színház / „Új” Shakespeare apokrif

Jánosházy György
„Új” Shakespeare apokrif



A British Museumban van egy kézirat, szakértők szerint 1605-ben vetették papírra: angol történelmi dráma szövege, abból a színmű-típusból, amelyet Marlowe alakított ki, és Shakespeare fémjelez mai köztudatunkban. Az a valaki, mondanák De Vere gróf hívei és a „stratfordi ember” szerzőségének más tagadói, akit tudatlanságunkban ezen a néven tisztelünk. Egy máskülönben ismeretlen dráma egyetlen fennmaradt példánya, ez is csonka, hiányzik a címlapja és a vége, egy vagy több lapja. És semmi adat, amely valamelyest is útba igazíthatná a kutatót. Ez is jócskán hozzájárulhatott ahhoz, hogy a „szakma” oly sokáig elhanyagolta ezt az érdekes és értékes irodalmi relikviát. Csak a múlt század közepén kezdtek felfigyelni rá, hogy aztán a század utolsó negyedében és új évezredünk elején egymást kövessék a szövegkiadások – és (szokás szerint) egymásnak ellentmondó vélemények, állásfoglalások. Parfitt és Shepherd kétszer is kiadta (1977, 1988), Michael Egan hawaii professzor négykötetes munkát (2002) szentelt a darabnak: a szükséges jegyzeteken, magyarázatokon kívül a dráma verssorait egész kötetben hasonlítja össze „kánoni” Shakespeare-darabok soraival. Mert Egan – ha érthető óvatosságból nem is mondja ki egyértelmű nyíltsággal – mély meggyőződéssel hiszi, hogy a mű szerzője Shakespeare.



A dráma ugyanis szinte magától illeszkedik be Shakespeare úgynevezett királydrámáinak – pontosabban: a százéves háború eseményeit feldolgozó színműveinek – sorába: a II. Richárd cselekménye, alakjai, konfliktusai mintegy ezt a névtelen drámát folytatják, szövik tovább. Érthető, hogy a címlap nélkül fennmaradt darab II. Richárd uralkodásának első része címmel került nyilvánosságra – ami félreérthetetlenül shakespeare-i eredetre utal. Óvatosabb kritikusok, a főhős neve után, inkább Thomas of Woodstock címen emlegetik; fordításomban magam is ezt a megoldást választottam.



De a műben sok minden valóban Shakespeare-re mutat. Szakértők szerint a szöveg 1592 körül keletkezhetett, vagyis, amikor Shakespeare drámaírói pályájának első alkotásait, a VI. Henrik trilógia darabjait írta és színre vitte. Angol kritikusok megállapítása szerint a Woodstock nyelve, verselése megfelel a pályakezdő Shakespeare stílusának. Ami a mű koncepcióját illeti, Egan a II. Richárd John of Gauntjának előképét látja Woodstockban, más a Lear király Kentjének édestestvérét ismerte föl benne, s éppenséggel Lear ősképét az első Richárd királyban. Ha nem Shakespeare írta a Woodstockot, legalább is nagyon jól ismerte, jeleneteket, alakokat, sorokat lopott (!) belőle – nyilvánítja ki Egan. Persze, nem hiányoznak a hasonlóképpen végletes ellenvélemények sem. D. P. Jackson a harmadrangú Samuel Rowley-nak tulajdonítja a darabot; Ward Elliott „stílusmetrikai” elemzés alapján utasítja el a shakespeare-i eredet gondolatát. Azzal is meggyanúsították, hogy 19. századi hamisítvány – mivel talán túlságosan is shakespeare-i!



