Dokumentum / A címzett: Tamási Áron

Nagy Pál
A címzett: Tamási Áron


Az alább olvasható levelek olyan időkben íródtak – többségükben negyven-ötven évvel ezelőtt –, amikor még gyakori és természetes volt a betűvetés embereinek köreiben így érintkezni egymással, eszmét cserélni, hírt adni erről-arról, gratulálni a szerzőnek új könyve olvastán, vitatkozni vele alkalomadtán, vagy éppenséggel csak megvallani a pályatársi barátságot. Akkoriban még divat volt a levelezés – az irodalom világában is. És nem csak telefonon közölte a szerkesztő (jobbik esetben) lapjának munkatársával, hogy a kézirat megérkezett és jön (vagy nem jön) a legközelebbi lapszámban. Olyan időkben írták és postázták ezeket a leveleket, amikor egyáltalában voltak tisztes, tartós emberi és szakmabeli kapcsolatok még a más-más irányzathoz, csoporthoz, vonulathoz kötődő írók, tollforgatók között is. Nagy hagyománya és becsülete van minálunk az irodalmi levelezésnek. Tudnivaló, hogy ezek a szövegek milyen fontos dokumentumokként nyújtanak hasznos eligazítást sok tekintetben az irodalom történetének kutatói számára.



A Tamási Áronnak címzett levelek is bizonyítják: fél évszázaddal ezelőtt múlhatatlanul szükségesnek érezte a Kolozsvárt vagy Akarattyán, Budapesten vagy Marosvásárhelyen élő kolléga, hogy a szerzőnek elmondja véleményét a Hazai tükörről, a Bölcső és Bagolyról, egy rádiónyilatkozatról, egy színházi előadásról, s egyúttal jó egészséget, minden jót kívánjon az Ábel írójának. Kós Károly, Szabó Lőrinc, Veres Péter, Németh László, Kodolányi János – például – meg-megosztotta vele közéleti és alkotásbeli gondjait, szóvátette aggodalmait – közelmúltunk legforróbb, legzaklatottabb napjaiban-óráiban különösképpen. Elegendő az 1956–57-ben keletkezett – Tamási Áronnak írt – levelekre gondolni.



Ezek a levelek egyben – s nem utolsósorban – az írói munka műhelyének légkörét is érzékeltetik, emlékeztetnek sikeres vagy hamvukban holt kezdeményekre, vallanak az írástudói hétköznapokról éppúgy, mint a vívódásokról. Még a jelentéktelenebbnek tűnő közlések szintjén is elárulnak valamit írójuk leglényegéről, mivoltáról, s a baráti megszólalásra késztető pillanatról.



Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzik Tamási Áron hagyatékát; itt vannak a neki címzett levelek is – azokkal együtt, melyeket ő írt egykoron családja tagjainak, pályatársainak, barátainak. Értékek tárháza ez a gyűjtemény. Mennyiségileg is számottevő. De még nem mondható teljesnek, hiánytalannak. Tamási Áron teljes levél-hagyatékának egybegyűjtése – a neki címzettekkel együtt – még korántsem fejeződött be, ám folyamatban van. Ezúttal itt, persze, csak ízelítőt – viszonylag szűk válogatást – adhatunk mindebből, azzal a reménnyel, hogy legalább egy Tamási-leveleskönyv megjelentetése nem késhet sokáig.
(Köszönetet mondok a PIM vezetőségének, előzékeny munkatársainak, hogy lehetővé tették, segítették ide vonatkozó kutatásaimat.)




Wass Albert – Tamási Áronnak



Bajorerdő, 1945. okt. 7.



Kedves Áron!
Ez már jó nehányadik levél, amit Hozzád írok, ilyen meg olyan alkalmakat kilesve. Itt éldegélek Évával az erdők között, a gyerekek is mind jól vannak, hála Istennek. Ebadta németjei mindenünket elrabolták, még a gyermekruhák javát is, de nem tudták elrabolni a hitemet és reményemet, hogy egyszer még valamennyien otthon leszünk, s élhetjük a magunk kis életét, nyugalomban és békességben, elölről kezdve az otthon építését.
Úgy számítom, hogy már ezt a telet valószínűleg ki kell itt húzzam, mert bizonytalanba nem indulhatok el a négy kis lurkóval télvíz idején. De tavasszal csak haza juthatunk, ugye? Sok itt a szomorú magyar, tele van velük a bajor erdő.
Írj pár sort, ha lehet, a Vörös Kereszt útján, hadd tudjak rólatok valamit. Itt úgy érzem magamat néha, mintha én maradtam volna Lótként egyedül.
Magdóval együtt szeretettel köszönt
Wass Albert
Huba kézcsókjait küldi Keresztpapának!


[Éva: Wass Albert felesége, sz. Siemers Éva.
Magdó: Salgó Magda, Tamási Áron második felesége.
Huba: Wass Albert fia.]



Bánffy Miklós – Tamási Áronnak



Kolozsvár, ’47. júl. 10.



Kedves Barátom!
Aranka írja, milyen jósággal segítettél neki az én sok bonyolult ügyes-ba¬jos dolgaimban. Igazán meghat az az önzetlen barátságod, és engedd meg, hogy teljes szívből megköszönjem.
Annál melegebb hálával teszem, mivel az ember csak igen nehéz időkben tapasztalja ki az embereket, és vajmi ritkán találkozik érdektelen jóindulattal.
Nagy és igaz szeretettel köszönt régi barátod
Bánffy Miklós
Bocsásd meg a szörnyű írást. Az írógörcsöm már szörnyű!


[Aranka: Bánffy Miklós felesége, Váradi Aranka; színésznő, aki a második világháború után Budapesten élt.]



Szabó Lőrinc – Tamási Áronnak



Hévíz, 1949. május 14.



Drága Áronkám!
Valójában csak itt olvastam el a Zöld ágat, s rögtön meg kell írnom, hogy el vagyok ragadtatva tőle. Remek, igazán remek! Olyan szíven keresztül írt és mondott történet, olyan biztos líra, olyan mély és olyan szép, hogy egészen elbűvölt. Szerénységében is kifejezetten nagy mű, s biztos, hogy megmarad és hódítani fog mindig. Nagyon boldoggá tett, hogy ilyesmi született napjainkban. Ha egymagam állnék is szemben ezer más véleménnyel (ami persze nincs így!), még akkor se törődj ez alkalommal másokéval, csak az enyémmel s a vele egyezőkkel: remekmű! Én ismerek efféle Zarándok vándorutakat, s biztos vagyok az ítéletemben. Nehéz volna analizálni, hogy mi is a legsajátosabb hatóeszköz benne. De nagy kedvem volna rá. S meg kell vallanom, nagyon megszerettelek, talán most szerettelek meg igazán. Nem baj ez a ritkafajtájú bók? Szívből gratulálok tehát. Ez a könyv azonnal egyetemes külföldi sikerre is számíthatna. S ezzel áttérek egyéb témára. Itt vagyok, baráti helyen vendég. Én is dolgoztam: a Racine-féle Andromache volt soron, most fejeztem be, én is örülök tehát valaminek, már le is gépeltem, e pillanatban szörnyen fáj a hátam tőle. Pár napig még itt leszek, ebben az én mostani Nyáritytyenemben. A fagyos szenteken mintha túl lennénk. Most szaladt át a tájon egy alapos nyári vihar. De azért meleg maradt. Ajánlom, jöjjetek majd ide, roppant érdekes ez a tó, ez a vidék. Két hete, hogy itt vagyok, hogy itt dolgozom. Most azonban már pihenni fogok még, s aztán, mint mondtam: haza! Esetleg útba ejtem Jánosékat, egy napra. Legkésőbb egy hét múlva otthon leszek. Szeretnélek mielőbb látni. Még egyszer: gratulálok. Kézcsók, üdvözletek. Téged ölellek:
Lőrinc


[Zöld ág: Tamási Áron 1948-ban megjelent regénye.
A Racine-féle Andromache: Jean Racine francia drámaíró (1639–1699) szín¬darabját fordította magyarra Szabó Lőrinc.
Jánosék: Feltehetőleg az akkor Akarattyán lakó Kodolányi Jánosék.]



