Vers, próza / A Beszélő Ember

Szabó Róbert Csaba
A Beszélő Ember

[Látó – 2009. május]




Abban az évben, amikor lelövik Martin Luther Kinget, a világ egy másik országában, ahol az égvilágon semmi sem történhet, mert még nem jött el az ideje, a lehető legnagyobb csendben megszületik egy gyermek. Három és fél kilós, ötvenkét centiméter, ép és egészséges, rendellenességet csupán sírás nélküli némaságában találnak a bábák, de erre egyelőre nem figyelnek. Mint ahogy az sem fontos történetünk szempontjából, hogy abban az évben, és pont áprilisban kit gyilkolnak meg galád módon, hiszen ebben az országban a lelkek vándorlásában sem hisznek. Elégedjünk meg annyival, hogy a gyermek, bár a gyilkosságról, annak körülményeiről csak jóval később szerez tudomást, életének első hét esztendejében egyetlen szót sem szól, mintha némaságával gyászolná a nagy halottat. És hogy lehet némi összefüggés Félix Jeromos, mert így keresztelik el a gyermeket, kezdeti némasága és Luther King között, arra csak Félix Jeromos élete végén találhatunk kedvező jeleket, lévén, hogy lakásában egyetlen kép függ a falon, és nem mást ábrázol, mint a nagy polgárjogi harcost és baptista lelkészt, amint épp kétszázadik beszédét tartja meg az 1957-es évben.



Félix Jeromos némasága pontosan hetedik születésnapján múlt el végérvényesen, és valami egészen ellentétes váltotta fel, olyasmi, amitől aztán élete végéig sem tudott szabadulni. A beszédkényszert, ami a némasága helyére telepedett, szülei először múló, csillapítható éhségnek tartották, de aztán hogy egy, kettő, sőt, négy hét múlva sem hagyta abba a gyermek, komolyan megijedtek. Az orvosok azonban nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a szülők aggodalmának, és kóros rendellenességnek sem találtak Félix Jeromos szüntelen beszédét, így hát a szülők is megnyugodtak, mondván, mégiscsak jobb, mintha néma volna, úgyhogy amennyire csak lehetett abban a mozdulatlan országban, ott folytatták életüket, ahol tulajdonképpen abba sem hagyták.



A gyermek tehát nem szűnt meg beszélni, mondta reggel, délben és este, éjszaka úgyszintén, nem állt be a szája sosem, az egész rokonság a csodájára járt, hát még ilyet, mondták, és a gyermek a lehető legnagyobb természetességgel beszélt tovább, és ellentétben az őt körülvevő felnőttekkel és gyerekekkel, egyáltalán nem csodálkozott semmin. Mondókája elágazó volt, sokszor alig vagy egyáltalán nem lehetett követni. Néha meg úgy tűnt, mintha egy bizonyos személyhez beszélne, és amikor az apja már-már felismerni vélte, hogy ő a megszólított, hirtelen az anyjához kezdett el beszélni, és amikor az anyja is közelebb jött, akkor megint másvalakit választott ki, legtöbbször olyan személyt, aki nem volt jelen. Míg hét évig mélységes csend honolt a házban, mert a gyermek még csak nem is sírt soha, most egyszeriben betöltötte az összes szobát a hangja, és éjszaka, amikor megszűnt az autók sorjázása az amúgy nem túl forgalmas úton, ahol laktak, az utcán is lehetett hallani a mormogását, amit az ablakok kellőképp tompítva engedtek ki a szabadba.



