Sétatér / „Herta Müller” topikcímmel

Mihály Emőke
„Herta Müller” topikcímmel

[Látó, 2010. október]



Azt, hogy Herta Müller kapta 2009-ben az irodalmi Nobel-díjat, Angliában tudtam meg. Nem direkt rendeztem így. Ha dönthettem volna, a hír inkább itthon ér: mondjuk az adóhivatalban, ahol a leggyakrabban elevenednek fel bennem „azok" az évek. Jött volna egy felszólítás, amilyet gyakran szoktam kapni, tudniillik hogy fizessek be valamilyen összeget, amit valójában már rég befizettem, plusz valamennyi büntetést a késésért, az utolsó sorokban pedig tudatják, hogy tizenöt napom van rá, utána jönnek is foglalni. Mivel már csak egy nap maradt volna a tizenötből, hogy tisztázzam az ügyet, mert mindig egy kis késéssel küldik ki az ilyen leveleket, másnap kora reggel siettem volna be a hivatalba. Szokás szerint egyik ablaktól a másikig küldenek, egymásnak ellentmondó utasításokkal. Mutattam volna a számlát, ami igazolja, hogy mindent kifizettem a kellő időben, de ők nem értik, mit jelent az az összeg, és hogy mit is akarok, mert egy újabb rendelet szerint tulajdonképpen nem is vagyok köteles fizetni ilyen illetéket, de azért ezt senki nem állíthatja egészen biztosan. Végül eljutottam volna ahhoz az idős úrhoz, akihez végül mindig el szoktam jutni. (Koránál fogva magas tisztséget visel, és az ő arca, ruhája, hanghordozása, mindene emlékeztet leginkább „azokra" az évekre és „azokra" az embe­rekre – leszámítva azt az árnyalatnyi zavarodottságot, amely abból fakad, hogy nem tudja kezelni a számítógépet.) És most nem azt mondta volna ellentmondást nem tűrő hangon, hogy jöjjek vissza délután, amikorra talán megjavítják a gépet, és a kollégája utána nézhet, hogy mi is van tulajdonképpen, hanem rám mosolyog, és azt kérdezi:
– Tudta, hogy Herta Müller tegnap Nobel-díjat kapott? Nagy hatással voltak rám az írásai...
Igen, akkor lelkesen írtam volna le ezt a történetet az egyik internetes fórum „Mit csináltál éppen, amikor... megtudtad, hogy...?" erre vonatkozó kérdésére. De az ilyesmit nem mi alakítjuk, ahogy általában az irodalom sem alakítja a társadalmat vagy azt a bizonyos hivatalnokot.
Valójában úgy történt, hogy egy pici angol faluban, csupa nyugati demokráciá­ban született és élő emberek között értesültem a Nobel-díjról. Ragyogó arccal jött felém egy svéd házaspár, akik nemcsak svédek, de irodalmárok is lévén, elsők között vették a hírt. A hangjuk tele volt biztatással és szeretettel. És egy kis szánakozással is, mert egy rádióműsort is meghallgattak a témáról, ahol idézték Herta Müller néhány hónappal korábbi nyilatkozatát, hogy megbolondulna, ha ma Ro­má­niá­ban kellene élnie. A svédek nem gondolták volna, hogy Herta Müller még ma is megbolondulna emiatt. Meleg tekintetükben és meleg szavaikban az volt, hogy tudják, nagyon nehéz románnak lenni, de lám, most büszke lehetek a románságomra, hiszen idén egy román író kapta a legrangosabb irodalmi díjat. Még be sem csukták a szájukat, máris rávágtam:
– De hiszen Herta Müller nem román író. Németül írt és ír, Németországban él már nagyon régóta. És tulajdonképpen én sem vagyok a szó szoros értelmében román. De azért mindent összevetve mégis örülök, és büszke vagyok a díjra.
