Melléklet / „Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről” - Gondolatok egy bús férfi panaszai kapcsán - (Kosztolányi Dezső: Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről)

Vermesser Levente
„Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről” - Gondolatok egy bús férfi panaszai kapcsán - (Kosztolányi Dezső: Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről)

[2010. december]



Én nem tudom, de nekem ez a Kosztolányi Dezső valahogy gyanús. Elis­me­rem, manapság, amikor hál’istennek megértük azt, hogy bárkire vagy bármire szabadon lehet gyanakodni, nem tűnik a dolog akkora kunsztnak, mert például velem se stimmel valami, ha szombat délután remegő hangon és förtelmesen begyulladt szemhéjjal felolvasok, na de ő... nálam sokkal gyanúsabb. Elmondom, miért.
Hát, kérem szépen, Kosztolányi a kortárs média, azaz filmek, fotográfiák s még a Logodi utca viceházmesternéinek tanúsága szerint is jóképű, markáns férfiú volt, aminőt csak keveset találni a magyar költészet oszlopos tagjai között. Már ez nyugtalanító. S ha gyorsan, és kicsit lelkendezve hozzáteszem: szerette a nőket, illetve a nőket szerette – nem ám hűvösen, ahogy most trendi, csak olyan kedves, biztos, hagyományos módon – egyre furábbá válik. Nem a Pesti Divatlapot, vagy a Magyar Szalont idézem, midőn így szólok:
„Ha varrtok, (...) vajat mértek, / kirakatot szemléltek komolykodó szakértelemmel / s hócipőben topogtok (...) / fölkacagok az örömtől, hogy vagytok / és én is vagyok, mellettetek”, hanem őt magát, a női rejtélyek vidám nyomozóját. Ajaj. Másodperces kirakatvilágunkban az ilyen áhítat gyanús.
Na, ide jön most, mint felöltő a korrekt detektívre, hogy ennek az embernek barátai voltak, a legnagyobb magyar humorista volt a legjobb barátja! Ezek együtt jártak Bécsbe! Vagy legalább egyikük elvonatozott Bécsbe, majd hazajött, szolid kis kávéházban hörpölgették a feketét, képzeljék, ezek örültek egymásnak! Hallatlan.
Azt már csak pironkodva, szemérmes suttogással közlöm, hogy Kosztolányi imádta a feleségét, mert ez olyan, mintha verkli szólna, és a Márvány Menyasszony nevű, köpcösen meghitt étteremben roston sült libamáj-szeletet fogyasztanánk to­kaji mártással mindahányan.
Vagy mi a véleményük arról, hogy Kosztolányi egyforma biztonsággal, mi több, jól írt prózát, esszét, verset? Ezt Önök is döbbenetesnek találhatnák. Gyanúsnak.
Gyanús, de volt annyi tehetsége meg kurázsija, amennyivel bevallhat – például – egy májust az Üllői úton. Akácostól, kaszárnyástól szerette megrajzolni, korszaktól függően, mégis függetlenül; a felnőttkor óvatossága, szégyenkezése nélkül. Ó, Kosztolányi igen gyanús módon fiatal maradt, megejtő lendülettel.
Ama ritka, tíz ujjunkon megszámlálható magyar költők és prózaírók egyike ő, kinek nem lett gyermeki kedve vén, s akit nem érintett meg a kétségbeesés sötét árnya. Ilyen a régiségből Zrínyi, majd az ifjú Petőfi; ilyen persze Krúdy s a jóbarát, Karinthy, mert a Gonosz nem tud mit kezdeni hősökkel, szabad néppel, de a marhahúslevessel és a humorral sem. És aligha tud mit kezdeni a boldogsággal, Kosztolányi pedig – irtózatosan gyanús, de így van – sokáig boldog volt, méltányolta a világot, amelyben élt. Szerette a hazáját, amíg volt neki, s miután java része elveszett, megsiratta, s még azután is tudott örülni annak a kicsi maradéknak.
Tanítani kellene (ha lehet ilyet tanítani) mindama zenével és jelentéssel való okos lavírozást, melyet ebben a versében jegyez. Felidézést, megidézést, rímes bű­bájt, bús férfipanaszt s hozzá nyelvi erőt, hogy ne váljon giccsé, ahogy az épp aktuá­lis verssor mondanivalóját, hozamát szabályozza, ha kell, kibővítve, olyik esetben gátat emelve. Ahogy a „nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről” kulcsfontosságát hangsúlyozza, égi, sőt, légi a régi, könnyed – az új pedig földi, alantas, súlyos. Írtak már így, bár nem sokan. S még kevesebben így: „mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég”. Egyszerűségében is bravúros dimenziócsere. Ellentétek halmozódnak itt kezdettől fogva, egymásra tornyosulva, mintha épp az ellentettséget oltanák ki, egyfajta kiegészítést, egymásmellettiséget kínálva in­kább. De vegyük észre az idősíkok közti átjárást, azt, ahogy a bús férfi a bús kisgyermekkel találkozik – ez a bús is milyen szép, nyugatos alkonyszó, odatalál. Kapjuk fel a fejünk a két földrajzi névre, arra a telitalálatra, ami a Himnusz óta nem lokalizált magyar létezés és kiterjedés: Kárpát, Adria. Akárha az ókirályok jelennének meg egy pillanatra, az Ország két végpontján uralgva. „Mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még” – mondja Kosztolányi. Ha valaki magyarságot keres közvetlen a szakadás utánról, 1921-ből, magyarságot, és benne egyszerre mél­tóságot és megrendülést, hallgasson oda. Ez egy bús férfi panasza öt versszakban, tavasz, nyár, ősz, tél, majd újrakezdés, hiszen a záróversszak ismétlődik.
Panasz, de nem volt téves az sem, hogy boldog, mögötte ott van, kikívánkozik a boldogság. Mert tudják, mi a legesleggyanúsabb, hölgyeim és uraim? Kosztolányi Dezső tudta, hogy minden nagy költészet alapérzelme a nosztalgia, és ezt a tudást meg akarta osztani velünk. Nagy költő volt csakugyan. Íme, a verse.



NEM TUDTAM ÉN DALOLNI NEKTEK AZ ÚJRÓL, CSAK A RÉGIRŐL


Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.


Húsz éves voltam hajdanában, sápadt és vézna kisdiák,
most túl a harmincon ijedten hallottam ezt az áriát.
Húsz évesen arról daloltam, ki kisgyermekként égre kelt,
most éneklem húsz éves másom, ki egykor erről énekelt.


A férfikort, a vad kalandot, az ásítást, a férfibút,
s téged, öreg diákkaszárnya, akáclombos Üllői-út.
A háborút, a forradalmat, a lázat, mely elégetett,
mély bánatát az elbukónak, ki majdnem hogy elégedett.


Jaj, életem édes regényét hogy űzzem-fűzzem itt tovább.
Nyájas, bízó baráti arcok ma mind vigyorgó koponyák.
Süket, kopár földnek kiáltok, poros hazám szegény fia,
mert nem veri már vissza versem a Kárpát és az Adria.


Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről,
nem tudtam én dalolni nektek a földről, csak az égiről,
mert ami elmúlt, az csodásan kísért az én dalomba még,
mert aki meghalt az időben, úgy van fölöttem, mint az ég.


1921







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vermesser Levente


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.