Vers, próza / A cigányoknál (2. rész)

Pomázi Adél
A cigányoknál (2. rész)[2020. november]


REGÉNYRÉSZLET

2012. augusztus 11., szombat

Ma Mókus meglátogatott, de nem talált itthon, épp a lomisokat jártam körbe. Kaptam vásárfiát mindenhol, mikor megtudták, hogy az Irén lánya vagyok, így vagy úgy rokona itt mindenkinek.
Mindent, ami megtetszett, odaadtak. Vörösrézből virág hamutálcát, olyan nehéz, mintha kőből volna. Mini piros lábost, fedővel. Tojást főzni épp jó lesz. Meg egy barokk, úri csészét, szinte hibátlan.
Közben Mókus megtudta valahogy, hogy feléjük indultam el, felugrott a padról és jött utánam. A kőhídnál ért utol. A rossz szívével nagyon igyekezhetett! Nyilvánvaló, hogy imád.
Mutatom neki a csinos kis csészém büszkén, amit az egyik rokonunknál találtam. Erre fogja a Mókus, kiveszi a kezemből, és a kőhídhoz vágja, tiszta erőből, karján nagyot lódítva, és kiabál is közben:
– Melyik gazember ajándékozott neked törött csészét?! Kitekerem a nyakát! Kerüljön csak a kezem közé! Saját két kezemmel nyuvasztom meg!
Finom asszonynak ismertem meg a Mókust, nem tudtam eddig, hogy káromkodni is tud!
– Ezek jól tudják, hogy szerencsétlenséget hoz rád, mégis odaadták!
– Én választottam, és alig pattant meg a széle.
– Mert gádzsó vagy! Úgy is viselkedsz! Tanuld meg, hogy minden töröttet kidobunk! Rosszat hoz! Pláne, ha ajándék! – és rázza az öklét felháborodottan rokonaink háza felé.
Miközben káromkodott meg okított, a buta gádzsót, engem, odaértünk a házához. Bement a gangos ház középső szobájába, elhúzta az üvegvitrin finoman metszett ajtaját, és kivett egy mélykék porceláncsészét, aminek a füle és a széle huszonnégy karátos arannyal volt díszítve. Ilyen szépet még nem láttam soha! Ideadta.
– Mókus. Ez huszonnégy karátos arany! Nézd, az aljára rá is van írva. Tudom, hogy nem tudsz olvasni, azért mondom. Biztos, hogy ideadod?
– Biztos, biztos! Nálad jó helyen lesz.
– Jól el lehetne adni!
– Dehogy adom el! Az enyém vót, mostantól a tied.
Szegény asszony létére tényleg ideadta. Mondom, hogy szeret!
Kivettem fülemből a kis aranykarikát, én meg azt adtam neki. Beolvasztják a medáljába. Az meg ott lesz jó helyen.
Itt, Ozorán minden gazdag cigánynak van a halott szerettéről egy fényképe, amiből porcelánmedál lesz egy vastag aranylánc végén. Vagy vékonyon. A porcelánmedált pedig díszes keret tartja, színaranyból. Ezt a nyakukban hordják, ünnepeken mindenképp, de vannak, akik állandóan. Mivel a gazdag cigányoknak van ilyenje, a szegény cigányok is mindenáron ilyet akarnak.
Mókus most kínlódva szedi össze a pénzt meg az aranyakat. De vékony kis láncon fog függeni végül az a medál, ha összejön, egyáltalán.
Nem úgy, mint az, amit Gergő örökölt anyámtól – ugyanaz a kép volt benne, mint ami a kriptában áll kinagyítva –, és amit elhagyott, valahol a kertben.
Jaj, nagyon akartam azt a medált! Nem értem azt sem, hogy veszhetett el a házuk kertjében!
Gergő szerint felkapta az, aki elsőnek arra járt. Egy kisebb vagyont! Az eszmei értéke felbecsülhetetlen. A méltó gyász és az örök kapocs szimbóluma volt. Valamelyik szomszéd gyerek fiókjában lapul.
Szerencse, hogy legalább a hűséges kőoroszlánok teszik a dolgukat a te­metőben.
Este elmegyünk és felköszöntjük anyám testvérének, Bubónak a fiát, Gyuszit, az unokatestvéremet. Hatvanöt éves, és kőgazdag. Ő lakik az oroszlánkapus házban. Úgy látszik, a cigányok csakis oroszlánokban tudnak gondolkodni, ha őrizni kell valamit.
Szóval azt mondják, hogy nagy cigány buli lesz. Mert ez a Gyula még az én Gyula testvéremnél, a Nagygyereknél is gazdagabb!
Este Gergő, másfél óráig készülődött a nagytükör előtt állva. Ebből egy órát hajszálainak egyenkénti beállítására fordít. Ehhez képest összecsapta a ruházatát: ötször öltözött mindössze át, mire megtalálta az igazit.
Margó nem jön. Mért?!
