Vers, próza / A brácsás mesél

Magyary Ágnes
A brácsás mesél


Minden azon a reggelen kezdődött, amikor nem találtam a zenekart. A szokásos időben mentem. Egy kicsit szomorú voltam, mert az egyik másodhegedűs, akihez gyengéd szálak fűztek, kezdett feltűnően jóba lenni az üstdobossal. Esős nap volt, emlékszem. A buszon egy idős hölgy ült le mellém. Egy megkopasztott kacsa lógott ki a szatyrából. Összefutott a nyál a számban. Mindig nagyon szerettem a kacsasültet finomra dinsztelt vörös káposztával. Az üstdobost viszont nem szerettem. Nem ez volt az első eset, hogy egy hozzám közelálló hölgyre vetette ki a hálóját.



Tehát ezen az esős napon, amikor ott ültem a kacsás néni mellett, ahogy kibámultam az ablakon, arra gondoltam, hogy milyen jó lenne már végre pisztrángot enni. Ugyanis minden hétfőn pisztrángot ettem ebédre, sós vízben főtt krumplival. Szertartásszerűen. Alighogy eljöttem a vendéglőből, magam mögött hagyva a pincért a szálkákkal, máris sóvárogva gondoltam a következő hétfőre, amikor újból élvezhetem eme mennyei eledelt. Sajnos, még csak kedd volt. És még előttem állt az utált zenekari próba, a gyűlölt üstdobossal és a csalfa másodhegedűssel. Utáltam a zenészeket.



–Mit lehet várni tőlük – mondogattam ismerőseinek –, semmi mással nem tőrödnek, csak a hangszerükkel.



Ezért, némiképpen bosszúból, a legkülönfélébb fűszereket hordtam a brácsám mellett a tokban. Ez volt az oka, hogy koncertek és próbák alatt fokhagyma-, borsvagy kakukkfűszag lengedezett körülöttem. Ez mindenkit nagyon bosszantott. Kivéve Barikát. Barika volt az egyik csellista. Nagyon értelmes lány volt. Éppen szerelmi válságban vergődött. A zongorista otthagyta egy civilért, és a nagybőgősről meg, akivel vigasztalódott, kiderült, hogy a fuvolással is meglehetősen közeli kapcsolatban áll. Próbáltam a lelkére beszélni, hogy ne törődjön velük. Ez nekem is jólesett, mert én is hasonló cipőben jártam éppen. Barikám, mert én már csak így hívtam, nem volt jó véleménnyel az én másodhegedűsömről. És ebben sajnos igazat kellett adnom neki. De hát nagyon a szívemhez nőtt a másodhegedűs, minden szeszélyével együtt. Ezt magyaráztam Barikámnak. Ő meg bólogatott. Nagyon jól megértettük egymást. Szerencsére a románc az üstdobos és a másodhegedűs között jó sokáig húzódott, így volt időm alaposan megismerni az én kis Barikámat. És mindezt úgy, hogy a másodhegedűs még nem is gyanakodott. Sőt! Neki volt lelkiismeret-furdalása. Ennek azért voltak előnyei is. És én élveztem ezeket az előnyöket. Minden rendben is ment volna, ha az egyik brácsás, akinek egy gyenge pillanatomban házasságot ígértem, nem tette volna tönkre az életemet az örökös féltékenységi rohamaival. Hiába mondtam neki, hogy semmi oka sincs az aggodalomra. Ő csak egyre bőgött, és nőcsábásznak nevezett. Ezzel tisztára elvette az étvágyamat, mert ugyan ki tud jóízűen elfogyasztani egy tányér vörösboros pörköltet nokedlivel, miután egy hisztis brácsás órákon keresztül szipogott a fülébe?! Hát nekem nem ment! De visszatérve a fűszerekhez: ezek nemcsak a zenészek bosszantását szolgálták, hanem hűséges kísérőim voltak a vendéglőben végzett körútjaimon. Agglegény lévén, szinte soha nem étkeztem otthon. A pincérek és a korhelyek voltak a barátaim. Szerettem őket, mert velük lehetett értelmesen társalogni.



