Vers, próza / [5. Előtörténetek]

Szilasi László
[5. Előtörténetek][2018. április]



Nem mondhatnám, hogy lettek volna fenyegető előjelek. De az is lehet, hogy voltak, csak nem ismertem fel őket. Akkor még nem létezhetett az a pozíció, ez a visszapillantó, értékelő helyzet, ami bármely apró eltérést, különleges vagy szokatlan testi megnyilvánulást a rangja és a jelentősége szerint értékelhetett volna. Ha meg is mutatta magát valami, nem lehetett igazán látni. Ha szólt is hozzám, nem lehetett igazán hallani.

A munka örömtelen lett, annyi bizonyos. Lassan elkopott a Lust, utólag belátható. Rád szigorodik a formát adó napirend. Már nem örülsz annak, aminek korábban igen. Úrrá lesz rajtad az anhedónia. Korábban mindenféle fáradtságot egy ellenkező irányú elfáradással orvosoltam. Túlolvastad magad? Áss! De megszűnt az öröm. Öröm nélkül élni pedig nehéz. Magne-B6-tal próbálkoztam, meg az agyserkentő, immunerősítő és antioxidáns hatású gingko bilobával. A kínai csodafa varázsos levelei. Nem értek semmit, az az igazság. A február a hónapok novembere. Várhattam tovább az életmentő tavaszt.

A vekkerek különös szerkezetek. Mechanikájuk miatt nem alhatok többet tizenkét óránál. A felhúzós ébresztőórán hiába állítok be ennél hosszabb alvási időt, tizenkét óra múlva bizonyosan megszólal a csengő. Ez a gimnáziumi idők alatt, hétvégenként néha gondot okozott. A gyerekek megszületése óta azonban minden reggel fél hétkor ébredek. Megiszom fél liter langyos vizet, beveszem a gyógyszereket, mosdó, azután fogmosás. Kitanultam a rendszert, végighaladok a felső, majd az alsó fogsoron, három perc az egész, mire a végére érek, már fel is ébredtem, zuhany, borotválkozás, illatszerek. A rosszullét előtti fél évben azonban megbillent a rendszer. Váratlanul émelygések törtek rám, villámgyors hányinger, előkészítés nélküli öklendezés. Nagyon mélyről indul, összeszorítja a gyomromat, hatalmas erővel lök, taszítja kifelé a benti tartalmakat, néha feljön a langyos vízzel higított gyomorsav, visszanyelem, nem akarod a Coaxilt újra bevenni. Ráhajolok a mosdóra, próbálok halkan kínlódni, suttogva káromkodom, a gyerekek még alszanak. Hat vagy hét löket. Lassan véget ér. Nézem magam a tükörben, a szemem könnyes, hangosan zihálok. Ám az émelygés kitart. A fogmosásnak vége. Hosszan öblítek, jöhet az antibakteriális Listerine, a savanyú szájszag mégis megmarad. Minden nap ezzel az ál-hányással indul.

Reggelente elolvasok egy-egy verset a Bibliából, jobb, mint a napisajtó. Nálunk reggeli dicséretnek hívják az efféle szövegeket: elolvasod, próbálod megérteni, egész nap veled lehet, hordozható meditációs objektum, portábel haza. A példa legyen most az, amire utolsóként emlékszem. 3Móz 13, 23: Ha viszont megmaradt a fehér folt a helyén, és nem terjedt tovább, akkor gyógyuló fekély az. Mondja ki róla a pap, hogy tiszta. A napi textust régen csak egyszer olvastam el. Aztán a kétszeres olvasás lett a rend. Aztán a négyszeres. Jött a nyolc. Itt már éreztem, hogy ez nem teljesen egészséges. Van benne némi kényszer. Túl sok a rituálé. Tombol a Zwang. Levittem az olvasási számot négyre, nem kevésbé kényszeresen. És aztán az értelmezés. Miért fehér a folt. Miért nem terjed tovább. Gyógyuló fekély. Miért a pap mondja ki. Miért tiszta. Csak azért, mert nem terjed? Rátelepedett a napomra a szöveg. Birtokba vette, újra és újra előbukkant. Néha elkéstem, visszatartott az olvasás. Szétesett a figyelem. Szétrobbantotta a szükségszerűnek látszó, de nem szándékolt koncentráció. Mivel foglalkoznál, ha nem az üdvösségeddel? Az pedig az interpretáción túl lakik.