– Tímeám, fáradt vagyok! El leszek én itthon magamnak. Főzök egy finom lecsót, hús nélkül, ahogy én szeretem! Beülök, megeszem a Szulejmán előtt. Jobb estét el se tudok képzelni magamnak! Ezt úgy hidd el, ahogy mondom!
– Nem hiszem!
– Nem-e? – felnevet. – Az a te bajod, Tímea.
Tesómat kérdezem, hogy jó-e ez így, nem kéne elvinnünk a Margót magunkkal?
– Tímea! Édesmindegy nekem a Margó! Te ne piszkáld meg itt nekem a dógokat a sok kérdezősködéseddel! Ha itthon akar maradni, itthon marad!
– Ja, jó.
– Na, azér’! Őtözzé’ magadnak, azza’ foglalkozzá’!
– Fel vagyok öltözve!
– Na, ne bassz ki velem! Csak nem ebbe’ akarsz gyönni?! Itt mindenki elegáns lesz! Nincs valami magas sarkú papucsod?! Fekete! Lehetőleg. Ne égessé’ má’ be engem! Nézzé’ rám! Így öltözködik egy igazi úriember!
Mindezt hangosan kiabálva mondja, pedig nincs semmi baja. Egysze­rűen ez a tónus dukál egy együgyű nőnek, aki lám, még felöltözködni se képes egyedül.
Rajta sima fekete póló van, de tény, hogy a vastag fukszok a nyakában meg a csuklóján sokat dobnak rajta. Főleg az öklömnyi Mercedes-medál, ami virít a fekete Calvin Klein-pólón. Öt percet töltött mindössze az öltözködéssel, de a vezérbika-hatás kétségkívül összejött.
Felsóhajtok, és hazamegyek átöltözni. Margit somolyogva néz utánam. Hallom még, ahogy azt mondja: főz egy kávét, hogy elüssék a fiúk az időt, mert biztos sokáig kell várni rám.
Visszakiabálok, hogy hallottam, és töltsön feketét nekem is, mert két perc múlva itt vagyok!
De nem. Tényleg sokat hezitálok a ruhatáramat szemlélve. Mégis mit vegyek fel a bőröndből?! Nem könnyít helyzetemen az sem, hogy a házban anyám halála óta nincsenek tükrök. Élettapasztalatom viszont van, úgyhogy mindössze három átöltözés után egy sima, fekete selyemnadrág mellett döntök, fekete ujjatlan felsővel. Elegáns, szexi, mell alatt ráncolva. Mikor spanyol diplomata barátommal ebben mentem egy partyra, ő így szólt: Hibátlan!
Mondjuk akkor hosszú fehér gyöngy volt a nyakamon két sorban, a csuklómon három sorban, és ez hatott.
De akkor is: az a ruha, ami jó volt az ezüst tálcás, fehér kesztyűs pincérekkel tarkított spanyol diplomata buliban, az jó lesz itt is.
Itt a gyöngyök persze nem működnének, csak a fuksz működik, az meg nincs.
Rakéta így is elégedett velem, helyesli választásomat, miután végignézte a gangról az öltözködési hajcihőt.
Csípőre tett kézzel áll és mosolyog. Először zavar, meztelenségem nem tartozik rá, aztán már nem érdekel, hogy bugyiban nézeget szemérmetlen alapossággal. Nő ő is, látott már ilyet.
– Ettél ma, Évikém?
– Ettem hát. Azt, amit a kutyák! Maradékot.
– Ó!
– De a Margit hozott utána kávét, az még meleg vót.
– Jó, hogy itt vagy, így nem félek annyira éjszakánként – jegyzem meg halkan.
– Ne félj! Megvédelek én, ha kell! Kicsi a bors, de erős!
– Nekem jó, hogy itt vagy, Évike, de neked? Jó?
– Jónak nem jó, de kibírom… Nem olyan rossz.
– Tuti?
– Ha a Gergő nem szemétkedik velem, akkor egész jó. Szeretek itt lenni az állatokkal. Csak az emberek hülyék.
– Ebben egyetértünk. Nem bízom én se másban, csak a macskáimban. Ők nem hazudnak.
– Tímea, ez jó lesz! Maradj ebbe’ a feketébe! Máson gyászos lenne, de te szép vagy benne!
– Jó, ugye?!
– Túl jó is ezeknek.
Felnevetek.
– Holnap sétáljunk be a faluba együtt, oké? Beszédem van veled.
– Ajaj!
– Csak ha van kedved. Na, megyek. Vigyázz a házra!
– Vigyázok, Timikém.
Kis púderes tükrömbe nézek, és az a Weöres-vers lüktet a fülemben, hogy a fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? Kékre csípik az esték. Hol a szádról a festék, kékre csípik az esték…
Elhaladok a cigánysor házai előtt, majd átérek Margitékhoz. Hideg kávém felhörpintem, és becsusszanok a fekete Merci hátsó, puha bőrülésére. Csontszínű bőr, elegáns, ahogy kell. Luxus, és én élvezem. Hátradőlök, besüppedek, lehunyom a szemem. Jó érzésemhez kétségkívül hozzátartozik az is, hogy hárman vagyunk, a fiúk meg én.
