Fórum / „Előrenyújtom orrom zászlórúdját”. Bajor Andor korai szatírái

Balázs Imre József
„Előrenyújtom orrom zászlórúdját”. Bajor Andor korai szatírái



(Részlet egy hosszabb tanulmányból, amely a Sapientia Kutatási Programok Intézete támogatásával íródott.)




A szatíra és paródia lehetőségei az ötvenes években



L. Simon László csupán két humoros-szatirikus verset válogatott be a Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég című kötetbe a negyvenes-ötvenes évek magyarországi versterméséből. „Nem szorul különösebb magyarázatra, miért ez a rész a legrövidebb…" – kommentálja hallgatással a tényt a kötet utószavában (L. Simon László: Utószó. In: Uő (szerk.): Munkás, paraszt, értelmiség munkaverseny lázában ég! Agitatív antológiaköltészet Magyarországon 1945–1956. Budapest, Korona Kiadó. 2002. 422.). A hatalom fél a nevetéstől, sejteti L. Simon, ezért szorítja háttérbe a nevettetés műfajait. Igaz, az említett válogatás gyűjtőkörét kifejezetten az „antológiaköltészet" jelenti (a kötet alcímében is ez szerepel), s az általában himnikus áradású antológiadarabok között szerkezeti gondokat eredményezett egy-egy szatíra vagy paródia szerepeltetése, ez is hozzájárulhatott a „kínálat" szegényes voltához. (E „gondokon" túlmenően épp ezért egyszerre meglepő és üdítő a mai olvasó számára Bajor Andor Füstöl az acélkalapács!, illetve Idill a jégverésről című szövegeinek jelenléte a Hazánk magyar költői című, 1953-as reprezentatív romániai antológiában.)



Akik a korszak szatirikus irodalmát irodalomtörténeti távlatból vizsgálják, lényegében hasonló következtetésre jutnak, pontosabban rajzolják ki viszont azt a kontextust és elvárásrendszert, amelyben Bajor és nemzedéktársai mozoghattak. Szalay Károly felhívja például a figyelmet az öncélú nevetés korabeli „esztétikai" kategóriájára, amely 1948 után tűnik fel szinte bármire alkalmazható negatív címkeként a magyar kritikai irodalomban (Szalay Károly: Komikum, szatíra, humor. Budapest, Kossuth Kiadó, 1983. 319.). Ennek következtében vált egyedül elfogadható nevettető műfajjá a szatíra (gyakorlatilag mindent, ami kicsit is nevettető volt, így nevezett és így tálalt a korszak irodalma, s az értelmezések is javarészt ebben a körben mozogtak). „A személyi kultusz és a dogmatizmus kora", ahogy később nevezték, nem kedvezett a „társadalmi valóságra irányuló, közvetlenül ható" szatírának, annak a rugalmasságnak a hiányában, amely a sematikus felszínen túljuttathatta volna a szatíraírókat. A magyarországi irodalomban a hatvanas évek közepétől kezdve, Déry, Örkény, Csurka, Moldova és mások bekapcsolódásától számítható minőségének javulása és szélesebb körű kibontakozása, ezt az értelmezők a gazdasági fölfrissüléssel és a demokratikus jogok szélesebb körűvé válásával hozzák összefüggésbe (L. Szalay, 314.).


