Vers, próza / A Paradicsommadár tövében

Szabó Róbert Csaba
A Paradicsommadár tövében


Anyám a rádióból hallgatja a vasárnap délelőtti istentiszteletet, mindenki más szét van szóródva az udvaron, és eszembe jut, hogy pontosan kilenc napja annak, hogy anyám beköltözött hozzám a szobámba, pontosan kilenc napja annak, hogy nem vagyok egyedül a saját szobámban, és nem hallgathatom este, lefekvés előtt a magnómat.



Éjszakánként kitakarom anyámat, és a lába közé szorított paradicsomot figyelem.



A tavaszi nagy veteményezéskor az ősszel fölásott tizenötször hat méteres rögterületet föl kell aprózni, össze kell törni. Ekkor érkeznek meg egy darabban az ólomszín felhők, csendben esni fog, a melegágyból kivájni a palántákat, lehet veteményezni, ha nedves, szinte sáros a föld, fölhúzzuk a fóliát.



Az utcánkban két csoport lézeng általában, az elsőbe olyanok tartoznak, akik valamiért az apró autósképeket tartalmazó rágógumikat szeretik, a másikba pedig azok sorolják magukat, akik a futballjátékosok portréját gyűjtik. A házunk előtt sokszor gazdát cserélnek az autósképek és a portrék, pontosan az ablakunk alatt. Van, aki szájába sem veszi a rágót, kibelezi vásárláskor, csak a kép kell neki belőle, a rágnivalót a kisebbeknek adja. Ezelőtt fél évvel, amikor még apám itthon volt, amikor még nem költözött el sehová, és nagyanyámék is a saját házukban laktak, nem itt, a miénkben, az anyámék hálószobájában, nekem volt a legnagyobb gyűjteményem. Nemcsak az autósokból, hanem a focisták portéjaiból is, mert apám sok pénzt adott rágógumira. Ki volt az egész sorozatom a négy évvel ezelőtti világbajnokság játékosaiból, csak a holland kapus hiányzott, és kilenc nappal később, ahogy apám itt hagyott minket, szétosztogattam a többiek között.



Anyám egy lába közé szorított paradicsommal alszik, azért.



A piacra indulóban régebben anyám nem költött föl, most azonban igen, segítenem kell kihordani a zöldséges ládákat az autóhoz, és a piacon pedig a lepakolásnál kell ott legyek. Korán kelünk, fölpakoljuk a ládákat, nekem biciklivel kell mennem, mert nincs hely az autóban. Rövidítek, átvágok a keskeny folyón, nem a hídon, hanem a vízben, van egy gázló, jól beletaposok, aztán mikor eléri a vizet a kerékpár, fölkapom a lábam a kormányra, akkora a svung, hogy átgurulok, nem szeretnék ilyen korán reggel vizes lenni. A piacon sosem mi vagyunk az elsők, bármenyire korán is kelünk, mindig megelőznek. Harcolni kell a betonasztalokért, a bérletet fizetőknek jobb, bent vannak az ereszek alatt, ha esik az eső, akkor is jól árulnak, és nem kelnek annyira korán, mint mi. Ha minden igaz, nemsokára nekünk is lesz bérletünk, de az is szóba került, hogy a most épülő nagy áruházban kapunk protekcióval egy kisebb helyiséget, lesz pult is, kassza is, szép polcok, amikre ki lehet rakodni a friss árut. Nem kell a piacon maradnom árulni, anyám mindig hazaküld, visszafekhetek még egy kicsit aludni. Ilyenkor nem sietek már annyira hazafelé, sosem fekszem vissza, megállok az ágy előtt, félrehajtom a takarót, és a lepedőt figyelem.



Nemrég majdnem mindenki abbahagyta a rágógumis papírok és képek gyűjtését, a lányok átváltottak a pertligumis ugráló játékra, néhányan a fiúk közül is beszálltak, a legtöbben azonban a porlasztóból készült puskákkal lődöznek. Nehéz porlasztót szerezni, annak van, akinek az apja autó- vagy traktorszerelő műhelyben dolgozik, vagy ha otthon talál a garázsban egy kiszuperált darabot. A porlasztóba egy derékszögben hajlított szöget kell illeszteni, fölhúzni és a rugó segítségével elkattintani, nagyot szól, van, aki egy fél doboz gyufának a fejét is belegyömöszöli a porlasztó lukjába. Kézben kell elsütni, ezért anyám már a harmadik napon elveszi tőlem, a boltos pedig csak gyanakodva ad el gyufát gyereknek. Eddig még senki sem sérült meg. Tavaly a csúzlimat is elkobozta tőlem, nyílpuskát gyártottam, ügyes ravaszszerkezetet találtam ki, azt is elszedték tőlem, ne próbálkozzak, mondja nagyanyám is.



Aztán hogy ennyire tanácstalan vagyok az időmmel, és a horgászást is meguntam, anyám pénteken egy madárral állít haza. Néhány éve volt két teknősbékám, kipusztultak, egyszerre döglöttek meg, valaki elkérte a hullájukat az utcából, kifőzték, lett két pár páncélunk, elosztottuk, aztán télen elvesztek. Nagyapám előkeres a padlásról egy kalitkát, abba tesszük bele, a zár nehezen működik, egyelőre dróttal kötjük be az ajtaját, a madár rögtön fölkuporodik az ülőkéjére, magvakat szórunk elé, sokat gubbaszt, nem is szólal meg. Utána kell néznünk, hogy milyen fajta, anyám ugyanis nem kérdezte meg a boltban, lehet, nem is boltból vette, hanem valamelyik kollégájától. Mivel nincs madárhatározónk, lemondok fajtájának kiderítéséről, nagyapámnak azért még megígérem, néha megkérdezi, olyankor elmesélem neki, ma mi mindent csinált, kikerülöm.



