Vers, próza / A 11/4-es adó jelenti – Adalék a Látó őstörténetéhez – [1. rész]

Gálfalvi György
A 11/4-es adó jelenti – Adalék a Látó őstörténetéhez – [1. rész]

[2009. december]



Előhang


A 11/4-es adót emlékezetem szerint 1989. december 27-én, délben 12 óra körül számolták fel (vagy helyezték át). Szerkesztőségi szobánkba (akkor már három napja a Látó szerkesztőségébe) belépett egy fiatalember, szerszámos táskával a kezében, s udvariasan megkért, álljak fel az íróasztalom mellől. Felálltam, s érdeklődve figyeltem, amint az íróasztal bal oldalán – ott, ahol a nyugdíjba menekült Székely János elárvult íróasztalával összeért – lapuló fedőlécet egy méretes csavarhúzóval felfeszítette, rövid kotorászás után kihúzott alóla egy szerkentyűt, matatott rajta valamit, s mielőtt táskájába süllyesztette volna, az orrom alá dugta. – Ez volt a poloskájuk. Az a feladatom, hogy összeszedjem őket. – Honnan küldték? – A Posta különleges ügyosztályáról – válaszolta, s tömött táskájával kigyalogolt a szobából.
Így emlékszem, de lehet, hogy csal az emlékezetem. A szobában ugyanis – Markó Béla nemrég megjelent könyve rá a bizonyíték – legalább még egy adó működött, a 13/3-as. S működött egy a főszerkesztő szobájában is, a 13/1-es, a dossziémban található néhány beszélgetést ott rögzítették. Valószínűnek tartom, hogy a poloskátlanítás – mint általában a rovarirtás – egyszerre történt. De azóta is töprengek, hogyan lehetséges, hogy a lakásainkban szolgáló adókat – az enyémek 12/3, 13/3; a Markó Béláé 17/3, 26/3 – legalábbis tudtommal a mai napig sem szerelték le, s kuncogva gondolok arra, hogy a Markó egykori lakásába beköltöző Láng Zsolt milyen örökséget kapott.
Ezekkel az adókkal egyébként nagyon sok volt a gond. Hogy egyebet ne mondjak, időről időre biztosítani kellett a legitimitásukat: az iratcsomómban több tucatnyi folyamodvány található, ahol a szekuritate alosztályai hivatalosan kérik – átlag kéthavonként – a felsőbb szervektől – mert volt ott ám hierarchia – az adók működési engedélyének meghosszabbítását (csodák csodájára azonnal meg is kapják), illetve a készülékek kicserélését (lásd: amortizáció!). Már az elhelyezésük is gondot okozott: 1985-ben, mielőtt örökölt házunkba beköltöztünk, renoválás közben, alábetonozáskor kidőlt a ház fala, mégpedig éppen az, amely a szomszédos szekuritate ablakaira nézett. Nosza, felcsillant a szerkesztőségünkért felelős Grama Ioan kapitány szeme: élve a tálcán felkínált alkalommal most kellene a lakásba berendezkedni, a készülékeket beszerelni. Felettese lehűtötte lelkesedését: azzal érvelt, az esedékes vakolás során megsérülhet a drága készülék. Tisztünk ezt az epizódot később egy rólam szóló összefoglaló jelentésben (ez háromhavonként volt esedékes, a szerző részben az előző jelentésből másolta ki saját mondatait, hogy teljen a papír) mentegetőzésként fel is emlegeti. Mentegetőzésre pedig szükség volt, a lejegyzett beszélgetéseknél az első oldal bal felső sarkában ott a visszatérő felettesi figyelmeztetés: erősíteni, tökéletesíteni kell a lehallgatást, mert ezek minősége a szerkesztőségben és főleg a lakásban sok kívánnivalót hagy maga után. A szerkesztőségben túlságosan halkan beszélünk, és túlságosan hangosan kacagunk – főleg én. Otthon a célszemély túlságosan sokat változtatja a helyét, mondhatni izgága (ezért célszemély), állandóan eltávolodik a készüléktől, így nehezen lehet érteni, mit mond.
Nem beszélve arról, hogy a gyermekek lármáznak, az asszonyok csevegése elnyomja az urak hangját, akik ráadásul időnként a padlásszobába vagy a pincébe vonulnak vissza, ahol elérhetetlenek. Olykor felcsillan a remény: a lehallgatott beszélgetésekből megtudják, hogy elutazunk, nosza ott az első oldal bal felső sarkán az utasítás: az alkalommal élve most kell „behatolni". A lehangoló válasz is ott van: a „behatolás" nem lehetséges, mert a lakásban a célszemély lánya vagy apósa maradt. Nyilván az is megesett, hogy a lakásban nem maradt senki. Más alkalommal beszámoltam arról, hogy régi iskolatársam, aki italozásai miatt kikopott a szekuritatétól, elmesélte: ő szerelte be a készüléket a házunkba. – A padlásszobába is? – érdeklődtem. – Oda nem jutottam fel. Meg is bíráltak érte. – Nem nyugodtam meg. Valószínűnek tartom, hogy mások, más alkalommal ide is feljutottak. Az iratcsomóban nem találtam ennek nyomát. Az nem jelentett gondot, hogy szem- illetve fül alól tévesztenek. Ha időnkét úgy tűnt, sikerül kikerülnünk a hatókörükből, ott volt a telefon és a futárszolgálat, bármikor utol lehetett minket érni, sőt meg is lehetett előzni. Most tudtam meg, iratcsomómat böngészve, hogy 1974 augusztusában Szovátára, az Írók Házába már „berendezett" szobába érkeztünk nyaralni a családommal, de a példás együttműködésnek köszönhetően, Hargita, Bihar vagy Máramaros megyében is szem- illetve fül előtt voltam, erről fényképekkel illusztrált jelentések tanúskodnak. Írással igazolhatóan utoljára 1989 nyarán, Madicsán fogadtak berendezett szobával. Azért jegyeztem ezt meg, mert addig fogalmam sem volt, hol van Madicsa, s van-e egyáltalán. Ferenczes István barátom szerezte a szállást, erről értesültek a lehallgatás során (Magyarországra szerettünk volna menni a lányokkal, de nyilván nem kaptunk útlevelet, sürgősen rögtönzött nyaralási lehetőség után kellett néznünk), s azonnal elindult az üzenetváltás. Mi, hálátlanok, nem szolgáltuk meg az érdeklődést: a patak partján vagy a hegyoldalon tekeregtünk, ahelyett, hogy a szállásunkon szövegeltünk volna. Az elv viszont gyakorlatilag érvényesült: váratlan helyzetben is képesek voltak bárhova utánunk nyúlni.
