Vers, próza / A fehér város (1. rész)

Csabai László
A fehér város (1. rész)

[Látó, 2010. február]




Sinaián áthaladva meglepődik: tetszetős jugendstil villák sora. Aztán az óföldi nyomor: vakolatlan, nyári konyha méretű viskók, groteszk, pagodaszerűen réteges tetővel, mihrab-fülkét idéző ablakokkal és sok toronnyal, mint a Selyemutat ékítő karavánszerájok koldus utánzatai. És a városba megérkezvén, megint valami egészen más: pályaudvar francia mintára, arányos pompával. Útitársát, egy családjához nyaralni leutazó barcasági szikvízkészítőt négy lelkendező gyermeke fogadja. Szindbádot négy kutya, hátukat vádlijához dörgölik, könyörögve pillantanak föl rá. Száz utasból őt választották ki, képesek megérezni, ki adakozó természetű, vagy látják rajta, hogy idegen, akinek nem illő megsérteni a helybelieket. A detektív odaadja utolsó szendvicsét, s ezzel egérutat nyer a konflisokhoz.
A városban bizánci, itáliai templomok, nyugati és balkáni épületek, nők rikítóra hímzett, buggyos harangszoknyában és gyöngyzsinóros zsorzsettben, nők turbánszerű fejkendővel és zsirardikalappal. És gyilkos hőség. A macskakövön vízcseppek, nem hűsítő szemerkélés nyomai, a lovak verejtékeznek.
A Hotel Regent recepcióján bólintanak a nevére.
Vékony, valamikor talán határozott, most már csak fáradt arcú ember ül előtte. Koromfekete, falusi presbitert idéző felöltője antagonisztikus a behatoló forróságban. Világít fehér haja. Rémisztő. Szindbád reméli, hogy nem a történések következménye.
Megbízója jómódú üzletember, a nyárligeti rendőrkapitány ismerőse. A detektív azt tapasztalta, hogy míg egyszerű földi halandóknál a család felőli érdeklődéssel illik kezdeni, úgy tőkepénzeseknél üzlettel, politikával.
– Már öt éve… – sóhajt Szindbád, és sóhajtása nem is mesterkélt.
– Bizony öt. Illetve már hét, ha úgy számítjuk…
– Valóban. És ráadásul ezek a törvények… – arra utal, hogy rendelet jött, vállalatok igazgatótanácsában a szavazati joggal rendelkezők legalább ötvenegy százalékának a többségi nemzetből kell származniuk.
– Bizony. Ez sokakat agyoncsap – mondja Széppataky Tihamér, megértve a célzást. – De nem azt kell nézni, ami van, mennyire árt, hanem mennyire használhat. Én alabástrommal, márvánnyal kereskedem, nagy építkezések folynak, templomok főleg, ahogy az nemzeti fölbuzdulásokkor lenni szokott, nem is lenne jó, ha a nevem előtérbe kerülne… – s itt elhalkul, bűntudattal fordul a föld felé, amiért ilyen profán kitérőt engedett meg magának. A detektív ezt tartja a legalkalmasabb pillanatnak, hogy a lényegbe vágjon. A másik megelőzi.
– Köszönöm, hogy eljött.
– A főkapitánynak köszönje, ő küldött. Tudnia kell, hogy nem hivatalos minőségben vagyok itt. Nem is lehetne. Szóval a lánya…
– Igen, a kislányom, Aliz – mondja, s megrándul egy ideg a homlokában. A rángás nem marad abba.
– Mikor látták utoljára?
– Május 26-án estefelé.
– És mindjárt vége a júniusnak, az valóban sok idő. Jött érte valaki?
– Egyedül ment el.
– Mondta, hová?
– Nem. Kávéházakba, éttermekbe, táncos helyekre járogatott. Elég…, elég…, jajj a mi hibánk…
– Azt akarja mondani: sűrű társasági életet élt.
A férfi bólint, hálás a tapintatos kifejezésért.