És ehhez még a fékezhetetlen dührohamok. Kiabálások a szeretteimmel. Leordítom a lányaim arcát. Miért nem tanulsz, letépem a fejedet, bekenem disznózsírral, és feldugom a seggedbe, bazd meg. Ütöm az asztalt, ordítok, teljességgel dialógusképtelen a viselkedés. Érzem, hogy mindez helytelen, aránytalan és igazságtalan. Magamon is látom, hogy az ember tényleg egy önző, éhes húsdarab, miképp a hernyó, telhetetlen, mindig elő­re mászik és harap. Képtelen vagyok megállítani az agresszív folyamatokat. Valami fék mindig hiányzik, a haragom előtt mindig zöld a lámpa, akadálytalanul rohan tovább. Vezetem az autót, az anyám ül benne, vele is ordítok. Nem beszélhetsz így velem, nem beszélhetsz így az anyáddal, nem beszélhetsz így egy nyolcvanéves emberrel. Aztán eltelik negyedóra, én meg kérhetem tiszta szívből a bocsánatot. Ez is előre idegesít. De igen, rohadék szipirtyó, már hogyne beszélhetnék. Bűnösök vagyunk, te is, én is, a férjed is, az én apám, bűnösök a nagyszülők, bűnösök vagyunk mindannyian.


5.1. Nem volt mit tenni

A szüleim jórészt apámék családjának maradék pénzéből, 1960-ban vették meg a házukat. Pontosabban a fiatal pár 1960 kora őszén kapott a férj szülei­től egy kis házat, amit nem sokkal később egy alacsonyabb tetőzetű épületrésszel L-alakúra toldottak, majd hozzáépítettek egy melléképületet, ahhoz még egyet, majd egy újabbat, s az egyre kisebbedő dobozok végén ott áll a budi.

Csinos kis házikó. Az apám építette az anyám bátyjával, a téglagyárból zabrált, használt B-30-as blokktéglákból, a tetejét cserép borítja, felül hatalmas szellőzőablak gondoskodik a folyamatos levegőcseréről. Belül pedig úgy oldották meg, hogy az ülésre szolgáló faszerkezet a rögzítő bilincs feloldása után a lábtartó deszkákkal együtt egyben kihúzható, síneken gördül az egész, mint egy nagy Ikea-fiók, egyetlen ember eltávolíthatja a megtelt gödör fölül, és már hordhatja is naphosszat a kertbe a billenékeny vastalicskával az évek alatt felgyűlt családi összfekáliát.

Ezt az alapstruktúrát különböző leleményes egyedi megoldások egészítik ki tökéletessé. Egy nagyobb benzintölcsér és bő félméternyi merev műanyag cső beépítése nyomán a házikó kívülről vizeldeként is használható, a falba applikált kardántengely-darabra akasztva kitűnően hozzáférhetők a szükséges papírhengerek, a két tégla közti résbe befutó hatalmas belső farigli pedig biztosan megóv attól, hogy a kíváncsi labrador dolgod közben minduntalan rád törje az ajtót.

Az árnyékszék igazi dísze azonban maga a bejárat. Jókora, alaposan olajozott zsanérokon fordul az ajtószárny, mindig akadálytalanul nyílik meg, s ez adott alkalommal praktikus értelemben is felettébb szükséges lehet. Mindemellett nagyon szép is. A festése réges-rég lekopott, az esők, a szél meg a nap az évek során csontfehérre szívták, de jól látható, hogy annak idején nem ajtólapnak készült a deszka, apró, míves kazettákból rótta össze gondosan egy régi mester, s aztán a két nagyobb darabot apám utólag illesztette rá a könnyű, csak belülről látható, fényes alumíniumkeretre.

Az elemek eredetileg egy nagy szekrény részei voltak. A szekrényt a nagyapám, anyám apja, rendőr főhadnagy jutalmul kapta, afféle tárgyi prémiumként azért, mert 1944 júniusának végén, esküjének megfelelve, hivatásul választott rendfenntartói munkája integráns részeként, nem volt mit tenni: hatékonyan segédkezett abban, hogy vonatra rakják a város és a környék zsidóit. Egyedül tolta haza a zsidó javak rá eső részét egy nyikorgó kézikocsival azon a régi nyáron, a Belvárostól egészen Jamináig. Meglepetésnek szánta a nagy és szép szekrényt, úgy gondolta, örül majd neki a család, nagyanyám így mesélte.

