Vers, próza / A bor

Király Kinga Júlia
A bor

[2010. március]




A tisztiviselőteleptől néhány saroknyira, s valamivel följebb a város legmagasabbnak hitt pontjától élt a fotográfus. Harminc éve álmatlanul.
Nemcsak napjainak, de még az éjszakáinak sem szabtak medret különleges vagy érdektelen óhajok, olyanok, amelyekkel mások – óhajuk minden pikantériája vagy esendősége ellenére – kérkedni szoktak, amikor májusi piactereken gyerekkori barátjukkal összefutva, rebarbarától spárgáig, epertől pöszmétéig kísérgetik egymást, mint testnevelésóra után a kettes lépcsőháztól, mondjuk, a hatvannégyesig, aztán fordítva és megint, minden megalkudott portékánál összekacsintva, s némán lezúdítva két-két viceházmestert, ami megrengeti végül a némaságba, s egyúttal a lemondásba is toloncolt vágyakat, búcsúzóul pedig, mely pillanatot korábban a tornacsuka orrával elpöccentett kavics széles röpíve jelentette, egy mutatóujj válik ki a többi ujj sorából, majd hirtelen meglendülve fölemelkedik, hogy intőleg zárja le a saját ajkukban az illető barát ajkait. Gyerekkori tolvajnyelvemlék ez is.
Az ilyen álmokat nagy valószínűséggel még a nippes kredencek előtt ücsörögve is benn szokták tartani, egyesek már egy ideje özvegyen és unokák között, mások az elmúlt hetek valemelyikéről ottfelejtett újság nekrológja láttán esetleg mégis elsusogják a kora negyvenes bejárónőnek, akinek felgyűrt kartoningujja alatt olyan megejtő ritmusban lötyög a test püffedt-fehér fölöslege, hogy az már-már tökéletes bizalomra ad okot, de akadnak olyanok, remélhetőleg egész sokan, akik az ajkukra forrasztott idegen óhajt az örökkévalóságba is magukkal viszik.
Aztán vannak álmok, mások, mint rég nem látott baráthoz kívánkozók, éppen ezért esélytelenek arra, hogy az örökkévalóságba írják magukat. Álmok, melyeket fülledt légyottokon rebegnek el az emberek, hogy másnap, amikor már leperegtek a kéj gyöngyei, lelkiismeretük szennyei is lepereghessenek.
A fotográfus nem tartott számon gyerekkori barátokat. Fülledt légyottokkal ugyan bőven dicsekedhetett volna, mégsem tette. Nem mondhatni, hogy félt a szóbeszédtől, inkább csak az álmatlansága hajszolta ebben is. – Ki ne mondd! – gondolta olykor – ha egyáltalában tegezni merte volna önmagát, és bennrekesztette a vágyait, mígnem úgy feltorlaszolta őket, hogy azok már egymás útjába álltak, vagy legfeljebb helyet cseréltek, de kiszabadulni végül egyikük sem tudott. Kiismerte lassan az elhallgatást, jóllehet ezt a tudást senki körötte élő nem taksálta sokra. A felesége például egyenesen semmire.
A barátokkal nagyjából akkor számolt le, amikor ráeszmélt a testek hasonlóságára, s ez elundorította minden szövetségtől, ami a hasonlóságokba is betekintést engedett. Állt a hídon, homlokával a kőkorlátnak dőlt, alatta a patakkal együtt csörgedezett a keskeny part kacsaszara, a vízen szertefolyt a hold, beszivárgott a szarba is, a templomtoronyban, közkívánatra, az isten épp jó éjszakát adott, ő pedig a derekán érezte az idegen hús hidegét. Összerezzent.
A fotográfus nem tudta pontosan megállapítani az emlék eredetének idejét, talán még kisiskolás volt, hiszen csipeszkednie kellett – Úgy bizony! –, hogy homloka elérje a balusztrád tetejét. Azon a kora délutánon, amikor másodszor ment át a hídon, alig múlt negyven éppen, s hosszú ideje most először jutott eszébe a hideg húsdarab, ami a derekát érte, majd tétován lecsúszott, és apró dörgölődzésekkel megpihent a feneke árkán. Ettől a tétova puhaságtól úgy megijedt, hogy a makadám kisiklott a lába alól, s ő fejjel a balusztrád oszlopai közé zuhant, ahová beszorult. Egy gethes kutya csaholta végig vele az éjszakát. Akkori barátja, akitől a próbadugás ötlete származott, futtában húzta fel a nadrágját, és másnap elült mellőle a padból. Hétéves volt. A kiállást csak később, amikor beállt focizni, kezdte eltanulni a nagyobb társaitól.
