kapcsolattartás rendkívül fontos. Ha az én fantáziám is a légüres térben lógna, akkor az nem a valóságnak a továbbgondolása lenne, hanem – van erre egy jó pesties kifejezés – kitaláció vagy csak művi továbbfejlesztés. Számomra a legnagyobb rejtély a pohár víznek a rejtélye, mert az már nem leplezhető le. A legnagyobb rejtély a fény, mert a fényt nem tudom átvilágítani. A sötétség egy nagyon egyszerű dolog, meg kell találnom a technikát, a lámpát, amivel bevilágítom, így le van leplezve, mint ahogy egy rejtvény meg van fejtve. A legnagyobb rejtély az egyszerűség, egy pohár víznek az egyszerűsége. Itt kezdődik valahol a csoda, a napfényben. Nem a dolgok művi túlbonyolítása a fontos, hanem a legegyszerűbb tényeket kell újszerűen megpillantani. S ezzel már ott vagyunk a klasszikus nagy tanács mellett, amelyet Flaubert ajánlott a fiatal Maupassant-nak: a kedves fiatalember próbáljon egy fát addig nézni, ameddig úgy nem látja, ahogyan még senki sem látta. Tehát mindig a valóságból kell kiindulni; a szürrealizmus, az expresszionizmus vagy bármilyen izmus nem olyasmi, amit úgy ki lehet találni. Benne van a valóságban, csak megfelelően kell közeledni hozzá, és felfedezni.



– Mi az ön ars poeticája?



– Erre nehéz pátosz nélkül válaszolni, anélkül, hogy az ember ne erkölcsi kategóriákat mondjon. Őszintének kell lenni, őszintének és következetesnek a belső fölismeréseinkhez. Az őszinteséget az írónak komolyan kell vennie, nem válthatja át aprópénzre. Ennek mindig meglesz egy olyan hitele, amely valami újat derít föl a valóságból. Ez nem egyszerűen technikai, hanem lélektani hozzáállás a világhoz. Tehát a papírhoz is, amely előttem van, amelyen éppen rögzíteni akarom a világot. Nem szabad elveszíteni a kíváncsiságot. A kíváncsiság manipulálásával a világról alkotott véleményem is halványulni, fakulni, hamisodni fog. Nem lehetnek előítéleteim a valósággal kapcsolatban, mindig kíváncsinak kell lennem.



– Mivel magyarázható az, hogy a rendszerváltás óta egyre több író vállal politikai szerepet?





– Nemcsak nálunk, hanem az egész térségben évtizedek óta páratlan mértékben leértékelődött a politika. A közép-kelet-európai társadalmakban egész egyszerűen a fantáziával, morállal rendelkező értelmiség erkölcsi kötelessége, hogy ha az írás hivatása mellett vállalni tudja a politikai feladatot is, akkor vállalja azt. Nálunk a politikussá nevelődés, különösen az utolsó negyven évben az adott politikai feltételek és ideológiai elmebajosságok közepette egész egyszerűen nem vált lehetővé. A politika önutánpótlását nem tudta teljesíteni, mert a diktatúra lehetetlenné tette a spontán kiválasztódást a társadalomból, azon embertípusok kiválasztódását, amelyek normálisan működő társadalomban a politikusok rendjét alkotják, így kontraszelekció következett be. Tehát nem nevelődtek, hanem pártpolitikai és pártideológiai – ha szabad ezt a szót használnom – janicsárgárda nevelte a mai politikusokat, és ez a politika természetesen olyan is lett. Ennek a csődjét érezzük megfelelő személyiségek hiányában mindenütt, Lengyelországtól kezdve Csehszlovákián, Magyarországon keresztül végig-végig mindenütt egész Jugoszláviáig. A művészek közül is sokan rekvirálódtak, tehát a politikától távol eső területekről kellett tulajdonképpen verbuválódjanak a politikusok. Ez – remélhetőleg – egy átmeneti állapot lesz, és ismét el fognak különülni egészségesen a különböző foglalkozások egymástól, és mindenki visszakerül a maga íróasztalához. Isten látja lelkem, nem kívánom egyetlen író kollégámnak sem, aki most politizál, hogy túl sok időt töltsön ezzel – menjenek vissza a dolgozószobájukba, és írjanak az Istentől kapott talentumukkal. Most azonban becsülettel végezzék el azt, amivel a társadalom szükségképpen és kínjában-keservében – mert más megoldás nem volt – megbízta őket, és hát öröm és hála azért, hogy akadnak még, akik ezt vállalják. Persze, nem azt akarom mondani, ami nagy merészség volna, hogy kétségbe vonom a társadalom működésének organizációjában az olyan foglalkozásfélének a nélkülözhetőségét, mint a szervezés tudománya. Ilyen értelemben a politika a legkülönbözőbb szakterületek működése mellett az egészet átfogó szervezési tudomány. A politikára mindig is szükség lesz, csak nem ebben az értelemben, hiszen az előnyszerzésnek és az emberi együttélés etikátlan mechanizmusának a lehetőségeit kihasználó tudományává vált. A politikának nemesednie kell. Ahogyan van környezetvédelem, kell lennie lélekvédelemnek, gondolkodásvédelemnek is, mert különben nem fogunk tudni egymás mellett élni.