Pár utcát suhanunk, nincs ideje a motornak felmelegedni, épp csak dorombol alattunk egy kicsit, máris megérkezünk a kőoroszlánok védelmét élvező, hosszúkás birtokra.
Alig lehet parkolni, komolyan, mint este az Operánál, tele az utca a miénkkel vetekedő nagy autóval. Mercedes szinte mind. De ha nem, akkor rozsdás kisautó. A két kategória között egyetlen autót sem látok. Az opera előtti parkolási kép mindössze ennyiben különbözik az ozoraitól.
Bátyám kihúzza magát, ahogy kiszáll a Merciből. Alacsony, de valahogy úgy, mint Döbrögi, hatalmasnak látszik. Kidülleszti kerek hasát, pittyegteti a kocsizárat, és provokatív-lassú tempóban, enyhén szétnyíló lábfejekkel elindul a kapu felé. Robert de Niro sem csinálja jobban a gengszterfilmekben! Bátyámtól tanult?! Vagy fordítva?
Az oroszlánok meghunyászkodva hunyorognak jöttére, szinte hallom, ahogy szűkölnek, a nyilvánvaló erő közeledtétől, a nap ijedten csusszan egy jegenye mögé, és én óvatosságát csak helyeselhetem.
Gergő öcsém apja mögött lépdel peckesen, tartva a tempót, vagyis rém-lassan. Magasabb nála vagy másfél fejjel, a kezében fél méteres pezsgős palackot cipel. Nem láttam ekkora üveget még életemben, de ezzel együtt is, alig látni Gergőt a halványkék szemével a sötét felhőként közlekedő bátyám mögött.
A kikövezett, két oldalról magas fallal körbevett hosszú udvaron ün­nep­lőbe öltözött gyerekek szaladgálnak. A fiúk fehér ingben, gallérjukon színes strasszkövekkel, sötét, élre vasalt nadrágban játszanak. A lányok lazábbak, van, aki farmerszoknyában van, van, aki hosszú, egyszínű szoknyát visel. Egy-egy rózsás vállkendő jelzi csak, hogy cigány lányok jöttek a cigány bálba.
Kerülgetik kíváncsian a fal mentén tíz méter hosszan kirakott, fehér abrosszal leterített asztalokat, amelyeken töméntelen mennyiségű étel sorakozik, a legyek elől áttetsző viaszosvászonnal leterítve. Roskadoznak a sül­tektől, csülköktől, a rántott hús, szó szerint, hegyekben áll. Az egzotikus gyümölcsök ehető díszként választják el egymástól a hústálakat. Mellettük háromféle köret felhalmozva, sült krumpli, rizibizi és nokedli, utóbbi a pörkölthöz, ami kerámia tálalóedényekből púposodik ki vérvörösen és illatosan. A savanyúságoknak külön asztal jutott, a süteményeknek is, amelyek színesen, tüneményes virág alakba rendezve pompáznak az udvar hátsó asztalain, közel a zenekarhoz.
Élő zenekar van, négy fiatal fehér ember az udvar legvégén, a falnál állnak szerényen. Szintetizátor, elektromos dob és két akusztikus gitár a felszerelésük mindössze, a hangzás mégis teljes zenekart idéz.
Az ünnepelt is megjelenik végre, hangos ujjongással köszöntik az egy­begyűltek. Ő hajlong, mint sikeres színész premier végén, mindezt hófehérben.
Fehér a lyukacsos nyári cipője, a kalapja is, fekete szalaggal körbeölelve. Elegánsan, mint egy lord. A finom darabok harmóniája kiemeli sötét, alig őszülő haját, bronz bőrét, zöldeskék szemeit. Az összhatást tekintve indiai főnemest formáz, aki palotájában szolgái közt lézeng, derűsen, zsebre dugott kézzel, csücsörítve, mintha folyton fütyörészne.
Felesége kövér. Valaha szép lehetett, mára azonban vastag fukszai uralják a hatást, meg hatalmas, ruhájából kidagadó melle, amelyen a láncok pihennek.
Leeresztett fekete haja azért hatásos, főleg fehér az arcbőre, amivel elüt a többiektől. Náluk kevésbé cigányos párt cigányok között alig láttam még. A vastag aranykarkötők és -láncok nélkül jómódú, ötvenes külföldi házaspárnak nézhetnénk őket.
Az asszony olyan elégedett képet vág folyamatosan, mintha az ő születésnapját ünnepelnénk. Királynői pillantását végighordozza rajtunk, kissé lenézően, ám elégedetten, éppúgy, mint a sülteken, süteményeken. Mintha mindaz, ami ma szeme elé tárul, a csiricsáré pompa, az aranyozott díszkút, a méteres kalitkában kiabáló színes papagájok, a letakart ételek, a diszkréten zenélő zenekar kizárólag az ő személyes szórakozását szolgálná.