Félix Jeromos csak az iskolában szokott le valamelyest a hangos, folytonos beszédről, egyrészt mert a tanítói szigor erre kényszerítette, másfelől pedig társai csúfolni kezdték, amivel ő ugyan nem törődött volna, csakhogy nem hagyták békén, még hazafelé menet is kiabáltak utána. Persze kigondolta ő a módját annak, hogy beszélőkéje mégiscsak szabad utat találjon, egyik ilyen lehetőségnek a lecke felmondását tartotta, és míg első alkalmakkor az osztály óriási derülésére a tananyaghoz egyáltalán nem kapcsolódó mondatok is belecsusszantak felelésébe, később tökéletesen szét tudta választani a benne futó, kikívánkozó monológot a tanító által elvárt anyagtól. A monológot megtartotta magának, más alkalmakra, a leckét pedig tökéletesen fújta, úgyhogy csakhamar az osztály elsőjévé vált, és ezt a helyét sosem adta fel tanulmányai végeztéig.



A benne futó mondatokkal viszont kezdenie kellett valamit, úgy érezte, nem szabhat gátat a felgyülemlő szavaknak, amiket nem is mindig szavaknak képzelt, mert néha egész szöveghalmazok, összeakaszkodó mondatok csücsültek benne, amik egy lélegzetre kívánkoztak ki belőle, és ilyenkor majdhogynem fulladás környékezte, mert több napi mondókát, még ha az összefüggött is, senki emberfia nem tudott kimondani egy tüdőnyi levegővel. Eleinte engedett ezeknek a mondatoknak, és bár álmában is beszélt és hangosan, ébredésének pillanatától átvette az irányítást, és az öltözködéstől az iskolába vezető úton fokozatosan a lehető leghalkabbra fogta vissza beszédét, úgyhogy amikor helyet foglalt az osztályteremben, ajkai már nem is mozogtak, csupán ott belül futott az egész. Ez rendben is lett volna, hiszen így az égvilágon senki sem jöhetett volna rá külső jelekből az ő titkára, viszont a belső beszéd szabad folyása figyelmet követelt, szinte összes érzékszervét kisajátította, és nem engedte egy pillanatra sem. Hamar felismerte hát ennek a módszernek is a hátrányait, és néhányszor bizony meg is szakította belső monológjait, hogy órán figyelni tudjon, ha kérdezik, válaszolhasson. De a szavakat, amik ott tolakodtak benne, mégsem tudta örökérvényűen lenyelni, és előbb-utóbb, tudta, ki kell mondania őket.



Annak ellenére, hogy magasan az osztály első tanulójaként tarthatta számon magát, társai titokban avagy nyíltan még mindig nem hagytak föl azzal, hogy csúfolják, kinevessék, esetleg megalázzák. Magában beszél, mondták róla, ha az utcán ment, vagy ha kifordult a boltból, ezt súgták össze a háta mögött. Magában beszél, ezen sokáig töprengett, és továbbra is azon törte a fejét, miként tudna észrevétlenül megszabadulni időről időre a benne felgyülemlő mondanivalótól, hogyan tudna mindent láthatatlanul kiönteni magából, és miként tudná elérni, hogy a látszatát is elkerülje annak, hogy a többieknek úgy tűnjön, ez az ember folyton mormog magában. Ezekben az időkben kapott rá az erdei sétákra is, többször tévedve el a rengetegben, mert hiszen letért a turistajelekkel ellátott ösvényekről, hogy még véletlenül se találkozhasson senkivel. Az erdőben, a fák között barangolva aztán nyugodtan mondta a magáét, hangosan, ahogy az neki a legjobban esett, oda sem figyelve arra, amit mond, és közben szabadon elmélkedett a világ dolgairól, magáról, álmodozott, és arra várt, hogy egyszer csak abbamaradjon ez a sok hiábavaló, értelmetlen mondóka.