Sokáig húzták-vonták ide-oda a szülői házban, sehogyan sem találták meg a helyét. Túlságosan nagy volt, homályosak maradtak a célok, amelyeknek új környezetében is megfelelhetett volna, meg hát az arányaiban, a küllemében, a különös díszeiben is ott feszült folyvást valami leküzdhetetlenül rossz emlékű, baljós és idegen. Kikerült a nyári konyhába, onnan a szerszámoskamrába, aztán a padlásra, végül a nagyszülők halála után a nagybátyámék nekünk adták a megmaradt darabokat, átcipelték hozzánk, tüzeljük el, mert akkor mi még fával fűtöttünk.

Apám sohasem kommentálta felesége családjának ezt a nem is olyan régről ismert történetét. Őt nem érdekli a részletesebb múlt, számára a budiajtó csak egy jól felhasznált, kettős deszkadarab. Parasztok voltak, tanyán laktak, kevésbé érintette őket a történelem, mint a városba költözött társaikat, mindig is így vélekedtem. De amikor látta a Schindler listáját, az újra szóba kerülő budiajtóról legutóbb neki is eszébe jutott valami.

Annak idején teljesen önellátó volt a család, boltban nem is vettek soha mást, csak gyufát, sót meg petróleumot. Ha bementek a városba, a templomba igyekeztek, vásár volt, vagy el kellett intézni valamit a hivatalban, akkor se nagyon adtak ki pénzt élelmiszerre, szerszámra. Egyetlen városi családot ismertek köze­lebbről: azét a zsidó kiskereskedőét, akinél a petróleumot, a sót és a gyufát vásárolták havonta. Nagy család, többen voltak még apáméknál is, a férfiak szűkszavúan kerülgették egymást, a gyerekek eljátszottak az udvaron, az anyák viszont szinte barátnők lettek, nagyon megszerették egymást, a tót parasztasszony meg a zsidó szatócs felesége.

Amikor eljöttek a zavaros idők, mindenki ismerte a kötelező forgatókönyvet a falragaszokról, a tanyasi iskolába is eljutottak a sűrűn nyomott plakátok, a szatócs felesége maga mellé vette a legkisebb gyermeket, egy gyönyörű, fekete hajú kislányt, befogatott és kikocsizott a tanyára. Köszöntek, leültek, vizsgálgatták a tavaszi tornácról a lábasjószággal teli, gazdag és tiszta parasztudvart, nagyokat nevettek, aztán a vendég óvatosan előhozakodott a kérésével.

Nekik nemsokára el kell innen menniük. Nem tudják, mi lesz, hová mennek, hová viszik őket, és mennyi időre, beszélnek az emberek mindenfélét. Ők a férjével úgy döntöttek, a kisleánynak mindenképpen korai lenne még az út. A többi lány már idősebb, a fiúk erősek, de Ráhel még kicsi. Csak ezt az egyet. A legkisebbemet. Nem fogadnák-e be, Mária? Itt jó helye lenne, biztos vagyok benne. Elvész a többi közt, olyan, mint ők, észre sem veszik. Fizetnék is érte, ha meg nem sértem. És visszajövünk érte, amint csak lehet. Vigyáznak rá addig, ugye?

A nagyanyám gondolkodás nélkül nemet mondott. Nézte az asszonyt, sírt, kínjában nevetett, ölelte, és kimondta a nemet. Nem volt mit tenni, te is megértheted, fiam. Lelövik, aki zsidót rejteget, tudta mindenki, ki volt hirdetve. Jaj, ne kérjen tőlem ilyet, kedves Sárikám. Mi lenne akkor a gyerekeimmel? Nekem rájuk kell vigyáznom. Mi mást mondhatnék magának, édes Sárikám. Jaj, Istenem, drága Sárikám!

Június végén elvitték a zsidókat. Ki tudja, Sára asszonyt és legkisebb lányát, Ráhelt, eljövendő, soha fel nem nőtt mostoha-nagynénémet talán épp az anyai nagyapám lökdöste be vagy segítette föl a vagonba. És aztán hazacipelte a házába a legnagyobb szekrényüket, talán épp az övékét. Szeptember közepén szétbombázták a várost az amerikaiak. Anyámék családja az apámék tanyájára menekült a Liberátorok elől. Októberben pedig megjöttek az oroszok.