Ami az alább közölt dokumentumokat illeti: lényegében parányi cseppet jelentenek a tengerből. Ráadásul az összeállítás válogatás, s mint ilyen, természeténél fogva szubjektív. Szolgáljon mentségemre, hogy, alkalomra készült, mondhatni: célzatosan.
Köztudottan és bevallottan rögeszméim vannak, ezúttal is megismétlem meggyőződésemet: arra kell törekednünk, hogy elmondjuk a magunk személyesen megtapasztalt történelmét, hátha lesz, aki majd törekszik arra, hogy felfogja. Ez a rögeszme segített abban, hogy másfél éves matatás, viszolygás, sőt undorodás után áttörjem saját hallgatásomnak a falát.
Szerkesztői gyakorlatomból tudom, az olvasót nem szabad elidegeníteni, ezúttal mégsem térhetek ki előle. A dokumentumközlés jellegénél fogva néhány adatot – iktatószámot, a lehallgató-készülék számát, a dátumot stb.-t – köteles vagyok ismételten megadni, az esetleges olvasó ezeken bátran átugorhat. A pontosság kedvéért azt is jeleznem kell, hogy a lehallgatott szövegeket románra fordító P. D. főhadnagy hogyan nevezi a megszólalókat: Gálfalvi György, mint ilyen, ritkán szerepel, elsősorban célszemélyként (obiectiv), Gherasimként van róla szó, az iratcsomóban egyébként kezdetben Gállként, Kelemenként emlegetik, időnként Gyurkának becézik. Markó Béla – Marian, Hajdu Győző hol Graur, hol H., hol Győző. Jánosházy György időnként szintén Gyurka, máskor Gyuri. Nemes László – Nemes Laci, illetve Laci. Székely János Szekeresként is feltűnik. Fájdalom, nem választhattuk meg álneveinket.
A lapszélen visszatérő szereplő Grama Ioan kezdetben százados, később őrnagy, 1989 után tudtommal ezredes, de lehet, hogy mára ennél is magasabb rangot kapott. 1983-ban lépett elődje, a nyugdíjba vonuló Grama Nicolae ezredes helyébe. Tamási Áron pontos kifejezésével: kézhez vett bennünket. Mi az idősebb Gramát – Arany János után szabadon – rókalelkű bátyánknak neveztük, természetes volt tehát, hogy a fiatalabbat rókalelkű öcsénknek emlegettük. Olyan magától értetődően jártak be a szerkesztőségbe, mint akik oda tartoznak, úgy viselkedtek, mintha munkatársaink lennének. Amikor Grama Nicolae elhunyt, a család a helyi magyar nyelvű napilapban is leközölte gyászjelentését. Valószínűleg úgy tudták, a családfő magyar intézményeknél is dolgozik. Egyébként az idősebb Grama egyike volt a három tisztnek, aki házkutatott, előtte és utána több kihallgatásomon jelen volt, de egyedül sohasem hallgatott ki. A lehetőségeken belül nem viselkedett ellenségesen, a szereposztás szerint ő volt a jóakaratú szekus. Egyszer rajtakaptam, hogy kezében egy karácsonyfával settenkedik hazafelé. – Megjött a tél, mondta köszönés helyett, s úgy tűnt, mintha magyarázkodna.
A fiatalabb Grama, rókalelkű öcsénk, sokkal veszélyesebbnek bizonyult. Sugárzott róla a magabiztosság és az ambíció, ugyanakkor kenetteljes volt, és barátságos igyekezett lenni. Időnként értetlenül nézett ránk: nem értette, miért nem viszonozzuk közvetlenségét. Többször hallgatott ki a szerkesztőségben és a szekuritatén, ilyenkor aránylag tájékozottnak mutatkozott, de mindenekelőtt ravasznak. Ravaszkodása (lásd: rókalelkű) engem különösen dühített. Utolsó előtti kihallgatásom (1989. október 28.) hangfelvétele – tulajdonképpen ez is lehallgatási jegyzőkönyv, feltüntetik, mikor cserélnek szalagot – ezzel a megjegyzéssel zárul (Grama kézírása): „a kihallgatást itt meg kellett szakítani, mert a célszemély rendkívül ingerült lett."
Egy interjúban már elmondtam: 1989. december 24-én este Sütő András kérésére becsengettem a szomszédos Szekuritate – amelyet aznap a Polgárőrség Parancsnokságának neveztek el – kapuján, mert visszavonták a 22-én kirendelt őrséget Sütőék háza elől, s Éva asszony nagyon félt. A parancsnokkal akartam beszélni, erre Grama szaporázott elő, a nyakamba ugrott és azt mondta: – În sfârşit! Tanácstalanul álltam, nyakamban Gramával, s nem tudtam értelmezni, mit jelent a „végre". Előadtam Sütő András kérését, Grama készségeskedett, az őrség hamarosan jelentkezett Sütő ablaka előtt. András telefonon megköszönte közbejárásomat, de tanácstalanul közölte, hogy a katonák azt mondták, Grama őrnagy küldte őket. – Te Gyuri – kérdezte hüledezve –, ez a Grama ugyanaz a Grama? – Légy nyugodt, Andris, ugyanaz – válaszoltam.
1990 márciusa után, Grama, mintha mi sem történt volna, besétált a Látó szerkesztőségébe, s közölte velem mint rangidőssel (Markó Béla és Jánosházy György nem voltak bent), hogy a Nemzetbiztonsági Parancsnokság részéről ő felel értünk. A köteles udvariasság mellőzésével megkértem, azonnal fáradjon ki, és többé itt ne lássam.
Utoljára 1993-ban találkoztunk. A Jelenkor szerkesztőivel vacsoráztunk a Transilvania vendéglőben, jól sikerült irodalmi est után, oldott hangulatban, amikor Grama behajolt a vállam fölött, és szalonspiccesen közölte, ő mindig nagyrabecsült, egyszersmind felajánlotta, az asztalunkhoz rendel tíz üveg bort. Elhárítottam a megtisztelő ajánlatot, ő makacskodott, kénytelen voltam halkan, de élesen rászólni, tűnjön el. KAF, aki tanúja volt a jelenetnek, azonnal kapcsolt. – Te, ez nem szekus volt? Láttam az arcodon. Rezignáltan válaszoltam: – Nemcsak volt. Maradt.