Egyik erdei sétája alkalmával bukkant Rebeka Laurára, aki a fák között álldogálva hallgatott, olyan csendben, hogy még az erdő is hangosabbnak tűnt nála. Félix Jeromos nem szakította félbe mondandóját, úgy járta körbe Rebeka Laurát, hogy közben a mondatai ott kígyóztak az avar fölött, és még akkor is beszélt, amikor a lány kezét nyújtotta. A találkozás után, mely során kiderült, hogy a lánynak az égvilágon semmiféle mondanivalója nincs a világ számára, hétvégenként együtt indultak sétálni a fák közé, és míg Félix Jeromos mondta a magáét, Rebeka Laura hallgatott. Ez így folyt néhány hónapon át, közben lassan vége lett a télnek, és talán már készülődött a tavasz meg a nyár, és Rebeka Laura azt javasolta, hogy akár a városban is találkozhatnának ezentúl. Továbbá néhány észrevételt tett Félix Jeromos elhangzott szövegeire, elemezte, hogy találkozásuk óta milyen irányba kanyarodott és fejlődött a mondandója, milyen új jelzőket vélt felfedezni, és hogy az iszapban alvó halak szókapcsolat újabban milyen gyakorisággal hangzottak el. Félix Jeromos ijedten nézett a lányra, ugyanis életében először fordult vele elő, hogy visszahallani vélte saját mondatait, szavait, vagy legalábbis mondatainak és szavainak összevont értelmét. Olybá tűnt, mintha visszhangot hallana, ami ugyan az övé, de mégis annyira különböző, ha egyszer már megjárja a völgyet vagy a szemközti hegyoldalt. Rebeka Laura, hogy nyomatékot adjon saját vagy a Félix Jeromos szavainak, ezt egyikük sem tudta eldönteni immár, elvitte beszédes barátját a tél végi, zajló folyó holtágához, ahol orvhalászok törték a jeget sarkukkal és tenyerük élével. Félix Jeromos olyat látott, amit még sohasem, és ezen több napig gondolkodnia kellett, még a lányt sem vitte magával az erdőbe.



A sekély vizű holtágban azt látta, hogy a fagyási folyamat mintegy elszippantja a vizet a halak elől, akik így arra kényszerülnek, hogy az iszapba húzódjanak. Amikor viszont a jég kásásodni kezd, de még annyi vizet nem ereszt, hogy a halak kikeljenek iszapdunnájukból, a halászok könnyedén föltörik a jeget, és kidobálják a sárból az odaragadt állatokat. Félix Jeromos nem tudta eldönteni, mit gondoljon, mert a sárból kiragadott állatokat egyszerre boldognak és szerencsétlennek is látta (megszabadulnak az iszaptól, de megfulladnak), ráadásul a helyzetet a halakra nézve nyomorúságosabbnak találta, hiszen nekik még csak beleszólásuk sem lehetett a dologba.



A halak ily szomorú életén elgondolkodva találkozott újra Rebeka Laurával, aki vigasztalásul fölajánlotta szerelmét és testét Félix Jeromosnak, de a fiú egyelőre visszautasította, mert attól félt, hogy a lány aktus közben is arra fog figyelni, amiket ő mond. Rebeka Laura, akiben fokozatosan gyűlni kezdett a mondanivaló, a legelején tanácsokba próbálta önteni közölnivalóját, és bár igaz, hogy hetente egyszer szólalt meg, de akkor mindent Félix Jeromosnak mondott el, aki ilyenkor abbahagyta saját mondanivalóját, és pár perc erejéig a lányra figyelt. Annál is inkább, mert a tanácsok neki voltak címezve, róla szóltak, az ő nagy keresztjének cipelését próbálták könnyíteni.