A nyomozás tehát elkezdődött, Szindbád feláll, furcsa boldogságot érez, izgalmat, és a még nagyobb izgalom lehetőségét, néha úgy véli, tulajdonképpen ezért él, még ha sokszor fájdalom is keveredik ebbe a boldogságba.
– Ha egy lány eltűnik, annak három oka lehet – folytatja, pedig valójában öt oka lehet, de az emberrablást és a kéjgyilkosságot kihagyja a felsorolásból, nem akar ráijeszteni az apára. – Az első, hogy egyszerűen torkig lesz mindennel és mindenkivel, elszemtelenedik, követelőzővé, de saját dolgait illetően fölényesen elutasítóvá válik. Kezelhetetlenné. Ahogy a nép nyelve mondja, „megvész". A régi görögök „bocsok"-nak nevezték az ilyen lányokat, nem próbálták őket a lelkükre beszélve nevelni, mert ilyenkor minden fordítva sül el, hanem elvitték egy hegyek közé dugott faluba, s megvárták, míg elmúlik róluk a bolondéria. Ez az intézmény sajnos megszűnt, de sok serdülő lány ösztönösen érzi, hogy csak az átmeneti elválás segíthet, így maga kel útra. Milyen volt a viszonyuk Alizzal?
– Velem még úgy-ahogy eltársalgott, legalábbis néha… (leszegi fejét) … de az anyjával…
– Perpatvar?
– Nem hangoskodtak. Inkább olyan engesztelhetetlen haragszomrád.
– Az életmódja miatt?
– Főleg. Pénzszórás, kimaradás, könnyelmű ismerkedés…
– Iskoláival hogy állt?
– Régenben nevelkedett, apácáknál. Az utolsó évet ellazsálta. Nem kapott bizonyítványt. Még kaphatna, mert felvették magántanulónak, és csak pár vizsgát kéne letennie, de… – legyint.
– Mert a második ok lehet a gyenge iskolai eredmény miatti félelem. Habár Aliz nem teljesített fényesen, úgy tűnik, nem volt egy félénk teremtés, hogy erről legyen szó. A harmadik lehetőség, hogy valakivel, vagy valakiért szökött meg. És Aliz könnyen barátkozott. Tudja, kikkel?
– Mérges volt, ha kérdezgettük, de szegmentén említett párat. Íme, a lista. Gondoltam, szüksége lehet rá.
– Nagyszerű, épp erre akartam kérni. Látom, magyarok, illetve van egy román is.
– Vele nem beszéltem.
– A többivel igen?
– Az első négyet megleltem. Nem tudnak semmit. És írtam minden ismerősünknek meg rokonunknak, hátha hozzájuk ment, de sajnos…
– Persze, különben nem lennék itt. Volt, ahonnan nem jött válaszlevél?
– Nem. Mind a tizennyolc levelemre azonnal válaszoltak.
– Kérném az összes válaszlevelet, lehet bennük rejtett információ. És még valamire lenne szükségem, igen, pontosan erre. Megtarthatom?
Szindbád elámul a kis fényképen lévő ártatlan, szelíd leányarcon, derékig leomló szőke haj, világos szem, olyan, hogy szinte egyszínű a fotó hátterével.
– Csodálkozik, ugye? Senki nem nézné ki belőle a renitenst, szerintem, a lelke mélyén, nem is az, csak, valamit elmulasztottunk…
– Ne rágja magát!
– Pedig igyekeztünk, ő az egyetlen gyermekünk. Gyermekkorában alaposan megválogattuk, kivel játszhat, hisz érti, közönséges gyerek rossz irányba viheti. Tizenöt évesen verseket kezdett küldözgetni valami vásárhelyi lapnak, azonnal eltiltottuk tőle, az írófélék elvégre szegényházban vagy kocsmában végzik. Próbáltuk hát egyenesben tartani…
– Mivel tudtak mégis hatni rá?
– Már mondtam, nem volt ordibálva ellenszegülő típus, ha az anyja parancsolt neki valamit, megtette, de utána olyan utálattal néztek egymásra, hogy… Meg sem szólaltak ebéd alatt, szörnyű volt, egyszer otthagytam őket az étteremben.