Kodolányi János – Tamási Áronnak



Akarattya, 1954. március 9.



Kedves Áron,
igen nagy örömet szereztél Hazai tükör című könyved megküldésével s a meleghangú dedikációval. Hálásan köszönöm. Nehéz magányomban erős vigasztalás egy-egy régi barátom vonzódása hozzám, köztük a Tiéd, akit min¬dig igen nagyra értékeltem. Nyomban belemerültem könyved olvasásába s abba a tiszta révületbe, amit a Te szivárványos írásod ad nekem. A Bölcső és Bagolyt már olvastam, valaki kölcsönadta egy hétre, ezt azonban nem tudtam megszerezni. Most megkaptam – s méghozzá örökbe és Tőled.
Kapóra jött éppen tegnap este a Rádióban tett nyilatkozatod. Vájt füllel hallgattam, s nagyon örültem neki. Őszinte volt, igaz és férfias. Hangjával, mértékletességével, önérzetességével tökéletesen egyetértek s gratulálok hozzá. Az igazságban bizakodva feküdtem le tegnap este, s hosszú idő óta aludtam nyugodtan.
Életed folyásáról Szent-Iványi Józsi be szokott számolni, azt hiszem, az enyémről is Neked. Mindazonáltal itt volna az ideje már, hogy személyesen is lássuk egymást. Túl vagyok életem legnehezebb munkáján, soha még ennyire meg nem viselt semmi. Így az önként vállalt keserves rabszolgaságból fölszabadultam, s ha tudnám, mi dolgom van még ez ittvaló életben, megkönnyebbülten lélekzenék. A tavasz azonban bizonyára segít majd rajtam. Csak ne érezném magam oly keservesen egyedül!
Még egyszer és újra: köszönet a könyvért, barátságodért s azért a bátorításért, amit rádiónyilatkozatod adott. Feleségednek csókolom a kezét. Téged a réginél is erősebb barátsággal ölellek.
János


[Hazai tükör: Tamási 1953-ban kiadott regénye.
Bölcső és Bagoly: Ugyancsak 1953-ban jelent meg Tamásinak ez a könyve is.
Túlvagyok életem legnehezebb munkáján: Kodolányi János minden bizonnyal Az égő csipkebokor című, végül is 1957-ben kiadott regényére céloz.]



Kovács László – Tamási Áronnak



Budapest, 1954. május 29.



Kedves Áronkám!
Soha jobbkor nem jöhetett volna a postás utalványoddal és kedves soraiddal. Mert az igazság az, hogy gondok között élünk, s amikor az utalvány jött, ezek a gondok is ki voltak hegyeződve. Köszönjük, hogy gondoltál ránk.
Áronkám! A gondok között való élés, sok betegeskedés, és idegeink megromlása és elfáradása az oka annak is, hogy ígéretünk szerint nem adtunk hírt magunkról. Egy ideig én betegeskedtem, aztán közbe-közbe Suli is, pedig ő sokkal keményebb és hősibb lélek, mint én: fizikailag is, lelkileg is. Naponta olyan fáradtak vagyunk, kedvtelenek, hogy megbújtunk egymás mellett valami házi foglalatossággal, vagy egy-egy könyvvel. Nagyon magunkba zárt életet élünk. A legritkább eset, ha valahova kimozdulunk. Inkább csak tervezgetünk ilyen kimozdulásokat, de aztán mindig a fáradtságunk, kedvtelenségünk győz és otthon maradunk. Így tervezgettük sokszor, hogy veletek összejövünk, de mindig megakadályozott valami. Közben – ezt is meg kell írjam – Bókay János hosszú ideig súlyos beteg volt. Aztán meg Noninak volt tüdőgyulladás-féléje. János aztán állást kapott az evangélikus egyház központi irodájában, idegen nyelvekből fordít, ami egész napi fáradságos munkát kíván tőle.
Pedig igazán sokat és sokszor gondoltunk Rád. Én a könyveidről írni is szerettem volna az egyetlen helyen, ahol erre lehetőségem kínálkozott volna. De aztán megelőzött más, egy majdnem semmitmondó kis megemlékezéssel. Gondolhatod, hogy milyen nagy örömmel és szeretettel olvastam mind a két könyvedet. S addig is, amíg szóval elmondhatnám, annyit e levélben is elárulhatok, hogy a két könyv közül nekem a Bölcső és Bagoly tetszett jobban. Tudod, abban sokkal több meleg, sokkal több szív és bensőség van, mint a másikban. És ez a témájánál fogva természetes is. Úgy éreztem, hogy ez a könyved a legjobb írói formádat képviseli. De azt is természetesnek tartanám, ha Te a másikat jobban szeretnéd, hiszen a mögött több elme-munka, több anyag-összegyűjtés, több művészi erőfeszítés húzódik meg, mint a másiknál, amely nyilván szinte észrevétlenül formálódott és érett meg benned. Egyiket inkább a szíved formálta, a másikat a művészi akarat és formáló képzelet. Az egyik szinte lobog egy el nem múló és mégis meseszerű valóság felett, lírája és belső drámaisága van. A másik sok egyéni színnel elevenít meg egy régi kort, szinte csermelyként kanyarogva át egy zajló és eseményekkel zsúfolt korszakon. – De hát így kapásból nem akarok most: nem is ítéletet, de észrevételeket tenni írói pályád e két jelentős megnyilatkozása felett, csupán kínálkozott ez a levél arra, hogy valamit mégis írjak Neked róla; s kifejezzem azt az örömöt, amit mind a kettőnek elolvasása jelentett számomra. Hátha lesz még az életben alkalmam arra, hogy többet és értelmesebbet is mondhassak róluk. Mindenesetre nagyon örülök annak, amit megfigyelhettem, hogy milyen örömmel fogadták az olvasók a könyveidet. Mind a kettőt. S jó, hogy a kényszerű hallgatás után ilyen szép és magas hangon szólalhattál meg az irodalom mostani többi hangjai felett. Ezt a távolságot szinte nehéz is megmérni, bár az is igaz, hogy én olyan túlságosan sokat nem is igen ismerek a mostani írói termésből, de egynéhány könyvbe azért belekóstolgattam, éppen a javának mondottakból.
Bár lakáskörülményeink nagyon szegényesek, de azért nagyon örülnék, ha Ti jönnétek el hozzánk. Ebből a célból Suli fölhív majd telefonon titeket, hogy megbeszélhesse: mikor. Addig is szeretettel ölelünk mindketten mindkettőtöket.
K. Laci


[Suli: Kádár Ilona – Kovács Lászlónak (1892. dec. 25. – 1963. júl. 2.), az Erdélyi Helikon című folyóirat egykori szerkesztőjének, kritikusnak a felesége.
Bókay János (1892. júl. 16. – 1961. júl. 16.): író, költő.]



