1956 / 1956 (eltékozolt) erkölcsi öröksége

Pomogáts Béla
1956 (eltékozolt) erkölcsi öröksége



„Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? / Ki meri meglátni, ki meri idézni / az igazi arcát? / Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak / szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, / mint az olcsó gyertyák” – Babits Mihály írta 1923-ban ezeket a nem éppen ünnepi, inkább számonkérő sorokat Petőfi koszorúi című költeményében. Nemcsak Petőfiről írhatta ezt, hanem arról a történelmi eseményről: 1848. március 15-éről is, amely a költő alakjával hagyományosan összeforrott. Vajon nem mondhatjuk-e el mindezt az 1956-os forradalom emlékéről is – most fél évszázaddal a világot megrengető történelmi események után? Midőn az ünnepi szónoklatok lelkesültségében, a virágpompába öltözött koszorúk díszletei között mintha a magyar forradalommal, annak örökségével és eszméivel történő őszinte szembenézés maradna el.



A nemzeti történelem nagy eseményeinek kultusza mára szakdolgozati téma lett, ebben az értelemben (és ezen a szinten) szokás foglalkozni azzal, hogy mit jelent a magyarság számára, mondjuk a negyvennyolcas forradalom, a hatvanhetes kiegyezés, a trianoni országcsonkítás, a negyvenötös átalakulás és persze az ötvenhatos forradalom. A kultusz azonban többnyire elfedi az események valódi természetét, a történelemben felhalmozott tapasztalatot. A kultusz ünnepi magaslaton jelenik meg, az ünnepi szertartásokat azonban szinte mindig a politika érdekei mozgatják, és ahogy az ötvenhatos évforduló előkészületeit innen Budapestről módomban van figyelni, ez a politika általában leegyszerűsítő módon tulajdonképpen pártpolitika. Az ötvenhatos magyar forradalom talán legnagyobb erkölcsi értéke és leginkább megszívlelendő öröksége éppen az volt, hogy (egy nagyon kicsiny sztálinista csoport kivételével) egyesíteni tudta a nemzetet. Mára ez az érték és örökség elveszett, és maga az ünnep is pártpolitikai taktikáknak és politikai részérdekeknek rendelődik alá. Márpedig egy nagy, az egész nemzet számára mondanivalót tartogató történelmi esemény kultusza (és morális üzenete) igen bizonytalan helyzetbe kerül, ha mindez bekövetkezik.



A magyar forradalom veresége után Genfbe menekült Molnár Miklós (korábban a legendás Irodalmi Újság szerkesztője) 1968-ban Párizsban közreadott egy könyvet 1956 eseményeiről. Ez volt a címe: Victoire d’une défaite (Egy vereség diadala). Akkor ennek a címnek még csupán morális üzenete volt. Valóban, 1958-ban a történelmi, világtörténelmi események távlatosabb értelme szerint egy eltiport és megalázott nép nem mindennapi bátorsággal és önfeláldozással aratott erkölcsi győzelmet egy zsarnoki rendszer és egy elnyomó nagyhatalom fölött. A magyar forradalom és szabadságharc ugyan fegyveresen elbukott: a szovjet intervencióval szemben törvényszerűen el kellett buknia, erkölcsileg és politikailag mindazonáltal győzött: minthogy az emberiség és a magyarság legjobb törekvéseit képviselte. Ezeket a törekvéseket azóta a közép- és kelet-európai történelem újabb fejleményei is igazolták.



Éppen ezért lehetett elszomorító, hogy a rendszerváltozás után szerzett tapasztalatok tükrében, éppen a forradalom negyvenedik évfordulója körül sokan látták úgy, hogy a kommunista diktatúra összeomlása által is igazolt győzelem végül szomorú vereséget szenvedett. Mégpedig a „rendszerváltás” után bekövetkezett politikai meghasonlás, az ország felemelkedését váró remények megcsúfolása, a magyar társadalom egy tekintélyes részének elszegényedése és erkölcsi meggyengülése, a kisebbségi sorsban élő magyarok szabadságának és kultúrájának korlátozása miatt, vagy éppen annak következtében, hogy az 1956-os magyar forradalom mibenlétét, tanulságát és üzenetét rendre értelmezték át azok, akiknek a forradalmi események évfordulói alkalmával módjukban volt értelmezni az akkori eseményeket.