Herta Müller románsága az erdélyi magyarok számára olyan téma, amiről órákon át képesek beszélni, jó lehetőség, hogy mindenkinek kifejtsük, hogyan is gondolkodunk saját románságunkról. Erről a kérdésről is több magyar nyelvű internetes vita indult már. „Herta Müller" topikcímmel hevesen vitatkoznak arról, hogy ki is a román, olyanok, akik egyébként – önhibájukon kívül – még semmit nem ol­vastak az írótól. Önhibájukon kívül, mert még mindig rettentő nehéz Herta Müller könyveihez hozzájutni magyar vagy román nyelven: keveset fordítottak le, és azokat is többnyire már régen, és ha valaki hozzá is jut ezekhez a könyvekhez, elég nehéz olvasni őket. Előnyt élveznek azok, akik németül, angolul, dánul, finnül, franciául, gallul, görögül, horvátul, hollandul, japánul, kínaiul, izlandiul, olaszul, norvégül, lengyelül, portugálul, svédül, szlovénül vagy törökül is tudnak. Bár Ro­má­niában az ezeken a nyelveken megjelent Herta Müller-könyveket is nehéz meg­szerezni.
Tulajdonképpen azért gondolok vissza rossz érzéssel erre a történetre, mert amikor a házaspár elújságolta a hírt, akkor még én sem olvastam semmit attól, akire büszke kellett lennem. Abszolút semmit, csak életrajzának néhány adatát ismertem. És nem önhibámon kívül: német szakos voltam, az pedig egyáltalán nem lehet mentség, hogy az irodalomtörténet-órák ötévnyi sorozatának végén csak Thomas Mannig sikerült eljutnunk annak idején. Azóta, hogy amennyire le­hetett, pótoltam a mulasztást, sokszor gondolok rá, hogy milyen érdemlegeset mondhattam volna a svédeknek Herta Müller „költészetének sűrűségéről és az el­nyomottak világát őszintén bemutató prózájáról" – ahelyett, hogy a nemzetiségi problémákat boncolgatom –, ha akkor nem ér váratlanul és készületlenül a kérdés.
Egyébként Danielnek és Evelinának – így hívják őket – van egy olvasókörük: a világhálón beszélgetnek a könyvekről, mivel külföldiek is vannak a klub tagjai között. Európai szemmel a legegzotikusabb társuk egy Kínában élő kínai. Sajnos azt elfelejtettem megkérdezni, hogy svéden kívül még milyen nemzetiségű tagjai vannak a körnek.
Ha mondjuk, nekik kellene ma bemutatnom és ajánlanom Herta Müllert és írásait, bár nem szeretnék elbeszélni a művek mellett, kénytelen lennék egy életrajzi információval kezdeni. Herta Müller élete első harmincnégy évét egy totalitárius államban élte le, aztán Nyugatra emigrált, és ott írta – indulása néhány művét leszámítva – minden könyvét. És jóllehet az a politikai rendszer, amit odahagyott, már két évvel az elmenetele után összeomlott, élete második felében immár a szabad világban, ahelyett, hogy örökre félretette volna fiatalkori sötét élményeit, semmi egyébről nem ír, mint ami annak idején megnyomorította. („Vannak írók, akik olyan témát választanak, amely egész életükön át nem ereszti el őket. Látható, hogy minden könyvemben jelen van a kommunizmus. Az irodalom olyan helyre megy, amire érzékenysége van a szerzőnek. Én a kommunizmusra vagyok fogékony. Nem a szerző keresi meg a témát, hanem a téma keresi meg a szerzőt." HM) Folyton visszamegy tehát ahhoz, amitől elmenekült. Pályája elején, amikor még Romá­niá­ban élt, alkotói körülményként, meghatározottságként (cenzúra, zaklatások, egzisztenciájának ellehetetlenítése) van jelen az életében a kelet-európai kommunizmus román változata, egész írói pályája során pedig mint téma.
Minden íróval kapcsolatban, aki hasonló viszonyba került a totalitárius hatalommal – vagyis aki műveiben mint „elpuskázott eszmét" (Siegfried Kracauer kifejezése) idézi meg a kommunizmust, illetve akit a kommunizmus borzalmai a kor tanújaként idéznek meg –, leginkább az a kérdés foglalkoztat, hogy hogyan hat ez a kapcsolat nyelvi-poétikai rendszerükre, illetve hogy az írásaikban megjelenő történelmi-politikai életvilágbeli realitás milyen viszonyban áll a fiktívvel és az imagináriussal. Herta Müller esetében különösen izgalmasnak tűnik ez a kérdés.