A fotográfus viszont azon az éjen végleg elvesztette a megbízhatóságba vethető, még csak ki sem alakult hitét. S ahogy az elnyűtt csukákkal együtt az éveiket nyűtték, kinek-kinek másmilyen formában, de ugyanaz az éjszaka kísértette az életét. A fotográfus barátja sokáig focizott, majdnem húszéves koráig, egyszer még a profi labdarúgáshoz is egészen közel került, de az ifjúsági selejtező meccs előestéjén, amikor a felesége már egy napja otthon vajúdott, mert félt egyedül menni a kórházba, ugyanazon a hídon vonták be a jogosítványát gyorshajtásért, ahonnan a fenti történet is származott, és ahonnan a gyalogos forgalmat leszámítva, minden mást száműzött a hatóság – a híd nagyjából tíz méter hosszú és hat méter széles lehetett –, így másnap hajnalban nem csatlakozhatott a csapathoz, amely rajta kívül hiánytalanul letáborozott a selejtező meccs helyszínének külvárosában, mert lekéste a vonatot. Pontosabban a csatlakozást, ami nem várta be a zónázót. Soha senkinek nem beszélt arról, hogy miként élte meg. De sem az edzőt, sem a szövetségi kapitányt nem értesítette. Még utólag sem.
A fotográfusnak ez idő alatt nem voltak kiemelkedő teljesítményei, amelyek korai bukását, s egyúttal a hajdan volt, igaz sem volt dicsőségének végehallhatatlan nosztalgiáját eredményezték volna. Az idegen húsdarab emléke sokszor visszatért álmában, pont ezért a napjaiból kiiktatta a tapintás örömeit. Szexuális aktivitása ugyan idejekorán elkezdődött – mellesleg és nem véletlenül ez a kezdet is meglehetősen elgondolkodtató, hiszen egy nála harminc évvel idősebb családi barátnő osont utána az egyik szilveszteri bulin, amikor a szülei épp lelassúzták a család bővülésének alapjait –, s bár nem tudni pontosan, hogy ez az utóbbi élmény vagy a kezdetek kezdete okozhatta a kifordulást, tény, hogy szexuális élete valóban és konkrétan aktivitásnak volt mondható, s hogy az érintkezés fogalma még csak szóba sem jöhetett. Szüleinek akkori háza, a család ugyanis három-négy évente váltogatta a lakhelyét, angolszász polgári mintákat követett – az ikerház-program első, kifutó modelljeiből való volt –, s a keskeny lépcsőt, amely elsőként a hálószobákhoz, majd fentebb az ő stúdiónak hívott manzárdszobájához vezetett, fenyőfából építették, egyrészt, mert bükkre nem tellett, másrészt a család abban reménykedett, hogy a fenyőillat el fogja nyomni az ecetesuborka-szagot, amelyet vagy a rossz arányban kevert budai föld, vagy pedig az előző lakó felfőtt, kifutott és megkövesedett befőttei okoztak. A barátnő, akinek toronymagas tupírja minden mozdulatára eldőlni látszott, ennek a lépcsőnek a karfájába kapaszkodott, majd leguggolt, kékes-lilásan erezett fara beterítette a suhanc egész hasát, s az a pár pillanat, amelynek rengései egyszerre hivatottak mind longitudinális, mind pedig transzverzális hullámokat gerjeszteni – nincs is jobb egy meglett kora negyvenes szukánál, mondogatta gyakran az édesapja, s megpaskolta hozzá az édesanyja ülepét –, az első és igazi kilövellés élményétől eltekintve valóban csak fizikai megfigyelésekhez szolgáltattak alapot. A melírozott torony ugyanis olyan erővel vette át a rozáceás arckéreg rezgéseit, hogy az akkor még kiskamasz fotográfus egész idő alatt egy új mértékegység felfedezésén törte a fejét – Hoppácska, a szexuális tevékenység szeizmográfja a női arcról adhatna pontos lenyomatot!