Halkan muzsikál a banda, de tánc egyelőre nincs. Mindenki beszélget, nézelődik, a gyerekek lopkodnak a sütikből, jó nekik, én a pörköltből szeretnék lopni, épp egy teli tál mellett állok. Ingerel az illata. Bámulunk, mint a moziban, mert ilyen gazdagságot nem minden nap lát az ember.
– Miből gazdagodtak meg? – kérdezem halkan bátyámat.
– Mibül, hát a vasakból, abból! Ne kérdezgessé’ már megint, Tímeám, az istenedet, nem illik egy ilyen alkalommal! Visekeggyé’ má’!
– Téged kérdeztelek, nem őket! Ha őket kérdezném, az illetlen volna! De te a tesóm vagy.
– Gyere, te nagyszájú, bemutatlak a családnak. Aztán mosolyogjá’ nekem! – kiabál rám nevetve, mint aki tudja, hogy azért ez az egész helyzet eléggé vicces.
Gyula tesóm odavisz Gyula unokatestvéremhez. Ő kacéran végignéz rajtam, tesóm látja, vihog a nem létező bajsza alatt némán.
– Először is isten éltessen, drága testvérem! Őrizzen meg az Úrjézus téged!
– Köszönöm, öcsém! Köszönöm neked.
– Másodszor, hadd mutassam be a húgomat, Tímeát!
– A húgod?
– Édes egy húgom! Egy anya szült minket!
– Nem is tudtam, hogy hárman voltatok!
– Elkerült mitőlünk, még egész kis korába’.
– Értem. És milyen szép! Nem hasonlít rád!
Tesóm vihog, most már hangosan.
– Anyánkra hasonlít, az már egyszer igaz. Én meg apánkra. Ezt hadd adjam oda, testvérem! Kis üveg pezsgő, családom nevében! Az isten éltessen tégedet jó sokáig, erőben-egészségben! Tedd el magadnak! Jóféle ital, majd egyszer megisszuk, mikor ez a plebsz nincsen itt! Kár lenne ezekbe a szedett-vedett cigányokba!
– Ne aggódjá’, van itt ital ezeknek elég e nélkül is.
– Azt látom! Megadtad a módját, meg kell adni!
– Öcsém! Köszönöm, hogy eljöttetek! Érezzétek jól magatokat!
– Isten éltessen! – mondom végre én is, mikor szóhoz hagynak jutni végre a férfiak.
Kapok két puszit. Gergő is, aki végig mögöttünk állt némán. Ezzel a kötelező kűr véget ér.
Bátyám köszöntése után mintegy jelre, jönnek a rokonok, barátok sorra köszönteni a szülinapost. Sokáig tart a vonulászás, felvonulás, kézrázogatás, ölelkezés, ajándékozás. A frázisok kedvesek és pontosak, mindenki érti a koreográfiát. A gyerekek közben leették a háttérben a sütis asztalt, újra kell tölteni.
Mikor elfogynak a sorban álló cigányok, az ünnepelt indiai herceg a mikrofonhoz lép, a zenekar tust húz, majd Gyula megköszöni rokonai, barátai köszöntését, és meghívja az összegyűlteket egy egészen szerény kis vacsorára.
Kezdődik az eszem-iszom, dínomdánom, ami szerénynek a legkevésbé sem mondható. A kisebb gyerekek a bőséges étkezés vége felé felállnak, és engedély nélkül táncolni kezdenek a placcon.
Egy tízéves forma kis cigány gyerek megy ki először az udvar közepére, szólót táncol, és úgy jár a lába, mint a géppuska. Alig éri a földet. Majd váratlanul belassul, méltósággal.
Őt „letáncolja” a következő, nagyobbacska fiú, majd pár perc múlva jön a következő és a következő: cifrázzák a figurákat, nagyon nézik egymást, mintha verseny volna, pedig nem az. Vagy mégis?! Virtus, mindenesetre, az egyszer szent! Ilyet utoljára Isztambulban egy tengerparti esküvőn láttam. Sosem felejtem el.
Így megy ez vagy egy órán át, mikor végül az ünnepelt, Gyula is táncol egy percig kinn a placcon. Nagyon megtapsoljuk, majd magához hívja a feleségét.
Az elé pördül, finoman megrázza előtte hatalmas seggét, csak úgy rezeg, jobbra-balra, repül a hosszú haj, repül a nagy szoknya is körbe. Ettől egy kis időre fiatalkori, karcsú önmagává válik, és én hirtelen megértem, hogy unokabátyám mért őt vette feleségül.
Ezzel kezdetét veszi a valódi bál, amikor már a lányok is táncolhatnak.