A kétezer-kétszáz helyi zsidó ember közül a következő őszön alig négyszázan tértek haza. Néhány éven belül pedig majd mind elköltözött. A szatócs családját senki nem látta többé. Az új rendszer elvette az apámék földjeit, anyám apja soha többé nem kapott munkát. Bűneikből és hibáikból, gyengeségeikből és mulasztásaikból csak két női név maradt, meg egy kettős osztatú, kopott budiajtó. Alig venni észre.

Harmincöt éve kosárlabdázom. Gimnáziumi csapat, megye kettő, megye egy, NB II., aztán meg a lassú levezetés, heti három, heti kettő, heti egy alkalom, két teljes óra egy asszimetrikus tornacsarnokban. Az utolsó fél évben lassú, veszélyesnek tűnő, fényes villogás a szememben, ütemesen csillog a periféria. Oldalra nézel, eltűnik. Előre nézel, visszajön. Kemény a fény, majdnem üt. Aztán meg elhal. Ülsz az öltözőben. Mindenki vicceket mesél, zuhanyozik. Csak kuporogsz ott, egyedül. Azt hiszik, megöregedtél, igaz is lehet. Villog, csillog, vibrál az egész, a ritmus üteme egyenletes, de megmagyarázhatatlan. Nem a szív, nem a légzés, nem a kosárlabda ősi szinkópája. Hanem micsoda. Nem lehet megmondani. A zuhany alatt sem múlik el. Hazafelé sem. Otthon lassan megiszol egy sört. Aztán valahogy mégis eltűnik, elhalványul, nem is érted, miről beszéltél, nem érted, mi volt. Semmi, alighanem. De aztán visszatér.

Másik este, másik sör, révedezel, esténként jólesik a szedálás. BL-meccset nézel, részesülsz Európából, ha talán nincs is már. Mindenki által ismert nevek, boldog-boldogtalan ezt nézi, nemzetek fölötti a kohézió: ez az illúzió. A saját félpályán csak a kapus ténfereg. Kemény harcok folynak a tizenhatos körül. Voltaképpen nem történik semmi, semmi statisztikázható. Mégis élvezetes a meccs. Nagyon érthetsz hozzá, ha képes vagy meglátni. Nagyon. Iszol még egy kortyot. Jobb kézzel emeled az asztalkáról az üveget. És csak ekkor veszed észre, az egész tested görcsben van. Percek óta görcsben. Az izmok már el is fáradtak, a fáradtsággal jeleznek. A végén még izomlázad lesz, izomlázat kapsz egy ültő helyedben, felhalmozódik a tejsav, szakadhatnak az izomrostok, egyformán fáj, mindegy. A szedálás alatt ott rejtőzik a feszülés, parazita izomgörcs, észre se vetted. Próbálod leállítani. Mozgatod, amit lehet. Jobb lesz. Aztán észreveszed, újra feszülsz. Elengeded. Iszol. Újra feszülsz. Talán egy füles fotelt kellene venni az Ikeából, Strandmon, Skiftebo zöld, 59.990 HUF. Vagy valami delikátot a Vateráról, abban talán jobb lenne. És vége a meccsnek. Fáj a vállad. Alig van már reggelig időd, hogy ne fájjon.

1997 nyara óta egy Coaxil nevű antidepresszánson élek, hatóanyaga tianeptine, 12,5 mg drazsé, napi három tabletta. Vannak, akik nem hiszik el, hogy a depressziót gyógyítani lehet a központi idegrendszerre ható szerekkel. Nehogy már puszta vegytan legyen az a híres lélek. Hogyan is lehetne. Szerintem remek a gyógyszer. Szeretem. Azt viszont nem lehet tudni, hogy ez a gyógyszer két évtizednyi szedés után, mit okoz a központi idegrendszerben, mit okozott az enyémben, okozott-e valamit. Emeli a szerotonin-szintet. Meg a dopamint. Vannak-e tartós tünetek? Lehetnek-e? S vajon mifélék? Senki nem tudja. Vagy csak nincsen híradás arról, ami pedig már van.