S alighogy a tátongó szájüreget a sikoltó szemek helyére montírozta, a pupillák sötétjében gúnyos fények világították meg a szájpadlás bordázatát, továbbá a szuvas és letöredezett nagyőrlőket, a melírtorony rázuhant az arcára, a lépcső fenyőillatát pedig végleg eltörölte a pállott kátrányszag, amelyről immár nem lehetett megállapítani, hogy tulajdonképpen a szemekből vagy a szájból tört elő. De nemcsak a fenyőillatot, hanem az ecetesuborka szagát is elnyomta végérvényesen.
A fotográfus soha többé nem érintkezett senkivel. A szeizmográf képalkotásának egyoldalúságát egyszeri használattal merítette ki. Ezentúl még a szemét sem kellett nyitva tartania. A peformatív kubizmus, ahogyan szexuális időtöltéseit nevezte, és amely a modell kiszemelésével vette kezdetét, a továbbiakban teljes mértékben nélkülözte az érzékszervek használatát, hiszen – ez állt egy érettségi előtti naplójegyzetében – a sztereotípiákat aligha szükséges észlelnünk, újraértelmeznünk pedig egyenesen tilos; épp elég dekadencia, hogy kénytelenek vagyunk használni őket. A modell egy sztereotip vázlat ahhoz az egészhez képest, amit az undor kiteljesít.
Néha, mikor egy-egy ilyen kubizmusra irányuló performerkedése után mégis rajta felejtette szemét áldozatainak könnytől és takonytól maszatos arcán, elszorult a szíve, de akkor is csak egy rövid időre, s hogy legyőzze sietségének kényszerét, azt a befejeztetettség-érzetet, amely nemcsak alattomosan ingerlő volt a nők számára, de egyszerre szított tehetetlenséget és gyötrődést, valamint fogcsikorgató elhallgatásokat, komótosan és gügye vigyorral bújt belé a matrózcsíkos trikójába, s alighogy feje a nyakkivágáson előkerült, csókra csücsörítette a száját, majd így szólt:
– Imádlak.
Szerencsétlen áldozat pedig kénytelen volt újraélni és újrafogalmazni e vallomás tükrében a korábbi együttlét minden aspektusát – ugyan ki ne tudná, hogy a nők kizárólag csak a szavakból akarnak érteni! –, s megállapítani magában, no meg magáról, hogy az őt ért korábbi sérülések mennyire megnyirbálták a hitét, majd összekócolva a fotográfus vékony szálú, selymes hajzatát, mely mozdulatsor nemcsak önmagában volt anyáskodó, de a selymes, puha bozont tapintása még anyai érzésekkel is párosult, ő maga is csókra csücsörítette az ajkait, és alig hallhatóan pihegte:
– Én is. Én is nagyon imádlak.
S a viszonzott vallomás olyan erővel ruházta fel ezeket az áldozatokat, hogy képesek voltak heteket, sőt, hónapokat is várni a következő szerelmeskedésre, jóllehet ez a szerelmeskedés csak a fotográfus távozása előtti vallomással változott azzá, ami, maga az aktivitás ugyanis, a hörgéseken és döféseken kívül, amelyek eléggé erősen árulkodtak arról, hogy mégiscsak egy férfi munkálkodik rajtuk, felettük és őbennük, emberire aligha emlékeztetett. Dicséretére legyen mondva, volt még egy tényező, egészen emberi jellegű, ami visszacsalta: a ropogós, frissen keményített ágynemű.
Szegény fotográfus felesége pedig – azaz dehogy: a fotográfus felesége volt szegény, úgy bizony! – hol egy harapással vagy karmolással, hol meg egy rúzsfolttal találta szemközt magát, feltéve, ha a férje engedett a noszogatásának, s maradék férfierejét összeszedve, mégiscsak kötélnek állt, de akadt már olyan alkalom is, igaz, egyetlenegy, amikor valamelyik ügyesebb áldozatnak köszönhetően, aki addig csűrte-csavarta a dolgokat, amíg rávette a férfit, hogy a sublótból előkerülő régi, nyálban oldódó tintaceruzával pont-pont-vesszőcskét játsszanak a megszokott vallomásos-búcsúzkodás helyett, szóval ezzel az egyszeri alkalommal a fotográfus felesége majdnem belefulladt a megrekedt lélegzetébe, amint észrevette, hogy a markában egy méretes törökbasa dagad. Aztán az asszony szája, mint egy duzzasztógát, pukkanásig telt nyállal, nyelt egy jókorát, a nyálözön még a szomszédos meder salakját is legörgette, és a falnak fordult. Ami viszont olyan váratlan vérbőséget okozott a fotográfusnak odalenn, hogy nekiesett a nőnek, és órákon át örömét lelte benne, sőt, még meg is érintette, mellesleg épp ebből a nászból fogant meg végre a régen vágyott gyermekük.