A dokumentumok


Belügyminisztérium
Bihar Megyei Parancsnokság
Iktatószám: 1/B/RI/0081503/1985, VIII. 8.


Szigorúan titkos!
Első példány


Maros Megyei parancsnokság
Szekuritate
A fenti iktatószámmal átküldött, folyó év március 26-i átiratunk értelmében, amely Varga Gábor Alexandrura, Nagyvárad, Delavrancea utca 2 szám alatti lakosra vonatkozott, akit kiemelt figyelemmel kísérünk, és követési dossziéja van a „Folyóirat" akció keretében, közöljük Önökkel: egy titkos anyagból kiderül, a fentnevezett felvette a kapcsolatot Gálfalvi Györggyel, a Marosvásárhelyen megjelenő Igaz Szó szerkesztőjével, akinek két novellát küldött közlésre. Ezek címe: Számvetés a nagy kemence ajtajából és Levelek Marokkóból. Ahogy ezt előbbi átiratunkban is tettük, arra kérjük Önöket, hogy a rendelkezésükre álló lehetőségekkel élve, akadályozzák meg a kéziratok közlését.
Ugyanakkor, mivel a kéziratot nem postai úton küldték, arra kérjük Önöket, hogy a lehetőségekkel élve a kéziratok birtokába jutva, küldjenek egy rövid tartalmi ismertetőt vagy xeroxmásolatot róluk.
Köszönjük az együttműködést.
A Szekuritate főnöke
Sima Traian ezredes
(pecsét, aláírás)


Az I. B. osztály vezetője
Sălăgean Ioan ezredes
(pecsét, aláírás)


Belügyminisztérium
Kovászna Megyei Parancsnokság
Iktatószám: J. F./00754/1989. 02. 18.


Szigorúan titkos!
Első példány


A Belügyminisztérium Maros Megyei parancsnoksága
Szekuritate
Tudomásukra hozzuk, hogy Gálfalvi György, az Igaz Szó szerkesztője telefonon felkérte célszemélyünket, Farkas Árpádot, ugyanannak az intézménynek az alkalmazottját – akire kiemelten figyelünk a Sajtó ügyosztály keretében ellenséges felfogás és tevékenység miatt –, hogy készítsen interjút a Sepsiszentgyörgyön lakó Veress Dániel – Ludovic-kal. Az, akit meg akarnak interjúvolni, ugyancsak vizsgálatunk (az eredetiben: în lucru – G. Gy.) alatt áll, hasonlóan ellenséges megnyilvánulások miatt, amelyek különösen virulensen nyilvánultak meg nemrég Némethi Magda (Németh Magdáról, Németh László lányáról van szó – G. Gy.) kanadai állampolgár látogatása idején, aki folyó év február másodikán, miután municípiumunkból eltávozott, az önök kompetenciájába tartozó területen is átutazott.
A riportnak ki kellene emelnie az illető életét és irodalmi tevékenységét, különös tekintettel a Mikes Kelemenről szóló írására, s március 15-i határidőre kell elkészülnie, hogy a folyóirat júniusi számában megjelenhessen, mert célszemélyünk ekkor tölti be 60. életévét. Kérjük, hogy a rendelkezésükre álló eszközökkel akadályozzák meg sajtónkban a nem odavaló írások megjelenését, és különösen azt, amely Veress Dániel – Ludovicról szól.
Olvashatatlan aláírás
Az első oldal bal felső sarkában kézírással: Megelőző intézkedések.
Olvashatatlan aláírás.


Magyarból fordítva
11/4-es adó
4 lap
Iktatószám: 0017481/115/86.II.25.


Szigorúan titkos
Egyetlen példány
86. II. 26.
I. B. osztály G. I. (Grama Ioan)