Rebeka Laura azonban nem várta meg tanácsainak szárba szökkenését, virágzását és gyümölcsérését sem, mert egy szép napon összefutott egy green peace-es aktivistával, és azután el sem próbált válni tőle, és amikor Félix Jeromost fölvették az egyetemre, Rebeka Laura már az Antarktiszon tüntetett a melegházhatás ellen, naponta fél kiló jeget olvasztva ki a kontinensből kávénak és teának. Félix Jeromos pedig megfogadhatta néhány tanácsát a lánynak, például azt, hogy próbálja lejegyezni fölös mondanivalóját, úgy hátha megszabadul tőle, mert az első szemeszter végére kétszer vagy háromszor annyi jegyzetanyaga gyűlt össze, mint évfolyamtársainak, ugyanis az előadások és bibliográfiák lejegyzendő anyagai közé a magától jelentkező mondanivalóját is beszúrta. Később már nem csak jegyzetelt, hanem egyenesen írt, folyamatosan és folyékonyan, ahogy az belülről jött neki, és valóban segíthetett rajta, mert az egyetemen soha senki nem csúfolta, még csak azt sem mondták rá, hogy magában beszél. A kéziratai pedig gyűltek és gyűltek, és bár sohasem vagy nagyon ritkán olvasta vissza, egy idő után kedve lett rendszerezni őket. Különböző korszakokat talált ki, attól függően, miről szólt leginkább a mondandója, így jöhetett létre a Gyümölcs Korszak, amikor is a szilva, szőlő, barack, cseresznye és meggy címszavak alá rendezte kéziratait. Ezekben az időkben ismerkedett meg Mária Krisztinával, akit szívesen nevezett volna magában Mária Magdolnának, csakhogy tudta, a magában lévő dolgokat akármikor kimondhatja, ezért igyekezett megfékezni ilyenszerű hajlamait, és ha lehetett, gyakran ismételgette a lány nevét – helyesen. Mivel viszonylag szoros kapcsolatba kerültek, a lány Félix Jeromos albérletében fölfedezte a Gyümölcs Korszak füzeteit, és egyenként el is fogyasztotta őket, és rögtön a fiú tudomására hozta, hogy nagyon ízletesnek találta. Félix Jeromos ekkor megmutatta a Halas Korszak, a Hangszeres Korszak és a Hegység Korszak kéziratait, amitől Mária Krisztina még jobban beleszeretett.



Tíz év alatt Félix Jeromos lett a valaha legfiatalabban befutott író, korszakai egymás után jelentek meg, ráadásul nem kellett írnia egyetlen sort se többé, mert a kiadások még csak a Hangszeres Korszak felénél jártak, vagyis ha úgy vesszük, az idősebb kori életműszakasza is készen volt. Félix Jeromosnak azonban esze ágában sem volt írónak lenni, sosem készült rá, nem is tudott mit kezdeni a rászakadó ismertséggel, sikerrel, nem járt az írók törzshelyeire, nem ismert közülük senkit, és ilyenformán nem hagyta abba az írást sem, mert a fölös mondanivalók a siker ellenére is jelentkeztek, ott tolongtak nyelve hegyén, ugyanúgy, ahogy hétéves kora óta mindig. Újabban nem is ő, hanem Mária Krisztina találta ki a korszakcímeket, és aki továbbá gondoskodott a megfelelő tárolásról, a kézzel írt szövegek gépeléséről, korrektúráról, szerkesztésről, és magáról a kiadásról is. Titokban figyelni kezdte Mária Krisztina ténykedését, akit némileg olyannak talált, mint a milliomost, aki szó szerint fürdik a pénzében, és egyre többet akar, mert egyre mélyebbre akar merülni. Ugyanígy a lány sem elégedett meg sosem a kéziratok mennyiségével, többet és többet akart, pedig nyilvánvalónak tűnt, hogy száz év alatt sem győzné a kiadó nyomtatásban megjelentetni a Félix Jeromos által gyártott kéziratokat. Volt az egészben valamiféle hiábavalóság, amit Félix Jeromos nem tudott megérteni, és hogy némiképp csökkentse a Mária Krisztinára zúduló, de önként vállalt terheket, kéziratainak egy részét elrejtette, nem mutatta meg a lánynak, némelyeket pedig, amelyek gyanúsan közönségbiztosra sikeredtek, egyszerűen elégetett.