A katonai vereséget annak idején erkölcsi győzelem ellensúlyozta, ez az erkölcsi győzelem viszont elerőtlenedett, szétfoszlott, elherdálódott a köznapok csendes, de kitartó nyomása alatt. Egy világtörténelmi jelentőségű nagy összefogás és küzdelem szellemi-lelki örökségének az eróziója következett be a szemünk láttára, a kezünk között. Mert a magyar 1956-nak valóban világtörténelmi szerepe volt, ezt jól látták azok, akik közvetlenül a vereség után kísérletet tettek a magyar forradalom és szabadságharc történelmi tanulságainak összefoglalására. A francia Nobel-díjas íróra: Albert Camus-re, az olasz katolikus filozófusra: Romano Guardinire, a fiatal angol történészre: Bill Lomaxra, valamint az emigrációban élő Szabó Zoltánra, Fejtő Ferencre, Király Bélára, Kende Péterre, Méray Tiborra és magára Molnár Miklósra gondolok. Mindannyian arról beszéltek, hogy a magyar forradalom volt az első nagyszabású történelmi esemény, amely a nagyvilág közvéleménye előtt megkérdőjelezte a kommunista rendszer alapvető célkitűzéseit, és leleplezte a népeket elnyomása alatt tartó szovjet uralmat. A magyar ötvenhat örökségét folytatta az 1968-as „prágai tavasz” és az 1980-as lengyel Szolidaritás, majd teljesítette be a közép-európai „rendszerváltások” 1989-es eseménysorozata.


A magyar ötvenhatnak példázatos jelentősége volt, és egy történelmi példázatnak mindig erkölcsi értelme és dimenziója van: arra szolgál, hogy egy nemzet vagy éppen a nemzetek közössége által tartsa fenn a történelmi előrejutás reményét, általa világítsa meg újra és újra azokat a humánus értékeket, amelyek képesek fennmaradni egy zsarnoki rendszer terrorjának nyomása alatt is. Ötvenhatnak ez a példázatos jelentése és hagyománya a politikai élet és a történelem lelki és szimbolikus tartományához tartozik. Ez a példázat, ez a hagyomány éppen ebben a szimbolikus tartományban – mondhatnám így is: a történelem transzcendentális magaslatán – kapta meg igazi erejét és hivatását, amely abban állt, hogy a nemzetnek ellenálló erőt, bizonyos politikai immunitást és erkölcsi mintát adjon.



Ennek a példázatos és szimbolikus lelki tartománynak a csendes eróziója már a Kádár-korszak idején megkezdődött, midőn a nemzet, egyszerűen a túlélés érdekében, a mindennapi élet elemi követelményei szerint valamiféle „különbékét” kötött zsarnokaival, és legalábbis a nyilvánosság előtt, de többnyire a lélek belső színterén is elfogadta a megváltoztathatatlan tényeket. Ellenállásra szervezkedni nem lehet hosszú évtizedeken át. Ötvenhat öröksége és eszmevilága ilyen módon „szigetszerű” létre kényszerült: a börtönviseltek, az áldozatok közvetlen hozzátartozói vagy kis értelmiségi csoportok tartották fenn a magyar forradalom emlékezetét. Néhány ember, aki október 23-án meggyújtott egy mécsest, felolvasott egymásnak egy-egy régi verset, június 16-án kimerészkedett a köztemető 301-es parcellájába, és elhelyezett egy szál virágot a megtorlás áldozatainak jeltelen, besüppedt sírjain.
Máskülönben 1956 emlékeit szüntelen rágalmazta és persze szigorú tabu alá helyezte a hatalom, történelmünk egy világraszóló eseménye és példázata szinte elveszett az utókor számára. Mintha nem is lett volna: hősei „non person”-okká váltak, a személyes tapasztalatokat pedig jó mélyre eltemette a megélhetés kényszere, a nyugalmas élet iránt érzett vágy, az óvatosság, a félelem.


Történelmünk egy példázatos és jelképes eseménye, amelyről a szabad világban szinte mindenütt megemlékeztek, amely történelmi búvópatak módjára időről időre, így Prágában 1968-ban, Gdanskban 1980-ban felszínre tört és mintát adott, éppen Magyarországon a közélet és a nyilvánosság szintje alá szorult, és már-már a feledés áldozata lett.