– Így lesznek a nők halhatatlanok! – felelte az a műteremtársa néhány hónap múlva, akivel elég gyakorta szóba elegyedett, s akinek a fenti sztorit épp aznap mesélte el, noha addig is, most is, minden egyes történetét, s kiváltképp annak felelősségét, remek bravúrral ruházta rá valamelyik közelebbi hozzátartozójára. Az már csak magától értetődő, hogy ezek a rokonok egytől egyig asszonyok voltak, s ha a műteremtárs eléggé szemfüles lett volna, könnyen megállapíthatta volna, persze némi rácsodálkozással is a hangjában, hogy a fotográfusnak még az ükapja is rokolyát viselt.
– Az anyám mesélte – ez volt a kitárulkozás egyik kezdőmondata. Vagy:
– Amikor a dédanyám a városba ment – egy másik. Vagy:
– Állítólag az anyai ükanyámmal történt – még egy.
Attól függően, hogy az adott történet milyen időbeli távolságra tekintett viszsza, kaptak a felmenők felütést a kitárulkozásban: tehát előkelő helyet. Ha egy történet még friss volt, az anya jutott főszerephez, ha hetekkel azelőtti, akkor a nagyanya, az egészen régiek már a dédiséget szólaltatták meg, s ha netán átfedés vagy ismétlődés adódott, amely minden családtörténetben előfordul, ugyebár, akkor jöttek az anyai és ugyancsak női ükrokonok. Egyszóval adomázgatott.
A műteremtárs remek és frappáns következtetése, amelyet nem feltétlenül az áldott állapotra értett, sokkal inkább a túlélt lelki halálra, olyan mély nyomot hagyott a fotográfusban, hogy azonnal új fejezetet nyitott az életében, amelynek újszerűségét természetesen a munkásságára vonatkoztatta. Ezt a fejezetet indokolta továbbá az az asztalon felejtett ultrahang-felvétel is, középtájt, vagyis valamivel a köldökzsinór alatt vastag filc-kiemeléssel, amiből betekintést nyerhetett magánéletének soron következő, merőben új fejezetébe is. – Soha senkit nem szerettem ennyire! – sóhajtotta így mindjárt múlt időben, s összevissza csókolta az adott pillanatban legtökéletesebbnek bizonyuló képet.
Mi tagadás, érdekelni kezdte a halandóság, s azon belül, jobb híján, egy addig ismeretlen férfiöröm. Mindjárt másnap fotózni is kezdte a kollégát. A kísérlet nehezen indult, egyelőre sem a célját, sem az okát nem tudta meghatározni, de legfőképpen a hasonlóság riasztotta továbbra is. Megittak vagy két csésze mate-teát, eldiskuráltak a tőzsdehírekről, a yen állásáról, a japán tárgyalási módszerről, a gaidzsin-fóbiáról – a műteremtárs Arakiból diplomázott, és sikerült egyéves ösztöndíjjal kijutnia Tokióba, bár a mesterrel, hiába ült naphosszat a Shinjuku teaházaiban, egyszer sem találkozott, ő persze mindenkinek azt mondja, hogy igen – szóval csak ücsörögtek, a nap már magasra hágott, lefőztek még egy adag teát, eljutottak a japán-tárgyalás tetőfokára, vagyis kerülgették a forró kását, hátha ettől hamarabb kihűl, s alkonyodott, mire a fotográfus észrevette, hogy bár egyre inkább érdekli a tárgya, nem látja őt. A piszkoslila fényeket anyagszerűvé teszi majd a fémezüst. Védtelen lesz, metszőn védtelen, fekete és fehér. A hatalmas páncélszekrényből több objektívet is előszedett. De valahányszor keresztülnézett rajtuk, olyan súly telepedett a szemhéjára, hogy minduntalan a mögötte álló asztal sarkába kapaszkodott, nehogy eldőljön, majd matatva a bögréért nyúlt, és belekortyolt a teába. Hol az orr mentén nyúlt meg a sánc, hol a szemgödör mélyült el, hol egy hajtincs keresztezte a vonásokat. Vázlat élő arcra, gyászszalag-variációk. Végül polaroidot használt, s annak ellenére, hogy gyűlölte ezt az eljárást, talán mert a direktpozitív eredménye éppoly megmásíthatatlanul volt hamis, mint a performatív kubizmus nyújtotta gyönyör, a fotográfus tűkön ülve várta ki azt a néhány perces előhívást, ami pedig fölöttébb emlékeztette a terhességi teszt hatóideje alatt érzett feszült bizonytalanságra. Életében először, és anélkül, hogy tudott volna róla, belső idejének zökkenőmentes egymásutánjába beékelődtek a külső tényezők, majd a folytonosságot is szétszabdalták annak rendje és módja szerint. Nagyjából az áldozataiban okozhattak ilyen törést a vallomásai, amelyek vissza- és előrehatólag is működésbe léptek, hogy a szemükből kátrányt üvöltő modellek már ne tudják eldönteni, vajon nem a szexuális tevékenység zúzza ripityára mégis a szavak valószerűségével együtt az élmény jelen idejét? Persze, honnan is sejthette volna ezt!