Szemlér Ferenc – Tamási Áronnak



Sztálinváros, 1956. április 22.



Kedves Áron!
Nagyon köszönöm, hogy segítettél húgomnak legyőzni depressziós hangulatait – de azért utólag mégis megkérlek: ne vedd rossznéven, ha az ő búbánataival terheltelek!…
Roppantul sajnálom, hogy januárban nem találkozhattunk. Ennek oka azonban pusztán az Igaz Szó szerkesztősége, személyesen Hajdu Győző volt, aki elfelejtette, hogy telefon is van a világon, s hogy Szemlér sokkal kisebb dolgokért is elutazott már Vásárhelyre, mint Tamási Áron vagy Illyés Gyula. Igen nehezen bocsátom meg nekik ezt a feledékenységet. Azzal vigasztalódom, hogy legkésőbb nyár végén mégis találkozunk – feleségestől akkor akarnék kilátogatni Hozzátok.
Csakugyan sokat dolgozom. „Válogatott versek" című, most megjelent kötetemet elküldtem Neked is az itteni könyv-export cégen keresztül. Egyszer talán meg is érkezik.
Örömmel olvasom a lapokban, hogy az Énekes madár Pesten is, vidéken is, rádióban is újra megy. Sok sikert, új sikert kívánok hozzá.
Tompánéra vonatkozó óhajodat teljesítettem. Ti mikor szándékoztok újra hazalátogatni? Akkor pedig vedd fel Te magad azt a telefonkagylót s értesíts ittlétedről. Odamegyek én, még ha az ország másik sarkában is volnátok.
Feleségeddel együtt
Szeretettel ölellek
Szemlér Ferenc


[Sztálinváros: Brassó neve volt egy időben – a második világháború után.
Tompára vonatkozó…: Tompa Miklós ez időben a marosvásárhelyi Székely Színház igazgató-főrendezője volt.
januárban nem találkozhattunk: Tamási 1956 januárjában Erdélyben, Marosvásárhelyt (is) járt, – édesanyja temetésére jött haza, Farkaslakára.]



Kós Károly – Tamási Áronnak



Kolozsvár, 1956. május 23.



Kedves Jó Áronom!
Megkaptam volt leveledet és olyan jó volt olvasnom, hogy – megfájdult bele a szívem. Mint ahogy megfájdul mindig, ha ma az öreg Kalotaszegi hegyek között járok, ahonnan a sors úgy kivert engem; ha öreg magyarok száján kiszakad a szó: „emlékszik, mérnök úr, hogy 19…-ben…", vagy ha néha álmomban szegény, régen porladó édesanyám halk hangját hallom, ahogy varrás közben régen elfelejtett, divatja múlt dalokat énekelget magának.
Tavalyelőtt temettük el itt az utolsó embert, akivel valaha együtt koptattam Apáczai Csere János öreg kollégiumának padjait. Tavaly utolsó építészkollégámat, akivel együtt járunk egykor a József-műegyetemet és együtt álmodoztunk és tervezgettünk gyönyörű szép dolgokról és az eljövendő szépséges életről. A télen rajzoltam szegény Gaál Gábor barátunk síremlékét, akivel annyit verekedtem, hogy melyikünk elgondolása szerint volna megvalósítható dolgozó népünk szebb és jobb élete. És éppen most, itt az asztalomon a rajztábla, amelyiken fejfát rajzolok egy később kalotaszegi pap sírjára, akivel 1919-ben sok éccakán keresztül sirattuk titokban közös nagy halottunkat, akit akkoriban temetett ez az iszonyatos világ.
Az utóbbi esztendőkben sok halottnak kellett síremléket rajzolnom, Áron. De ez a munka a közeljövőben már nagyon meg fog apadni: nem lesz már, aki meghalljon kortársaim közül, elfogynak az én korosztályombeliek. Az az együttes, amelyikkel együtt léptem az Élet nagy színpadára, már régen eljátszotta a maga színjátékát, amit a Sors számára kijelölt volt; a darab is, amit valamikor szépnek és igaznak hittünk, anachronizmus lett, divatját múlta, lekerült a műsorról. A régi társulatból, aki még él, régen nem játszik már, s aki játszik, az is csak néha statiszta ma, vagy legfeljebb kegyelemből kap címszerepeket.
A régi színpadon új együttes játszik, új darabot, új díszletekkel, új kosztümökben, új szöveggel, új közönségnek. S én már a szöveget is alig értem, a szépségüket nem látom szépnek, igazságait igazságnak nem tudom vállalni, sem örömüket a magam örömének, sem sírásukat a magam sírásának.
Valami hiba van itt, s az valószínűleg bennem van.
Felteszem magamnak sokszor a nehéz kérdést: volt-e értelme annak, amit egy életen át csináltam és csináltunk még néhányan hittel, jóakarattal, munkával, maradt-é bár egy kicsi élő csíra abból a hitből, reménységből és akaraterőből, amit az emberek lelkébe igyekeztünk beépíteni annak idején, amiért annyit marcangoltuk magunkat és másokat, amiért imádkoztunk és átkozódtunk mi és velünk azok is, akik ma már csak néma porszemei ennek a szegény, áldott és átkozott Transzilvániának.
Látod-látod, édes Áron, hová futtatta el pennámat ez az én öreg, megfáradt, árva fejem. De ez csak azért van, mert éppen mostanában sokszor kellett és kell hátranéznem, ami pedig nem volt szokásom és nem is okos dolog. De síremlékeket, fejfákat tervezek. Jókor vagy Te is, mert mostanában kaptam meg és olvastam a Bölcső és Bagoly című könyvedet, s az is visszafordította fejemet a múltba. Ráadásul a minisztérium is oka, aki arra szólított fel nemrégen, hogy írjam meg számára építési életmunkám pontos történetét, a miértekkel és hogyanokkal együtt. Tehát akár akarom, akár nem, vissza kellett néznem múltamba.
De hiszen Te is ezt csináltad, amikor a Bölcső és Bagolyt elgondoltad és megírtad. S bizonyos, hogy ez a visszanézés megfájdította a Te szívedet is, pedig Te nem vagy 72 esztendős.
De most már elég ebből a morfondírozásból. Künn süt az áldott nap, virágzik a májusi sétatéren a gesztenyefa, és csupa illat a levegő a Rákóczi úton. S arra gondolok, hogy a nyáron ide jössz Te s még néhány amolyan igazi ember, akivel nekünk ma jó találkoznunk.
Mert lásd, a 22 esztendőben, ami elmúlt, másképpen volt és másképpen is kellett lennie. Akkor mi jártunk innen és az az érzésem, hogy nem üres tarisznyával (de lehet, hogy ebben nincs igazam). Ma, azt hiszem, fordítva kellene csinálni. Te nektek kell ide hozzánk jönnötök, és hoznotok kell ide nekünk: biztonságot, hitet, jó szót, tiszta levegőt, és vinnetek kell innen odaki: a mi valóságunk tiszta meglátását. Ezért jó, ha jöttök és ezért kell jönnötök.
Egyébként én jól vagyok, panaszom nincsen. Egészséges vagyok és minden vérbeli hozzámtartozó él, egészséges és itt van, körülöttem és mellettem. S békességben, szeretetben élünk és egyetértésben vállaljuk az életmunkát, akit a Sors reánk kiosztott. A Magunk módja szerint dolgozunk, építünk, alkotunk. Szolgáljuk az igazságot, az emberséget, a szépséget, gyűlöljük a hazugságot, képmutatást, gyávaságot és árulást. És hiszünk a szebb, jobb jövendőben.
Nagy áldás ez rajtam, hogy ilyen gyermekeim vannak. Akkora, hogy szinte félek dicsekedni vele…
Kovács Laciékról van két esztendeje, hogy semmit sem tudok. Egy időben elvesztettem a címét és nem válaszoltam egy levelére. Aztán a húgával találkoztam, megtudtam a címét, írtam is, de szó választ nem kaptam. Most megint írok neki annál inkább, mert nemrégen pesti fiatal barátaimtól nem éppen jó híreket kaptam felőle.
A régiek közül Bartalis János és Szentimrei vannak itt élők. Szentimrei nagyon beteg, súlyos szívasztmája van. De még tanít Vásárhelyt, mert a 40–44 éves katonatiszti szolgálatának terhével nem tudja megkapni az állami nyugdíjat. De talán segít rajta valamelyes kegyelem, mert mostanában igen-igen megvonalasodott.
Bartalis évekig nagy nyomorúságban élt. Tavaly óta javult a helyzete, és talán hamarosan egészen rendbe jön anyagilag.
A vásárhelyi régiekről, Kemény Jánosról, Molter Károlyról bizonyára többet tudsz, mint én; megvannak és ki-ki olyan, amilyen a múltban is volt.
Tompa Lászlóról szót se írok, mert azzal találkoztál mostanában. Annyit tudok, hogy azóta is jól, nyugodtan, gond nélkül él.
Lám, be is számoltam nagyjában Neked. Ha eljössz hozzánk, ahogy ígérted, úgy itt jó lesz találkoznod egykori kortársaid közül László Dezsővel, Mikó Imrével, Nagy Gézával, Jancsó Bélával is. A maguk helyét derekasan állják.
De nem akarok tanácsokat adni, nem is illik, nem is való. Csak kicsúszott a számon és leírtam, ha talán nem is kellett volna.
Most pedig kívánok tiszta szívvel, őszinte szeretettel elsősorban is egészséget Neked és ismeretlenül is feleségednek. És végül hálásan köszönöm leveledet.
Szeretettel ölel öreg barátod és testvéred
Kós Károly