A zenekar érti a dolgát, hajnalig húzzák, addig tart a színes kavalkád. Sok minden történik közben: fiúk összevesznek egymással, lányok a fiúkkal, majd kibékülnek, új párok születnek, sírnak a fák alatt a vesztesek, mennybe mennek a teliholdas éjszakán az új szerelmesek. Ahogy mindenütt a világban, úgy mulatnak a cigányok is. Csak hangosabban és hevesebben.
Bátyám oldalán feltűnik egy nagyon csinos, fiatal cigány lány. Meghitten csevegnek. Sokat. Táncolni nem viszi el, mégis a mozdulat, ahogy felé fordul, beszédes: ez lesz az egyik szeretője. Szerintem az újabb, mert vagy húsz évvel fiatalabb nála. Szép gyerekük lenne. Hm, legalább jó a tesóm ízlése, nyugtázom magamban. Be is mutat, és nem látszik, hogy szégyenkezne.
– Kolompár Mercédesz.
– Szia! Már hallottam rólad!
– Én is terólad, a Gyula emleget.
– El tudom képzelni, miket mond, egy szavát se hidd el!
– Hiszek én neki, Tímea, ez az én keresztem!
Ami azt illeti, visel is egy keresztet, amit önkéntelen mozdulattal megérint a nyakában, babrál vele, mikor a bátyámról beszél. Nyilván tőle kapta. Szép aranykereszt. Az meg, hogy Mercédesznek hívják, na, hallod! Kerek a világ! Hisz tudjuk jól, hogy a Merci a bátyám gyengéje. A Margó meg otthon eszi a lecsót, és nézi a Szulejmánt. Most már mindent értek.
Elmélkedésemet egy nyalka cigány fiú csatlakozása zavarja meg. Már láttam a faluban párszor, emlékszem rá, mert olyan, mint Jónás a Szaffi rajzfilmben. Meglep, hogy van bátorsága idejönni hozzám.
– Bátyám, bemutatnál a húgodnak?
– Hugi! Ő Kolompár András, Mercédesz testvérbátyja.
– A testvére? Ez komoly?!
– Komoly, most mit vagy úgy meglepve?
Micsoda cifra komédia! Ha itt élnék, bátyámnak és nekem ugyanaz a testvérpár lenne a babánk!
– Felkérhetem a húgod egy táncra?
– Vigyed csak! Vissza se hozzad!
Szól a zene, hogy hosszú, fekete haj, sugár ez a csaj. Meg, hogy édes ez a kényes, cigány lány. Meg aranyeső a szép kis házra, arany eső a családomra, jaj, jaj, meghalok.
András gyengéden ér hozzám. Barna a bőre. A keze ápolt. Másfél fejjel magasabb nálam. Ha kicsit felemelem a fejem, pont elérem a nyakát. Fehér inge illatozik, mikor közelebb lépek tánc közben hozzá. Lassú szám jön, magához húz. Minden olyan egyértelmű.
Rekedten szólal meg, közben finoman, szinte észrevétlenül végigsimítja a csípőm.
– Megmutassam az ozorai a várat?
– Sötét van. Nem sokat látni belőle.
– Ki van világítva. Túlzottan is.
Felnevetek. Kár játszani az ártatlant. Nem vagyok az.
– A játszótérig elmegyek veled.
Megfogja a kezem, hogy úgy menjünk el. Ez azért túlzás! Húsz perce ismerem. De ahogy kiérünk a fényben úszó birtokról, és körülölel minket az éjszaka sötétje, hagyom, hogy megérintsen. A derekamat öleli át, így érjük el a húsz méterre lévő játszóteret. Nem mi vagyunk az egyetlen pár, aki ide bújt a bál fényei elől… Nagy a játszótér, nem zavarjuk egymást. A hin­táknál kötünk ki, de felnőtt méretű csak egy van. Mi legyen, ki ül bele? Ezen gondolkozom, mikor leül, az ölébe húz, és hintázni kezd alattam.
Lehunyom a szemem. Egy felhő is besegít, a teljes sötétség így megszületik szemhéjam alatt. Átölel ez az illatos, barna fiú. Meleg, barátságos a teste, olyan otthonos, mintha álmaim karosszékébe süppedtem volna jó mélyre, egész a földgolyó forró közepéig. Érzem a park éjszakai illatát, borókabokor van valahol a közelben, ha nem is látom, meg mernék esküdni rá. Könnyű szívvel sodródnék bele az éjszakába, ha lazább lélek lakna bennem.
De holnap elutazom, csomagolnom kell, és nem igazán fér a poggyászomba még egy kaland.
– András. Ennek semmi értelme.
– Semmi. De jó.
– Az igaz – felelem a hintában és karjában ringatózva, engedékenyen.
– Költözzünk össze!
– Tessék?!
– Tetszünk egymásnak, érzem, ahogy válaszol a tested!
– …András! A testem! De az életem, az nem válaszol neked. Hol élnénk? Mégis, hogy képzeled? Budapesten? Mihez kezdenél ott?
– Élhetünk itt a faluban! Valaki azt mondta, hogy eladó házakat néztél.