A Hegedű-trilógia álompartiszerű bemutatója zajlott épp, amikor az Antarktiszon egy kilazult jégtömb, aminek tövében a teát és a kávét szokták főzni, Rebeka Laura green peace-es szerelmére zuhant, és eltörte a lábát. Pár nap múlva, amikor az egyik kontinens kórházában Rebeka Laura elolvasta a reggeli újságot, aminek címoldalán a Hegedű-trilógia bemutatójáról számoltak be, és amin ott virított teljes pompában Mária Krisztina és a savanyú arcot vágó Félix Jeromos, rögtön megérezte, hogy a beszélő ember sikeréhez neki is komoly köze van, és hogy a neki járó részből talán a bálnákat, a delfineket, de a fél Antarktisz élővilágát biztosan meg tudná menteni. Újabb két nap múlva, green peace-es szerelmét egy ápolónő gondjaira bízva, bekopogott Félix Jeromos villájának kapuján, és mivel Félix Jeromos nem tartózkodott otthon, Mária Krisztinának adta elő követeléseit, pontosabban jogos igényét a könyvekből befolyó tiszteletdíjakra vonatkozólag. Természetesen Mária Krisztina hallani sem akart Rebeka Laura követeléseiről, és felháborodásának úgy adott hangot, hogy kívül tessékelte az ajtón.



De Rebeka Laura szívósság dolgában sokat tanult green peace-es barátjától, és megvárta Félix Jeromost, aki boldogan ölelte keblére a rég látott barátot, és miután önmagának beismerte, hogy a Rebeka Laura tárcájában őrzött fényképen szereplő green peace-es szebb férfi, mint ő, meghívta a lányt otthonába egy csésze teára vagy kávéra. Mária Krisztina továbbra sem engedett, és a nappaliban várta meg, hogy Rebeka Laura elfogyassza teáját. Félix Jeromos meghallgatta a lányokat, és nagyvonalúan úgy döntött, minden eddig elkészült kézirat Mária Krisztinát, minden ezután születendő pedig Rebeka Laurát illeti, akinek előlegként máris odaadta az utóbbi egy hét termését.
Félix Jeromos nem sokkal ezután egy hosszú és magányos utazásra indult, kiválasztva a lehető legkisebb lakossággal rendelkező szigetet, aminek legtávolabbi csücskében egy tengerparti házat bérelt ki korlátlan időre. Itt megtehette volna, hogy abbahagyja az írást, és visszatérve régi szokásához, séta közben hangosan beszéljen, ám úgy gondolta, ha abbahagyja az írást, az előbb-utóbb megbosszulja magát. Egy délután azonban heves trópusi zápor öntötte el a partot, a víz befolyt a bungalow-jába is, eláztatva ruháit, bútorait, és persze kéziratait a tartalékul hozott üres füzetekkel és papírlapokkal egyetemben. Félix Jeromosnak nem volt türelme megszárítani a különben is pacássá ázott lapokat, kidobta az összeset, és nem is rendelt újakat, látván, hogy a helyi üzletben nem árulnak papírholmit. A forró levegő alaposan átjárta és kiszárította a ház belsejét, két napon belül visszaköltözhetett, mintha mi sem történt volna. Csupán a papírkötegek hiányoztak a lakásból, és bár néha, séta közben belebotlott néhány teleírt levélpapírba a fövenyen, nem nagyon érdekelte többé, hiszen a parton sétálva kiadhatta magából a felgyülemlett mondanivalóját. Kizárólag a tűző nap számított egyetlen ellenségének, a sétát azonban mégsem hagyhatta abba, az a terápiához tartozott, és ha nem járkált, nem tudott kinyögni egyetlen szót sem. Már-már azon töprengett, hogy mégis rendel egy adag papirost, amikor a parton, mindenféle, feltehetőleg hajóról származó deszkák és partra vetett limlom között egy nehezen szuszogó, beteg kutyára bukkant. A szerencsétlen állatban alig pislákolt már az élet lángja, de azért Félix Jeromos megszakítva terápiás célzatú sétáját, hazavitte a bungalow-jába, és míg gyógyítgatta, ápolgatta, azon vette észre magát, hogy folyamatosan beszél a beteg jószághoz, hogy szinte kibeszéli összes mondanivalóját, és ettől annyira izgalomba jött, hogy elfutott állatorvosért, hogy a kutya felépülését biztosra vehesse. A baromfiakra szakosodott doktor képességéhez mérten ellátta az ebet, diagnózisába a három napja történt hajótörést is felvéve, valamint a rengeteg sós vizet, amit a hullámokban kapálózó állat lenyelt, és végezetül közölte, hogy az eb személyében az egyetlen túlélőt üdvözölhetik. Félix Jeromos ettől mélységesen meghatódott, és ha lehet, még inkább megszerette az állatot, aki pár napon belül tökéletesen felépült, és esze ágában sem volt elhagyni a folyton hozzá beszélő szárazföldi patkány kényelmes otthonát. Bár az új nevéhez, az Alfréd Valentájnhoz lassan szokott hozzá, az újonnan beszerzett heverőhöz, ami kizárólag őt illette, annál inkább, továbbá ebédkor sem szállt le rögtön evés után az asztalhoz húzott székről, hanem tisztességgel kivárta, míg a két kézzel hadonászó Félix Jeromos befejezi mondandóját, és végre megeszi a levesét.