A totalitárius rendszerekben virágzó szocializmus számára ugyanis nagyon fontos esztétikai kategória a reális, olyannyira, hogy a szocializmus hivatalos irodalmának–művészetének megjelölésére is a szocialista realizmus kifejezést használták – egy politikai döntés nyomán. A művésztől a valóság tükrözését, azaz a társadalom igaz, történelmileg konkrét, forradalmi fejlődésben való ábrázolását várták el, anélkül azonban, hogy esztétikai szempontból is meghatározták volna, hogy ez pontosan mit is jelent. Ez a művészetelmélet kizárólag kultúrpolitikai deklarációk és intézkedések által létezett, így egyfajta naturalisztikus, oktató közérthetőség vált hivatalos normává, a „tartalomnak" pedig a hivatalos szervek által aktuálisan kiválasztott témákat kellett agitatív módon megjelenítenie.
A valóságigény éppen abban a korban volt a legfelfokozottabb, amikor egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista társadalom hivatalos vallássá emelt ideo­lógiája teljes ellentmondásba került működésének gyakorlatával. A művészetek és az irodalom tehát csakis az ideológiát „tükrözhette", semmiképpen nem a történelmileg konkrét életvalóságot, azaz az írói fikció tulajdonképpen nem az egyedi és tipikus által mutatta be az általánost, ahogy azt az úgynevezett marxista esztétika előírta, hanem inkább fantáziálás volt arról, hogy mi történhetne, ha ez az ideológia nem légvár volna csupán.
1958–59-ben zajlott Herta Müller honfitársainak, az öt romániai német írónak a pere, akiket összesen kilencvenöt évnyi kényszermunkára ítéltek. A hivatalosan előirányozott esztétikai normáktól való eltérésnek, amit esetenként a rossz származás „bűntette" is tetézett, súlyos következményei lehettek. Pedig ez az öt író bizonyos értelemben realista volt. Minthogy abban az időben a nyílt harcfelvétel a kommunizmussal az öngyilkossággal lett volna egyenlő, azok az írók, akik nem hódoltak be a rendszernek, egyfajta „áthallásos" irodalmat műveltek, azaz mindannak, amit leírtak, és ami ártatlannak vagy apolitikusnak tűnt, volt egy „kulturális kulcs" segítségével dekódolható másodlagos jelentése. A történelmi regények tulajdonképpen a jelenben játszódtak, a művekben megjelent tárgyiasságok pedig már-már a köznyelvi metaforák szerkezetéhez hasonlóan voltak kétértelműek. Mind az olvasók, mind a cenzorok füle ezekre az áthallásokra vált érzékennyé, és hol az előbbiek, hol az utóbbiak találtak rá több rejtett jelentésre. Azt senki sem vitatta, hogy ezeket a jelentéseket az író szándékosan rejtette el, akárcsak a helyes megfejtést a rejtvény készítője. Az egy jelölő–egy jelölt modell helyett az egy jelölő– két jelölt képlet működött, ám ez poétikai szempontból nem sokban különbözött a szocialista realizmus eszméitől. Az áthallásos technika alkalmazóinak éppen csak abban tért el a véleményük a hivatalostól, hogy mi is az a társadalmi realitás, amit az írónak ábrázolnia kell.