Mindez annak ellenére történik így, hogy 1951 és 1953 között a magyar kultúrpolitikában egy időre előtérbe kerül a vidám műfajok kérdése, számos cikk íródik e művek védelmében, bírálva a korszak humorának minőségét, sőt sematizmus-kritikák is elhangzanak ebben a kontextusban. A humor apológiáját végző cikkek azonban nem voltak képesek megfordítani a tendenciát, a magyarországi hatalom akkor még nem engedett a meggyőző érveknek, és a nevetés irodalma egy időre gyakorlatilag „szünetelt" Magyarországon. A korabeli, 1953-as írások kimondják, megfogalmazzák a problémát, de megoldani nem tudják: „sokan úgy vélték [1949 után], e humorból a fertőzetet nem lehet extrahálni, hanem magát a humort, a vidámságot kell bizonyos időre száműzni" – mondja Goda Gábor, Hámos György pedig arról számol be, hogy egyik darabja kéziratára a következő megjegyzés került minden humoros vagy szerelmi jelenet esetében: „És közben az ellenség dolgozik!" (idézi Szalay, 321, 323.) Ez a széljegyzet egyértelműen az aktív/passzív szembeállítást játssza ki a humor ellenében, a nevetést a passzivitás pólusához közelítve.



Nehéz megállapítani, hogy ebből a szempontból a romániai kultúrpolitika működött-e másképpen egy ideig, vagy egyszerűen arról van szó, hogy az említett, hiányérzetet megfogalmazó cikkekhez hasonló romániai megnyilatkozások akkor éppen kevesebb akadályba ütköztek. Tény, hogy az 1953-as, Székely János által összeállított Hazánk magyar költői című antológia Bajor írásai mellett közli még Szabédi László és Horváth Imre harcosabb, Hajdu Zoltán és Sziklai Jenő egy-egy ártalmatlanabb (és ugyanakkor laposabb) szatíráját, valamint Kányádi Sándor csattanóra kihegyezett, nyelvileg valamivel izgalmasabb szövegét (A mérleg című Hajdu Zoltán-vers voltaképpen egyfajta versbe szedett leleplező riport arról, hogy a Dentofarm fogászati szövetkezet nem veheti meg a Ferrometal üzlettől a szükséges mérleget, mert az „en gros" részlegen nincs belőle, csak az „en detail"-ben. Sziklai Jenő A tücsök és a hangya fabuláját írja át: ebben a tücsök olyannyira passzív, hogy már nem is énekel, míg a hangyák dolgoznak, csupán a mások énekét kritizálja. Kányádi szövege a „Vannak még hiányosságok" refrént hangoztató tanácselnökről szól, aki a hiányosságok kiküszöbölését tűzi ki célul. A poén kínálkozik: egy falubeli szerint magát a tanácselnököt kellene „kiküszöbölni".). 1955-ben egy több szerzős, szatirikus verseket tartalmazó könyv is megjelenik Pellengér címmel, és még ugyanebben az évben megjelenik Bajor önálló kötete, a Kerek perec.



A visszaemlékezések mindenesetre úgy láttatják, hogy néhány évig létezett az ötvenes években egyfajta elvárás a hatalom részéről is a szatirikus versek iránt. 1974-es írásában így idézte fel Bajor ezt a szatíra-kampányt: „1952-ben például sok költő humoros szatirikus verset írt. Mégpedig arról írtak szatirikus verset, amiről előzőleg ódát. Akik lelkesen megénekelték konzerviparunk csodálatos vívmányait, hirtelen arról írtak, hogy almakompót helyett cukrozott marhatököt árulnak. Csak mellékesen említem meg, hogy konzerviparunk 1952-ben elég rossz volt, majdnem olyan rossz, mint 1951-ben. De sohasem árultak almakompót címen cukrozott marhatököt. A tény az: a cukrozott marhatökről írt szatíra volt annyira nevettető, mint amennyire lelkesítő az előző év konzerv ódája. Sőt, reám határozottan fordítva hatottak az írások: a humoros verstől föllelkesedtem, az ódán pedig többnyire mulatnom kellett." (Bajor Andor: A humorról és a nevetésről. In Uő: Betűvetők becsülete. Bukarest–Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó – Gloria Kiadó, 1996. 123.) Földes László hasonlóképpen emlékszik erre az időszakra 1969-ben, kitérve arra a korabeli „esztétikai babonára", mely csupán a szatírát láttatta értékesnek a nevettető irodalom válfajai közül (ezért nevezték Bajort szatirikusnak fellépése idején), majd így folytatja: „Akkortájt jöttek kötelezően divatba az irodalompolitika éppen soros bölcsességei »a gúny nyilairól«, meg »a szatirikus ostorozásáról«, meg »a hibák és hiányosság kiégetéséről«, meg »az irónia maró lúgjáról« – csupa hivatalos banalitás, mely diadalmas óvatossággal engedélyezett némi kritikát a közéleti hierarchia alsóbb fokain megkapaszkodottak felé, mondjuk, az éberség bűnében elmarasztalható portástól az aktatologató szakszervezeti aktivistáig, aki – egye fene! – még bizottsági póttag is lehet. […] Csak arra kellett nagyon ügyelni, nehogy a lúggal nyilazott hiba tárgya póttagnál magasabb rangú legyen, mert az már a ló túlsó oldala lett volna: a valóság befeketítése." (Földes László: Kiűzetés a Paradicsomból. Bajor Andor mélabús humoráról. In Uő: Elvek és viták. Bukarest, Kriterion, 1983. 266.)