S hogy a terhességi teszt eredménye meg a világrajövetel közötti folyamatot kellőképpen szemléltesse, egy még annál is eredetibb technikához folyamodott. A polaroidot 35 mm-es Leicán keresztül szűrte meg, majd photoshopban szétszedte, és külön testrészekre bontva, Társam címmel kiállította.
Azon a hófehér decemberi délutánon olyan verőfénynek kellett volna lennie, hogy az embernek még csak eszébe se jusson a rögzítés digitális formája. Olyan napsütésnek, amely még a legelhivatottabb fotóson is kifog. Hogy még a sajtóban megjelenő repróknak is betegyen. Hogy az övé lehessen a kép utolsó joga. Biztos, ami biztos, több meteorológustól is lekérte az előrejelzéseket.
A központi galéria előtt már gyülekeztek az emberek. Délre harangoztak. Volt, aki a kapucniját húzta az arcába, főként a fiatalok, s volt olyan, aki még ki se nyitotta a táskáját, az esernyőjét máris elcibálta a szél. A nap ekkor még rést ütött a gomolygó nimuszokon, és kisebb-nagyobb légszilánkokra vetülve szórta fényét. A fotográfus legmagyobb örömére.
– Nincs ennél jobb barátja, nem igaz? – szólalt meg egy pöttömnyi, tökmagarcú lány. Derekát a falnak vetette, s addig-addig hintázott, míg fehér mésztócsát szitált maga alá. Hunyorgott, s a felgyűrődött szarkalábakon harántcsíkokba szaladtak a sűrű szeplők.
A fotográfus továbbra is a szikrázó lemezeket nézte, amelyek mint valami síkra bontott politópkristály oldalai, a nimbuszok mozgását követően változtatták helyüket a levegőben, illetve hol egy épületfalon, hol az utca kövezetén bukkantak fel. Nehéz volt csak egyet is végigkövetni.
– Meglehet – mondta a fotográfus hebehurgyán, és szélesre tárta a galéria ajtaját.
A nyitó laudációt követően, amely nem arathatott osztatlan sikert, lévén, hogy a fotográfiáról mint az idő fenomenológiájáról szóló eszmefuttatást még a jelenlévő kevés kiváltságos sem fogta föl teljesen, sajtos pogácsákat és sillerbort kínáltak, úgyhogy a kiállítás anyagát a majszoló-szürcsölő emberek éppen csak átfutották, s a helyi sajtó képviseletén kívül senkinek nem akaródzott a fotográfussal szóba állnia. Egy kisebb csoport ugyan megindult feléje, de mert nem volt hova letegyék a műanyagpoharaikat, a másik kezükben meg hármasával szorongatták a sajtos pogácsát, inkább megtorpantak, s a rákövetkező pillanatokban épp ezen a tömeges és elbukott megmozduláson röhögtek. Egyik-másik pohárból kilöttyent a bor. Ezen is derültek egy sort.
Ekkorra már teljesen beborult. A helyi napilap riportere beállította a fotográfust, amint zakóját hanyagul vállára vetve, pózol az egyik műve előtt, az orr helyére montált könyökön felerősödtek a bőr repedései, s ha a riporter nem csak a szolgálatát teljesítette volna, valamivel hátrábbról beveszi a soron következő képet is, hiszen még a matrózcsíkok is ebbe az irányba terelték a figyelmet: egy terhes nő megrepedezett hasára, amelynek mibenlétéről csak az elpixelesített köldök árulkodott, különben prímán elhitette magáról, hogy az előző kép nagyított változata.