Annyi bizonyos, hogy a shakespeare-i „apokrifok” közül, az angol kiadásokban immár szentesített A két nemes rokon után, egyedül az a III. Edwárd mérkőzhet a Woodstockkal, amely lassacskán szintén helyet szorít magának a kánoni életműben. A szerzőség kérdésének tisztázása nem a fordító feladata; Michael Egan, Jan Robinson érvei szöget üthetnek bárki fejébe, engem voltaképpen csak két dolog zavar. Először a csúnya zökkenő a II. Richárd „két részének” cselekménye között. A szórakozottságból, netalán sietségből adódó kisebb következetlenségeket megszoktuk már Shakespeare-nél; de az, hogy Green elevenen toppan elénk a II. Richárdban, miután az „első részben” csatatéri halálának külön színt szentelt a szerző – mindenképpen meggondolkoztató. Mint egy és más a verselésben is. A Woodstock szerzője általában biztos kézzel bánik a jambussal, de néhány helyen az ötös(–hatodfeles) jambikus sor ritmusának olyan bántó megbontásával, a sor olyan megnyújtásával, elprózaiasodásával találkozunk, ami Shakespeare legkorábbi darabjaiban sem fordul elő. Persze, ha tizenhárom esztendő telt el a szöveg és a kézirat létrejötte között, ki tudja, hány kézen ment át és milyen forrásból, milyen körülmények között készült ez a másolat.


Arra is gondolhatunk, hogy valaki utólag „beledolgozott” a kész szövegbe, vagy eleve több, különböző ízlésű és tehetségű szerző műve, akik valószínűleg nem is dolgoztak össze kellőképpen, ami annak a kornak a sietséget parancsoló színházi viszonyai között éppenséggel nem meglepő és ritkaság; valahogy így születhetett az ezzel egyidős VI. Henrik első része is. Green dolgát azonban ez sem magyarázza meg: amikor a II. Richárdot írta, Shakespeare-nek, bármi köze lett légyen hozzá, ismernie kellett a Woodstockot. De erre a kérdésre ne is várjunk választ.
Nem a költő nagy remekműveinek színvonalán álló alkotás ez, még ha a „stratfordi bárd” írta is, kiforratlan, fiatalkori mű, de úgy is kiemelkedik a kor átlagtermésének áradatából: színpadra termett, izgalmas drámai életet sugárzó darab, markáns alakokkal, feszült helyzetekkel, olykor magával ragadó költői lendülettel, tragikum és komikum shakespeare-i ízű elegyítésével. Érdekes, hogy nem hazájában támadt életre, hanem az Egyesült Államokban, ott került hamarosan színpadra is. Roger Strittmatter, Massachusetts egyetemének professzora hívta fel rá a Hampshire Shakespeare Company figyelmét, amely műsorra is tűzte – csakhogy az utolsó jelenet vége hiányzott a kéziratból. 1988-ban a színház merész ötlettel pályázatot hirdetett a befejezésre; a háromtagú bíráló bizottság Frederick Carrigg jó stílusérzékkel megírt szövegét fogadta el, ezzel került bemutatásra a dráma 1999-ben, s utána több színpadon is. Ahogy Puccini befejezetlenül maradt Turandotját Alfano kiegészítésével játsszák ma szerte a világon. Az amerikai társulat kiadásában megjelent szöveget vettem alapul a fordításhoz; vonal választja el a toldalékot a ránk maradt szövegtől.



A fordítás rugalmas hűséggel követi az eredetit. Néhány nevet (Green, Scroop, Plashy) a „kánoni” II. Richárdban használt helyesírással vettem át, néma „e” nélkül. És a megsántult, megnyúlt verssorokat – mindig az olvasó ép érzékére és egy virtuális előadás színészére/hallgatójára gondolva – hibátlannak tekintettem, legfeljebb hatos jambusig mentem el néha, ami Shakespeare-nél is előfordul.



A kéziratban feltűnően kevés a színpadi utasítás, s nemcsak a színhelyeket (mint a kor gyakorlatában rendesen), de a jeleneteket sem jelzi. A kiadás szerkesztője – szokás szerint – szögletes zárójelbe tette a feltétlenül szükségesnek ítélt betoldásokat. A fordításban kettős szögletes zárójel jelöli azt a néhány rövid utasítást, amelyet még elengedhetetlennek véltem.



Ezzel induljon útjára magyarul is ez a nálunk még teljesen ismeretlen apokrif. Útjára – talán a színpad felé is? Megérdemelné.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Jánosházy György


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.