Ok-okozati viszonyt tételezni e kampány és a korabeli Bajor-írások között, természetesen értelmetlen volna: egyrészt figyelmen kívül hagyná a tényt, hogy Bajor már a negyvenes évek végétől írt ilyen jellegű szövegeket (korai kötetei általában keltezéssel is ellátják az írásokat), másrészt túlságosan betű szerinti értelmű olvasatot nyújtana, figyelmen kívül hagyva az irónia rétegződésének lehetőségét. Ilyen „betű szerinti" olvasatokra találhatunk korabeli példákat, Robotos Imre például Bajor harsányságáról beszél, hangzatos ostorpattogtatást, látványos füstölgést, zord vesszőzést emleget a Kerek perec szövegei kapcsán (Robotos Imre: A komikum művészi formái Bajor Andor szatíráiban. In Uő: A nevetés vonzásában. Értelmezések a szatíra és a humor köréből. Bukarest, Kriterion, 1973. 169.), holott könnyen lehetséges, hogy Bajor csupán a felszínt kölcsönzi a korszak költészetéből, amelyet maga is iróniával kezel. Kántor Lajos és Láng Gusztáv irodalomtörténete szintén a korszak általános színvonalához igazítja a Bajor-szövegek értelmezését: „Az ötvenes évek elején írott verses és prózai szatírái a »jelenség-szatíra« körébe tartoznak; egy-egy negatív (s összefüggéseiből kiragadva nem túlságosan jelentős) társadalmi jelenség, rendszerint a bürokrácia, a hivatali hatalmaskodás kinevettetése a tartalmuk, amit az optimista befejezés kerekít egésszé." (Kántor–Láng: Romániai magyar irodalom 1944–1970. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1973. 199.) És bár Földes László is többre értékeli a későbbi korszak Bajor-írásait, interpretációja mégis tágabb teret hagy a Bajor-szövegek jelentésének – olvasni próbálja a szöveg logikáját is, nem csupán a szavak egymásutánját. Ebben az olvasatban például az „optimista befejezés" problematizálódik: „nehéz helyzetben van a szatirikus, ha a felfuvalkodott békáról csak a kipukkadás perspektívájában beszélhet. Márpedig jobbadán csak így beszélhetett róla, és még jól járt, ha megúszta a békapukkasztó »pozitív hős« elővezetése nélkül. […] Világos, ma már úgy kell olvasni ezeket az írásokat, mintha nem is ragyogna fel ott az utolsó mondatokban az a reverenciás napsugár, amit úgy biggyesztett oda Bajor, mint Molière a hírnököt a Tartuffe végére, hadd örüljön neki a Napkirály. Hiszen a király hírnökének a mosolya is csak az udvaronc lelkiismeretet nyugtatja meg, de a tartuffe-i viszonyokat nem tudta semmiséggé mosolyogni." (Földes, i. m. 267.) Földes eljárása azért több egyszerű apológiánál, mert Bajor több írása explicit módon is reflektál arra az elvárásrendszerre, amelyben szatírái íródnak, és iróniája néhol – ahogy mindenféle más sablonos megoldást, szófordulatot – az elvárásokat is érinti.