[Apáczai Csere János öreg kollégiuma: A kolozsvári Református Kollégium, ahol Kós Károly is diákoskodott egykoron.
Gaál Gábor barátunk síremlékét…: Az 1954. március 8-án Kolozsvárt elhunyt Gaál Gábor sírja a Házsongárdi temetőben.
Kovács Laciék: Kovács Lászlóék.
Szentimrei: Szentimrei Jenő.]



Farkas Ferenc – Tamási Áronnak



Budapest, 1956. október 8.



Kedves Áron!
Közvetve értesültem arról, hogy még egy darab ideig otthon maradtok, ezért kereslek meg az alábbi kérdéssel.
Illyés Gyula, Veres Péter, Kodolányi János, Sinka István, Szabó Pál, Szabó Lőrinc, Reményik Zsigmond, Tersánszky J. Jenő, Féja Géza, Németh László és a Te szerkesztő bizottságod alatt álló, 2 hetenként megjelenő irodalmi folyóiratot akarunk megjelentetni. A folyóirat címe: „Írás". A kiadással járó bajokat és gondokat Püski Sándor vállalja, a szerkesztéséért én volnék felelős. Tizenegyetek közül tíz magáénak vallotta már a leendő folyóirat ügyét. Mivel a miniszterelnökséghez való lap-engedély kérés előtt állunk, ezúton kérdezem meg, hogy Te vállalod-e a munkaközösségben és szerkesztőbizottságban való részvételt. A nevek feleslegessé teszik, hogy programot adjunk. Röviden és tömören: magyar irodalmat akarunk csinálni olyan módon, hogy ki-ki adhassa őszintén és becsületesen saját magát. Annyira biztosak vagyunk állásfoglalásodban, hogy levelemet csak formaságok és az ildomosság szempontjából kell megírnom.
Arra kérlek, hogy levelemre távirati választ adjál, amelyben állásfoglalásod közlése mellett adj nekem felhatalmazást, hogy a miniszterelnökséghez adandó beadványon nevedet helyetted aláírhassam.
Magam is 6 hét óta készülök hazamenni. Hogy erre még nem került sor s hogy hazai földön nem találkozhattunk, annak egyik oka éppen az „Írás". Ha írsz, írd meg, hogy meddig maradsz lent, mert én úgy számítom, hogy október második felében Vásárhelyt leszek. Ha addig nem jönnétek vissza, úgy ott keresek módot, hogy erről a témáról bővebben elbeszélgethessünk.
Alizka kezét csókolom, Téged régi baráti szeretettel ölellek
Farkas Ferenc


[„Írás": A magyar népi írók 1956 őszén tervezett, ilyen című folyóirata soha nem jelent meg.
Alizka: Basilides Alíz – Tamási harmadik felesége.]



Németh László levele – Tamási Áronnak



[Budapest], 1956. november 26.