– Beszélnék a feleségével. Behívná?
– Azonnal átmegyek érte.
– Átmegy?
– Külön apartmanban lakik, a folyosó végén. Én ugyanis (lehajtja fejét) horkolok…
Az asszony elefántlábú trónuson fogadja őket. Hasonlít lányára, de annak minden vonása – bár valószínűtlen – puhaságba, míg neki hidegségbe csúszik át. Nagy hangon kezdi.
– A férjem a megkérdezésem nélkül adta magának a megbízást. (Gyilkos tekintetet vet férjére, aki elakadt az ajtónál, mintha ellenséges terephez közeledne.) Nem a költségek miatt, de nem örültem neki. Egyáltalán nem!
Szindbád öt éve nyomozó, elég kellemetlen alakkal volt már dolga, hogy elengedje füle mellett a fölényes szavakat. Föláll, kivesz a cigarettát tartó fagólya csőréből egy szálat, bök homlokával, hogy szabad-e, majd hessint tenyerével Széppatakyné felé.
– Nem különösebben érdekel, miként viszonyul a nyomozáshoz (megszagolja a dohányt, de ezzel be is éri, nem gyújt rá), csupán az, miként viszonyult a lányához. Miért nem tett azonnal feljelentést a rendőrségen, vagy legalább miért nem üzent rögtön a nyárligeti főkapitánynak?
A nő azonnal visszakozik, csillapítja hangját, ami azonban még így is távol van a kedvestől.
– Elég szégyen ez nekünk, minek másnak is tudni?! Ráadásul a nővéremnek volt már dolga a policájjal, azóta sem szabadul tőlük, nem az ügy érdekli őket, hanem, hogy helyzetbe hozták magukat a baksisért. Hogy pénzért hallgassanak! Érti, miről beszélek?
– Tökéletesen. Tud valamit lánya eltűnéséről?
– Csak annyit, hogy méreggel váltunk el aznap este. Bár, gondolom (megint egy öklelő pillantás a férjére), ez már nem újdonság az ön számára.
– Kérem, olvassa el ezt a listát. Ha egy keresztnevet vezetéknévvel ki tud egészíteni, tegye meg. És ha értesülése van bárki másról, aki közeli kapcsolatban állhatott a lányával, írja oda.
A nő átfutja.
– Ezeket a neveket említette a lányom. Hébe-korba.
– Senki másét? Biztos?
– Van még valaki. Egy Molnár nevezetű mérnök. Vele nem itt, hanem (félrekapja fejét)… még Vásárhelyen találkozgatott. Értesítettek róla.
– Írja oda, kérem. (A férjhez fordulva.) Neki küldött levelet?
– Erről a dologról nem is tudok.
– Asszonyom, kikkel tartanak fenn szorosabb kapcsolatot?
– Vacsoráztunk már pár ügyféllel, szállítókkal, megrendelőkkel, akik a kínálatot megtekinteni jöttek. A helybéliek közül ismerjük természetesen a potentátokat, mosolygunk, diskurálunk, mert az üzlet megkívánja, aki vendégségbe hív, visszahívjuk. De napi gyakorisággal csak Finklékhez járunk, akiknek saját házuk van a Callatis utcán, a líceum mellett. Vagyis főleg én járok, és nem is az egész családhoz, mert a férfi, egy rátarti, gazdag, szebeni szász, hajókat bérel, és a fiával együtt azokkal fuvaroznak, most épp Francia Marokkóban vannak. Viszont az asszony kedves teremtés, félig-meddig földim, gyimesbeléndeki.
– Úgy tudom, önök Csíkszentmihályra valók. Mikor tartózkodnak itt, a tengernél?
– Áprilistól novemberig. Jó az üzletnek is, közelebb van Bukarest, mint Csíkból.
– Előfordul, hogy hosszabb-rövidebb időre elutaznak?
– Ritkán. Leginkább Szentmihályra nézünk, nézek haza, ha valami személyesen elintézendő dolog van.