– Én mindig eladó házakat nézek, András! Ez a hobbim! Folyton új házba képzelem magam. Űz a vérem, neked mondjam?! Ozora, bár álmodoztam arról, hogy itt éljek, nem való nekem.
– …Akkor csak hintázzunk.
– Jó.
Kissé kínos beszélgetésünk után azonban a hintázás már nem olyan, mint előtte. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy András szemében én vagyok a remélt kitörési pont a felemelkedéséhez. Mindent értek, de ezt a szerepet nem szeretném. Sajnálom őt, ezért már nem izgat. Szűzies örömöm elillant.
Megkérem, hogy kísérjen vissza a bálba.
Éjfélkor, mikor visszamentünk, egy gyorsan felhajtott abszinttel kiütöm magam. Forog velem a világ, behuppanok egy karosszékbe, és magamhoz intem Gergőt, aki székem két karfájára támaszkodva szemből figyelmesen nézeget, majd megszólal.
– Láttam, hogy Andrással mentél el. Minden rendben van, Tímea?
– Igen, drágám, csak eluntam magam. Nem az én világom ez a srác!
– Persze hogy nem! Ezért kár volt elmenned vele, Tímea! Tudnod kellett volna! Én vigyázzak rád?!
– Mért, talán én? – Összemosolygunk. – Egy percre Szaffinak képzeltem magam, és ő pont úgy néz ki, mint Jónás a mesében.
– Tímea, te gyerek vagy! Ki gondolta volna?!
– Gyerek. Te meg túl józan, ahhoz képest, hogy éjfél van! Vigyél haza, Gergő!
Margit Golfjával megyünk anyám házáig, hogy a Merci hová lett közben, nem kérdezem. A kutya morog, mikor nyitom a nagy kulccsal a vaskaput, aztán felismerve ásít egyet, és visszaereszti fejét a földre.
Forog velem a plafon lassan, ahogy matracomon fekve kinyitom a szemem. Lehunyom inkább, szédülök így is, spirálisan húz le a kábulat. Gurulok az álom mélyére, mintha egy dombról, a fűben hemperegve.
Azt álmodom, hogy Mókus az utcáról bekopog az ablakomon, mert nem jött össze a hiányzó 0.8 gramm arany a medálhoz. Kétségbe van esve, és kétségbeesett hangos kopogásával felveri a mellettem holtan fekvő anyámat, aki erre felül, és kér tőlem egy szál cigarettát. Rózsi Mámi sző­nyegén fekszünk mindketten, színes, keleties, jó meleg. Adok anyámnak egy Davidoff slimet, mire megrovón azt kérdi tőlem:
– Ezt szívod, leányom?! Szívjál te is Malborót, mint a rendes cigányok!
Mentegetőzni nincs időm, mert felébredek. Arra, hogy Évike veri az ablakomat.
– Tímea! Ébresztő!
– Az isten szerelmére, nyaralok! Nem alhatnám ki magam?!
– Azt mondtad, hogy bemegyünk a faluba! Most érek rá, nekem ké­sőbb dolgom van, jönnek a bodzával, itt kell lennem, hogy átvegyem!
– Az kávé a kezedben?
– Az hát. Margit hozta. Hozott neked is!
– Szerencséd.
Felkászálódom. Most látom csak, hogy ruhástól feküdtem le. Alig gyű­rött a selyemnadrág rajtam, a blúzomnak pedig végképp semmi baja. Hát igen, ízlésem szerint ott kezdődik a luxus, amikor aludni lehet a szmokingban.
Ülök a teraszon anyám régi, kopott karosszékében, és szürcsölöm a meleg kávét. Vigasztaló. De az azért bánt, hogy anyámat talán most láttam utoljára.
Jó lett volna még álmodni vele. Még ha le is cseszett a Davidoff miatt.
– Megzavartad az álmom!
– Majd alszol este! Reggel fel kell kelni!
– Szigorú vagy.
– Jól mulattál, hogy érezted magad?
– Nem volt rossz. Finom pörköltet adtak. Megkívántam, pedig máskor nemigen eszem.
– Biztos marhából volt.
– Igen! Vörösborral!
– Flancosan főznek ezek a cigányok, szeretik a gyomrukat!
– Utálod őket! Mért nem mész el innen?
– Háromszor próbáltam! Visszahoztak mindig.
– Visszahoztak?! Hogyan?!
– Kocsival, a szomszéd faluból. Addig jutottam.
– Gyalog mentél?!
– Hogy máshogy?
– Busszal, vonattal, repülővel, mit tudom én!
– Nincs pénzem jegyre. Odafigyelnek, hogy ne legyen. Mindig csak egy fagyira valót adnak.
– Hová mennél, ha lenne pénzed?
– Nem tudom. Talán a testvéremhez… Ha befogad…
– Fiú, lány?
– Lány.
– Hol lakik?
– Dunaföldváron.
– Mennyi odáig a vonatjegy?