Kedves Áron!
A napokban vidékre utazom. Előtte szeretném lejegyezni néhány közös kérdésben az álláspontomat.
1. Az Írószövetségnek érzésem szerint éppúgy mint az egyes írónak is, ma okosabb hallgatnia. Ha szól, a körülmények nyomása könnyen nem kívánatos szerepbe szorítja. A Szövetség utolsó kiáltványában (ha tekintetbe vesszük a helyzetet, amiben keletkezett) nem találok különösebb kivetnivalót, mégis felháborodást keltett. S úgy látszik, a felháborodóknak van némi igazuk, mert a kormány sok ezer példányban terjeszti. A kiáltványok ideje szerintem elmúlik, az írók hallgassanak és szenvedjék el, amit a nemzet életében vitt szerepük miatt el kell szenvedniük. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy bajbajutott társaikért ki ne álljanak. De erre is nyomósabbnak tartom az új Értelmiségi Tanácsot, amely – hallom – megalakult: Kodály az elnökséget elvállalta s Keresztury kitűnően képvisel bennünket. Részvételünket ebben a Tanácsban erősíteni kell, úgy, hogy eztán ez legyen a szócsövünk, s kapcsunk a munkásság felé.
2. A parlamentarizmust levitézlett képződménynek tartom: Európa politikai pusztulásának egyik okát látom benne. A mi pártjaink 45–48 közti szerepe különösen szégyenletes volt: október 23. után már néhány nap alatt utálatos bűz csapott ki a föltámadt tetemeikből. Szimbolikusnak érzem, hogy a Paraszt Pártba is egy olyan ember vitt be frissen szerzett pártautón, aki már 12 évvel ezelőtt is klinikát viselt elmebeteg volt, s az autóban mondott szavaiból láttam, hogy baja azóta csak fokozódott. Tiltakoztam is, hogy az irányító testület tagjai közé bevettek s csak a reflexszerűen működő nemzedék-ösztön meg a cikkíró-szándék bírt rá, hogy hallgatagon belenyugodjak. De most nektek is azt ajánlom, ne dolgozzatok tovább, legalábbis ti írók, párt gyanánt. Eltekintve attól, hogy a párt beszennyezett fogalom, amelyről értelmiség, munkásság hallani sem akar, – párt is csak mint koalíciós párt maradhat fent (s az súlyos, íróhoz nem illő megalkuvást jelent) vagy mint illegitim párt, amit abban a pillanatban elnyomnak. Ha politikus barátainkban ott él a tevékenység láza, segítsék létrejönni a Parasztszövetséget, a falusi paraszt tanácsokat, ezeknek nemléte valóban súlyos hiány a forradalmi szervek frontján. Az persze más kérdés, hogy a Petőfi Párt mint párt, egyszerűen elalszik-e, bevárja feloszlatása botrányát, vagy maga mondja ki, hogy a mostani körülmények közt nem működhet, s a hozzá húzó vidéki csoportoknak paraszt tanácsok alakítását ajánlja.
3. De akár folytatják, akár nem, a Paraszt Párt működését, óvlak titeket az írók presztizsére alapított túlzott akcióktól. Ez a pesztizs nem olyan nagy, mint hisszük – a Kormányzó Tanács terve pl. a munkásokban nagy megütközést keltett. Isteni szerencse, hogy csak tervezetként adtátok elő s nem „államcsíny"-szerűen deklaráltátok. Macskaköröm közé teszem a szót, annyira nevetségessé tettük volna e senkivel meg nem beszélt, semmiféle erőre nem támaszkodó, levegőbe puffantott deklarációval magunkat. A tojás-kiáltványról sem mondhatok több jót: remélem, sikerült lebeszélni róla a kitalálóját. Ilyen időkben, érzésem szerint hallgatásra, és elszenvedés készségére s a megmaradt erők csendes sündisznóállásba zárására van szükség. Erre tér át imponáló erejével a munkásság is, mi se handabandázzunk hát, hanem zárkózzunk fel mellé, s érjük be a képzett támogató szerepével.
4. Kétségtelen, hogy a Kádár-kormány vállalta, hogy ő hozta be az oroszokat, olyan percben, amikor a nyugalom teljesen helyreállt. Ez lehetetlenné teszi, hogy támogassuk. De azért vegyük tekintetbe valódi szerepét is. Az oroszokat nem hívta be, azok rakták oda s ha nem akarta egy Rákosi-kormánynak átengedni az országot, vállalnia kellett a hatalmat. Azóta is adja, golyószóróval a hátában, a kacsintó jeleket: nyilvánvaló például, hogy nem szovjet, hanem jugoszláv politikát próbál folytatni, ami miatt, ha meg nem tér, el is kergetik előbb-utóbb. Ha románok vagy csehek lennénk, rögtön tudnánk, milyen álláspontot kell elfoglalni egy ilyen kormánnyal szemben: mennyire támadni, szorongatni s mennyire pajzsul használni, sötétebb erők ellen. Egyik barátunk szavaiból azt látom, hogy bennünk nincs meg ez az érzék, s ha rajta álna, vállalná e kormány elsöpréséért a felelősséget, megkímélve az oroszokat a harmadik beavatkozás botrányától. A munkások ösztöne, úgy látom, ebben is egészségesebb.
5. Mindez az életen rég kívülálló, a kötelesség-érzet megmaradt reflexeitől visszarángatott ember észrevétele, aki gondolataiért sajnos nem tud fizikumával, jelenlétével, tanácskozókészségével is helytállni. A tanácsra egyetlen jogcíme, hogy sorsotokban – ha így fordul – osztozni fog s akar.
Szeretettel
Németh László


[Kodály: Kodály Zoltán
Keresztury: Keresztury Dezső.]