Néhány hónap múlva, amikor az Antarktiszról érkező Rebeka Laura, aki azt hitte, mégiscsak Mária Krisztina kapja továbbra is az új kéziratokat, és egy másik kontinensről érkező Mária Krisztina, aki szentül hitte, hogy Rebeka Laura visszatért fiatalkori szerelme életébe, szinte egy napon érkezve a szigeten kuksoló Félix Jeromoshoz, döbbenten tapasztalták az újonnan kialakult helyzetet. Bár Félix Jeromos örömmel magyarázta, hogy vége a fárasztó írogatásnak, a napszúrásos sétáknak, a két lány sehogy sem akarta tudomásul venni, hogy Félix Jeromos, a híres író egy kutyát választott bizalmasának és terapeutájának, és hogy többé egy sort sem hajlandó papírra vetni. Ráadásul, hogy Rebeka Laurát némiképp vigasztalja, a Mária Krisztinára eső kéziratok egy részét az Antarktisz-lakó lány nevére íratta, amitől Mária Krisztina annyira rosszul lett, hogy sürgősen elhagyta a szigetet. Persze, Rebeka Laura sem ült sokat, és kisvártatva visszautazott a Déli-sarkra, Félix Jeromos pedig Alfréd Valentájnnal tovább folytatta a kezelést. A lehető legidillibb kapcsolatban éltek életük végéig, mely évekről viszont alig is akad beszámolnivalónk, mert, ahogy már utaltunk rá, minden a lehető legnagyobb rendben és akadálymentesen zajlott.



Ha hiányzik Félix Jeromos, a Beszélő Ember történetéből valamiféle fontosnak tetsző, hanyagolhatatlan, életbevágó részlet, úgy az magának Félix Jeromosnak az egész életén át tartó, sosem apadó monológja lehet, azonban ennek rekonstruálására több, immár össze soha nem illeszthető részecskére lenne szükségünk, úgymint Rebeka Laurára, Mária Krisztinára, a kiadott és kiadatlan kéziratokra, valamint Alfréd Valentájnra, aki ráadásul beszélni sem tud, és talán a teázások alkalmával folyton csökkenő területű és tömegű Antarktiszra is. Hagyjuk inkább, hogy a történetben rejlő tanulságok, mint a Déli-sark olvadó jegében úszó filteres tea, feloldódjon és elfoglalja a meghódíthatatlannak tetsző, máris fagyott érzékszerveinket.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.