– Mindegyikük azt hiszi – panaszkodottam kollégáimra –, hogy körülötte forog a világ. El vannak telve önmagukkal. Büszkék arra, hogy képesek hangokat kicsalogatni hangszerükből, és hetykén hirdetik ezt mindenfelé.



A pincérek kitartóan hallgatták előadásomat, én pedig mély sóhajok közepette tüntettem el a csülköt ínyencmódra, a borsos marhaszeletet, vagy ami éppen soron volt. Szerettem enni.



– Semmi máshoz nem értenek – folytattam a bort kortyolgatva –, csak a zenéhez.



Szóval azon a keddi napon úgy éreztem, hogy kezd nagyon összekuszálódni a dolog a zenekarban. A hisztis brácsás, akinek házasságot ígértem, már kezdett kihozni a béketűrésemből, és azon gondolkodtam, hogyan lehetne úgy kijönni az ügyből, hogy ne legyen belőle még nagyobb galiba. Közben Barikámmal is akadtak gondok, mert kijelentette, hogy elege van a link palikból: vagy komolyan veszem őt, vagy vége. Hiába mondogattam neki:



–De hát én komolyan veszlek, drágám.



Neki nem volt elég ennyi. Többet akart. Mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy ország-világ előtt tegyük nyilvánvalóvá, hogy mi összetartozunk. Emiatt egy kicsit szorongtam, mert tartottam a nagybőgőstől, aki ugyan aljas gazemberként vérlázító módon kihasználta az én kicsi Barikámat, ugyanakkor mégiscsak a legerősebb fickó volt az egész zenekarban. Nagyon szeretett verekedni. Az egyik klarinétost csupán azért páholta el, mert az véletlenül ráült a kottájára. A próbák szünetében pedig tormás kolbászt evett zsírpapírból. Ilyen egy állat volt. Egyszóval nagyon nem szerettem volna, ha kiderülnek a dolgok.



Ilyen gondolatok és gondok között érkeztem meg a próba színhelyére. Csend volt, szokatlanul nagy csend.Még a női vécé ajtajának csapkodása sem hallatszott. Ami már önmagában is baljós előjel. A zenekar női tagjai szinte egész életüket a mellékhelyiségben töltötték. Akár ott is tarthattuk volna a próbákat, a fellépésekről már nem is beszélve. Ki-bejárkáltak, vihogtak és csapkodták az ajtót. Ezt csak akkor hagyták abba, amikor a zenekarvezető kivörösödött fejjel elkezdett üvöltözni velük. Akkor egy negyedóráig nem csinálták, de utána megint kezdték elölről. A másik dolog, ami nagyon feltűnő volt, hogy a falak mellett letámasztva sehol egy hangszer. Mindenki megrögzött szokása volt, hogy ahogy beléptünk, máris letettük a hangszerünket egy alkalmasnak hitt helyre, hogy szabadon tudjunk mozogni. Egy-egy ilyen próba előtt rengeteg elintéznivaló, megbeszélnivaló akadt. A trombitás például, aki a legjobb barátom volt, mindig reménytelenül szerelmes volt. Mindig másba. A legújabb érzelmi történéseknek a részleteit a próbák előtt mondta el nekem. Amúgy ártalmatlan fickó volt. A mély csodálatnál még egy nőnél sem jutott tovább. Ezért szerettem.Mert más volt, mint a többiek.Mert más lenni. Ehhez nagy bátorság kell. Hülyének is nézte mindenki. A nők kiröhögték a háta mögött. Az összes vaskos tréfának is ő volt az áldozata. Próbáltam tanítani, a tapasztalataimat átadni.



–Mérd fel a terepet, barátom! – magyaráztam.
–Mi van? – értetlenkedett. –Mit méricskéljek? Én itt a legbensőbb érzéseimről beszélek neked, te meg mérésekkel jössz.