És talán van, talán lehet az egésznek valamiféle nyelvi előprogramozá­sa. Előre beleírod magadba a betegségedet, beleírod magadat a betegségedbe. Jaj, ne legyél már ennyire hülye, agytumort kapok tőled, bazmeg! Ezt talán nem kellett volna annyiszor mondanom. Anyám is ideges típus, az anyja is az volt, két nő, aki előbb üt, csak utána kérdez: megörökölhettem tőlük a vehemens géneket meg a szociokulturális környezetüket. De a szavakra jobban vigyázhattam volna. Nagyanyám szerint nem volt szabad pofont adni: a gyermek arca az Istené. Anyám is hisz ebben. Most hetvenkilenc éves, az anyja hetvennégy évesen halt meg. Mégis az anyja, pedig a lány már idő­sebb nála. Tőlük tanultam a tumort. Nem ártott volna némi kritika.

Bizonyára van egy gyönyörű 18. századi angol esszé arról, hogy amikor egy angol nem túl kellemesként jellemez egy traumatikus, szörnyű vagy kifejezetten iszonyatos élményt, kultúrája azon szabályának igyekszik megfelelni, hogy semmiről nem illik őszintén beszélni. Ám közben csendben nevetni is tud magán, amiért eleget tesz a szabálynak. Bármikor hajlandók parodizálni önmagukat. Minden understatement, minden alulfogalmazás finom vicc az angolságról.

Az én orvosaim, talán épp angolos stílusuk miatt, hasonlóan viselkedtek. Ám az ő nem-őszinteségükből elsőre hiányzott a nevetés, a paródia, a vicc. Nagyon is törekedtek az őszinteségre. Pontosan el akarták mondani nekem, hogy mi a helyzet. Visszavonultak jól bejáratott szaknyelvük erő­dítményei mögé, s onnan tájékoztattak például arról, hogy a daganatom jó vagy rossz indulatú-e. A rosszindulatú (malignus) daganat képes áttéteket képezni a test más, távolabbi területein is. A jóindulatú (benignus) nem tudja ezt megtenni, de képes az átszűrődésre: megfertőzheti a közeli helyeket. Van azonban olyan rosszindulatú daganat, amely nem képez áttétet, és van áttétet képző jóindulatú daganat is. Arról nem is beszélve, hogy olykor a rosszindulatú daganat is átszűrődhet, a jóindulatú viszont néha nem. Ezért aztán, legalábbis az orvosoknak a betegekhez szóló élőbeszédében, kialakultak a félig rosszindulatú (semimalignus) és félig jóindulatú (semibenignus) kifejezések is, amik (mindkettőt szokás átmeneti malignitásúnak avagy lokálisan agresszívnek fordítani) végképp összezavartak, ezért aztán, gyanakvóan és rettegve, több őszinteséget és nagyobb pontosságot kértem.

Hamar kiderült, hogy az őszinteség alapja a felhasznált szavak pontossága. A szó jelentése: a használata. A szótár a szavak használatának kivonata: mesterséges zanza. A szaknyelvek azonban olyan szavakat kívánnak fel a használatra, amelyek a precíz definícióra épülnek. Nem a bevett használatot rögzítik, hanem megpróbálják azt előírni. Malignus, benignus, semimalignus, semibenignus, átmeneti malignitású, lokálisan agresszív. A valóság azonban bonyolult, bonyolultabb, mint a szavak alakuló rendszere, a két szisztémát lehetetlen egymással fedésbe hozni, a dolgok megnevezése, szaknyelv használata esetében is, pontatlan. Pedig épp a pontosság lenne az őszinteség alapja. Vagy ehhez a pontossághoz képest lehetne aztán nem-őszintének lenni. Az alulfogalmazás alapja a precíz jelentés. Az understatement titka a hibátlan szemiotika. Ezzel pedig nem rendelkezünk. Well, it is slightly below the expected standard. A hibátlan szemiotika egy picikét mintha várakozáson alul teljesítene.

Ebben a különös nyelvi helyzetben, nyelvi – mondjuk így: – utóprogramozásban végül az lett a megoldás, hogy az orvosok, a kedvemért, előlép­tek szakmai erődítményük falai mögül, és elkezdték használni azt a magyar nyelvet, amelynek a szavait és fogalmait réges-rég gömbölyűre koptatta a használat. Ez végre működik. És néha azt éreztem, hogy ezekből a hozzám butított mondatokból egyáltalán nem hiányzik az alulfogalmazás, amit magyarul néha lehetetlennek látok. Pontosak voltak ezek a kijelentések, precízek az állítások, tűpontosan vonatkoztak a tárgyra, a testemre. Mégis lett egy nyugtalanító érzésem, hogy a kifejezendő dolgot az elvárható nem-őszinteség megfelelő mértéke alatt fejezik ki. Vicc, paródia, nevetés nem volt. De volt talán egy halvány – együttérző és integratív – mosoly.