Lássuk például az „optimista végkicsengést" egy konkrét, Kántor–Láng, illetve Földes által is említett szöveg, A fa-tanácsos kapcsán. A szatíra alapszituációja a kisember és a hivatal viszonyára, a (nevében is) kisember hivatalfóbiájára épül: Kis Ferenc a fa-tanácsos irodájába indul, hogy fát kérvényezzen télire. Beleütközik azonban a bürokratikus elvárásokba, és különösen a bürokratikus nyelvbe, amelyet a fa-tanácsos használ: „Először: milyen bizonylatokat illetőleg tud eljárási módokkal élni, illetve kérelmezni a kályhacső-használati engedélyek mellé csatolva? Másodszor: Milyen végrehajtási eszközléseket tud a tények bizonyítási eljárása gyanánt föltárni a tűzbiztonsági intézkedéseknek szigorú betartása mellett?" – kérdezi Jávorka elvtárs. Ettől a ponttól egyre nyilvánvalóbb a szövegben, hogy a nyelv itt sokkal konkrétabban, materiálisabban érvényesül, mint a korszak ódai analógiáiban: hogy a „száraz, kifejezéstelen arc", a „botszerű ujj" a maga anyagszerűségében értendő. Mintha a „fanyelv" köznapi szóhasználatát anyagszerűsítené újra a Bajor-írás: a téli tüzelőanyagért itt fák felelősek, ők ülnek a hivatalokban. Mikor Kis Ferenc meggyőződni látszik arról, hogy Jávorka elvtárs fából van, elmegy a felettes hivatalnokhoz, Fenyő elvtárshoz, aki biztosítja arról, hogy a problémát megfontolás tárgyává fogja tenni. Róla is kiderül hamarosan, hogy fából van, akárcsak Füzessi elvtársról, az éppen beérkező faellenőrről.



Az abszurd helyzet „feloldása", az „optimista végkifejlet" ezek után a következőképpen hangzik: „Ki kell vágni! – morogta magában. – Ki kell vágni a sok cudart, aki be akarja nőni az utat előttünk. S indult tovább, feljebb, emberek közé, akiknek majd lesz baltájuk az elkérgesedett fa-tanácsosok ellen." Egyfajta újrametaforizálásként olvasható ez a bekezdés, az elvonttól a konkrét felé közelített „fanyelv" ismételt absztrakciójaként. Ez a kétszeres váltás azonban már nem követhető úgy, hogy ne törlődjön el gyakorlatilag a teljes szöveg. A szatíra abszurd világában az optimista befejezés azért is kérdéses, mert az, hogy Kis Ferenc egyre „feljebb" haladva egyszer majd emberekkel találkozik, a szöveg logikája alapján korántsem biztos. A tüzelőellátási hierarchia legalább három fokán található hivatalnokáról derül ki ugyanis a szövegben, hogy fából van (azzal együtt, hogy jól ismerik egymást, „együtt nőttek, lombosodtak, állták ki a viharokat") – ez pedig a probléma egyfajta végtelenítéseként értelmezhető: kétséges, hogy ki lehet-e lépni a fa-hierarchiából. Az elbeszélői nézőpont alakulása is a végtelenített abszurditás irányában hat: míg az idézett végkifejletben az elbeszélés Kis Ferenc vágyához, nézőpontjához idomul, a Kis Ferenc-i szólamon kívül, az expozícióban ilyen mondatokat olvashatunk: „A hideg bekövetkezett, hatalmas hó esett éjszaka, egyes, pesszimizmusra hajlamosabb verebek megfagytak."
Bajor Arisztotelészre hivatkozva mondja későbbi, már idézett esszéjében, hogy „az erőszak ellensége a nevetésnek, de amíg a nevetést leküzdi, újabb nevetést szül". (Bajor, 124.)