Ötvenhat örökségének szomorú eróziója tovább folytatódott a „rendszerváltozás” után. Igen sokan reménykedtünk abban, hogy ez az örökség eleven politikai mintát és kohéziós erőt fog adni az új magyar demokráciának, és ezt a reményünket néhány esemény, mindenekelőtt az 1989. június 16-án megrendezett temetési szertartás, melynek során a nemzet fejet hajtott vértanúi előtt, 1989, 1990 és 1991. október 23-ának ünnepségei vagy a magyar forradalom emlékének 1990-es ünnepélyes törvénybeiktatása megalapozni és igazolni látszott. Ugyanakkor sokasodtak annak a jelei, hogy a magyar forradalom eszméinek képviselői nem megfelelő módon, nemegyszer minden meggyőző erő nélkül adnak hangot ezeknek az eszméknek, s a társadalom nagy része, éppen az ötvenhatosok, az ötvenhatos szervezetek magatartása következtében, ismét közönyt tanúsít a magyar forradalom és szabadságharc emlékével és örökségével szemben.



A fellépő és osztódással sokasodó ötvenhatos szervezetek nagy része nem tudta megfelelő színvonalon képviselni 1956 ügyét, egymással is szüntelenül perben álltak, vezetőik képteleneknek bizonyultak az érdemi összefogásra, nemegyszer személyes ambícióiknak rendelték alá az ötvenhatos örökséget, és több szervezet vagy vezető hajlamosnak bizonyult arra, hogy szélsőséges csoportokkal vagy politikai kalandorokkal fogjon össze befolyásának növelése végett. Mindenképpen zavaró volt, mindenképpen sértette 1956 emlékét az, hogy időnként szélsőjobboldali csoportok bontották ki gyűlöletes történelmi emlékeket idéző zászlóikat a forradalom emlékünnepségein.
Ugyanakkor a „rendszerváltást” követő kormányok sem éreztek teljes és tartalmas elkötelezettséget 1956 szellemisége iránt, nem gondoskodtak megfelelően azokról, akiknek életét tönkretette a megtorló hatalom, és teret engedtek annak, hogy méltatlan huzavonák legyenek 1956 eszméi és öröksége körül. Valójában az jelenti az egyik elszomorító tapasztalatomat 1990 után, hogy a magyar forradalom és szabadságharc öröksége és emlékezete a pártpolitikai viszályok mocsarába került. (Ahogy különben a kisebbségi magyarság politikai megközelítése és gondozása is!) Holott éppen 1956 emléke és öröksége körül lehetett volna kialakítani valamiféle politikai megegyezést és összefogást. Ehelyett 1956 emléke körül is méltatlan pártpolitikai civakodást lehetett tapasztalni, és ennek a viszálynak a szervezői nem azzal törődtek, hogy miként lehetne a forradalom örökségét a nemzet egyesítésének erőforrásává tenni, hanem hogy miként lehetne ezt az örökséget pártpolitikai célokra hasznosítani. 1956 a politikai csoportok hivatkozási alapjává, nem egy esetben játékszerévé vált, a forradalom emlékéből és örökségéből nem lett a nemzeti megbékélés és összefogás erkölcsi támasza, és az ötvenhatosok nagy része kimaradt a történelmi átalakulások mozgatói közül.



A magyar ötvenhat emléke és öröksége valójában szomorú légüres térbe került, ezért az 1956-os tépett lobogóhoz ragaszkodó csoportoknak, szervezeteknek és személyiségeknek újra kellene fogalmazniok a magyar forradalom és szabadságharc máig érvényes eszméit és tanulságait. 1956 igen sok eszmét vetett felszínre, a nemzeti függetlenség hagyományos követelésétől a tulajdonképpen „harmadik utas”-nak nevezhető gazdasági és társadalmi modell gondolatáig. Ezek egy része, így az ország önrendelkezése, ha nem teljes mértékben is, mert a geopolitikai és gazdasági adottságok ezt nem engedik, lényegében megvalósult, más része, így a „harmadik utas” modell, megvalósíthatatlannak bizonyult. Ámbár ennek a modellnek a tanításait vagy legalább a szellemiségét is meg lehetett volna szívlelni az új Magyar Köztársaság társadalmi és politikai rendjének kialakítása során. De még így is vannak ötvenhatnak olyan eszméi és példái, amelyek figyelembevétele és követése előnyösen hatna az ország életének és politikai kultúrájának alakulására.