Édes öregem. Azt hiszem, rosszindulatú lehet az agyi elváltozásod. Rosszindulatú, de ha szerencsénk van, akkor azok közül a legjobb indulatú. Jól reagál a sugárzásra, jól reagál a kemóra, jól reagál a legújabb molekuláris cuccokra. Mindenre jól reagál. Vagy legföljebb majd megműtelek még egyszer.

És talán akkor sem kellett volna öntelt módon hangoskodnom, amikor egy irodalmi beszélgetésen az orvosi kar civilben idegsebész dékánhelyettese hozzászólt a nyilvános szövegértelmezéshez. Ja, én meg majd agyakat műtök helyetted a hétvégén, köcsög. Nem bírtam magamba fojtani. Volt némi nevetés a közelben. Tetszett nekik a morgásom. Szabad a véleménynyilvánítás. Ius murmurandi. Elégedett is lehetnék magammal akár. Aztán elbizonytalanodom. Talán mégsem kellett volna így replikáznom.

És aztán: 2015. február 10., kedd, Szeged, Egyetem u. 2-4., BTK, Sík Sándor terem, nagy társaság, régi magyar irodalmi szeánsz, negyed hét körül – teljes filmszakadás. Az óra elejére talán emlékszem. Keres-éri Köleséri Sámuel és a korai európai felvilágosodás. Közben talán tényleg villogott egy régi, zárlatos neoncső. Se előtte, se utána semmi. Kiesett két nap. Utólag a legfontosabb szemtanúktól tájékozódom. Grand mal epileptica vagy talán status epilepticus oka egyelőre ismeretlen – efféléket vélek hallani, ki tudja, hol, lassú a tudati feltisztulás. A rohamot állítólag előre meg lehet érezni. Ha megérzed, az az aura. Állítólag csodálatos érzés, mennyei eufória.

A közvélekedés szerint a zombi vélhetően az afro-karibi vudu hit egyik hiedelméből az euro-atlanti kultúrkörbe átszármazott fantáziaalak. Eredetileg a zombik olyan halottak, akiket egy hatalmas mágus élesztett fel, hogy neki szolgáljanak. Élőhalottak, vagyis egykor meghalt, magasabb rendű idegi funkcióikat általában elvesztő, állati szintre süllyedt, holttest voltuk ellenére mozgó és tevékenykedő, felbomlásban lévő lények, ijesztő és nagy tömegben mozgó szörnyetegek. Az én magyarázatom egyszerűbb. Grand mal. A beteg ember elvágódik, felordít, nem lélegzik. Ráng a teste, habzik a szája, megsebzi magát, maga alá ürít. Múló a tudatzavara, ködös az ébredése, lassú a feltisztulása. Nem emlékszik a rohamra. Előtte, utána semmi. Az epilepsziás roham sokkoló esemény. A test tudat nélkül is létezik. Ráng, sebez, ürít. Nagy ritkán feláll, mozog. Üres a tekintete. Elszabadul. Az ember az élőhalottak történeteivel oldja ezt a traumát.

(Klinikai zárójelentés, Neurológiai Klinika, 2015. 02. 11., Anamnézis) SBO érintésével sürgősséggel került felvételre élete első végtagrángatózással társuló eszméletvesztéses rosszullétet követően. Oda OMSZ szállította. A rendelkezésre álló információ szerint oktatás közben lett rosszul: kb. 1,5–2 percig tartó, egész testre kiterjedő végtagrángatózással társuló eszméletvesztéssel járó rosszulléte zajlott, mely során vizeletét elengedte, székletét tartotta. A rosszullétet követően tenebrosus volt, majd még 3 alkalommal volt hasonló rosszulléte az SBO-ra érkezéséig. Hozzátartozók elmondása szerint reggel óta általános rosszullétre panaszkodott. Korábban hasonló rosszulléte nem volt. Felvételkor testszerte jelentkező izomfájdalmon, általános rossz közérzeten felül más panaszt nem említ.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szilasi László


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.