Ez a korszak szatírakampányára vonatkoztatva azt jelenti, hogy hiába próbálja befolyásolni, helyes – értsd: kritikus – irányba terelni, vagy akár megszüntetni a nevetést, maga ez az igyekezet is nevetségessé válik. A Kerek perecben például a kampány-szatíráról is olvasható paródia, amely a leleplezés retorikáját, hangnemét olyan jelenség ellen fordítja, amely ellen nehéz volna bármit is tenni: „Görbe József költő" szatírája arról szól, a gyűlöletvers kellékeit is használva, hogy télen nem lehet főtt kukoricát vásárolni az utcán. Az agresszív szatíra metaforáját olvashatjuk ki a Golyódat a célba lődd! fejezet élén álló rövid jelenetből is, amelyben Karinthy Így írtok ti-jének bevezetőjét írja át Bajor. A célbalövést tanító leventeoktató áttételesen egy szatírakoncepció képviselője: „Megmagyarázta, hogy mi a céltábla jelentősége, elmondta, hogy az egy szimbólum. Az szimbolizálja az ellenséget." Az egyes szám első személyben beszélő újonc golyói természetesen nem találnak, mire az oktató lehordja és átveszi a puskát: „Én pedig álltam, féllábon, s amikor a golyója célbatalált, rémület fogott el: miért nevezi szívnek a fekete kört? S hogy merészeli keresztüllőni? Akkor, érthetetlenül, vágyat éreztem, hogy megint a kezembe fogjam a puskát, s amennyire tőlem telik, védjem vele a fekete kört, a céltábla szívének a közepét." Egyfajta – Bajorra több kritikusa szerint is jellemző – álnaivitás van jelen a fenti sorokban: az újonc mintha egyszerűen a szív dolgait, az érzelmeket védelmezné. A metafora ugyanakkor mégis inkább arról szól, hogy a célzatos, agresszív szatíra ellenében szeretne valamiféle közelebbről körvonalazatlan, de humánusabb, lényegszerűbb koncepciót képviselni („remegjen az embertelenség").



A szatírakampány nem nyújtott felmentést bizonyos vádak alól: Földes számol be arról idézett könyvében, hogy az irodalompolitikai tekintélynek számító Nagy István 1956-ban „negativizmus" miatt bírálta Bajort és néhány nemzedéktársát, azzal az érvvel, hogy a Bajor-szatírákban mindig a „tömegember" veszi észre a problémákat, sohasem a felelős beosztású hivatalnok, 1958-ban pedig a pártfunkcionáriusok nyilvánították ki nemtetszésüket egy Bajor-szatíra kapcsán. 1957-ben mindazonáltal megjelenhetett a Kerek perec második, bővített kiadása, amely néhány paródiával, illetve a többek által Bajorra leginkább jellemzőnek tartott szatirikus-elégikus önvallomásokkal bővült.



Kerek perec (1955, 1957)