– A Bolond utazás című elbeszélésének muzeális vonata a magyarság traumákkal teli sorsának, történelmének metaforikus megjelenítéseként értelmezhető. Merre tart most ez a vonat?



– Nem kellene a vonat szimbólumától vagy parabolájától eltérni, de mint minden más területen, itt is oly mérhetetlenül találékony az ember, és rengeteg példa mutatja, hogy lehet új típusú vonatot is szerkeszteni – mert a nagyobb tradíciójú és higgadtabb, kultúráltabban gondolkodó nyugati demokráciák lassan kezdenek az eddiginél sokkal magasabb rendben funkcionáló közösségbe integrálódni, amit ők Európai Háznak neveznek. Itt valóban egy olyan új vonatkonstrukcióról van szó, amelyben másfajta békességgel fognak tudni utazni az emberek. Mi ebben a térségben mindannyian szeretnénk valahogy felkapaszkodni legalább az ütközőjére, Lengyelországtól vagy Litvániától le egészen Romániáig. Egyebet se harsogunk, minthogy valamiféle belépőjegyet próbálunk biztosítani magunknak, csak ennek valószínűleg Litvániától Romániáig valamennyiünk számára feltételei vannak az új típusú integrálható, újjászervezhető vonatra, ezért akármilyen bagázzsal – úgy tűnik – felszállni nem lehet. Ha nagyon tárgyilagosak akarunk lenni, az új típusú vonat konstruktőreinek igazuk van, amikor akármilyen bagázzsal nem akarják, hogy felszálljunk. Mert akkor vége a civilizált utazásnak.



– Önnek a felesége, Polcz Alaine révén személyes kötődései is vannak Erdéllyel. Hogyan látja az erdélyi magyarság helyzetét az 1989-es fordulat fényében? Tud-e élni ezzel a nem várt eséllyel a többnemzetiségű Erdély?



– Kell lennie ilyen esélynek. Pontosan a szükségszerű és determináns szolidaritás miatt, ami ezeket a népeket összeköti. A románság és a román állam számára sem lehet más kiút a belépőjegyek megszerzéséhez, amelyekkel mindannyian a kétezredik évbe léphetünk. Számukra is teljesen világosnak kell lennie, hogy ez csak az együttműködés, az egymással való kézfogás keretében képzelhető el. Egy XIX. századi, vagy még korábbra visszanyúló retrográd és anakronisztikus eszménnyel nem lehet ebbe az új Európába, a következő századba belépni, mert elidegenedünk valamennyien. Elidegenedünk, és lemaradunk erről a vonatról. Ez tény.



– Hogyan jellemezné a magyarországi magyarok erdélyi magyarokhoz való viszonyulását?