Herta Müller már egy más írónemzedékhez tartozott, mint a szász írók perének elítéltjei. Az ő korosztályát már más nyelvi-poétikai szemlélet és alkotásmód jellemzi. Ennek ellenére a cenzúra ugyanazzal a stratégiával próbál fogást találni az Akzionsgruppe Banat, majd később az Adam Guttenbrunn irodalmi csoport tagjai írásain. A másodlagos jelentéseket keresték olyan művekben, melyek szer­zői nem próbálják a jelentéseket kontrollálni, hanem engedik végtelenül megsokszorozódni őket az olvasás aktusában. Herta Müller első kötete, a Niederungen [Lapályok] 1982-ben Bukarestben jelent meg, természetesen cenzúrázva, a második rá két évre Nyugat-Berlinben, cenzúra nélkül. A diktatúra cenzorai olyan ártatlan képekbe, szavakba kötöttek bele, mint például a bőrönd, mert az akkoriban Romániából tömegesen kivándorló svábok sorsának jelképét látták benne, ám poé­tikai szempontból az, ami az első kiadásban megjelent, nem sokban különbözött a szabad világban kiadott Niederungentől. És Herta Müller írástechnikája a kivándorlás után is alapvetően megőrizte korábbi sajátosságait, vagy úgy is mondhatnánk, Herta Müller már legelső írásaitól kezdve megtalálta azt a nyelvet, amelyen egy negyed évszázada ír. Ugyanazok a rövid, sokszor tőmondatok, mellérendelő szerkezetek, groteszk-szürreális képek vonulnak végig minden művén, mintha csak egyetlen lélegzetvétellel írt volna le mindent.
A Niederungen kötet legelső írását olvasva, teljesen nyilvánvaló, hogy egy, Kafkát idéző, rémálomszerű vízióról van szó, az, hogy az elbeszélés végén csörög az óra és szombat van, hajnali fél hat, túlírásnak hat. Ám később ez nem fordul elő többé: a valóságos, a fiktív és az imaginárius szálai Herta Müller valamennyi írásában szorosan egymásba fonódnak. Megteremtik saját referenciájukat, és immár nem kifelé, valamilyen külső világra, eseményre, konkrét politikai helyzetre utalnak. Ennek ellenére az a világ, ami ilyen módon keletkezik, segít olyan mélyen megértenünk a külsőt, a valóságosat, ahogyan különben soha nem férhetnénk hozzá.
Herta Müller saját mitológiát teremt, melynek elemei nemcsak egy köteten belül szerveződnek rendszerbe, de újból és újból felbukkannak az egymást követő könyvekben, és fiktív hiedelmek és városi legendák abszurd logikájából építkeznek (lásd például a borbélyt, aki összegyűjti kliensei levágott haját, és annak súlyából megállapítja, hogy mennyi van még hátra az életükből). Ebben a világban ugyanis semmi sem racionális és semmi sem kiszámítható, az ember viszont fogódzókat keres, még ha azok semmire sem visznek, és semmit sem segítenek igazán megmagyarázni.
Az ember nem kitüntetett létezője ennek az univerzumnak: a hangyák, a legyek, a tetvek, a férgek, a tücskök, a varjak, a vadludak, a denevérek, az egerek, a kaka­sok, a macskák, a bárányok, a juhok, a kutyák, a rókák olyan sűrűn népesítik be a regényvilág terét, hogy a szórakozottabb olvasó csak későre tudja megjegyezni a(z emberi) főszereplők nevét, olyan lassú ritmusban bukkannak fel a szürreális „költeményben". Az ember ugyanolyan létfokozatra kerül, mint az állat. Az emberi élet olyan olcsó, olyan észrevétlenül tüntetik el, és olyan hangtalanul múlik ki, akár az állatok.
A rothadt paradicsom, a zöld szilva, a rengeteg napraforgómag és a mindenütt szanaszét szórt héjak és cigarettacsikkek, a pálinkás üveg, az újság mint csomagolópapír, a piszkos inggallérok, a sivár épületek, a széttört telefonfülkék, a hangszóró, amelyekből munkáskórusok éneke csendül fel időről időre, a lestrapált járművek és a kopár gyárudvarok nem kellékül vagy helyszínül szolgálnak, hanem az emberi lélek „tájainak" megjelenítői.