Az „annak idején a szellemi felszabadulás ujjongásával fogadott" kötet (Földes, i. m. 266.) a Hazánk magyar költőiben is olvasható Növő rügyek pártján című verssel/előhanggal indít, amely a rejtőzködő férgek után kopogtató harkályt jeleníti meg a konkrétum erejével. A következő ciklus 1952 és 1954 között írott prózai szövegeket közöl, amelyek talán leginkább nevezhetők „társadalmi szatíráknak" – itt olvasható a bürokrácia-kritikaként igencsak hasonló két szöveg, A fa-tanácsos, illetve A hóember, egy Ivan Iljics halála jellegű történet (Nikifor elvtárs nem haragszik), valamint egy-egy szöveg a kultúrprogramok esetlegességéről (Vihar egy kultúrházban), a „mozgalmi apácáról", aki ideológiai szinten mindenre fel van készülve, csak arra nem, hogy szerelmet valljanak neki (Rozinka), az átdolgozási javaslatokat tevő, de saját véleménnyel nem rendelkező szerkesztőről (A holló és a sajt átdolgozása), a líraian fiktív termelési újságcikkek születéséről (Oszkár újságot ír), a kádereket fölösleges, szakterületüktől távol eső megbízásokkal ellátó gépezetről (Káderhiány). Ezeket a szövegeket az abszurditások sodró lendületű halmozása emeli ki a korszak célzott szatíráinak kontextusából. A Rozinka című szöveg udvarlási jeleneteiben például a félszeg, de egy korábbi kulturális kód szerint egyértelműen interpretálható gesztusokat (virág átadása, szerelmes vers írása), mondatokat a következőhöz hasonló válaszreakciók kísérnek: „– Milyen szépek most a gesztenyefák – mondta Sanyi. – Igen – válaszolta Rozinka –, de nem szabad elfelejtkezni arról, hogy még sok a tennivaló, mert rengeteg a régi maradvány, amelyeket ki kell küszöbölni." Két nyelv és két kultúra kerül egymás mellé: egy régi és egy újabb, amelyek közül a korszakban kevéssé jellemző módon a régi tűnik értékesebbnek – az, amelyik alkalmas kiszámíthatatlan és érzelmes kijelentések megfogalmazására is.


Az abszurditás a két nyelv és kétféle életritmus közötti szakadék felmutatásában tűnik fel, az ezek közötti ütközések ismétlődésében. A konkrét/elvont szférák egymásba játszatása is gyakori fogása a szövegnek, a konkrétumokat itt Sándor képviseli, ő az, aki hajlamos a metaforikus jelentések anyagszerűségét is érzékelni: „– Az olvasókörök munkájában visszamaradás mutatkozik, segítenünk kell, nem vethetjük meg a lábunkat a múlt talaján – mondta Rozinka. Sándor megremegett. Rozinka lábára gondolt, s hirtelen azt hitte, beleszédül az előtte ülő kandidáló bizottságba." A komikum másik forrása szintén a konkrét/elvont jelentésekkel függ össze: azok a konvencionálisan „udvarló" mondatok („milyen szép a holdvilág", „milyen szépek a villanyok", „kár, hogy nincs itt elég pad"), amelyek valójában egy más, elemibb „jelölt" helyett állnak („Rozinka, szeretlek" – mondja végül Sándor), értelmezhetetlenek a másik perspektíva felől; még inkább értelmezhetetlenek, mint a konkrétabb, tárgyszerűbb gesztusok, amelyek felől könnyebb volt az uniformizált elvontság felé elrugaszkodni („hozzál még, nagyon szép kezdeményezés lesz, ha feldíszítjük vele a falakat" – mondja Rozinka a gyöngyvirágcsokorra).



A Golyódat a célba lődd! ciklus az előzőkhöz hasonló szatirikus szövegeket tartalmaz, ezúttal versben. Ezek közül az örök típusok, Pató elvtárs és Bólogató János „megéneklése" emelkedik ki, illetve az árampazarlásról szóló vers, amely a lét kérdéseivel, illetve a reménytelen virrasztás képeivel indít, hogy aztán így akassza meg a lamentálást:



Kritikus elvtárs! Tessék várni még!
Itt nem dekadens szomorúság tör be.
Bár hangom bús, s a stílusom setét:
nem költő vagyok, hanem villanykörte.



A következő, Diplomáciai jegyzékek című ciklus „antiimperialista" szatírákat tartalmaz, elsősorban Nyugat-Németország ellen címezve. A szatírák kiindulópontja a múlt/jelen szembeállítás (Faust nem értené a jelent, ha feltámadna), vagy a Bajornál gyakori kisember (ezúttal az ismeretlen katona) szembetalálkozása a rá való állandó hivatkozással, amely minden tettet, ideológiát legitimál, csak épp a konkrét egyénnel nem tud mit kezdeni. A Nyugatnémet olvasókönyv pedig a zanzásított elbeszélésmód parodisztikus hatását aknázza ki, az iskolai tankönyvek megfogalmazásait is karikírozva.