A tökmagarcú lány elég sokáig merengett előtte. Műanyagpoharát megtámasztotta a bal kezében, s jobb mutatóujjával lassú köröket írt le a pohár száján. Majd körbesétált a teremben, elidőzgetett mindenik képnél, és visszajött a köldökös elé.
A fotográfus műteremtársa hamar kiszúrta, úgyhogy melléje settenkedett. A lány pipaszárlábaiból kigömbölyödött a hatalmas vádlija. Akkora volt, mint egy kézilabda, mégsem keltett vaskosság-érzetet. A fűzöld pamutharisnya fölött narancs-pink rombuszos bársonyszoknya harangozott. Egészen üdén. A sötét nimbuszok és a fekete-fehér pixelek világában mindenképp.
– Érdekli? – kérdezte negédesen.
– Hm, nem is tudom – rándult egyet a tökmagarca, s a szája körüli szarkaláb felugrott a járomcsontjáig, volt benne kétely is, némi lemondással vegyes, de főként konokság. – Ez az egész olyan… olyan triviális. Így, egyik a másik mellett.
– Ezt meg hogy érti?
– Sehogy. Annyira nem értek hozzá. Egyszerre vonz és taszít.
A fotográfusnak épp ekkor sikerült kiszabadulnia a riporter vállveregetései alól, és első gondja az volt, hogy nyugodtan kilelhesse a hideg. Még mindig a hátán érezte a tenyérnyomokat. Körülnézett a galériában, az emberek csoportokban álltak, nevetgéltek, csak nem az ő fotóin nevetnek, villant át rajta, és megvakarta a halántéka fölött. Ujjbegye a ritkás hajába süppedt, megállt a fejbőrétől alig pár milliméternyire, majd körözve próbálta kitapintani a sörtéket. Az új hajnövesztőt két héttel azelőtt kapta a feleségétől. – Csak nem – mondta félhangosan. Közben az asszony kivált a tömegből, és mellette termett. Kicsit topogott, nehezére esett magára vonnia a figyelmet.
– Ügyi vagy – nyögte ki végül, és megsúrolta a férje karját, valamivel a válla alatt. – Otthon találkozunk.
– Rendben. Csók – felelte erre a fotográfus, de nem csókolta meg.
– Mikor jössz?
– Nem tudom. Aludj nyugodtan, ne várj!
Egymásra mosolyogtak. Pontosabban elhúzódott a szájuk, a szemük pedig öszszeszűkült, egy vékony csíkba, hogy ne lássák a másikat, s a másik se azt, ami a szemükben lehet. Ez legalább halhatatlan, gondolta, és egy darabig rajta felejtette a tekintetét. De tényleg csak egy darabig.
Aztán észrevette őket. A narancs-pink rombuszokat. Odalépett.
A műteremtárs a könyökével bökte meg:
– A legelső kritika: triviális.
– Ugyan már – mondta a lány, és a mutatóujja begyorsult a műanyagpohár száján.
A fotográfus szeme rátapadt a tojásdad körömre, feje pedig alig észlelhetően követte az ujj mozgását. A puha körömágy úgy fogta keretbe a fényes lemezkét, ahogyan lótuszvirág fogja fel a hajnali harmatot.
– A fekete-fehérre gondol? – kicsit mintha tényleg ez érdekelte volna. Holott!
– Nem, dehogy – nevetett, s a levegővel kiáramló méltatlankodás széttagolta a szavakat. A szeme sarkából sandított vissza rá. Mi jöhet még? Bánta már, hogy megszólalt egyáltalán. Mosolyogni kellett volna, gondolta, mosolyogni kerek szemekkel, mint a trolin, ha a melletted álló izzadt muksó előkotorja, és karjára cibálja a szalagot. Némi érdeklődéssel odafordulni, értetlen derűvel végignézni, hogy mit csinál, aztán, ha rád kerül a sor, ugyanolyan érdeklődőn, de most már szélesebb vigyorral, elnézést kérni. Teszem azt, spanyolul. Mindenki feladja egyszer a hangos dumát. Pláne, hogy minden ajtó kinyílik egyszer. Huss!
– Csak mert magának jók a színei.
– Tényleg? – és végigsimított a szoknyája zsebén. Az óriási lila gomb varratába néhány morzsa ragadt. Lepallta.