– Utoljára mikor történt ilyen?
– Úgy egy hónapja.
– Vagyis pár nappal az eltűnés után. Mi volt fontosabb a lánya felkutatásánál?
– De hisz épp miatta mentem! Aliz gyakran hisztériázott, hogy megfojtjuk, nem hagyjuk élni, fenyegetett, hogy hazaköltözik. Elmentem hát Szentmihályra, hátha megjelenik.
– Ez érthető – teszi hozzá gyorsan Szindbád, és elpirul, nem jellemző rá, hogy elhibázott megjegyzést tesz. Az asszony az ablakhoz lép, oldalról látni, milyen rettenetesen sovány. Szindbád meghökken az öregség ilyen váratlan, alattomos megnyilvánulásától.
– Detektív, ha már így alakult, hogy idegent kell beavatnunk ügyeinkbe… Nyilván így kellett alakulnia. Kérem (összevillan szemük, de ez kevés kifürkészni a nő tekintetét), találja meg a lányomat… Nagyon kérem…
– Kemény asszony, mondja a férfi már a folyosón.
– Értem – mondja Szindbád, holott nem érti, mire is vonatkozott pontosan a megjegyzés.
– Miért nem jelezte, mikor jön? – szól rá szemrehányóan, padlót söprő, pliszírozott szoknyában a háziasszony, és becsapja az ajtót. Bent sürgés-forgás, mintha várnép várná az ostromot. Szindbád mérges, nem szereti, ha megvárakoztatják.
– Felkészültem volna időben – dugja ki fejét az asszony, mentegetőzővé tompítva hangját. Szindbád megszagolgatja az előző nap zsebre vágott cigarettát, elmosolyodik, mintha lánykérőben járna. A Primaria felől falka közeledik, egy fekete spániel bizalmat szimatol rajta, megáll. Szindbád nem tud mit adni, de ösztönösen kutat. Ezt észreveszi a többi, és most már mind rá bámulnak. Szerencsére nyílik az ajtó.
A fogadóba valóságos alagúton át lehet eljutni. A szoba a túlsó utca felől, egyetlen nyíláson kapja a fényt, a bezártság hűvösséget eredményez, mintha pincében lennének. Az asztalon méretes réztál, egyik harmadban kis hengerformára, a másikban négyszögletesre, a harmadikban háromszögűre vágott baklava.
– Török csemege, hasonlít a rétesre, a szomszédban sütik. Kóstolja meg! Ez diós, ez mandulás, ez pisztáciás. Pisztáciát még biztos nem evett…
A bagdadi mezék elmaradhatatlan záróakkordja volt a baklavaropogtatás közbeni kávézás, a bazárban pedig hegyekben állt a pisztácia. Szindbád mindig hántolatlant vett, az tovább friss maradt.
– Még nem – mondja a detektív. A mandulásba kóstol bele, a tészta ázottságán azonnal megérzi, hogy oldott kristálycukorral készült, nem mézzel. Azért dicséri.
– Elnézést a megvárakoztatásért, nem hagyhattam, hogy megrökönyödjön, még szaladt a ház… (Finklnében megvan ugyanaz a béreseket tirannizáló falusi birtokos gazdasszonyokra jellemző fölényesség és hajthatatlanság, mint Széppatakynéban, de csúfondáros barátkozási kedv és kíváncsiság által szelídítve.) Aliz miatt?
– Igen. Főleg az érdekel, kikkel találkozgatott. Itt egy lista. Ki tudja egészíteni?
– Hm, nem igazán, róla (a harmadik névre mutat) nem is tudtam, hogy afférja volt Alizzal, habár nem csodálkozom…
– Alizon nem vett észre valami szokatlant az eltűnése előtt?
– Törtem már rajta a fejem… (Sóhajt, látszik, nem veszi könnyedén a dolgot.) Az ember utólag mindenbe mindent belemagyaráz. Nem sokszor találkoztam vele különben, vagyis a városban sétálva gyakran egymásba botlottunk, de egy-két szónál többet nemigen váltottunk. Aliz engem anyja szövetségesének tartott, nem avatott bele az ügyeibe. Katalin, az anyja panaszaiból tudtam a dolgairól…
– Ide sosem jött?