„Gherasim"
(Megjegyzés: A szerkesztőségi gyűlésről készült hangfelvétel első része minden bizonnyal Székely János iratcsomójában található, mert ő beszélt előttem.)
A célszemély: – Sajnos nem jelenthetem ki olyan nyugodtan, mint Székely János, hogy az utóbbi időben érkeznek a kéziratok. Azt kell mondanom, hogy egyre kevesebb kritikai írást kapunk. Hónapról hónapra egyre nehezebb. Aki az utóbbi tizenöt évben követte az Igaz Szó kritikai rovatának munkáját, nem tagadhatja, hogy nagyon sok kritikust szólaltattunk meg, köztük nagyon sok fiatalt, levélben, telefonon, baráti megbeszéléseken kérve fel őket rendszeres munkatársnak. Sajnos, az erre fordított energiánk jórészt elfecsérelődött. Egyrészt azért, mert az illetők kivándoroltak, másrészt azért, mert elhallgattak. Kevés munkatársa maradt a kritikai rovatnak, általában kevés kritikusunk maradt, s azokat, akik maradtak, egyre nehezebben tudjuk közölni. Ez nem jelenti azt, hogy nem kell továbbra is mindent megtennünk azért, hogy a megmaradtakat munkára ösztönözzük. De éppen azért, mert a közeljövőben előreláthatólag további munkatársakat fogunk elveszíteni, nagyon meg kell becsülnünk azokat, akik dolgozni akarnak. Ezért úgy érzem, hangsúlyozott szeretettel és figyelemmel kell a szerzőkhöz közeledni. Éppen azért, mert mindnyájan ismerjük az objektív helyzetet, a rajtunk kívülálló okokból előállt nehézségeket és akadályokat, nem szabad úgy tennünk, mintha ezek nem léteznének. Az az érzésem, hogy elsősorban önmagunk előtt kell tudatosítanunk a valós helyzetet, hogy az ebből adódó következményekkel megbirkózhassunk.
Ki kell mondanom, hogy az irányítószervek akadályozzák a munkánkat, s az akadályok jó részét az irodalommal szemben felülről támasztott elvárások jelentik. Ezek az elvárások olykor lehetetlenné teszik, hogy a szerzők, a költők, írók, kritikusok vagy éppen a szerkesztők a saját elképzeléseiket érvényesíthessék. Engem különösen az háborít fel, ha egy döntés vagy utasítás mögött kivehetően személyes okok állnak. Meg kell mondanom, hogy semmiképpen sem tudok egyetérteni azzal a határozattal, amelyet a lap vezetése Bogdán (László) ellen hozott. Én tudom az okát, Hajdu Győző megindokolta, de nem értek egyet azzal, hogy ezen az alapon kizárjuk a szerzők sorából. Mint ahogy nem értek egyet a Kántorral kapcsolatos döntéssel sem. Nekem megvan a személyes véleményem róla, olyan kritikusnak tartom, aki dolgozik, s nem értem, miért nem használhatjuk ki a munkabírását, amikor tele van energiával. Én érzem ezt az energiát benne, s bár nem mindenben értünk egyet, nekem azokra kell alapoznom a munkámban, akikre számíthatok, akik dolgoznak. Figyeljünk jobban oda az ilyen döntésekkor, legyünk elnézőbbek azokkal, akik tudnak és akarnak dolgozni.
Azt is el kell mondanom, hogy bár közismerten nem vagyok borúlátó vagy depressziós alkat, az utóbbi időben sokszor rossz hangulatban dolgozom. Rossz hangulatom oka a tehetetlenség: az ember látja a baj okát, de semmit sem tehet ellene. Az örömmel végzett munkára óriási belső energiát tudunk mozgósítani. Azt hiszem, bár múlik felettünk az idő, még mindig rendelkezünk energiatartalékkal. A magam részéről legalábbis érzem, hogy bár nem vagyok fiatal, lennének tartalékaim. De ha állandóan akadályozzák, hamarabb elfárad az ember. S tudom, hogy nem lenne szabad ilyen fáradtnak lennem.
Reinhardt Erzsébet (A Szocialista nevelési és Művelődési Tanács képviselője az Igaz Szó szerkesztőbizottságában) – Ma rossz hangulatban vagy. A kritikai rovattal kapcsolatban soha nem volt semmilyen problémánk. Az, hogy azt mondtam itt, hogy időnként unalmas, még előfordulhat.
A célszemély: Természetesen. Néha arra kényszerülünk, hogy unalmas emberekkel dolgozzunk (…) De el akarom még mondani a következőket: olyan körülmények között, amikor megszabják, hogy például Székely János vagy Markó Béla könyveiről nem lehet íratni, nem végezhetek minőségi munkát. Februári számunkban Hajdu Győző arról írt, hogy a kritikához tiszta kezek szükségesek. Egyetértek. Bajza József szerint a kritikához valóban tisztaságot szerető kezek kellenek, de amikor a szerkesztő keze meg van kötve, ezt az igényt nehéz érvényesíteni.
Hajdu Győző a célszemély által elmondottakra a következőket válaszolta: – Nagyon jól tudjátok, hogy az országból nemcsak azok az emberek mennek el, akiknek olyan szociális problémái vannak, mint amilyeneket itt felsoroltatok. Lehet, hogy az elmenteknek nagyon súlyos családi vagy egészségi problémái voltak, de nem ez a lényeges. Véleményem szerint az a lényeges, hogy kérjük meg a felsőbb szerveket, a Művelődési Tanács által irányított Marosvásárhelyi Írói Egyesületet, hogy nagyon komolyan foglalkozzon ezzel a jelenséggel. Nem szabad oda jutnunk, ahova a német nemzetiségű írók jutottak, már nem maradt egyetlen jelentős német író sem Romániában. Tehát ahol lehet, segítsünk, találjuk meg a módját, hogy az emberek gondjait megoldjuk, tegyünk meg mindent, hogy a tehetséges emberek mind itt maradjanak. Ennek egyetlen módja, hogy a szerkesztők ismerjék a párt politikáját! Most következik a lényeg, ezt neked mondom, Gálfalvi György. (Zárójelben a fordító megjegyzése: a célszemély). A szerkesztő fogadja el saját aláírásával a párt politikáját, te és mindenki, ha egyszer szerkesztő, s ezt a munkát akarja végezni! Te lehetsz rossz hangulatban, s általában lehetsz rosszkedvű, mint ahogy mások is lehetnek, de szerkesztőként te politikus vagy, és megengedhetetlen, hogy rossz hangulatod legyen. Fegyelmezettnek kell lennünk, és alkotó módon kell viszonyulnunk ezekhez a kérdésekhez.
A következő probléma: mint főszerkesztő, mint a Megyei Pártbizottság bürójának a tagja, arra kérem a résztvevőket, hogy az itt elhangzottak, e kijelentések, attól függetlenül, hogy pozitív vagy negatív töltetűek, ne jussanak ki az utcára. Tárgyaljunk meg mindent egymás között. Létezik munkafegyelem, vannak szakmai titkaink. Attól függetlenül, hogy megmondom-e vagy nem, miért nem engedem, hogy X-et a folyóiratban közöljük, egy, két vagy öt hónapig, nem azért mondom meg, hogy a célszemély holnap felhívja X-t vagy Z-t és tájékoztassa a főszerkesztő véleményéről. Ez szakmai titok. Kérlek, tartsátok tiszteletben.
A célszemély azt mondta, hogy jobban kell tisztelnünk az írókat. Nekem is ez a véleményem. Nagyon is jól tudjátok, hogy az írók nem azért mentek el, mert nem tiszteltük őket. Egyesek közülük maximális tiszteletet kaptak, mégis szégyentelenül elmentek, mert Románia ellen vannak, mert pártunk ellen vannak, a párt politikája ellen vannak. Ez a valós helyzet. Persze, elmentek becsületes emberek is, mert alapos okuk volt rá.
Azt hiszem, a célszemélynek mindenekelőtt a saját szempontjait kellene felülvizsgálnia, hogy példakép legyen a rovata (a fordító megjegyzése: a kritikai rovatról van szó), hogy olyan álláspontot foglaljon el, amelyet évek óta kér tőle a párt, és kérem tőle én is. Azt mondta a célszemély, hogy látjuk a bajt, de nem nézünk szembe vele. Lehet, hogy Te nem nézel szembe vele.
Fordította: P. D. főhadnagy.


11/4-es adó
4 lap
Iktatószám: 324/0017000/519/87. 09. 09.


Szigorúan titkos
Egyetlen példány
87. 09. 09.
I. B. Ügyosztály/G. I.