Veres Péter – Tamási Áronnak



Budapest, 1956. december 8-án



Kedves Áron!
Több jelből úgy érzem, hogy elégedetlen vagy elnöki működésemmel. Megvallom neked: sokszor én is.
Miért?
Azért, mert az irodalmi egység, amelyről te beszéltél s ami akkor is inkább látszat volt, mint valóság, kezd felbomlani. Az az anarchia, amely ezt a szerencsétlen népet – nemzetet tépi-cibálja, az Írószövetségbe, sőt az Elnökségbe is beszivárog. Írótársaink között túl sok az olyan ember, aki hős szeretne lenni, de ugyanakkor rettenetesen fél az esetleges következményektől.
Ez érthető. Az indokai is érthetők, de hiába, forradalmat vezetni, vagy abban élen járni nem lehet az írói sérthetetlenség pajzsa mögül. Ezt a világ semmiféle kormányzata nem tűri. Nem az a kérdés, igaza van-e az ilyen kormánynak, mert ez ténykérdés. Minden hatalmi szervezet azt akarja, hogy ha igazság nincs is, de igaza legyen, vagyis az akaratát keresztülvigye. Lehet, hogy belebukik, de míg hatalmon van, így cselekszik. És aki utána jön – esetleg más programból kiindulva, ugyanígy fog cselekedni.
De ne elmélkedjünk, maradjunk a magunk dolgánál. Én úgy érzem, az Elnökségben nem mindig uralkodik az a teljes őszinteség, ami kívánatos volna. A túlzó javaslatok, sőt a képtelen ötletek ellen, az emberek, rajtad kívül, alig mernek felszólalni. (Legutóbb már Háy Gyula, sőt – nagy meglepetésre – Kassák Lajos is felszólalt és ez fontos jel!) Mit lehet itt tenni? Vagy mit tehetek én? Próbálom a káoszt – félretéve a saját egyéni véleményemet –, próbálom a zűrzavart egységgé formálni. Csak annyira, hogy legalább kívülről az egység látszatát adja. Ez nagyon nehéz és kínos erőlködés, egyrészt mert természetem ellen való, másrészt mert ha nem a saját véleményemet kell képviselni, akkor elveszítem a biztonságomat, és hibákat követek el, avagy éppen ostobául szólok. Én egyéni vélemények nélkül nem vagyok én, mint ahogy enélkül te se volnál Tamási Áron. Nos rettenetesen nehéz dolog nékünk és a hozzánk hasonlóknak diplomatáskodni is, de „vezérkedni" is egy magunkfajta emberekből álló gyülekezet nevében. Pláne, ha annak a gyülekezetnek elég sok embere ráadásul még elnyűtt idegbeteg is.
Egyebek közt ezért nincsenek és soha nem is lesznek sehol, még az ú. n. „szabad világ"-ban sem jól működő írószövetségek.
Mindezt persze te is tudod s csak azért mondom el, hogy értsd meg, miért tartok felesleges túlbuzgóságnak minden olyan ténykedést, aminek előre látod a hiábavalóságát és a kudarcát. Nem pesszimizmus ez, csak realizmus, míg ha sokan gyávaságnak vagy kényelemszeretetnek avagy éppen bebiztosításnak minősítik is. Én nem hunyhatom be a szemem a fölött az egyszerű tény fölött, hogy amikor baj van, akkor az Elnökség 30 tagjából jó, ha 10–15 megjelenik. Ezt is megértem. Ismerem én is az író-természetet – részben magam is! –, ismerem azt a lelkiállapotot, amikor az ember halálos fáradsággal és lelki csömörrel azt mondja: – hagyj minden politizálást és közéleti buzgólkodást a fenébe, az írónak egyetlen igazi dolga az írás, még hős is csak ebben lehet, hacsak nem kerül a Petőfi helyzetébe, amikor természetesen helyt kell állnia még az élete árán is.
De ha ez így van – és én úgy látom, így van –, akkor nekem és nekünk, mostani kézi-vezetőknek nemcsak a hősi hangulatokat, hanem a másmilyeneket is számításba kell venni. Mivel pedig a külső valóságot, a fegyveres valóságot és a világpolitikai valóságot, Magyarország magárahagyatottságát úgy sem változtathatjuk meg, a jövőre is gondolnunk kell. A jövőre, amely megint olyan lesz, vagy olyan lehet, hogy a magyarságnak megint nem lesz egyebe, mint az irodalma. A magyar szellem folytonosságát minden körülmények között fenn kell tartani. Ehhez sokkal jobb fegyver most a passzív rezisztencia, mint a fejetlen túlbuzgóság, avagy a semmibe vezető anarchisztikus ide-oda kapkodás. Már elmondtam a múltkor: inkább mondjuk ki, hogy nem ismerünk el semmit és húzódjunk be a nemzet közepébe, viseljük annak a sorsát, mintsem kapkodjunk ide-oda, egyszer vak bátorsággal, máskor köntörfalazó meghunyászkodással.
Na már most, ha én mint elnök nem képviselhetem ezt a véleményemet, hanem az Írószövetség kaotikus véleményét kellene tiszta formába hozni, akkor az vagy sikerül, vagy nem.
És megmondom neked – szükség esetén másnak is –, hogy ha én például illegális forradalmi munkára szánnám magamat, semmi esetre se húzódnék az Írószövetség sérthetetlenségi pajzsa mögé, mert tudom, hogy a tagság túlnyomó többsége nem forradalmárokból, hanem a mindenkori széljáráshoz igazodó jámbor vagy kevésbé jámbor – mert irigy és gyűlölködő, de nem harcos – kispolgárokból, művek híján felszínen maradásból élő literátorokból és a legjobb esetben olyan anarchista entellektüelekből tevődik össze, akik sohase tudják ma, hogy mit fognak gondolni – csak gondolni és nem cselekedni! – holnap. Nos, próbálj egy ilyen közösségben talpon álló vezető lenni! És egyúttal demokratikusan, a többséghez igazodni?
Ha engem ezért gyávasággal vádolnak, hát istenem, ezt is elviselem, mert tudom, hogy – sajnos – a történelem engem igazol, mint Reményik Sándort, az „ahogy lehet" költőjét, az erdélyi történelem. Legfeljebb neked elmondom, amit Gyulának már mondtam: ma megdögleni egy magunkfajta írónak olyan belépőjegy a halhatatlanságba, amilyen ritkán adódik egy-egy nép történetében. Még a tragédiákban bővelkedő magyar nép történetében is.
Miért írom én ezt levélben? Azért, mert az örökös hajsza miatt még mindig nem ülhettünk össze, hogy átbeszélgessük közös dolgainkat. Azelőtt ritkán találkoztunk és kevéssé ismerjük egymást logikáját. Már pedig minden igazi írónak saját gondolatvilága és saját pszichéje van, abból pedig egy sajátos logika és cselekvésmód következik. Ezen változtatni aligha lehet, de jó tudni és tudomásul venni. Én azért tudtam megöregedni íróbarátaimmal való haragok nélkül, mert ezt még irodalmi gyermekkoromtól kezdve (ami nálam persze a 40 éves kort jelenti) tudomásul vettem. No egyszóval a jövő hét valamely napján jó volna, ha vagy nálad, vagy nálam összeülnénk egy kicsit. Majd én foglak keresni, mert nekem telefonon nem lehet beszélni.
Addig is szeretettel köszönt
Péter
U. I.: Még valamit! Ha azt hinnéd, hogy az elnökségi üléseken történt beszédekről, javaslatokról és állásfoglalásokról a hatalom nem tudhat, akkor nagyon tévednél. Akkor nem ismernéd eléggé a „konspirátos" és „mozgalmi" gyakorlatot. Az önbiztosítás és egymást biztosítás technikájában mi naiv népi írók ügyetlenek és tájékozatlanok vagyunk, de én legalább tudom, hogy ez: van. És ez is meghatározza az én magatartásomat.
Mellesleg ehhez nem is kell, hogy kifejezetten árulkodásra gondoljunk. Elvezet ehhez a puszta közlékenységi inger, a kávéházban formálódott fecsegő-stílus is. Én ez ellen a hatalom felé való nyílt elmondással szoktam védekezni. Ez vezetett ösztönszerűen a számodra oly kellemetlen ízű elszóláshoz is.
Még egy u. i. Addig is, míg találkozunk, eszembe jut, hogy neked nem lehet rokonszenves az, hogy én a marxistákkal a saját nyelvükön a saját mozgalmi észjárásukon próbálok néha beszélni. Erről sajnos nem tehetek. Én a szocialista mozgalomban nőttem fel, ismerem az ottani logikát és az ottani stílust. Ma is szocialista vagyok, de a szó legteljesebben demokratikus és nemzeti értelmében. Én értem őket, ők nem értenek engem, én tehát megpróbálom írásban és szóban is – csak alkalomadtán és nem programszerűleg – a saját nyelvükön is megérteni a mi magasabb igazságainkat: a nemzetben való gondolkodást. Nagyon nehéz kérdés, gondolj csak a mai pártnyilatkozat hangjára és logikájára. De arra is, hogy emögött emberek és fegyverek, sőt világerők vannak.
Most már csakugyan elég a magyarázatból. Ha te, vagy bárki más e mögött a kétnyelvűség mögött kétszínűséget éreznél, hát Istenek! elviselem azt is.


[Több jelből úgy érzem, hogy elégedetlen vagy elnöki működésemmel: Veres Péter 1956 őszén a Magyar Írók Szövetségének elnöke volt.
amit Gyulának már mondtam: Illyés Gyulának.]



