Sétatér / A Michael Jackson iránti rajongásom okairól

Keszeg Anna
A Michael Jackson iránti rajongásom okairól

[2010. március]




Generációsan azokhoz tartozom, akiknek kutyakötelességük szeretni Michael Jacksont. Néhány napja például úgy ültem be a This is It (2009) vetítésére – ami ugyebár az utolsó két hónap próbáiról készült dokumentumfilm –, hogy nagyon aggódtam a főszereplő miatt. Féltem attól, hogy egy roncsot kényszerülök látni, hogy a tíz éve gyakorlatilag nem mutatkozó sztárról valóban kiderül, már nem kell számolni vele. (Magunk között szólva, én Madonnát is féltem.) A This is It-turnéval valami olyasmire készítették fel a nagyközönséget, hogy a visszakaphatatlan Jackót a popzene királyaként mégis visszakapjuk. Ami kétségkívül lehetetlen. Azóta nem követtem a Michaellal kapcsolatos dolgokat, amióta 2002-ben a World Music Awardon Britney Spears a születésnapján köszöntötte, ő meg köszönetet mondott az Artist of the Millenium díjért. Szóval azóta, amióta kezdett jócskán ciki lenni. Ennek a leszállópályának már nem szerettem volna a szemtanúja lenni. Valami hasonló benyomástól féltem most is, de ez a benyomás elmaradt. Nekem lelkesítő, nézhető és csak nagyon enyhén giccses produkció marad a This is It, ami szombat késő este három generációt képes a mozikba gyűjteni.
Mit szerettem Michaelban? Íme öt érvbe szedve.
1. Amiért mindenekelőtt és leginkább szerettem, az az a személyiségtípus, amit a The King of the Pop képviselt. Kezdjem mindjárt a hátulütőjével: MJ megjelenéseinek az adja a koherenciáját, hogy nincs/nem volt mögöttük önirónia. Próbáltam ilyen-olyan felvételeket bányászva visszamenni időben, hogy vajon mikor tűnt el, mióta nincs, de nem sikerült olyan stádiumot azonosítanom, ahol még meglett volna. És az önirónia hiányát egy dologra tudom száz százalékban visszavezetni – most tegyük félre az Amerikával kapcsolatos sztereotípiákat –, a személyiségnek a posztmodernben jelentkező konstrukciós megközelítéseire. Az ember halálának foucault-i jóslata után a hatvanas években, a nyolcvanas évekre több irányból is kidolgozódtak azok az individualitás-megközelítések, melyek a személyiségmunkában látták az én megjelenítésének lehetőségét, az agency terminusában körvonalaztak egy új szubjektum-lehetőséget. Az individualitásért meg kell dolgozni, az énnek hermeneutikája van, az én a sculpture de soi technikáival előállítható, és ebben a munkában a lehetőségek korlátlanok. Minden tekintetben. Egyedül rajtam áll, hogy milyen mitológiát hozok össze a magam számára, egyedül rajtam áll, hogy mihez kezdek genetikai adottságaimmal. (Nem kell itt példákkal illusztrálnom, mennyire komolyan vette MJ ezt a tanítást.) Márpedig ha ilyen értelemben és intenzitással megdolgoztam magamért, akkor a befektetett energia és az erőfeszítés jócskán hárítani fogja az önkritika lehetőségét. És akarom, nem akarom, a nyolcvanas évek az a periódus volt, amikor ezek a saját szenvedéseik mámorában istenülő, a legutolsó részletig kidolgozott és megkreált személyiségek törtek világuralomra. Nekem ők voltak a „legelő, kicsiny birkák”. Azzal a naiv hitükkel, hogy ha ők megtettek mindent magukért, annak minimum a tökéletesség lesz a foganatja. Ezért – bármennyire szánalmas – soha nem tudtam kritizálni Michaelt a színpadon sorozatban elnyekegett godblessyou-kért.
2. A második érvem az a zeneszám, ami a leginkább illusztrálja a fentieket. Illetve az a Michael Jackson, aki leginkább olyan, mint az első pontban vázoltak. A szám a Billie Jean. Az a Michael pedig a nyolcvanas évekbeli, aki még nem jutott el a társadalmi szerepvállalás, a zöldmozgalmak és a rasszok közötti egyenlőség retorikájának adaptálásához (amiből mindeddig szerintem még csak rossz származott, mármint rossz zene. Nekem a They Don’t Care About Us és a Black or White is afféle porondon maradásért vállalt maszlagnak tűnik MJ részéről). Akinek témában untig elég az I am the one-klisé. (S aki egyébként később sem tűnt el soha, az 1995-ös HIStory szójátéka éppen erre utal: a történet és a történelem az ő története és történelme.) Vigyázat, most spoilerolni fogok: a This is It a Billie Jeannel zárul. És miután végignéztem a legnagyobb Michael-slágereket egy jó állapotban levő, testének roncsoltságát továbbra is kivételes mozgással palástoló, a színpadon kétségkívül energikus valakitől – aki nagyon hasonlít MJ-re –, a Billie Jeannél tényleg éreztem, hogy ebben jó adag van abból az esztétikai kategóriából, amit a 18. század fedezett fel s újabban leginkább csak a tömeghatás émelyítő tapasztalatában láttam reprodukálódni: a fenségesből. És ez lenne a második érvem: Michael Jacksont azért szeretem, mert a Billie Jeanben olyan fenségest produkált, ami minden további nélkül megfelel a jó öreg Edmund Burke kategóriájának.