Bár a nyugati olvasó nem fogja pontosan érteni, mit jelent az, hogy a mellékbejárat ajtajánál megáll egy fekete autó, kis rendszámmal és sárga rendszámtáblával, és soha nem fogja tudni átérezni azt a jelenetet, amiben a belügyis tiszt hazahoz egy csomag Jacobs kávét, egy üveg Nutellát, tizenkét doboz Marlboro cigarettát és egy Alpenmilch csokoládét, és leteszi a tévészekrény tetejére, a porcelánkutya mellé – attól még alapvetően jó és értő olvasója lehet Herta Müller regényeinek. A Jacobs, a Nutella, a Marlboro és az Alpenmilch márkáknak (amelyek különben mind nyugati márkák) nincsenek az úgymond reális világban azonosítható jelöltjei. Vagy ha vannak is, nem releváns, ahogy az író életrajza elemeinek és eseményeinek is más jelentőségük van a regényekben, mint Herta Müllernek a Nobel-díj átadásakor elmondott beszédében. Vagy vegyük akár a diktátort, aki több regénynek, elbeszélésnek is szereplője, jól azonosítható életrajzi adatokkal és külső le­írással, sőt, némely helyen pontos névvel jelenik meg, azaz Ceauşescuként. Csak­hogy ez a személy ontológiai szempontból nem azonos azzal, aki a szocialista Románia elnöke volt, és eladta kilóra Németországnak a Nobel-díjas írót. Inkább egy mitikus alak, szelleme ott lebeg a regények teremtett világának vizei felett, „a haza legszeretettebb fiaként" emlegetik, óriásportréja ott van minden középületben és minden újságban, s a levéltetvek, ha véletlenül rámásznak fényes homlokára, megérzik a kisugárzását, és félelmükben halottnak tettetik magukat.
Ennek ellenére Herta Müller fikcionális szövegeinek még mindig a szociális valóságot tekintve a legerősebb a tényvonatkozásuk, habár – mint már többször is hangsúlyoztam – ez egyáltalán nem merül ki a szöveget adottságként megelőző reális világ jelölésében. A szorongást leszámítva, valóságos érzelmek, melyeket szintén mint külső adottságot ábrázolhatnak a fikcionális szövegek, nagyon ritkán jelennek meg a műveiben. Az az erkölcsi erő és hősies ellenállás, amit Herta Müller életrajzából ismerünk, nem jellemző szereplőire. A totalitárius parancsuralmi rendszerek felszámolják az autonóm személyiséget, így Herta Müller szereplői is csupán lecserélhető és eltüntethető alkatrészek az államgépezetben. Többnyire részvétlenek, elárulják egymást, állandó fenyegetettségben élnek és szoronganak, frusztráltak és sokszor kegyetlenek. („A férfiak gyalázkodva ordibáltak, mielőtt fejbe verték egymást az üres üvegekkel. Folyt belőlük a vér. Valahányszor földre esett egy kivert fog, úgy röhögtek rajta, mintha csak a kabátgombja esett volna le valakinek.")
Nem tudjuk, ki mit érez, legtöbbször csak az arcuk, a külsejük árul el valamit róluk. („Lola az ország déli részéből jött, és le lehetett olvasni az arcáról annak a vidéknek a szegénységét."; „A férfit annyira kifárasztotta a nap, hogy csak egy árnyék volt a ruháiban. Fejében régóta nincs már szeretet, zsebében egy garast sem találsz. Csak lopott tisztítószert és állatok szerveit."; „A fiú arcán ott volt a magány érintése."; „A milicistának, a papnak, a párttitkárnak és a tanítónak aranyfogak voltak a szájukban. A falusiaknak nincs bizalmuk az idegenekhez, mert azoknak nincsenek arany fogaik."; „Mindenkinek ugyanolyan szürke volt az arca. Német bajusz és német választék.")