Sütő András – Tamási Áronnak



Marosvásárhely, 1957. május 5-én



Kedves Áron bátyám,
Ama jókívánsággal kezdem e levélkét, hogy találna téged jó egészségben, alkotókedvben és hasonlóképpen kedves feleségedet is. Amikor itt jártatok, nem gondoltuk volna, hogy oly tragikus napok következnek, s azt sem, hogy az irodalmi életben annyi mindent újból kell kezdeni.
Mi itten úgy tudjuk, hogy rendületlenül dolgozol, s őszinte örömünkre szolgál a magyar rádiónak minden rád vonatkozó híradása. Ami bennünket illet, mi is dolgozunk, az eredményből aztán az idő majd kiválogatja a legjobbakat.
Egyebek között most a romániai magyar írók Irodalmi Évkönyvét szerkesztjük, s meg szeretném lepni itteni olvasóidat egy új írásoddal, novelláddal, vagy regényrészleteddel. Nem kell taglalnom, hogy neved mit jelentene ebben az évkönyvben, melyet úgy próbálok megszerkeszteni, hogy magyarok s székelyek napok alatt megvásárolják. Hogy hivatalos szóval éljek, felkérlek hát s egyben meg is kérlek: küldj nekünk valamit. Megtisztelnél vele. Nem hozom most fel indokul, hogy amíg a megbolygatott élet a magyar folyóiratok tekintetében is rendbejön, az Irodalmi Évkönyv hézagpótló lehet. Remélem, az is lesz, ha nem utasítod vissza kérésemet.
Egyebekkel most nem zavarlak, nem lopom idődet. Összes itteni barátaid és tisztelőid üdvözletét küldöm s kedves feleségednek is népes családom jókívánságait.
Sütő András


[ Irodalmi Évkönyv: Tamási 1957. július 10-én Sütő Andrásnak egyebek között így válaszolt: „Majdnem két hónapig nem voltam itthon. Amikor sürgönyöd megérkezett, mindjárt választottam egy elbeszélést. Ezt mellékelten az Irodalmi Évkönyv számára küldöm is. Hát természetesen nem tudom, hogy mi lesz a könyvben, de reád bízom magam. Én már olyan sokat adtam azért, amit szellemi tisztességnek tartok, hogy nem könnyen közlök írást. Jelen vonatkozásban még külön aggályaim is vannak, melyeket azonban a Te személyed nagyban enyhít. Aggályaimat két jelenség táplálja. Egyik az, hogy már három könyvem romániai magyar nyelvű kiadására van szerződésem, a három közül kettőre már legalább két éve. S ezek mai napig nem jelentek meg. A másik a két háború közötti irodalom újjáértékelési folyamata, mely szerintem rosszul indult és rosszul halad. Kár, mert amit újjáértékeltek, azt majd ismét újra kell értékelni."A tervezett könyv soha nem készült el; Sütő időközben visszalépett a szerkesztésétől. Ezt megelőzően, 1956 végén, a bukaresti Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónál napvilágot látott az 1957-es Irodalmi évkönyv, Dimény István, Kocziány László, Lőrinczi László, Marosi Péter és Szász János volt a szerkesztője. Ebben egyetlen magyarországi író kapott helyet: Illyés Gyula – Erdélyben című, 1956 januárjában írt versével.]



Szántó György – Tamási Áronnak



Budapest, 1957. június 10.



Kedves Áron!
E levelemnek kettős célja van. 1. Sz. Gy. nevű olvasód akar neked öreg fejjel hálás köszönetet mondani azért a sok szép és derűs óráért, amelyeket regényeiddel, novelláiddal és drámáiddal szereztél neki és Adél nevű feleségének.
2. Sz. Gy. író akarja letörleszteni egy régi tartozását azzal, hogy most, sok év múltán bocsánatot kér tőled egy helytelen és igaztalan véleményért, amelyet egykor Ábelről alkotott magának, sőt éretlen fejjel meg is jelentetett az Erdélyi Helikonban.
Annak az volt a summája, hogy a székely sorsot korántsem vetíti ki az Ábel olyan bensőségesen, mint a Szűzmáriás Királyfi, mert sokkal inkább a játékos góbéság felé hajlik, mintsem egy igen nehéz sorsú nép küzdelmes múltját és jelenét adhatná vissza.
Nos, ez egyszerűen nem igaz. Örökbecsű műve ez a székely léleknek és magyar irodalomnak. És éppen azzal, hogy játékos humora szövi át aranyfonállal egy nép nehéz és küzdelmes sorsát, amelyet egyetlen szóval sem említesz, mégis ott él a Hármaskönyv minden sorában. És annak mély gondolatait, bölcs szavait futtatja be a derűvel, ezzel az isteni adománnyal.
Nem röstellem bevallani, hogy meg kellett öregednem ennek a megértéséhez és átérzéséhez. Mert ugyanígy voltam Mozarttal, akit gyermekkorom óta könnyednek, játszinak és felületesnek tartottam.
Csak néhány éve, hogy másként vélekedek róla, hogy öregségemnek legszebb és legboldogabb óráit ő adja és talán éppen örökbecsű mély gondolatainak csillogó humorú átfestésével.
Hogy egy rangba helyezlek vele és éppen az Ábel második olvasása közben, ezzel mindent megmondtam.
És hogy benned egy székely Mozart születhetett, ez mutatja annak a népnek a zsenialitását, hiszen ő az egész világé, és hiszem, hogy te is az leszel.
Tudom, nem helyénvaló itt az ilyen meghatározás, hiszen te sohasem gondolkoztál zenében, talán bizonyos fokig idegen is számodra a zene világa. Én azonban gyermekkorom óta zenében is gondolkoztam, főleg éreztem. És ha azt kell mondanom, hogy műveid összessége keleti lelkünk legcsodálatosabb muzsikája, ezt azért teszem, mert nem tudom magam másként kifejezni.
Szerető szívvel írom ezeket a sorokat, ezért bízom abban, hogy meg is fogod érteni kései mondanivalómat.
Adjon isten néked erőt, egészséget.
Gyurka és Adél


[Adél: Szántó György felesége.]



Domokos Mátyás – Tamási Áronnak



Budapest, 1957. jún. 26.



Kedves Áron!
Leveledet és a kéziratot megkaptam: Illés Bandival mindent megbeszéltem. Ő megnyugtatott, hogy semmi esetre sem fogunk terjedelmi okokból novellákat kihagyni a kötetből. A rajzolóművész is meg fogja rajzolni a kívánságod szerinti bakkecske-fejet. Sajnos a központozás tekintetében – vesszőzés stb. – nem térhetünk el az új helyesírási szabályzattól, mert ennek végrehajtását egy minisztertanácsi határozat a nyomdák számára kötelezővé tette, még akkor is, ha a kiadó a kéziratban nem hajtaná végre.
Az első kötet címe a Hajnali madár lesz? Egyébként van annyi időnk, hogy ezekről a dolgokról személyesen is beszélgethessünk a jövő hónap elején, ha már Pesten leszel.
Szeretettel üdvözöl:
Domokos Mátyás


[Illés Bandi: Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, akinek munkatársa volt Domokos Mátyás.
Hajnali madár: 1958-ban nem Hajnali madár, hanem végül is Világ és holdvilág címmel jelent meg Tamásinak novelláskönyve a Szépirodalmi Könyvkiadónál.]