Egyik este észrevettem, amint anyám előkészíti a paradicsomokat, megmossa, kiválaszt a kosárból egyet, a legszebbet, és félreteszi.



Egész nap egyedül vagyok itthon, nagyapám dél körül kimegy a piacra megnézni, anyám hogyan boldogul, nagyanyám nem nagyon kel fel az ágyából vagy a fotelből, ahová nagyapám indulás előtt átteszi, pont a tévé elé, az utcán még senki, végül a madarat kezdem el figyelni. Elképzelhető, hogy nem drótoztam vissza rendesen a kalitka ajtaját, mert a madarat kint találom a konyhában, nagy a pusztítás, két pohár a földön, néhány tányér, széttörve. A kosárból kiette, szétcsipegette a három legszebb paradicsomot, de ahogy jobban megnézem, belekóstolt mindegyikbe. Elégedetten ül, fejét félrefordítva nézi, hogyan takarítok, akkor sem tiltakozik, amikor megfogom, hogy visszazárjam a kalitkába. Amikor nagyapám legközelebb azt kérdezi, milyen fajta ez a madár, azt mondom neki, paradicsommadár. Anyám tesz-vesz a konyhában, kint már sötétedik, föl sem emeli a fejét, pont a mosogatókagyló előtt áll, aztán mégiscsak megfordul, és azt mondja, nem is létezik ilyen madár.



Hogy nem létezik, hát bekéreztetem a szobámba éjszakára, és azt figyelem, hogyan röppen anyám farára a sötétben.



Másnap fölhurcolom magammal a kertbe, vagy följebb, a faluként szétterülő város fölé, a dombra, a dögnehéz kalitkát már a földön húzom, a paradicsommadár imbolyogva egyensúlyoz ülőkéjén. Tökéletesen nyugodt, magabiztosnak tűnik, vagy csak elégedett, álmos, ilyenek jutnak az eszembe róla, ahogy végül letelepedek vele, és a fűben könyökölve figyelem egészen közelről. A drót úgyis letört már, kinyitom a kalitka ajtaját, két kézzel megfogom, kiveszem a paradicsommadarat, magamhoz ölelem, meg sem rebben, továbbra is hidegvérrel bámul, lassan leteszem magam elé a fűre, és a lábaihoz heveredem, később felülök, a hátam is neki tudom támasztani már.



Tegnap, a piacról hazatérőben a félrehajtott takaró alatt hatalmas piros foltot találok, átnyúlik alám. A dobozból, amiben a tiltott tárgyakat, porlasztót, nyílhegyeket, gyufáskészletet, csúzlinak való nyelet tartok, spárgát szedek elő, aztán hogy túl gyengének és kevésnek találom, a fészerből újabb gomolyag madzagot, kötelet szerzek, mert a paradicsommadarat kint hagytam álldogálni a város fölött, nem lett volna már értelme hazahozni. Anyám is csak késő este jön haza, már az ágyban fekszem, hallgathatnám a magnómat, de mégsem kapcsolom be, sokáig piszmog a fürdőszobában, amit tavaly fejeztünk be, azelőtt a konyhában vagy az udvaron mosdottunk, hálóingesen lép be, lekapcsolja a villanyt, és belép az ágyba. Anyám orvoshoz jár, csak most, amikor lekapcsolja a villanyt, akkor érzem meg a kórház vagy a rendelőszoba szagát, ilyen ez, míg látom, nem jövök rá. Reggel nem ébresztenek, anyám mégsincs otthon, csak nagyanyám mozgatja a száját a reggelizőasztalkájánál, anyám a jövő hétig kórházban lesz, mondja tagoltan, hogy értsem. Máskor sem szóltak, ha utaztunk valahová, mindig én tudtam meg legutoljára. A pizsamámon nagy, sötét, piros foltok, a könyökömre is rá van száradva, mintha éjszaka elestem volna a biciklimmel, csupa var a könyökömön a bőr.



A paradicsommadár árnyékot is tud vetni már, ott van, ahol tegnap hagytam, a kötélhágcsó is ugyanott csüng, szép színes kötélhágcsó, mindenkinek tetszene az utcából. Ha leülök alá, és rendesen hátradőlök, akkor fönt, valahol a paradicsommadár tetején még azt a rozsdás kalitkát is látni vélem, amiben idáig hoztam a madarat, ott lóg. Bevisznek végül engem is a kórházba vasárnap, a látogatási idő délután ötig tart, addig ülhetünk. Anyám megsimogatja a fejem, magához von, sokáig ölel, félóra alatt szoktam meg a kórházszagot, úgyhogy most nem is érzek a hálóingén semmiféle idegen illatot. Úgy döntöttem, temetés után fölviszem az egész utcát a paradicsommadárhoz, hogy játszhassanak. Majd két csoportra osztják egymást, újabb és újabb hágcsókat szőnek, lehet bujócskázni is, a nagyobbak kártyázhatnak, kemszeznek, most mindenki azt játszik, már én is tudom a szabályokat, persze egyedül is jól elvagyok, ki kell használni minden percet, mert sosem lehet tudni, a paradicsommadár mikor gondolja meg magát, és mikor rebben föl azokkal a magabiztos szárnycsapásaival, amitől még a konyhánkban is lepotyoghat egyenként nagyapám festett tányérgyűjteménye.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


A szerzőtől még

   Istenház
   Reggelre megöregszenek


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.