A könyv legsikerültebb fejezete az Irodalom óra, amely egyaránt tartalmaz versszövegeket, prózát és kritikákat – a korszak általánosan jellemző megközelítéseinek, nyelvének globális paródiáját nyújtva. Ehhez képest a Madarat tolláról – írót stílusáról című utolsó fejezet paródiái kevésbé sikerültek, éppen azért, mert a korszak leginkább az egyéni stílust lehetetlenítette el. Az 1957-es, bővített kiadásba bekerült Szabó Gyula-paródia (Már minálunk babám…), illetve a fiktív Eminescu-fordítások ciklusa (Álmos kicsiny madársereg) már jobban sikerült, talán annak jeleként, hogy az ötvenes évek végére már érettebb, egyénibb írói beszédmódok tűntek fel az irodalmi nyilvánosságban.



A Nagy János harci csatája című prózához (az Irodalom óra fejezetből) az alábbi megjegyzést fűzi a szerző: „A sematikus író úgy tesz, mintha az életet ábrázolná." A szöveg felvonultatja azokat a kellékeket, amelyek például a gyűlöletversekben az ellenség ábrázolásának elmaradhatatlan elemei: „Hirtelen arra lett figyelmes, hogy belopakodik a terembe Czudar Sanyi, az üzem helyettes géplakatosa. Czudar Sanyi alacsony, púpos ember volt, aki mindkét lábára sántított. Homlokát mélyen benőtte a haj, és ha az ember egy alaposabb pillantást vetett Czudar Sanyi fejére, elborzadva vette észre, hogy csak fél arca van. Czudar Sanyi lábujjhegyen lopakodott a géphez, és becsempészett a kazánba egy kétkilós petárdát." A paródia alapjául szolgáló szövegekben a hősöknek általában egyszerű, köznapi nevük van (l. Nagy János), a negatív figurákat viszont nem csupán a nevük teszi gyanússá (Czudar Sanyi, Fekete doktor), hanem fizikai megjelenésük is: morális elvetemültségük testi rútsággal társul. A társadalmi státusuk is kétes: beférkőztek ugyan a hierarchiába valamilyen módon, de Czudar Sanyi csak helyettes géplakatos, Fekete doktor pedig helyettes mérnök. A cselekmény szélsőséges véletlenek révén bonyolódik, míg fel nem tűnik Balázs Juliska, a pionír, és le nem leplezi a két szabotőrt. Nagy János, a pozitív hős pedig a novella végén önkritikát gyakorol.



A Szelíd vihar című vers az „idillizmust", a dolgokat egyoldalúan optimista módon felmutató verseket parodizálja. Az ódai hang ezúttal a vihar pusztításaihoz kapcsolódik, mulatságos kontrasztokkal, illetve a jelolvasás torzítóan optimista (mindent vidámnak, pajzánnak deformáló) változataival:



Szelid vihar! Ó, fényfoltok az égen!
Minő derűs vagy! Minő vagy! Minő!
Íme egy fa, mely kiszáradt a télen,
recsegni kezd: úgy látszik, most kinő.



A szelecske az egyik madárfészket
épp célba vette. Pajzánul talált.
A fiókák fej nélkül körülnéznek,
és éneklik a vidámság dalát.