– Zűrzavaros, emóciókkal teli és emócióktól deformált ez a kapcsolat. A magyarság történelemmel megbetegített és megfertőzött korszakában megbillent identitástudatában. Az Erdélyről való gondolkodás nagyon sokszor egészségtelen túlzásokkal telített, anélkül, hogy a másik fél teljes érdem- és érzékenységhálózatát figyelembe venné. Sokkal jobb, ha ezt mi magunktól, önkritikusan állapítjuk meg, és megkeressük az öngyógyítás útját, mintha a világ, világsajtó vagy mások állapítják meg rólunk. Ebben nekünk is nagyon sok tennivalónk van. Nem lehet a feladatom az, hogy ezt a kérdést akár román viszonylatban vessem fel. Minden nációnak saját lelki higiéniája múlik azon, hogy önmaga problémáival szembenézzen. Tehát én csak a magyar oldalról, a magyar érzület bicsaklásairól mondom azt, hogy nekünk is vannak önmagunkkal szemben feladataink. Nem tartom helyesnek azt, amikor a magyar politika az erdélyi magyar kérdést kiszakítva abból az egységből, amiben az erdélyi magyarság él – vagyis Románián belül – külön akarja értékelni. A jövő útja a barátság és a kézfogás útja, nekünk az erdélyi magyarság kérdését mindig egyetemesen, az egész román lakosságnak a problémáival kell együtt éreznünk. Egész Románia demokratizálódása az egyetlen kivezető út, részleges demokratizálódás kívánása a Románián belüli népcsoportoknak illúzió csupán, s nem szolgálhatja az etnikumok érdekeit. Csak ekképpen lehetséges a határok spiritualizálódása. Nincs igazságos etnikai határ emberi jog nélkül. Az emberi jogok teremtik meg a határnélküliségnek az ideális állapotát. Ha van emberi jog, akkor nincs a határ szónak már igazán értelme. Mint ahogyan a nyugati, fejlettebb demokráciákban ezen az úton kezdenek és tudnak spiritualizálódni a határok, és tudnak olyan történelmi, érzelmi ellentétek oldódni, amilyen pl. a francia–német. Lehet, hogy ez egy kényes terület, de szembe kell néznünk vele, mert ez a legnagyobb riválisunk. Ez olyan kérdés, amiről nagyon okosan kell írni.



– Miképpen alkotja meg írásai világát?



– Nem előre fogalmazom meg a világot, hanem hagyom, hogy a világ próbálja megmagyarázni nekem önmagát, és hát akkor kiderül, hol az én felfogóképességem határa. Nem véleményt akarok alkotni a világról, hanem szeretném, ha a világ lenyomatot hagyna bennem, amin aztán én meditálok, tűnődöm, és azt megfogalmazom. A legellenszenvesebb szó számomra az előfeltevés, az előlegezett jó- vagy rosszindulat. Ezekben nem akarok hinni, mert mindig ezen buknak el az emberi kapcsolatok, a népek közötti kapcsolatok, minden. Konfrontációval, az őszinte és becsületes konfrontációval körvonalazódnak azok a határok, amelyek között egymáshoz tudunk simulni, én és a partnerem, én és a szomszédom, a család minden tagja. Ez a türelmes kamera módszere lenne, illetőleg a szabadság fogalmának egy talán keresztényi, humánusabb megfogalmazása; belátásos szabadságban kellene önmagunk egzisztálását felfognunk, mert ha a szabadság fogalma mellé nem teszem oda a belátás kategóriáját, az mindig egyoldalúsághoz vezet, és a részrehajlás veszedelmét rejti magában. Fel kell tételezni azt, hogy ugyanazokkal a gyengeségekkel és esetlenséggel rendelkezik az a másik fél is, akit én ellenségképpé akarok például magam számára tenni. S abban a pillanatban megértőbb leszek, a belátásos szabadság meg tudja szüntetni a kisebbségi komplexusokat.



– Hogyan látja az erdélyi magyar irodalom megújulását, a fiatal literátor nemzedék lehetőségeit?



– Nagyobb anyagismeretre volna szükségem, hogy konkrétan válaszolhassak. Azt gondolom azonban, hogy a magyar irodalom valójában most érkezik el talán ahhoz a ponthoz, hogy szétszakítottságát felszámolva, végre egységes magyar irodalommá váljék. Én a magyar irodalomra vonatkoztatott ötágú síp hasonlatot tisztelettel visszautasítom, én egyetlen sípot szeretnék. Ezen az egy sípon azonban nagyon sok hangot meg lehet szólaltatni.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szakács István Péter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.