Jankovich Ferenc – Tamási Áronnak



Kedves Áronka,
felháborodottan olvastam végig azt az aljas piszkosságot, amit a „Népszabadságban" elkövettek ellened. Hasonlóul bántak velem is a múltkor, az „Új Írás" nevű béka-kuruttyolóban. Neked legalább most elmondom, hogy már a legelső számuk óta kallódik ott náluk 2–3 versem, s azóta folyton alkudozni akartak velem, de én kikötöttem, csak akkor jöhet a Világnéző is, ha amazokat is vele együtt leadják (t. i. több oldalnyi verset kértek). Erre most, több mint fél év múltán önkényesen leközölték csak ezt s ugyanazon számban egy aljas szándéktól vezérelt cikket adresszáltak ellenem. Szép kis irodalmi becsület a nálunk sokkal öregebb és fáradtabb és kiábrándultabb „fiataloknál"! De ez még kevésbé bosszantott fel, mint ennek a kis irodalmi sírásó pribéknek eme nagyképű orcátlankodása Te körülötted! Mit írt ez a senki, hogy ilyen fennhéjázva mer beszélni? Kicsoda Bokor László az irodalomban? Lám-lám, ez ma a tónus és a hivatalos „irodalomtörténészi" tendencia; s az efféle fickók, bizony, Bóka és szégyen-gyalázat: Sőtér tanítványai és körömszorító segédei a fórumokon és egyetemen. S figyeled? Ezek a szerencsétlen kis kritika-írók már alig győzik kivárni, hogy meghaljon az a valamirevaló író, akiről ők sírméretet vesznek. Még él, sőt virágában van, de már múlt időben írnak róla, mintha nem élne s erényeit is múlt időben sorolják fel, mintha elevenen földelnék el. S kik azok, akik ilyen undok bogarakkal futtatják teli az életet?… Dicső „irodalomtörténészeink" hasonló temetési tendenciákkal ügyeskednek hát az élő irodalom körül; mert hiszen hullapreparátoroknak készültek, másképp hogy tudnának a dolgukhoz állni?
Áronkám, mindez kibuggyant belőlem; habár tudom, Neked sincs szükséged ilyenekkel szemben vigasztalásra. Nem is annak szántam. Napokban találkoztam E. Béláékkal, tőlük hallottam Rólad híreket. Azt a marhaságot, ami akkor (az írószöv. alakulásakor!) történt köztünk a New York ebédlőasztalánál, verjük ki a fejünkből, azt ajánlom. Részemről a múlté már. Én ugyan na¬gyon megjegyeztem akkor, de Te talán nem is tudod már – s ha igen, akkor nem értem, nem érthetem, miért tettél úgy utóbb, mintha nem tudnád: akármilyen góbé is vagy, Áronka, de én azért mindig igazi, őszinte barátnak ismertelek Téged s most is annak reméllek, amikor ezt a félreértést tisztáznunk kell.
Vasárnap lesz a szüret Badacsonyban; ha visszajöttem, szívesen találkozom Veled, ha Néked is úgy tetszik, hogy sok mindenről beszéljünk.
Addig is, a régi barátsággal köszönt
[Jankovich Ferenc]


Budapest, 1961. szept. 19.



[ „Új Írás": 1961 és 1991 között megjelenő irodalmi és kritikai folyóirat.
Bokor László: (1927. márc. 24. – 1979. máj. 17.): irodalomtörténész, kritikus.
Bóka László (1910. júl. 19. – 1964. nov. 1.): költő, irodalomtörténész.
Sőtér István (1913. jún. 1. – 1988. okt. 7.): író, irodalomtörténész.]


Juhász Ferenc – Tamási Áronnak



Budapest, 1961. november 2.



Kedves Áron!
Megkaptam leveledet – és nagyon köszönöm! Te volnál-e az a férfi, holdvilág-sörényű erdélyi kan, fenyőfa-zergés, zenebona-vérű pegazus-csődör, aki félnél a csillag-színű szüzektől, angyalok vérétől, bújik zárt combjától, mint a bontatlan ágytól? Ne mondd, hogy szívedbe beköltözött a békesség, – mert sírni kezdek és átkozódom! Legalább Te ne mondd! Mert én néha úgy félek a szűz papirostól és az irgalmas-ősű, virágzó mellű gondolatoktól, mint a népmese ördöge a Tündérkisasszonytól, mint a Halál a Halhatatlanság-asszony fönséges keze-intésétől! Mint Assisi Szent Ferenc a Hegyen-ülő-Bujától, az alkonyat-hajú Szörnyetegtől!
Sajnálom, hogy az utóbbi időben oly keveset voltunk együtt, hisz mindig nagyon hiányoztál – s ezért is örültem annyira szombati levelednek. Ezekben a zaklatott, ideges és történelmi-gyónásos napokban a legtöbb, amit kaphatunk, a baráti szó, a nagyon-várt és nagyon-becsült testvér-üzenet, a tiszta szó a számontartott kevesektől, mert így újra-tudja az ember, amit oly nehezen akar elhinni: hogy nincs egészen egyedül, magányosan, zordan, jégsziklák csontra-fújásában, kétségbeesetten, neurotikusan, magába-húzódva, mint nyál-födelű mészkoporsóban a csigabiga.
Örülök – és remélem –, hogy dolgozol, és szívesen olvasnám már új íráso¬dat, mint mindig, hiszen erőt, hitet sugároznak soraid, mint a nagy széles, szikla vár, üvöltő éjszakában valami messzi emberi fény, kényszerítenek a leroskadás, megakadás, szájjal a boldog-közönyös, drága földbe-ásás helyett a tovább-útra, a fegyelemre, és a szeretetre. Megvallom már, hogy ifjúságom kölyök-indulatára, vihart-vágyó szárnyaira, kezdet-gomolyságom formátlanságára milyen hatással voltak műveid: – tanítás voltak és biztatás! Így hát tudnod kell azt is, hogy munkáid olvasása ma sem okoz nekem fáradságot, de inkább, mint addig is nagy szellemi és erkölcsi gyönyörűséget. Hiszen változatlan igazsággal, üdeséggel, elevenséggel, virág-lihegéses bujasággal, szinte növényi s csillag-erővel szólnak ma is, – tisztán, mint a harmat, és fényesen, mint az Úristen szakálla.
Jó munkát kívánva a viszontlátásig sokszor ölellek:
Juhász Ferenc




Karinthy Ferenc – Tamási Áronnak



1965. szept. 18.



Kedves Áron,
egész nyáron Leányfalun voltam, Pesten csak olykor-olykor, félnapokra. Több ízben hívtalak is, érdeklődni akartam hogyléted felől, de minden alkalommal hiába. Most hallom: azért nem találtalak meg, mert kórházban voltál. Most ismét felhívtalak, de megint nem vették föl a kagylót, pedig úgy hallom, már otthon vagy. Hadd gratuláljak ezúton születésnapodra, és kívánjak Neked teljes gyógyulást, jó egészséget mihamarább, munkakedvet és vidám estéket is. Én a jövő héten Miskolcon leszek, de azután már ismét Budapesten, és engedelmeddel újra jelentkezem. Remélem, jókedvben s a régi kedélyállapotban talállak. Annyit szeretnék Veled beszélni, egyebekről is. Addig is, megismételve jókívánságaimat
Szeretettel köszöntlek s ölellek
Karinthy Ferenc




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Nagy Pál


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.