Így mindenekelőtt a nemzeti szolidaritás élő szelleme. 1956-ról szólva sokan beszélnek arról, hogy a jelenben tapasztaltaktól eltérően akkor a nemzet egységesnek mutatkozott. Ha a forradalom netán győzött volna, ez az egység kétségtelenül a politikai pártok versengésének és küzdelmének adta volna át a helyét, a forradalmi napokban kialakult szolidaritásnak azonban nem kellett volna elvesznie. Ennek a szolidaritásnak ugyanis számos tanúságtétele volt, olyan, különben egymással ellentétes világnézetet képviselő személyiségek esetében is, mint Nagy Imre miniszterelnök és Mindszenty József hercegprímás. Ez utóbbi maga számol be emlékirataiban arról, hogy a forradalmi kormány mindvégig együttműködött vele, így Tildy Zoltán útján köszönetét fejezte ki november 3-i rádiószózatáért, majd az amerikai követségen vezetett naplójában is mindig megbecsüléssel és szeretettel emlegeti Nagy Imrét és a forradalom más vértanúit. Az ötvenhatos szolidaritásnak ez a lelki készsége és erkölcsi ereje azóta, fájdalom, elveszett, és általában még az ötvenhatos szervezetek sem tudnak megegyezni abban, hogy közösen emlékezzenek meg a magyar forradalom ünnepén.



Másik nagy ötvenhatos örökségünk az a nemzeti elkötelezettség, amely nem riadt vissza az erőfeszítésektől, sőt a személyes áldozatoktól sem. Ez az elkötelezettség bátorsággal és a forradalom igen sok vezetője esetében politikai bölcsességgel járt együtt. Mondhatnám, egy olyan államférfiúi látásmóddal és magatartással, amely csak történelmünk nagy pillanataiban, legutoljára 1848–1849-ben érvényesült. Ennek az államférfiúi látásmódnak és magatartásnak azóta alig vannak nyomai, a különféle érdekeket egyeztető és ezeket átfogó módon képviselni kívánó politizálásra alig van igény, és minden társadalmi csoport, politikai szervezet mértéket alig ismerő módon kívánja érvényesíteni a saját érdekeit.



Végül elveszett az az erkölcsi emelkedettség is, amely az ötvenhatos forradalmat és szabadságharcot mindvégig jellemezte, amely erejét vette a minden társadalmi felfordulás idején szabad teret kapó fosztogatásnak, az egyéni bosszúk és leszámolások eszkalációjának. Igaz, előfordultak a forradalmi napokban népítéletek, például a Köztársaság téren, ezeket azonban a forradalmi kormány sohasem hagyta jóvá, sőt, erőfeszítéseket tett arra, hogy ha kell, fegyveres erővel szerezzen érvényt a törvényes rendnek, és konszolidálja a forradalom eredményeit. Ez az intézkedés éppen november 4-e után érte volna el első hatékony eredményeit, a szovjet intervenció így éppen a forradalmi rend belső önvédelmét akadályozta meg. Ma is érvényesnek tetszik mindaz, amit Déry Tibor az írószövetség december végi közgyűlésén megállapított: „Senki nem vitatja ebben az országban, hogy volt, aki kihasználta, volt, aki visszaélt a forradalommal, s hogy külföldön is, belföldön is akadtak, akik a maguk üzleteit kötögették a népfelkelés cégére alatt. De az árnak irányát vajon a szenny szabja-e meg, amelyet magával sodor?”



A magyar ötvenhat mindenképpen erkölcsi mintát jelent, és ennek a mintának az értékei vajmi kevéssé épültek be a „rendszerváltás” után kibontakozó közéletbe, ahogy nem épült be ebbe a szolidaritás követelménye vagy a bátor és bölcs személyes elkötelezettség ethosza sem. A magyar forradalom és szabadságharc fél évszázados évfordulója egy szétesett, önmagával meghasonlott és biztos jövőkép nélküli országot talál, amely a protokolláris ünnepi események többé-kevésbé sikeres megrendezésén túl valószínűleg alig tud majd mit kezdeni múlt századi történelmének egyik legnagyobb, valóban világtörténelmi jelentőségű eseményével.