Hiába na, reménytelen eset volt, de azért kedveltem.



Tehát teljes mértékben szokatlan volt, hogy a folyosókon sehol egy hangszer. Nem értettem. Nem terjengett kolbászszag. A kolbászszag általában a bőgős jelenlétére utalt. Ő markáns egyénisége volt a zenekarnak. No nem a kimagasló játéka miatt, mert arról nem tudnék hosszasan beszámolni, de a folyosói történések egyik meghatározó személyisége volt. Ha nevetett, az egész épület belerázkódott. És hát elég sűrűn fakadt hahotára. Ahogy említettem már, imádott kötekedni és verekedni. Mivel a zenekarból senki sem mert vele szembeszállni, az épület udvarán szorgoskodó munkások közül keresett magának erre partnert. Ez is nagy látványosságnak számított. Mindaddig, amíg a zenekarvezető megjelent kivörösödő fejjel, csúnya szavakat üvöltve. A fúvósok maró szagú cigarettázása sem lengte be az épületet. Én utáltam a dohányosokat, ezért is volt jó, hogy fűszereket hordtam magamnál, mert mennyivel kellemesebb a majoránna illata, mint a cigaretta füstje. Szóval a fúvósok sem voltak sehol. Ők amúgy külön kasztot alkottak. Egymással barátkoztak, mással nem nagyon álltak szóba. A vonósokat nem nagyon bírták, és volt is nagy felháborodás a fuvolás és a nagybőgős románca miatt. De persze szólni egyik sem mert, mert azért olyan hülyék nem voltak, hogy megveressék magukat. A hisztis brácsás, akit már említettem, mindig a lépcsőfordulóban várt rám. Ő is elégé kilógott ebből a társaságból. Túl okos volt. Nem volt egy nagy szépség, de esze volt, azt meg kell hagyni. És még elég jól is játszott. Persze, azt nem lehet mondani, hogy egy könnyed személyiség lett volna.


Elég hamar fennakadt kicsinységeken. De erre már tettem utalást korábban. Egyszóval sehol nem volt az én kicsi brácsásom. És ez ijedtséggel töltött el.



– Már ő is! – gondoltam.
Azt valahogy megemésztettem, hogy a másodhegedűs mit csinál az üstdobossal, de a brácsásomat nem adom. Egy kicsit szégyellem is bevallani, de elöntött a féltékenység. Magam sem értettem, hogy miért, hiszen nem vagyok az a típus. Egyáltalán. De akkor ott nagyon rosszul esett, hogy senki sem várt rám a lépcsőfordulóban. Nagyon jó érzés tudni, hogy valahol valaki vár reánk, és azon a szomorú keddi napon egyedül kellett felmennem. Kutyául éreztem magam. Rosszabb volt, mint egy elrontott gombapaprikás elfogyasztása után. Ürességet és magányt éreztem. Lépteim alatt úgy kongott a kövezet, mint ahol egy lélek sincs. Mi a franc? –gondoltam.



Összeszorult a gyomrom. Azt hittem, elkéstem. Bár tudtam, hogy az lehetetlen, ilyen még sose fordult elő velem. Aztán arra gondoltam, hogy kivételesen valahol máshol lesz a próba, csak én elfelejtettem. A folyosókon nem volt senki. Az ajtón meg egy cédula lógott. „A mai hangverseny elmarad.”Mi az, hogy elmarad? Mi az, hogy hangverseny? Nem értettem semmit. Vártam egy darabig, hátha jön valaki. Aztán lementem a portásfülkéhez. A portás nem tudott semmiről. Megkerestem az épület igazgatóját, de ő sem tudott felvilágosítással szolgálni.