„Gherasim"
Időpont 10.44. A szobában többen tartózkodnak. Jelen van a célszemély, Markó Béla, Székely János, Jánosházy Gyurka (sic!).
Egy adott pillanatban Markó megkérdezi: – Holnap, holnapután látogatás lesz?
Valaki a jelenlevők közül válaszol – Nem, nem!
Markó: Pedig Karcsi (valószínűleg Szilágyi Károly, szerkesztőségi titkár – G. Gy.) azt mondta, holnap, holnapután jön a nagyfőnök.
Valaki megkérdezi: – Ide?
A beszélgetésbe bekapcsolódik a célszemély: – Nem! Jövő kedden megnyitja a tanévet Kolozsváron, és azután jön ide vadászatra. Véleményem szerint ez lesz!
A célszemély másik kollégája a következőket mondja:
– Igen, ez már lehetséges!
A célszemély: – Csakhogy nem tudom, hogyan veszik rá a szarvasokat, hogy az idén előbb kezdjék el a bőgést, mint máskor! (A fordító megjegyzése: a célszemély úgy tudja, hogy a szarvasbőgés ideje októberben van.) Valaki a kollégák közül azt mondja, hogy idén korábban fognak bőgni, ha másként nem, mikrofonba. (Kacag, mikor ezt mondja.) A beszélgetés folytatódik, a célszemély egy másik kollégája, Székely János azt mondja (ironikusan nevetve): összehívják majd őket a megyéhez, s tartanak nekik egy eligazítást.
Markó megkérdezi, hol fogják tartani a vadászatot. Székely azt mondja, hogy a legszebb szarvasbikák Görgényben vannak. (…)
Egy idő után megérkezik a szerkesztőségbe Tompa Gábor. A benzinellátásról beszélnek, Markó elindul kivenni a benzinadagját, arra kéri a többieket, várják meg, Gabi (sic!) elmeséli, hogyan sikerült benzinhez jutnia. Mond egy viccet a célszemélynek. A célszemély elmondja, van negyven liter megtakarított benzinje, felviszi a lányát az egyetemre, s utána eladja az autót. (Így történt – G. Gy.)
Markó visszaérkezése után Tompa Gabi megkérdezi, eljönnek-e az előadásra. (A fordító megjegyzése: A Hamlet előadására utal.) A célszemély igennel felel, de megjegyzi, a jegyek elég drágák. Gabi megmagyarázza, hogy azért drágábbak a jegyek, mert az előadás kivitelezési költségei rendkívül nagyok voltak.
Gabi szóba hozza nemrég megjelent verseskötetét. Más témára térve elmondja, hogy Kolozsváron járt Kocsis Pista, csak két napot maradt, de nemsokára ismét jön. Elmondja, hogy Kovács Andrást (Kovács András Ferencről van szó – G. Gy.) nem vették fel a Napsugárhoz, mert Koppándi nem hagyta jóvá az alkalmazását. Gabi közli, el kellene mennie Keresztúrra (a fordító megjegyzése: Székelykeresztúrról van szó). Markó azt mondja, ő is el akar menni. (A fordító megjegyzése: valami szeptemberi eseményhez kötik az utazást, de nem derül ki világosan, miről is van szó.)
Gabi visszatér Kocsis Pistára, és elmondja, hogy Kolozsvárra Dekány Károllyal, egy hollandiai kiadóval jött. Ezzel kapcsolatban a célszemély megjegyzi, hogy nemrég nála járt (Kántor) Lajos és a felesége, írtak egy közös lapot Pistának, ebből az alkalomból ő is írt nehány sort. Azt mondja, amióta Pista elment, most írt először neki. Markó megkérdezi a célszemélyt, kapott-e mostanában levelet Ilia Miskától. A célszemély azt válaszolja, hogy augusztusban jött tőle utoljára levél.
Tompa Gabi megkérdezi Markót, küldött-e a kötetből odaátra. A megkérdezett azt válaszolja, körülbelül tíz példányt küldött, de még küld. Gabi azt is kérdezi, járt-e szabadsága idején Kézdivásárhelyen. Igenlő választ kap. (…)
Fordította: P. D. főhadnagy


Magyarból fordítva
11/4 adó
2 lap
396/0017000/519/1987. 10. 13.


Fordította. P. D. főhadnagy
Szigorúan titkos
Egyetlen példány
I. B. osztály/G. I.


„Gherasim"
(A fordító megjegyzése, aláhúzva.) Megjegyzem, hogy ezen a napon a célszemély nem volt jelen a szerkesztőségben. Kollégái, Székely János és Markó nem hoznak szóba olyan témákat, amelyek érdekesek (nacionalista–irredenta jellegű megjegyzések) (…)
1987. 10. 13.
Fordította P. D. főhadnagy


Magyarból fordítva
11/4 adó
2 lap
462/0017000/519/ 87.11.11.


Szigorúan titkos
Egyetlen példány
87. 11. 09.
I. B. osztály/G. I.


„Gherasim"
Időpont: 11.35. A szobában több személy is tartózkodik. Hajdu Győző és a célszemély Kányádi Sándorról beszélgetnek, annak kapcsán, hogy nem hagyták jóvá külföldre való utazását.
Győző (sic!) azt mondja, hogy 22 éven keresztül az illető akkor utazhatott külföldre, amikor akart, volt olyan eset, hogy 24 órán belül megoldották a kiutazását, míg más kolozsvári írók nem kapták meg a jóváhagyást még magyarországi utazásra sem. Győző nem ért egyet Kányádi eljárásával, kijelenti, hogy nem egy jelentős költő, vidéki költőként jellemzi. A célszemély nem ért egyet Győzővel, kijelenti, hogy az illető (respectivul) jelentős költő. Tisztázza, hogy Kányádit az háborította fel, hogy Sorescu utazását jóváhagyták, míg vele az utolsó pillanatban, este 11 órakor közölték, hogy nem mehet.
Székely János megjegyzi, hogy 85. évfordulója van Illyés Gyula születésének. Erről szólva a célszemély kijelenti, véleménye szerint teljesen természetes, hogy az Utunkban közölt évfordulós naptár ezt feltüntette. Egy adott pillanatban Győző megkérdezi: Csoóri Sándor mondott-e laudációt Király Károlyról. A célszemély azt válaszolja, úgy látszik, megjött Amerikából. Győző kimegy a szobából. Székely János mond valamit suttogva, nem lehet érteni, hogy mit. (Én emlékszem rá, még a hanglejtésére is. Azt mondta: – Ez most megy és feljelent! – G. Gy.)
A célszemély: – Megy és feljelentést ír. Világos! Megy és feljelentést ír. Most mit mondjak? Megy és feljelentést ír, utána leadja. Székely János is mond valamit, de nem lehet érteni. A beszélgetés nem folytatódik.
Fordította: P. D. főhadnagy


Magyarból fordítva
11/4 adó
2 lap
Iktatószám: 0017522/68/87. 01. 22.