A szöveg enyhe archaikus ízt is hordoz, a 19. század végi magyar költészet hangját talán („bár karja lassudár, / repes benne a zengő kikelet"). Ezáltal saját vonatkoztatási körébe vonja Karinthy Szabolcska Mihályról írt közismert paródiáját is, egyértelműen a mulattatás felé mozdítva ki a szöveg olvasatlehetőségeit, hiszen a korabeli költészetben hasonló vers nemigen született, legfeljebb szemléletében lehetett volna rokonítani némelyik szélsőségesen ódai agitatív verssel. (Az idillizmus terminusa épp ilyen szövegekre vonatkozott, Bajor tehát kapcsolatot teremt két különböző irodalmi korszak domináns szemléletmódja között.)



A korszak költészetére különösen jellemző, hogy rímhelyzetbe hozza az aktuális szótár központi fogalmait. A Füstöl az acélkalapács című vers rengeteg ilyen kulcsszót használ, és általában rímhelyzetben helyezi el őket: mozdonyok – rotyog, előbbre tör – ököl, jelszókat – szikrát szórnak, zúgják – zászlórúdját, bátrak bátra – nem hátra, bőre – előre. „A proletkultos költő úgy tesz, mintha énekelne" – áll a cím alatt, és a paródia tanúsága szerint úgy tűnik, Bajor egyik alapvető meglátása a „proletkultos" vers (a terminus egyébként több kutató véleménye szerint pontatlan a második világháború utáni szóhasználatban) kapcsán éppen a pártzsargon és militarista zsargon hangsúlyos használata. A paródia „szemléleti hátterét" – ha lehet ilyesmiről beszélni – alapvetően az előre haladó mozgás (haladáselvűség) redundáns megjelenítése határozza meg, illetve ezzel összefüggésben a gép és technika kultusza. Erre a keretre épül rá a paródia szövege: a mozgalmasság, a gépi energia tobzódása az egyébként nonszensz jellegű képiséggel együtt is érvényesül:



Zengnek a füstös gőzmozdonyok,
A rubintpiros karburátor ég.
A kazánban az én szívem fő és rotyog,
S lábam keményen lép.


Hogyha megnövök, traktor lesz belőlem.
Nézem a harcos, hős földdarabot,
Hullatom majd a magvakat a földbe,
s acélfoggal a fűbe harapok.



A parodisztikus hatást növeli a groteszk testábrázolás hangsúlyos jelenléte: a zárt, önidentikus testből kinyúló, mozgásban, változásban levő testrészeket preferálva a szöveg ellentétes hatáslehetőségeket mozgósít, hiszen a totalitárius rendszerek propagandisztikus művészete általában a klasszikus, monumentális képeket, testeket hangsúlyozza. Sőt, a test különböző képekben, metaforákban gyakran válik a Párt testévé (Menyhért Anna: „Amit mi mondunk, az a te szavad". Alföld 2002. 10. 110.). A nyelv, a láb, a fül, az orr a klasszicizáló művészetekben többnyire nem kerülnek kiemelt helyzetbe. Itt azonban lendületes képek alkotóelemeivé válnak:



Nyelvem hegyére teszem a jelszókat,
melyek a lábam lendületét zúgják,
szemem lobog, füleim szikrát szórnak,
s előrenyújtom orrom zászlórúdját.



A paródia, a parodisztikus beszéd nem alkalmas teljes rendszerek radikális lebontására. Mivel ráépül a parodizált beszédmódra, léte tulajdonképpen feltételezi a parodizált előzmény meglétét is. Ennek ellenére a paródia a nevetés általi időleges kilépés lehetőségét jelenti az adott helyzetből. Ezért érezhették Bajor kortársai, hogy a Kerek perec írásai valamiféle szellemi felszabadulásról tanúskodnak. A humor előfeltétele voltaképpen az, hogy nincs egyetlen érvényes perspektíva, ahonnan a dolgok mindig egyformának, önazonosnak látszanak. Bajor írásaiban érződik, hogy több, alternatív perspektívából is szemlélni képes a túlontúl jól ismert dolgokat. A Kerek perec nem érvényteleníti, nem törli el a hivatalos diskurzust, csupán azt mondja: ki lehet lépni belőle; van másik.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Balázs Imre József


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.