A közéletben és a közvéleményben tapasztalható bizonytalanságot mi sem tanúsította inkább, mint az az időnként indulatokat sem nélkülöző vita, amely 1956 eseményeinek megítélése körül zajlott. Az egymás mellett megjelenő, illetve egymással nyíltan szembeforduló értelmezések e körül a kérdés körül látszottak sűrűsödni: mi volt ötvenhat? forradalom vagy szabadságharc? És persze létezett egy másik, a korábbi évtizedek hivatalos értelmezését rejtetten ismét felidéző kérdésfeltevés is: ötvenhat forradalom volt vagy a népfelkelés örvényéből kibontakozó antidemokratikus restaurációs kísérlet? Ezt korábban így hívták: „ellenforradalom”. Ennek a nézetnek is voltak, talán nem is rejtetten, hívei, és nemcsak az egykori munkásőrség tagjainak baráti összejövetelein.



Az első kérdésfeltevés nem új, már korábban nézeteltéréseket keltett, mindenekelőtt a Történelmi Igazságtétel Bizottság eredeti vezetőségének 1990–91-es tevékenysége körül. A bizottság alapítói ugyanis 1956-ot egyértelműen népi forradalomnak tekintették, amely azután az idegen: szovjet katonai beavatkozás következtében kényszerű módon nemzeti szabadságharcba csapott át. Ezzel a nézettel fordultak szembe azok, akik mindazt, ami 1956 őszén történt, szabadságharcnak tekintették, amely során tulajdonképpen az 1944–45 fordulóján leigázott Magyarország elveszített függetlenségét akarta, a szovjet birodalommal és ennek hazai csatlósaival szemben helyreállítani.



A forradalom fogalmának hívei ugyanis úgy látják, hogy 1956 tulajdonképpen azokat a torzulásokat kívánta megszüntetni, amelyeket az 1947–48-ban uralomra került kommunista diktatúra okozott, és ezért tulajdonképpen visszatérést jelentett az 1945-ben kezdődő néhány koalíciós esztendő demokratikus vívmányaihoz. A forradalmi felfogás természetesen teret engedett az ötvenhatos események baloldali, sőt reformszocialista értelmezésének, hivatkozva azokra a korabeli nyilatkozatokra (Németh Lászlótól Bibó Istvánig és Kéthly Annától Nagy Imréig), amelyek a magyar ötvenhatot demokratikus és népi, sőt „szocialista” tömegmozgalomként határozták meg. Ezzel szemben a „szabadságharc” szóhasználat hívei úgy látják, hogy a nemzet 1956-ban mindent elutasított, ami 1945-ben vette kezdetét, és tulajdonképpen vissza kívánt térni a háborús vereséget megelőző állapotokhoz. Ez a felfogás teret adott olyan nézeteknek is, miszerint az 1956-ban felkelt budapesti fiatalok és munkások igazából az 1944–45-ben felszámolt, történelmi értelemben talaját veszített „horthysta rendszert” kívánták volna visszaállítani. Aki tanúja volt 1956 eseményeinek vagy csak hiteles forrásokból tájékozódott ezeknek az eseményeknek a lefolyásáról, az jól tudja, hogy az ilyen értelmezéseknek semmi közük a történelmi valósághoz, az 1956-ban felkelt magyar nép vágyaihoz és szándékaihoz.



Véleményem szerint nehezen lehetne tagadni azt, hogy 1956 október-novemberében Magyarországon a fogalom „klasszikus” értelme szerint is forradalom zajlott le. Egyrészt, a magyar nép igen nagy része már kezdettől fogva forradalomnak tekintette és nevezte mindazt, ami a fővárosban, majd az országban végbement. Utólagosan szükségtelen és helytelen ezzel az általános népi meggyőződéssel szembehelyezkedni. Másrészt az események menetét és jellegét meg kell feleltetni a forradalom és/vagy szabadságharc fogalomkörének, ehhez azonban pontosan meg kell határoznunk azt, hogy például mit értünk a forradalom fogalmán, és ennek a fogalomnak vajon egyszerűen „morfológiai” avagy „ideológiai-politikai” értelme van.