Szigorúan titkos
Egyetlen példány
87. 01. 23
I. B. osztály/G. I.


„Gherasim"
13 óra 4 perc. Jelen vannak a szerkesztőség tagjai és Hajdu Győző. A következő számokban leadandó anyagokról beszélnek. Szóba kerül Sütő András 60 éves születésnapjának megünneplése. Hajdu úgy véli, nem lenne értelme visszatérni azoknak az éveknek a gyakorlatához, amikor megünnepelték azokat, akik betöltötték ötvenedik vagy hatvanadik életévüket. A vitában megszólal a célszemély, s megjegyzi, hogy az Utunk és a Hét köszönteni fogja Sütőt. Hajdu úgy véli, normális, hogy ezek a lapok megünneplik Sütőt, de mi nem fogjuk ezt tenni. Ismételten azt mondja, hogy nem engedik meg a köszöntést, nemcsak azért, mert kongresszus van, vagy mert Andrisról van szó, hanem azért sem, mert amikor egy fontos esemény van, azt kérik, hogy a többi írást halasszák későbbre. A célszemély ismét közbeszól, azt javasolja, hogy Győző kérjen Sütőtől írást erre az alkalomra. A célszemély: – Nagyon furcsa lenne, hogy kéziratot sem kérünk tőle, és nem is köszöntjük. Hajdu Győző megjegyzi, hogy Sütő átadott neki egy színdarabot olvasásra. H. Gy. – A színdarabot legalább harminc személy megdicsérte, de én azt mondtam neki, hogy politikai szempontból nem felel meg, művészi szempontból pedig… (Nem lehet érteni, mint mond – a fordító megjegyzése.)
A célszemély ismét közbeszól, s azt mondja, furcsa, hogy ötvenedik születésnapján Sütőt dicsőítették, most pedig hatvanadik születésnapján hallgatnak róla. Marian azt mondja, hogy az Írószövetség megünnepli Sütőt. Hajdu közbeszól, hogy a tiltás másokra is érvényes, nemcsak Sütőre vonatkozik.
Marian: Hát akkor másokat sem fogunk köszönteni.
Egy adott pillanatban Hajdu azt mondja, hogy ezért holtbiztosan meg fogják támadni őket. Úgy véli, nem feltétlenül Sütő teszi majd ezt, hanem mások. Azt fogják mondani, hogy betöltötte a hatvanadik évét, és az Igaz Szó fütyül rá. Következtetésként Hajdu azt javasolja, ezután az Igaz Szó csak azokat köszöntse, akik 70, 75 esetleg nyolcvanévesek. Úgy tűnik, végül Hajdu egyetértene azzal a javaslattal, hogy esetleg kéziratot kérjenek Sütőtől, de addig még ezernyi dolog megváltozhat. A vitába közbeszól Székely János, javasolja, azért, hogy Andrist ne haragítsák meg és mégis közöljenek ebből az alkalomból valamit, adjanak le egy részletet Lázok János monográfiájából. Hajdu ezzel egyetért, a többiek is azt mondják, hogy az ötlet jó. A célszemély elmagyarázza, hogy nem monográfiáról van szó, hanem egy hosszabb tanulmányról, Sütő András drámáiról.
Nem folytatják a vitát erről a problémáról. A továbbiakban azokról a kéziratokról beszélnek, amelyeket az Igaz Szó júniusától decemberig megjelenő számaiban fognak közölni, valamint szervezési kérdésekről.
Fordította: P. D. főhadnagy.


Magyarból fordítva
11/4 adó
2+2 lap
Iktatószám: 534/0017000/87. 11. 12.


Szigorúan titkos
Egyetlen példány
Fordította. P. D. főhadnagy
87. 12. 09
I. B. osztály/G. I.


„Gherasim"
Időpont: 11.35. Az irodában a célszemély, Jánosházy Gyurka (sic!) és Székely János van jelen.
Egy adott pillanatban a célszemély közli Jánosházyval, hogy a lakosság számára megtiltották a belépést abba a zónába, ahol a pártbizottság van. A Kultúrpalotától nem engednek errefelé közlekedni. Azt mondja, hogy ezen a részen civil ruhába öltözött rendőrök nem engedélyezik az átjárást. A célszemély: Azt hallottam, hogy tegnapelőtt felgyújtották a buzău-i pártbizottság épületét. Talán ezért nem lehet most ide belépni. A Szabad Európa ezt még nem mondta be. Én nemhivatalos forrásból tudom.
Jánosházy: Buzăuban?
A célszemély: – Igen, a buzău-i pártbizottság épületét.
Jánosházy megkérdezi, hogyan tudták felgyújtani? A célszemély azt válaszolja, nem tudja, hogyan kell egy pártbizottságot felgyújtani. Még nem próbálta. (Derülnek.)
Jánosházy: – Ahogy mondani szokták, a tréfa vastagodik. Mindhárman az ablakhoz lépnek, a célszemély megmutatja, hol állnak a rendőrök.
Székely megjegyzi, azt mondják, hogy a pártkantinból elloptak bizonyos dolgokat.
Jánosházy megkérdezi, hogyan derülhetett ki a buzău-i eset, ha a Szabad Európa nem mondta be. Azt mondja, minden ilyesmit a Szabad Európából lehet megtudni.
A célszemély azt mondja, az is lehet, a rendőrök jelenléte a környéken a közelgő pártkonferenciát megelőző akció, hasonló, mint a kongresszusok esetében. Nem tudja elhinni, hogy ilyesmi megtörténhetett. Jánosházy: – Meg kell hallgatni a rádiót. Ha igaz a hír, beszélni fognak róla.
A célszemély közli, hogy előző nap hallgatta az adásokat, Reagan és Gorbacsov beszédeit, a buzău-i eset nem került szóba. Ismét aláhúzza, hogy valószínűleg a konferenciát megelőző akcióról van szó.
A beszélgetés folytatódik: A célszemély és Székely János Szilágyi Pistáról (sic!) beszélget. Székely: – Szilágyi Pistának megjelent egy kötete külföldön, ami itt nem jelent meg?
A célszemély: – Igen. – Elmagyarázza Székelynek, hogy az illetővel kapcsolatban nem a kötet a legnagyobb probléma, hanem az, hogy megtagadta bizonyos cikkek megírását.
Belép a szobába Markó Béla.
A célszemély megjegyzi, úgy tudja, a brassói eseményeket lefilmezték, a film kikerült külföldre, és bemutatták a nyugat-német televízióban.
Markó: – A Belügyminisztérium kölcsönkérte a filmet, hogy a résztvevőket azonosítsa. (A fordító megjegyzése: Markó nevet.) Nem így van?
A célszemély: – Nem volt rá szükségük, mert ők is ott voltak. Filmeztek ők is, a maguk módján és a maguk eszközeivel. Ezzel kapcsolatba Székely elmondja, hogy Tamási Áron temetésén is filmeztek. A célszemély elmeséli, hogy kikísérte az állomásra Szakolczay Lajost, aki az Írószövetség vendége volt (nem pontosítja, hogy mikor), és ebből az alkalomból lefényképezték. Azt állítja, egy tipikus szekus jött az ellenkező irányból, és egy táskát tartott a kezében, amikor elhaladt mellettük, a célszemély hallotta a készüléke kattanását.
Fordította: P. I. főhadnagy