Mintha egy filmfelvevő gép pásztázna végig mindenen, esetleges sorrendben, okozatiság nélkül, folyton csak egymás mellé rendelve a képeket, olyanok Herta Müller műveinek leírásai. Mégis szinte lehetetlen filmre adaptálni őket. (Stere Gulea, aki A rókák csapdába esnek regényt megpróbálta megfilmesíteni, Herta Müller szerint csődöt mondott: sablonos és érdektelen mű született az eredeti szövegkönyvből. Az író kivonult közös tervükből.) Hogyan lehetne megfilmesíteni olyan ké­peket, mint hogy: „... a félelem leül ő is, és vár. És ha holnap újra eljössz, ő már ott van, ahová leülsz. Olyan, mint egy levéltetű, amely befészkelt a fejedbe, és nem tudsz szabadulni tőle. Ha sokat időzöl ott, döglöttnek tetteti magát" (A rókák csap­dába esnek), vagy: „Lassan akartam volna enni, mert szerettem volna, ha hosszabb ideig részesülök a levesből. Ám az éhség kutyaként ült a tányér előtt, és mindent felzabált" (Atemschaukel [Lélegzethinta])? Arról nem is beszélve, hogy a műveket nem a narratíva uralja, hanem a félig kifejtett, „elejtett", majd újból és újból visszatérő képi motívumok. A narráció feloldódik a gondolatritmusban és a költőiségben. Prózai szövegei is át meg át vannak szőve versbe illő képekkel, költői alakzatokkal – helyenként már-már szabad versként is olvashatjuk őket, sokszor pedig igazi verssorok is megjelennek bennük.
Herta Müller sajátságos viszonyban van a nyelvvel. A beszéd, a belső beszéd, az írás, a hallgatás és a megértés kapcsolatáról sok helyen és sokféleképpen vall. „Amikor hallgatunk, kiállhatatlanok vagyunk, mondta Edgár [a Herztier/A szív állata című regény egyik főhőse], amikor pedig beszélünk, nevetségessé válunk. (...) Szavakkal a szádban ugyanolyan kárt teszel, mint amikor fűre taposol. De a hallgatásoddal is. (...) A fű a fejünkben nő. Amikor beszélünk, lekaszáljuk. De akkor is, amikor hallgatunk. És a második és harmadik rend fű úgy nő ki újra, ahogy ő akar."
Nagyon sok regénybeli szituációban, akárcsak az életben, a beszéd az árulással válik egyenlővé. Az írás azonban Herta Müller számára nem a beszéd, a közlés egyik – papíron történő – formája, hanem az író önmagával történő, csendes beszélgetése. „Számomra az írásnak több köze van a hallgatáshoz, mint a beszédhez – mondja a Konrád György és Váradi Júlia kérdéseire válaszolva –. Valaminek az elhallgatásához. Hisz mindig egyensúlyozni kell, mit ad közre az ember."
A Nobel-díj átadásakor elmondott ünnepi beszédében is az írás aktusának né­maságát hangsúlyozza. „Amikor megtiltják, hogy kinyissuk a szánkat, gesztusok, sőt tárgyak által próbálunk megnyilvánulni. Ezek nehezebben értelmezhetők, és egy ideig nem ébresztenek gyanút. Ily módon segítenek a megaláztatást olyan méltóságra átváltani, amely nem kelt gyanakvást egy ideig." Az írás során olyan vonatkozásai mutatkoznak meg a dolgoknak, melyek átélésükkor még nem léteztek, és a szavaknak olyan erős a kényszerítő erejük, hogy a megélt dolgoknak beléjük kell kapaszkodniuk, hogy ne hulljanak darabokra.
Herta Müller a diktatúra során elszenvedett traumákat térképezi fel az írás által, éli át újra, és élteti át másokkal is, hogy újabb és újabb megvilágításba kerüljenek. Ez is egyfajta terápia. Nyelvszemlélete Kertész Imrével rokonítja. („Ha nem is felejtettem el, de miután szavakká alakítottam, mindez kiégett, s valahogy megpihent bennem.")