Hazamentem. Felhívtam a zenekarvezetőt. A felesége vette fel. Ő sem tudott semmiről. Egy hokedlin ültem a sötét előszobában. Olyan volt, mintha egy alagútban volnék, aminek nem találom a kijáratát. Elkezdtem telefonálgatni. Hívtam a brácsásomat, Barikámat, a másodhegedűst, sőt még a nagybőgőst is. Egyikük sem vette fel. Kinyitottama hangszertokot. Kivettembelőle a fűszereket. Azokat szagolgattam. A kakukkfű illata nyugtatott meg. Hervasztó érzés volt tudni, hogy nem volt meg a zenekarom. Ilyesmi még nem fordult elő velem. Így igazából nem nagyon tudtam, hogy mit kellene csinálnom. Pár napig benn gubbasztottam, de aztán nagyon megéheztem. Keresni kezdtem a felöltőmet. De nem volt sehol. Ezt nagyon furcsállottam. De aztán úgy ingujjban indultam el. Gondoltam, beugrom az egyik kedvenc vendéglőmbe, elütni az időt. Azonban alig találtam meg. Csak tekeregtem, kanyarogtam az utcákon. Végül nagy nehezen megvolt. Fáradtan foglaltam helyet egy árnyas asztalnál. Egy idegen pincér jött oda.



–Jani szabadságon van? – kérdeztem.



Azt mondta, hogy sose dolgozott ott semmiféle Jani. Szerintem új fiú volt, nem igazán volt képben a dolgokkal. Inkább rendeltem, és nem vitatkoztam. Úgy voltam velem, hogy a világ megbolondult, de amíg vannak jó vendéglők és ügyes szakácsok, addig nincs veszve semmi. A zenekarral meg majd csak lesz valami.



Rengeteg szabadidőm lett. Volt időm gondolkodni. Ezt jobbára vendéglátóipari egységekben műveltem. Ott mégiscsak otthonosabb volt, mint az én lakásomban. Akármennyire is utáltam a zenészeket, mégiscsak hiányzott a zenekar. Főleg az én kis Barikám.Már kezdtem teljesen megszokni. Sőt, még azt a csalfa másodhegedűst is sajnáltam. Akkor jöttem rá, hogy mégiscsak szerettem. Aztán egy nap, amikor szomorúan kanalaztam a húslevesemet cérnametélttel egy tabáni kisvendéglőben, Barikám sétált be az ajtón, teljes lelki nyugalommal. A torkomon akadt a metélt. Nem jutottam szóhoz. Piros ruhácska volt rajta és fehér kalap. Egyből észrevett. Mosolyogva jött oda hozzám.



–Szia – mondta. Én nem bírtam megszólalni.
– Férjhez mentem – csicseregte, és az ujján valóban ott csillogott egy jegygyűrű. – Nem gondoltad volna, ugye? – nézett fölényesen a szemembe.
– Nem – nyögtem ki. – Hogyhogy ilyen váratlanul?
– Nem volt váratlan – tromfolt le.
– És ki a szerencsés? – kérdeztem.
– Hát ki lenne?! A nagybőgős.



Ezen egy kicsit meglepődtem.



–Legutóbb még azt mondtad, hogy egy utolsó gazember.
Barikám csúnyán nézett rám. Ebből egyből tudtam, hogy a nagybőgős már kikerült ebből a minősítésből.
–Különben is, hol a fenében voltatok? – tereltem át a társalgást kevésbé veszélyes témára.
–Te hol voltál? Hónapok óta nem jársz próbára!
–De hát a cédula?
–Milyen cédula?
–Hogy elmarad a hangverseny?
–Meg vagy te húzatva?
Kiderült, hogy hónapok óta keresnek.
–Miért nem hívtatok? – háborogtam.
– Hívtunk, de sose vetted fel.



A legrosszabb az volt, hogy a hisztis brácsás közben összejött az egyik oboással, a másodhegedűs meg a zongoristával, aki mellesleg nős volt, ugyancsak egy civillel. Akárhogy is volt, nagyon örültem, hogy előkerült a zenekarom, jobban mondva, hogy engem megtaláltak, mert bármilyen lökött banda is, nagyon unatkoztam nélkülük.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Magyary Ágnes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.