Vers, próza / A bikali boszorkányok

Tompa Gábor
A bikali boszorkányok

[Látó, 2010. február]



(Előhang egy regényhez)



A bikali boszorkányok




A bikali boszorkányok, boszorkányok,
nem eastwicki csodalányok, csodalányok,
nem kenyerük sem a könyv, sem a posztózsák,
dől belőlük a sunyiság s a prosztóság.


Nem művelnek sem füstölt-, sem anyanyelvet,
mégis Iambé háza táján szemetelnek,
nem olvassák sem sekszpírt, se kenézferit,
talpuk alatt deszka rohad, penészedik.


Bika szarva mellől ellett csecsemőik
ellepik az értelmiség temetőit,
művelt hullák kriptáiban kergetőznek,
köldökzsinór helyett seprű köti őket.


Szentelt vizet prédikálnak – savat isznak,
szennyezik a levegőjét a Polisznak,
s megbocsátó árnyékában a Keresztnek
kuruzslásból doktorálni beneveznek.


Porontyukat szemfényvesztésre tanítják,
áttestálják a megúszás minden nyitját,
itt a Szellem, hol a Szellem? Volt-nincs itt se!
Forgolódhat a sírjában Kant és Nietzsche…


Ha még egyszer Ady Bandi szóra eszmél,
visszasírja azt a szérűt Budapestnél,
s így árnyalja látomását: Ejha! Ejha!
Tüzes lapátra vetessék mind a pelyva!



Bikaszegi vízválasztó tizenkettes


Egyre tágul a bika lika Bikalon,
bőg a hím: jó nagy folt esett a likamon!
Kiáramlik a bika fikarcnyi esze…
De paskolja már aztat az Ika: Nesze!


Begörcsölt hímből nőstény nem szippant tudást,
Csupán lepényt tud adni, se tejet, se mást,
Ott hagy csapot-papot, falut és anturázst,
S bikali Édenéből mímel majd futást.



Érzelmes szubkultúrszonett


Ha tudná, Hölgyem, mennyit szenvedett,
ki látta: nincs más szín, csak buta, sárga,
s az Ember folyton hajlik butaságra,
s az Asszony is, csalásra, módfelett…


Az Édenből egy silány pót-szelet
jutott nekünk, s még azt is meggyalázza
istentelenül: ráken mázat mázra
rétegzett arcán. Nincs már felelet.


De szörnyű látni annyi gyermeket,
ki mind a süket tamtamokra rázza…
Megkérném hát, hogy többé ne odázza


bölcs döntését, és tűnjön, ha lehet.
Vagy tanuljon… Hogy taníthasson, hittel!
Csak tréfáltam… Megszidtuk már, akit kell.



Moderato cantabile


Megcsaltam egyszer őt, s a bűntudat
a terhek számát némán sokszorozza.
Ám azóta már se vége, se hossza,
s az ellen-bűnök vékája alatt



mi súlyosabb a latban: tán a testi
vétség, vagy a blőd, szellemi restség?
Megváltást a sötétben keresnék?
Betűtlen egem feketére festi


a nyelv nélküli alkonyat, s ha már
tollam hegyére nem szalad, csak átok,
fehér papírom testálom ma rátok,


gyermekeim! Ha szót már nem talál
az értelem, hát játsszuk újra tisztán,
amit elszúrt Izolda mellett Trisztán.



Lábjegyzet egy versciklushoz


Nem gyűlölet, csak kétségbeesés
íratja velem verseim manapság.
A Látásnál sosem bölcsebb a Vakság,
s a bocsánatnál sem a feledés.


Régi rossz rímek futnak velem és
potyára, mint ama „Örökös tagság",
kerülnek be a versbe. Kérlek, adj hát
türelmet, Istenem, hisz nem kevés


bajnak kellene forrásáig ásni…
Te tudhatod a végét is. Adj bármi
kis jelet, mondd, hogy merre kell keresnem


a kiutat, mely békében megül
minden lelket, mert nehéz egyedül
kutatni ott, hol elnémult a Szellem.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tompa Gábor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.