Morfológiai értelemben ugyanis minden társadalmi mozgalom, amely az adott hatalmi viszonyok erőszakos átalakításával jár együtt, forradalom. Ideológiai-politikai értelemben viszont a forradalom fogalmának értéktartalma van, és ez arra utal, hogy az erőszakos tömegmegmozdulás nagy jelentőségű társadalmi értékeket (sajtó- és politikai szabadság, többpártrendszer, jogállamiság, közteherviselés, esélyegyenlőség) kíván helyreállítani vagy megvalósítani. Nézetem szerint ötvenhat egyszerre, pontosabban egymást követve volt forradalom és nemzeti szabadságharc. Forradalommá tette a széles népi tömegek kirobbanó akarata a zsarnokság megdöntésére, szabadságharccá a szovjet intervenciós hadsereggel vívott fegyveres küzdelem.



Mindebben egészen hasonlított az 1848–49-es eseményekhez, amelyek maguk is a pesti nép forradalmával kezdődtek, majd az ország függetlenségéért és a forradalom vívmányaiért vívott szabadságharccal folytatódtak. Különben a magyar ötvenhat során mindvégig és igen széles politikai körben érvényesültek az 1848–49-es analógiák, amelyek egyszersmind azt is szolgálták, hogy az 1956-os eseményeket elhelyezzék nemzeti történelmünk folyamatában. Ezek az 1848–49-es analógiák az ötvenhatos népmozgalom önmagáról kialakított képét és politikai identitását határozták meg. A magyar forradalom által létrehozott intézményrendszer, politikai nyelv és szimbolika egyaránt 1848–49-et idézte fel. A különféle „forradalmi bizottmányok”, a „nemzetőrség”, az írók eszmei vezető szerepe, az ismét jogaiba állított Kossuth-címer mind arra utaltak, hogy az ötvenhatban felkelt, majd önvédő szabadságharcra kényszerült magyarság tudatosan keltette életre korábbi nagy szabadságküzdelmének szellemiségét és jelképrendszerét. (Ahogy 1848–49-ben is több vonatkozásban felidézték részben a Rákóczi-szabadságharc, részben az 1789-es francia forradalom emlékeit és szimbólumait!)



A forradalom és a szabadságharc fogalmának szerves összekapcsolása 1956 politikai örökségének legfontosabb értékeit kötötte össze. A forradalom fogalma ugyanis általában egy „baloldali” gondolkodásra és hagyományra, a szabadságharc fogalma pedig általában egy „jobboldali” gondolkodásra és hagyományra utal. Az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc átfogó történelmi jelentősége, akár szimbolikus értelemben is, talán éppen abban állt, hogy egyszerre és egymással természetes egységben volt képes tartalmat adni ennek a kétféle hagyománynak. Ezzel tulajdonképpen meg is szüntette azt az ellentétet, ami a „baloldaliság” és a „jobboldaliság” fogalma között hagyományosan fennállott. Ötvenhatban történelmi szerepet kaphattak baloldaliak, mint Nagy Imre és jobboldaliak, mint Mindszenty hercegprímás (csak szélsőbaloldaliak és szélsőjobboldaliak nem kaphattak szerepet), a magyar forradalom és szabadságharc így lehet ma is a nemzeti összefogás és egység történelmi jelképe. Ezt a jelképet kellene megvédeni mindazoktól, akik ilyen vagy olyan irányból el szeretnék torzítani.



Babitscsal kezdtem ezt a (nem éppen ünnepi hangulatot megütő, inkább számonkérő) megemlékezést, hadd fejezzem be ugyancsak vele. A Petőfi örökségét ébresztő költemény második strófája így hangzik: „Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, / de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: / talány zaja, csöndje…” Igen, a magyarság ma történelmének egyik mély identitásválságát éli át, bizonytalan abban, hogy mit hoz számára a jövő, a nemzeti szolidaritásnak az a hatalmas erkölcsi élménye, amely 1956 őszén történelmi erővé vált, nem tölti be a lelkeket: következésképp nem tud közösséget építeni. Szembe kellene nézni 1956 igazságaival, mindazonáltal ez talán nem az ünnep, hanem az utána következő évek feladata. Az ünnep, ha nem lesz belőle pusztán kormányzati és pártpolitikai protokoll, talán rádöbbent minket arra, hogy 1956 emlékének: jobbik önmagunknak mivel tartozunk.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Pomogáts Béla


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.