A fotográfus követte az esést. Mérhetetlenül hosszú pillanat volt. Egyetlen exponálás sem adhatja vissza azt az érzést, amit a vádlihoz érkező darabkák váltottak ki. Na végre! Ahhoz a várakozás ok-okozatának is eleve túlexponáltnak kéne lennie. Mint mondjuk, szárazságban az eső. Vagy reptéri váróban a csók. De egyetlen kép, fűzöld vádli mentén zuhanó morzsák, miről is szólhatnak egyáltalán? Kinek miről, szögezte le magában, és visszatért:
– De persze, ha akarom: fekete-fehér.
– Ha akarja. Na igen.
– Nem mennénk valamerre? – a műteremtárs kirekesztve érezte magát.
A vendéglőben egy kancsó biobort rendeltek. A tökmagarcú végig hallgatott. Aztán a kolléga elnézést kért, vette a kabátját, és odébb állt.
– Nem bánt meg. Ha maga is menne, menjen nyugodtan. Nem vagyok valami jó társaság.
– Akkor hallgassunk együtt – mondta a fotográfus. – Azt hiszem, én is mindent elmondtam már.
– Tényleg?
– El. Egy időre igen. Itt él?
– Á, hol itt, hol ott. És maga? Hülye kérdés, bocsásson meg!
Hallgattak egy sort. A fotográfus a saját kézfejét bámulta, majd bedomborította, mint egy macska, ha felborzolja magát, és az ujjai ugrálni kezdtek az abrosz kockáin. A lány követte a mozgásukat. Fél hang, két negyed, pontozott negyed, trilla. Tá-ti-ti-tá-tirirá.
– Sonata facile.
– Hogyan?
– Zongorázik is?
– Én? Dehogy.
– Pedig most épp azt csinálta. Mozartot. Az ujjrend is az volt. A hangközök is.
A fotográfus elmosolyodott.
– Visszatérve a hülye kérdésére, ahogyan maga nevezte, nem, én sem élek itt.
A tökmagarc kinyílt.
– Az igazat megvallva, azt sem tudom, hol élek.
– Értem. Bár most biztosan azt hiszi, hogy nem is. De értem. Azt hiszem.
– Van családja?
– Van egy apám és egy anyám. Mint jó esetben mindenkinek. Ezenfelül egy bátyám is. Ritkán látom őket.
– Sajnálom.
– Nem, nem olyan rossz ez.
– Azt mondta, nem bántom meg, ha elmegyek. Velem tart?
– Nem fogok lefeküdni magával.
– Miért?
A tökmagarcú megemelkedett, lejjebb csúszott a széken, majd kissé előregörnyedt, és ujja közé csippentve a harisnyáját, rántott egyet rajta. A fotográfus figyelte, hogyan terjednek tovább a pamut rezgései.
– Muszáj gatyába ráznom magam. Ez legalább kiábrándítja.
– Jó humora van.
– Téved.
– Menjünk. Majd útközben eldönti.
Kint megfogta a lány kezét. Finom tapintású, de erős. Ezenkívül nem gondolt semmire. Most már tényleg besötétedett. Nem csak a felhők miatt. A nimbuszokat ugyan nem lehetett látni, valószínűleg összepréselődtek teljesen, a hideg viszont, amit maguk alá nyomtak, csontig hatolt. Csak bandukoltak. Egyik sarok jött a másik után. Időnként egymásra néztek, és elmosolyodtak. Aztán egyre gyakrabban. Aztán már inkább csak álltak és mosolyogtak.
– Kivegyünk egy szállodaszobát?
– Az utolsó vonatot még elérhetem.
– Ne menjünk el egymás mellett, kérlek!
– Máris nem mentünk el – vihogta a tökmagarcú, és meglóbálta a karját, magával rántva a másikét. De azért hagyta magát behurcolni az egyik panzióba.
Még alig pirkadt, amikor kiment a fürdőbe, lecsutakolta magát, majd felöltözött. Lovaglóülésben rákuporodott a paplanra, és megcsókolta a fotográfus homlokát. A férfi ki akarta kísérni, úgyhogy a paplant magára tekerte, s utána tipegett az ajtóig. De csak a tenyerét látta, amint csuklóból kifordulva, elegánsan legyint a feje fölött, majd eltűnik a szűkülő ajtórésben.
– Még a nevedet sem tudom – motyogta maga elé, és visszafeküdt. Dél körül érhetett haza.