Magyarból fordítva
11/4-es adó
2 lap
396/.
498/0017000/519/87.44.26.


Szigorúan titkos,
Egyetlen példány
87. 11. 23.
I. B. osztály/G. I.


„Gherasim"
Időpont: 10.47.
(…) Belép a szobába Hajdu Győző és szolgálati ügyekről beszél Jánosházyval. Ez idő után Hajdu közli, hogy a Szabad Európa Rádióban felolvasták Kányádi levelét. Azt mondja, ő maga hallgatta az adást. Jánosházy azt mondja, hallomásból értesült a levélről.
H. Gy.: – Ostoba és durva levél!
Jánosházy: Komolyan?
Hajdu azon a véleményen van, hogy az illető valószínűleg el akar menni az országból, másként nem tett volna ilyesmit. Jánosházy is ezen a véleményen van. Hajdu felteszi a kérdést, hogyan jutott el a levél a Szabad Európához. Jánosházy közbeszól, hogy valószínűleg kiküldte valakivel Magyarországra, s onnan már könnyű volt eljuttatni.
A beszélgetés nem folytatódik. Egy idő után Hajdu kimegy a szobából.
Fordította: P. D. főhadnagy.
(A célszemély felteszi a kérdést: miért került ez a feljegyzés az ő iratcsomójába?)


Magyarból fordítva
11/4-es adó
2 lap
Iktatószám: 517/003709/1988.01.07


1988.01.07.
Egyetlen példány
Szigorúan titkos
I. B. osztály/G. I.


„Gherasim"
Időpont: 10 óra 31 perc. Jelen vannak az irodában: Gherasim, Markó Béla és Székely János.
Markó és G. a beszéd egyik részletéről beszélnek. Markó felolvassa a következő részletet a Központi Bizottság Plenárisán tartott beszédből: „megértjük a magyarországi dolgozók gondját, de semmiképpen sem érthetünk egyet egyes soviniszta és nacionalista körökkel" – s azt mondja G-nek, hogy itt nincs utalás a kormányra. G. javaslatára egy másik részletet olvas fel a beszédből: „úgy ítéljük meg, hogy ez egy fontos lépés ebben az ügyben, de sajnos rövid időn belül Magyarországon újabb nyilatkozatok hangzottak el." Mivel G. megállapítja, hogy Markó nem azt a részletet olvasta fel, amelyre ő hivatkozott, elkéri az újságot, és felolvassa a következőket: „de különösen nem érthetünk egyet azzal, hogy a Magyar Parlament egyik szekciójában olyan kijelentések hangozzanak el, amelyeket még Horthy sem merészelt megfogalmazni."
Markó úgy gondolja, hogy a részlet nagyon érdekes, de gyakorlatilag nem lehet megállapítani, hogy az évszázadok során mi történt. G. (ironikusan): – Hát igen, ez nagyon nehéz. De én nem Lengyelországban, Szlovákiában, Németországban vagy Franciaországban, ahol őseim egy része élt, akarok otthon lenni.
A beszélgetés során Markó azt mondja G.-nek, senki sem mondja, hogy más országok honpolgárai, akiknek távoli ősei magyar eredetűek, a magyar nemzethez tartoznak. G. egyetért ezzel és kijelenti: – Az egész félrevezetés, szándékos félrevezetés.
Fordította: P. D.
A lap alján, más írással: Kijegyzetelte az I. Igazgatóság.


Magyarból fordítva
11/4-es adó
3 lap
Iktatószám: 15.0023709/88.01.08.


Szigorúan titkos
Egyetlen példány
88.01.07.
I. B. osztály/G. I.