Ha már a nyelvnél tartunk. Tulajdonképpen egyáltalán nem tartom irrelevánsnak, hogy Herta Müller milyen nemzetiségű és milyen nyelven ír. Csak szerintem nem érdemes túl sokat időzni ennél a kérdésnél, pláne nem ahelyett, hogy a mű­veit olvasnánk. És bár nem egyszerű elmagyarázni, mondjuk a svéd olvasókörösöknek, azért nem is olyan nagyon nehéz, ha nem csak vagy-vagy kijelentésekkel élünk – nem is értem, mit lehet ezen vitatkozni. Herta Müller német kisebbségi családban született Romániában. Tizenöt éves koráig egy világtól elzárt, kis bánáti faluban élt. Ezután került fel városra, a gimnáziumba. Bár az anyanyelve német, otthon sváb tájszólásban beszéltek, ezért szinte idegen nyelvként kellett megtanulnia a német irodalmi nyelvet. Tizenöt éves korában kezdett el románul tanulni, mégis sikerül olyan szinten elsajátítania országa hivatalos nyelvét, hogy román szakot (is) végzett az egyetemen, és nemrég egy románul írt verseskötete is megjelent (Este sau nu este Ion [Van vagy nincs Ion], Iaşi, Polirom Kiadó, 2005). Amikor Németországba emigrált, a romániai kommunista diktatúra idején, bár minden egyes szót értett, hiszen anyanyelve volt az ország hivatalos nyelve, időbe telt, amíg valóban megértette, mit beszélnek körülötte, olyan nagyok voltak a két ország közötti társadalmi és kulturális különbségek. Műveit szinte kizárólag csak német nyelven írta. Arra a kérdésre, hogy mit tart elsődleges identitásának, a németet, a románt vagy azt, hogy bánáti német, azt válaszolta, hogy mindegyikből van benne valami. Német szülők gyermeke, Temesváron szocializálódott, román közegben, ám végül is saját magát nevelte, egyedül.
Romániában abból a nemzedékből, amelyiknek csak nagyon kevés tudatos emléke van az 1989 előtti időkről, nem sokan érdeklődnek e sötét történelmi korszak iránt. Azok pedig, akiknek nagyon is sok tudatos emlékük van, inkább felejtetni szeretnék – magukkal is, másokkal is – saját korábbi szerepvállalásukat, és nem valószínű, hogy Herta Müller könyveiből próbálnák mélyebben megérteni, hogy mi történt velünk annak idején, hogy is jutottunk és jutottak ide. De talán nem is az életkor vagy a személyes múlt fogja meghatározni, hogy kik lesznek a Nobel-díjas író olvasói, ha pár hónap múlva egyre-másra fognak megjelenni a románra és magyarra lefordított könyvek, hanem inkább az, hogy kik találnak élvezetet abban, hogy végigolvassanak olyan könyveket, amelyeket nem könnyű megérteni, amelyek még csak nem is „áthallásosak", hogy elővehetnénk a diktatúrabeli olvasói stratégiáinkat. A kulcsot nekünk kell megtalálnunk hozzájuk, akárcsak nyugat-európai barátainknak: nekünk sincs könnyebb dolgunk.
Bár bizonyos romániai intézményekben még mindig kísért a múlt, és sokszor még mindig kiábrándultan és magunkra hagyatva ülünk mindannak a romjain, ami húsz évvel ezelőtt összeomlott – Európában, beleértve Kelet-Európát is, ma nincs diktatúra. A világ nagyon sok részén viszont még mindig életben vannak erős totalitarista és kommunista rendszerek. Herta Müller a Nobel-díj odaítélését követően nyilvános felszóllalásaiban Oroszországot, Iránt, Kínát és Észak-Koreát bírálta az emberi jogok semmibe vételéért.
„Nem könnyű szembenézni a brutális ténnyel, hogy a létezés ama mélypontja, ahová századunkban az ember lezüllött, nem csupán egy vagy két generáció sajátos és idegenszerű története, hanem egyszersmind az általános emberi eshetőséget, tehát, adott konstellációban, a magunk eshetőségét is magában foglaló tapasztalati norma." (Kertész Imre) „Soha nem lesz hiány királyokból, akik meghajolnak és gyilkolnak [utalás az írónő Der König verneigt sich und tötet/ A király meghajol és gyilkol című regényére]" – mondta Herta Müller a Frankfurter Allgemeine Zeitung riporterének. Valóban így van. És Herta Müller írásai sem tehetők félre soha, mint olyan művek, amelyek aktualitásukat vesztették.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Mihály Emőke


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.