– Nem tudom. Pár ezer lehet.
– Szégyen, amit a családom csinál veled – mondom halkan. – Évike, adok pénzt. Szökj meg! Ha itt az alkalom. Várd ki! Addig dugd el a pénzt! Nincs sok nekem se, tudod, hogy nincs munkám. De ha ötezret elfogadsz... szívesen adnám. Vonatra elég.
– Elfogadom – mondja halkan, lehajtott fejjel.
Elindulunk a postához gyalog, mellette van az ATM.
Nem számítottam örömkönnyekre, de ez az apátia azért meglep. Nem hiszi, hogy el tud menni innen. Mindegy. Nem tudok többet tenni érte! Ha feljelenteném a családomat… de azt nem lehet.
Ezek cigányok! A szürke macskát is egyszerűen megfogták az utcán egy másik faluban, és mert megtetszett a tesómnak, betették az autóba, és elhozták! Évikével ugyanezt csinálták, és ő ugyanúgy nem tudja megvédeni magát, ahogy a macska.
Kínlódom, ahogy a sorsát nézem. De nem szabad elfelejtenem, hogy ez nem az én életem! A Rakéta élete! Nem az én életem! Nem az én életem! A családomé! Hát őrzője vagyok én az én testvéremnek?! Nem!
Igen.
De most csak ennyit tehetek. Ez is valami, nem?!
Nem.
Szembejönnek az utcán a falu közmunkásai, narancsszínű mellényben. Tízből kilenc cigány. Az a dolguk, hogy kigazolják az árok partját. Hármat ismerek közülük, egyikkel beszélgettem tegnap este a bálban. Nagyot köszön előre, visszaköszönök jó hangosan, majd szóba elegyedünk, vele meg a többiekkel.
– Hova lesz a séta?
– Telefonálni megyek a postához. Csak ott van térerő az egész faluban.
– Évikét mért viszed magaddal?
– Boltba megy, és kitaláltuk, hogy jobban telik az idő, ha együtt megyünk be.
– Meddig maradsz, Tímea?
– Ma utazom vissza.
– Máris?! De kár! Jó ám, hogy itt vagy! Emlékeztetsz az édesanyádra. Ütet mindenki szerette, jó asszony vót!
– És mit csináljak itt? Nekem is dolgoznom kell ám, nem csak nektek.
– Hát legyél te a polgármester! Majd a cigányok megválasztanak!
– Miért, nem jó, aki van?
– Jó az a fehéreknek. Tele van, látod, minden muskátlival, trombitavi­rággal, ezeket mi ültettük, gondozzuk. Felújították a játszóteret, a közvi­lágítást, a Pipo Várat, mindent EU-pénzbű’. De csatorna a cigánysoron, az nincs! Pedig volt itt pénz mindenre! Ennek mink nem számítunk! A lányának már négy háza van, felújítva szépen mindegyik, de miránk nem kerül sor! A Hír tv-ben is benn vót kétszer a polgármesterasszony, mert el­tűnt 170 millió a kasszából! Azóta is polgármester! Így megy ez errefelé.
– Az eltűnt 170 millióból lehetett volna csatorna…
– Az a zsebébe’ van már valakinek… És nem nekünk, Tímea!
– Tényleg új polgármester kéne!
– Te tanútt vagy, azt mondják!
– Azt is mondják, visszahallottam, hogy férfi helyett macskákkal élek, és hogy az egyik akkora, mint egy borjú!
Nevetnek, én is. Aztán elbúcsúzom.
Míg az ATM-hez érünk, azon mélázom, hogy tényleg jó lenne egy új polgármester, és tulajdonképpen igazuk van, kár, hogy nem maradok tovább.
De ha húsz éve ugyanaz az ember ül a trónon, akkor nincs remény. A választások színjátéka, mikor korrupt a rendszer, teljesen felesleges. Már anyám is pénzért szavazott az MDF-re, egészen addig, míg szerelmes nem lett az Orbán Viktorba. Attól kezdve ingyen szavazott.
Csatorna nincs, muskátli van dögivel, ez a falu arca – és ez így lesz, míg világ a világ.
Ha egy külföldi barátomnak elmesélném, hogy 170 milliós sikkasztás után ül a polgármester tovább a székében, nem hinné el! De itt, Magyarországon csodálkozik ezen bárki is?! Na ugye!
Legfeljebb azt gondolja, hogy lám, ügyes kis asszonyka, neki is jutott egy szelet torta a nagyok asztaláról. Egészen kicsinyke ugyan, 170 milliós csupán, na, de ez is valami. Ugye?
Mikor odaadom a pénzt Évikének, hosszan és részletesen arról beszélünk, hová rejthetné el úgy, hogy Gergő, aki rendszeresen feltúrja a cuccát, ne találja meg. Végül az istálló egy rését találjuk a legalkalmasabbnak. Annak a szagát Gergő nem szereti.