„Gherasim"
Időpont: 10 óra 54 perc. Az irodában többen tartózkodnak. Jelen van Hajdu Győző is. Munkaértekezletet tartanak.
Egy adott pillanatban Győző megkérdezi, ki következik a vezércikk-írásnál. A célszemély azt mondja, rajta a sor, de mivel a pártkonferenciáról van szó, s Győző részt vett a konferencián, úgy gondolta, fenntartja magának a jogot, hogy ő írja meg a vezércikket. Győző szemtelenségnek minősíti a célszemély által mondottakat. Kijelenti, hogy ő több vezércikket is aláírt, viszont a célszemély még egyet sem. A célszemély visszautasítja, hogy szemtelen lett volna. Győző utasításba adja, hogy másnapra írja meg a vezércikket. (Nem írtam meg – a célszemély.)
A továbbiakban a lapszám tartalmát beszélik meg. Győző megkérdezi, hogy Nagy Béla, a Nagyváradi Színházi irodalmi titkára küldött-e mostanában kéziratot. A célszemély azt válaszolja, hogy egy kötetnyi riportot küldött, nem is rosszat, de tartalmi okok miatt nem biztos, hogy a kézirat közölhető.
Nemes Laci (sic!): – Politikai szempontból teljesen közölhetetlen.
A célszemély tájékoztatásként elmondja, hogy a kéziratot Nemesnek is odaadta konzultációra. A kötet problémás emberekről szól. A célszemély megjegyzi, hogy Nagy Béla a barátja, újabban nem a Színháznál, hanem a Megyei Filmvállalatnál dolgozik. (Lapszéli megjegyzés: Grama kapitánynak: értesíteni a Bihar Megyei parancsnokságot, vegyék „kezelésbe" Nagy Bélát.) A kéziratokkal kapcsolatban felmerül Irházi neve is. Hajdu utasítást ad, hogyan járjanak el, minden szerzőnek válaszoljanak. A februári és márciusi számok tartalmáról beszélve Hajdu felhívja a szerkesztők figyelmét, politikai aktivistaként kötelességük őrködni afölött, hogy a leadott kéziratok tartalmi szempontból tükrözzék a politikai eseményeket, mert ez nemcsak az ő feladata. Ebből a szempontból felelősségre vonja Székely Jánost, mert nem teljesítette ezt a kötelességét.
Sz(ékely János): – Most úgyis az a szokás, hogy kirúgják az embereket. Úgy látszik, én következem!
Hajdu biztosítja, hogy nincs ilyen szokás, és senki sem akarja kirúgni. Azt mondja, Székelynek tudnia kell, ezekben a számokban a pártról szóló hazafias verseknek kell megjelenniük, s jelen kell lenniük román költőknek is. Ebben az értelemben figyelmezteti Jánosházy Gyurkát (sic!), mert teljesen apolitikus számot állított össze. Székely Jánosnak ezzel kapcsolatban konkrét feladatokat tűz ki. Megállapodnak, hogy másnap ugyanebben az órában találkoznak, hogy aprólékosan megbeszéljék a következő számok tematikáját.
Egy adott pillanatban, Székely János megkérdezi Markót, találkozik-e Gabival. (A fordító megjegyzése: Tompa Gáborról van szó.) Közli, hogy utasítást kapott Hajdutól, egyelőre tegye félre a Gabi kéziratait, amíg a helyzet tisztázódik. Hajdu azt hallotta, az illető felesége beadta a papírjait, a kivándorláshoz, de Gabi nem adta be.
A célszemély: – Úgy látszik, a Szekuritate ezután közvetlenül megszabja, kit közölhetünk. (A fordító megjegyzése: A célszemély valami olyasmit mond, gyanús, hogy Győző ennyire kihangsúlyozta, válaszoljanak azoknak, akiknek a kéziratait nem közlik.) Székely véleménye szerint ők ártatlanok, azok, akiknek az írásait nem közlik, tehetségtelenek.
Nemes azt mondja, ő Irházinak válaszolt. Tompa Gáborral kapcsolatban Székely János megjegyzi, köztudott, hogy válnak, s csak a felesége adta be az iratokat. Ismét megkéri Markót, kérdezze meg az illetőt, mi a helyzet. Markó nem válaszol, a célszeméllyel együtt kilépnek a szobából.
Fordította: P. D. főhadnagy


Magyarból fordítva
11/4-es adó
2 lap
Iktatószám: 245/0023.709/88.04.05.


Szigorúan titkos
Egyetlen példány
88.04.05.
I. B. osztály/G. I.


„Gherasim"
(A pontos idő ezúttal hiányzik.) A szerkesztőségben Gherasim, Markó Béla, Nemes Laci (sic!), Székely beszélgetnek.
G. közli, hogy a Korunkot utasították, újra kell szerkeszteniük a márciusi számukat a helységek román elnevezése miatt. Erre vonatkozóan kijelenti: – A mi esetünkben valamivel kisebb a szerencsétlenség, mert már az áprilisi számunk is megjelent.
Nemes: – Igen, de lesz májusi és júniusi számunk is.
G. – Tisztára őrültség ez az egész. (G. mond még valamit, de nem lehet érteni.)
Markó azt mondja, a Vörös Zászló határozott utasítást kapott ezzel kapcsolatban.
Közbeszól Székely János, aki azt mondja, a harmincas években a helységek neve – példaként említi Marosvásárhelyt és Kolozsvárt – mindkét nyelven szerepelt, 1933-tól csak egyetlen nyelven.
Nemes és Markó azt állítja, hogy 1920-ban szintén csak egyetlen nyelven. Markó megkérdezi, mi lesz az olyan kiadványokkal, mint a Brassói Lapok vagy a Szatmári Hírlap. Ebből kiindulva ironikus megjegyzéseket tesznek saját nevükre, s elkezdik románra fordítani Gálfalvi nevét.
Egy adott pillanatban Nemes az, aki kijelenti, hogy ez csak két-három napot fog tartani, legfennebb két-három hetet. G. nem ért ezzel egyet.
Egy idő után az előző nap hangulatáról beszélnek. (Húsvét másodnapja volt – G. Gy.) Markó azt mondja, a város tele volt öntözőkkel, de a hangulat letargikus volt, olyan Tîrgu-Mureşi (a fordító megjegyzése: a Tîrgu-Mureşt románul mondja). Aláhúzza, hogy a város tele volt rendőrökkel. (…)
Fordította P. D. főhadnagy


Magyarból fordítva
13/3-as adó
2 lap
Iktatószám: 248/0023816/88.04.05.


Szigorúan titkos
Egyetlen példány
88.04.05.
I. B. osztály/G. I.


„Gherasim"
Időpont: 13.17. Gálfalvi György (sic, most nem Gherasim vagyok) a Korunkot hívja. Kántor Lajossal beszél. Megköszöni az elküldött kéziratot, tájékoztatja, hogy a júniusi számban fog megjelenni. Kántor azt mondja, hogy újra át kell néznie a kéziratot, mert sok benne a helységnév.
G. – Ti megkaptátok már az utasításokat?
K.: – Igen.
G.: – Máris?
K.: – Szombaton kaptuk meg. (A fordító megjegyzése: szalagot kellett váltani.)
G. egy dalt énekel. Komárnói kisleány / Vigyél átal a Dunărean. (A fordító megjegyzése: Komárnót szlovákul, a Dunăreat románul ejti ki.)
G. reméli, bár nem tudja, mire alapozza a reményt, hogy nem lesz probléma a kézirattal.
K. kacag. (…)
Fordította: P. D. főhadnagy.


Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gálfalvi György




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.