3. Michael Jackson a sztárság abszolút reprezentációja volt. A sztársággal kapcsolatos kutatások a sztár fogalmán belüli ellentmondások sorjázására vállalkoztak. Felmerültek azok az érvek, hogy ezeket a figurákat a média és a marketing kreálta; önmaguk jelei voltak; vagyonukat minősíthetetlen módon használták fel; ha adakoztak, nem magukért tették; végül, hogy különbségek vannak a mi – most jobb híján – balkáni és az AEÁ tömegsztárjai, a nyugat-európai országok teljesítményelvű sztárjai között. Ezeket a kategóriákat mind egybevetve: a sztárság nyolcvanas évekbeli fogalma a plurális médianyilvánosság abszolutizálódásával felszámolódik. Szenzációhősök lesznek, sztárok kevésbé. Ezt a felszámolódó kategóriát MJ teljesen kitöltötte. Nem szeretnék a pszichologizálás technikáira hagyatkozni, de Michael Jacksonban ugyanaz dramatizálódott, ami Marilyn Monroe-ban és Elvis Presley-ben. Ezek az emberek nem tudták megszokni a színpad intenzitásától különböző intenzitású hétköznapokat. A This is It felvételein is látszik, hogy a tíz éve szinte hallgatólagosan ronccsá nyilvánított Michaelnak színpadi megjelenése továbbra is van, ha mikrofon kerül a kezébe, uralni képes a terepet. Azon az emberi testnek már alig nevezhető valamin a színpadon a ruhának és a napszemüvegnek is volt tartása. A személyiségmunka finalitása a színpadon való megjelenés helyzeteire vonatkozott. És erre egyedül. Sok oka lehet annak, hogy az említett sztárélettörténetek mögött hasonló szerkezetű magánéleti drámák rekonstruálhatók (Norma Jean Bakerről legutóbb Michel Schneider), az okok között azonban az kétségkívül említhető, hogy a színpadról – ha valaki valóban komolyan veszi színpadi jelenlétét – nincs visszaút. És ennek a kijelentésnek a pátosza épül egybe ezekkel a totális-és-magányos-sztár-élettörténetekkel.
4. Természetesen szerettem Michael Jackson ruháit. Van is ehhez egy kedvenc blogom (http://michaeljacksonstyle.blogspot.com/). A sztárság reprezentációjához az is hozzátartozik, hogy körvonalazódnia kell egy eltéveszthetetlen fizikumnak: a This is It plakáttervezője erre játszott rá. A plakáton szereplő férfialak bárki lehet, aki magára ölti az MJ ruhatár arzenáljának must have-jeit: a feszes farmernadrágot, a fényes öltönyfelsőt (különböző szabásvariációkkal), a kalapot, a moonwalk-táncra kiválóan alkalmas bebújós bőrcipőt, a Ray Ban napszemüveget. És aki megfelelően magas, megfelelően sovány, és akinek megfelelően töredezett a mozgása. Merthogy az összetéveszthetetlenség a másolhatósággal jár együtt, de ez egy ősrégi elv, mondanom sem kell. És szeretem Michaelt, mert ott van a hipster eredőjénél. Olyan autorizált divatjelenség, akinek a szubkultúrában is vállalható hatása lehet.
5. Végül pedig szeretem Michael Jackson tanulságos élettörténetét. Szinte nem is lehet nem arra gondolni, hogy az, ami 1958 és 2009 között előttünk lezajlott, affabulációs történet: azért történt, hogy hivatkozni lehessen rá. Hogy tanítható legyen: ezzel jár, ha komolyan vesszük a sculpture de soi lehetőségeinek korlátlanságát. Valójában nagyon szeretnék Michael Jackson életének történésze lenni, aki nem kétszáz, tizenhat pontos karakterrel nyomtatott oldalon, hanem egy vastag, lábjegyzetelt, komoly szakirodalommal és kutatómunkával körülbástyázott munkában megírja MJ életének mikrotörténeteit. MJ, az embert (szemben MJ, a lóval – ahogy Nixonnal mondatta a Frost/Nixonban Ron Howard). Mi, a nyolcvanasok, valóban az utolsók voltunk, akiknek nem kellett semmi a „tiszta forrásból”. Michael legalább helyettünk is tanúsította, hogy ennek a koncepciónak hol vannak a hátulütői. Meddig érdemes elmenni ezen az úton. Hogy a mesterségesség kultuszából csak Earth song-szerű nyálas pátoszon át van visszaút. Lehet mögötte összeesküvést, kikényszerített tanulságot látni, kollektív felelősséget érezni ezért a sorstörténetért, de nekem a story az izgalmas. Egy kicsit azt hiszem, hogy miattunk is lett így, ezzel vége.
A zenéről pedig még semmit sem mondtam.
És ezzel vége Michael Jackson apológiájának. Gyakorlatilag már régen az okos, magukra vigyázni tudó, rövid lefutású sztárok korát éljük.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Keszeg Anna


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.