Délután pakolászom a bőröndömbe, mindjárt itt vannak értem. Nem is baj. Elég volt Ozorából. A macskáim kifejezetten szenvednek itt.
Idefelé is Istvánnal jöttem, mindössze két napot késett a megbeszélthez képest. Ki tudja, tényleg ide ér-e még ma.
Elrakom a bőröndbe anyám virágos kávéscsészéjét, és egy virágos mini jénait is. Bátyámat megkérdeztem, ideadja-e őket. Ide. Ennyi, úgy látszik, a családi vagyonból nekem is jár. Viszem az írólapokat is. Más nem kell.
Kiülök a gangra, várakozom, máshoz már nincs kedvem. A macskáimat bedobozoltam, idegesen kaparnak, nyávognak, de nem engedem ki őket. Legyünk mind készen! Meg pattanni bármely percben.
Este István nevetve ad egy csókot, mikor bejön a kapun. A cigányok nézik elégedetten a magas, szép fiút, derűs mosolyát. Szobámban alig körülnézve, felkapja doboznyi macskáimat, kisbőröndömet, és már ki is vitte a furgonba.
– Hurry up! Mozgás! A razziák előtt el kéne érni az M7-est!
– Ó!
Hangosan beszél, annyira, mintha mikrofont tartana a szája elé. Ez biztos a fülzúgás miatt van, amit egy koncerten kapott hangmérnökként, mikor viccből valami hülye felhangosított mellette egy erősítőt.
Azóta folyamatosan halkan zúg a füle. Szerintem azért füvezik, hogy ne kattanjon be tőle. Szóval ő hangos fiú, így a cigányok is hallják minden szavát. A razzia elkerülése méltányolandó cél a szemükben, így eggyel nagyobb tisztelettel néznek erre a nagyon kedves, szexis szépfiúra.
Gyors a búcsú a cigányoktól. Puszi-puszi, hívj, látogass meg. Kölcsönösen repkednek a frázisok, senki sem hisz bennük. Vagy tíz cigány áll az utcán, nagyon néznek, a furgont, a macskákat meg engem. Ez a koreográfia.
Valójában, jó, ha egy év múlva beszélünk újra telefonon, és kétévente ha látjuk egymást.
De attól még a testvérem a testvérem marad. Ha nem látom többet, akkor is. Egy a vérünk, ha ezerfelé is vitt az élet.
Az út rövidnek tűnik a furgon hátuljában, mert kába vagyok a melegtől és az autó hullámzásától, ami a hátsó kerék felett ülve olyan erős, mintha viharban hajó ringana alattam.
Az M7-esig nagy az izgalom, mert kocsink kissé terhes fűvel, ezzel-azzal. Meséli István a sztorikat, hogy rászállt a rendőrség a fesztiválra, minden nap megjelentek, és a magyarokat csesztették, mert a külföldieket hiába próbálták. Volt, hogy a mezőn rohant a cuccal, volt, hogy egy bokorban rejtette el, de elfelejtette, hogy melyikbe, és nem találta meg másnap. Egyszer pedig, sajnos, egy nagyobb tétel a patakban végezte, ez volt az egyetlen kiút a helyzetből, meséli derűsen, szinte nevetve. Hát ezért autózunk most oly frissen. A megnövekedett hatósági kockázat miatt.
A cigányoknak is jó buli volt eddig a fesztivál, mert évekig ők szedték a szemetet.
Egész lakókocsit is találtak elhagyva, pénzt, órát, kamerát, márkás ruhát pedig dögivel. De valaki rájött, hogy mekkora biznisz szemetet szedni a beszívott, gazdag külföldiek után, akik az eszüket is elhagyják itt, nemhogy a cuccaikat. Így a feladatot átvette, na, ki, hát az önkormányzat.
Így a lopás hivatalos szintre emelkedett. Mert visszaadni eszük ágában sincs a holmikat a hivatal embereinek, éppúgy nem, mint a cigányoknak. Pedig sok cucc tulajdonosa nyilvánvaló, a bennük lévő személyes adatok miatt. De a zsákmány, az zsákmány.
Vagy nem?
Éjféltájt érek fel lakásom hűvös szobáiba. A lehúzott redőnyök, behúzott függönyök tették a dolgukat. Macskáim, mikor kinyitom a doboz ajtaját, félősen néznek körbe, mint akik nem hiszik el, mekkora szerencséjük van, hogy újra itthon lehetnek.
Másnap, mivel állandóan vakaróznak, orvoshoz viszem őket. Bolhásak mindketten, Bodza egy hányós vírust is benyelt. Nekem a szám szeglete sebes.
Mókusról azonban a telefonommal készített fotót kinyomtatom, színesben. Bordó keretbe teszem, aztán ki a falra, és nézem, nézem az arcát napokon, hónapokon át.
Nézem, és megnyugvással tölt el, hogy öregasszonyként is lehet szép az ember lánya.












Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Pomázi Adél


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.