A kiállítás anyaga bejárta az egész világot. Eljutott a Velencei Biennáléra, az Art Baselre, ahol három fotót több százezer frankért vett meg egy galéria, s végül az Upper East Side-on vesztegelt elég hosszasan, de nem hasztalanul. Itt is eladtak néhányat. Iszonyú jó áron ezeket is. A fotográfus ekkor kezdte nem számon tartani a pénzét. Arról viszont tudomást kellett vennie, hogy ő maga csak a képek kísérőiként van jelen. A múltját kísérgette mindenfelé. Olykor hazatelefonált, a gyerek már óvodába járt, küldött csomagot is, hol egy ikertornyos, hol meg egy canalettós puzzle-t, inget és gatyát azonban már bevásárlóközpontokban cserélt. Elalvás előtt megpróbált hazagondolni, de ahogy az emberek vonásait fakítja ki az idő, úgy szuvasodtak el a bútorok előbb, aztán a házak, a városnegyedek, s végül az ország is. Csak a hiány maradt. Fekete-fehér. Az álmaiban viszont megélénkültek a színek, s legtöbbször egy narancs-pink rombuszos szoknya harangozott fűzöld harisnya fölött. Amikor felébredt egy-egy ilyen álom után, nem tudta visszakeresni a látványt. Csak ült magába roskadva az ágyon, és mélázgatott. Három évig volt távol. A gyerek Hihetetlen családos iskolatáskát kért ajándékba, s az ajándék épp tanévnyitóra meg is érkezett. Mondhatni, boldog idők voltak. A hazatérés mindig új reményeket fakaszt. Nem tart soká, de ezeket a reményeket muszáj kihasználni, ha az ember élni akar.
Márpedig valamivel negyven után az élni akarás a legfájóbb miértje a létezésnek.
Három nappal a hazatérése után, alighogy kiheverte az érkezésére főzött harcsapaprikás okozta hasmenést, végre kimerészkedett a házból.
Zsebre dugott kézzel kóricált a városban, és hátravetette a fejét, hogy a szembeszél ne csupán a lélegzetét állítsa el, de eljátszhasson a hosszú tincseivel. Amerikában szép summáért szép hajat kapott. Aztán, maga sem tudta, miként, azon a téren találta magát, amit harminchárom éven át elkerült. Pontosabban egyetlen-egyszer átment rajta, ahogyan a térre vezető hídon is. Amikor a tökmargarcúval sétált kéz a kézben. Azon a decemberi éjszakán. Most szeptember volt. Derűs és langyos kora délután. A várfalak, mint valami piszkos jéghegyek, rá akartak olvadni az alattuk borozgató emberekre. Kiült az egyik teraszra. Rendelt egy kancsó bort, rágyújtott, és nézett maga elé. Egyik-másik asztaltól recept-, politika- és vallomásfoszlányok áradtak felé. A vallomásokat választotta, s kicsit jobbra dőlt, a hang irányába, hozzá balra fordította a fejét. Abban a pillanatban értelmetlenné vált az előbbi mozdulat. A terasz bal sarkában fekete berettel a fején, s matrózcsíkos trikóban a tökmagarcú integetett felé. Majd felállt, átsétált az asztalok között, fekete pamutharisnyájához lovaglónadrág simult, és elnézést kért, hogy zavarja, de mert nagyon ismerős neki, meg szeretné kérdezni, vajon nem ez és ez a fotográfus-e. De. De igen, ő az, mondta a fotográfus zavartan. Aztán felpattant, és bemutatkozott. A tökmagarcú is megmondta a nevét. Az utcazenészek épp egy andalító bosanovát kezdtek játszani. A hídról egy érces hang ripakodott a teraszon sütkérező emberekre. Mindenki odafordult.
– Most pedig arra kérek mindenkit, hogy egy perc néma csenddel adózzon Che Guevara emlékének! Ő volt a legnagyobb! Úgy bizony! – mondta a koldus, mert az volt, és lekapta fejéről a kalapját. Teste pici mozdulatokkal ringani kezdett, nem is vette észre, aki nem figyelte meg rendesen.
A tökmagarcú mosolyogni próbált, de elsírta magát.
– Milyen erős, szegény! – mondta. – Néha jobb nem túlélni a dolgokat.
De a fotográfus nem hallotta meg. A padtársa volt az, akitől a próbadugás ötlete származott.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Király Kinga Júlia


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.