Vers, próza / A becsukott ajtók, küszöbök felé

Kenéz Ferenc
A becsukott ajtók, küszöbök felé


Nyomulnak a füvek felénk.
Nyomulnak egész az ajtóküszöbig.
Most még védekezünk, próbálunk
védekezni.
Ám egyszer csak eljön az idő, bizonyára,
mikor kinyitjuk ajtainkat a füvek előtt,
előbb az előszobát engedjük át,
ám ők lassan, észrevétlen,
szálanként belopakodnak a
nagyszobába, beszövik lassan
a fotelek, kanapék lábait,
nyomulnak tovább a konyha felé,
a főzőedénnyel teli
konyhaszekrénybe, mindent, mindent
elborít rendre szelíd vonulásuk,
békésen, zölden, türelmesen,
lekúsznak az alsó szobába,
beszövik a két kis fehér
éjjeliszekrényünket, a fiókokat,
átütnek lassan, türelmesen
az ágyneműk vásznán,
párnán, takarón, furakodnak,
mindent, mindent elborít
rendre szelíd vonulásuk,
beszövik az ablaküveget is,
beszövi a fű az udvart,
a kert mélyén szunnyadó,
összelöttyedt hőlégballonokat,
a füvek egéig emelkedő kis léghajókat,
a lexikonból lekoppintott
tengeralattjáró makettje is ott szunnyad a fűben,
a fészer előtt, mindent,
mindent besző a fű, csak a leírt
betűkkel nem tudnak mit kezdeni
az enyészet szelíd füvei,
a füvek szabad vonulásához
hasonlatos szívósságukkal, csak
a betűk indulnak el ugyanúgy, mint a füvek,
a maguk feltartóztathatatlan
vonulásával, csak a betűk indulnak el,
ugyanúgy, mint a füvek,
a maguk feltartóztathatatlan,
apró búzaszem-vonulásával,
megállíthatatlanul,
a becsukott ajtók,
küszöbök felé.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kenéz Ferenc




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.