– Néha elkísérte anyját. Például az eltűnése előtti héten is. Nézze, én úgy hiszem, egymásra licitáltak akaratosságban, elvégre anyja-lánya a kettő, Aliz direkt azért élt olyan könnyelműen, mert Katalin mindig keményen akarta fogni. De az anyja keményebb volt, rendre ő győzött. Nevet ne kérdezzen, de mondta Katalin, hogy Régenben is volt már „ismerőse". Szerenádot merészelő! Állítólag miatta nem tudta letenni a vizsgáit. Átíratták magántanulónak, és hazavitték Csíkszentmihályra, így ért véget a románc. Csakhogy ott meg a felkészítő tanárával kezdett ki. Elküldték, hozattak helyette egy idős professzort, hát nem vele is kacérkodott?! Végül az egyik apácát kellett felbérelni. Nem volt olcsó minden hétvégén kocsival elhozatni Régenből. Ekkor meg Vásárhelyre kezdett szökdösni Aliz. Ott egy mérnökkel szűrte össze a levet. Erre az anyja összepakolt, és idő előtt lejöttek ide. Katalin végül mindig eléri, amit akar, de mire megy vele? Alizt nem lehet megzabolázni, és minden ilyen akciónak csak az a vége, hogy még jobban felbőszítik egymást. Habár az utolsó látogatáskor…
– … amibe bele lehet magyarázni valamit, ami lehet, hogy nem is…
– … belemagyarázás. Igen. Aliz megjuhászodott. Bágyadt, megadó volt, szokását mellőzve nem követte felháborodott tekintettel anyjának megszólalásait, mintha azok kivétel nélkül ellene irányulnának. De ez nem akkor tűnt fel, csak mikor megtudtam, hogy nincs meg a lány. Azóta töprengek, jól láttam-e. És ha igen, abban végképp nem vagyok biztos, nem pusztán megjátszotta-e magát?
– Mi lehetett a háttérben?
– Gavallér-ügy, mi más?! A régi nóta. Hisz, ahogy megjöttek, Katalinnak máris tiltania kellett valami romántól.
– Még egy dologra vagyok kíváncsi. Mikor meglátott az ajtóban, nem azt mondta: „miért nem üzentem, hogy jövök", hanem azt: „miért nem üzentem, mikor jövök". Figyelmeztette valaki, hogy meg fogom keresni. Esetleg Széppatakyné?
A nő elismeréssel bólint.
– Reggel járt itt. Az eltűnés óta először. Feltette ugyanezeket a kérdéseket.
– Mit válaszolt?
– Mint magának. Elmondtam, min töprengek.
– Adott tanácsokat arra nézve, mit, vagy mit ne mondjon nekem?
– Semmi ilyesmit. Csak ült, és ráncolta a homlokát.
Finklné házának dupla bejárata van. Egy vasrácsos kapu, mely egyenesen haladva a lakáshoz, jobbra fordulva viszont a kerengőszerű kicsiny udvarhoz vezet, és a belső, díszes, délre tévedt nemesi kúriát idéző vastag tölgyajtó. Ennél vesznek búcsút, a külső kaput nappal nem zárják. Szindbád megáll a rács előtt. Öt kutyanyak mered felé. Egy elöl, négy mögötte. Beles az udvarba. A túlsó végében hasonló rácsos kapu. Odamegy. Zárva. Szétnéz. Érdekes ez a kerengő. Középen egy félig meztelen, fej nélküli szobor, nem lehet felismerni, szenvedő szentet vagy antik héroszt ábrázol-e. A földszinten lőrésnyi nyílások, ellentétben az utcafront díszes, stukkós európai ablakaival. Egy szerájt alakítottak át a világ felé forduló arcán nyugati módra. Az udvart fél oldalról egyenes fal zárja, annak tetőzete csak elfelé lejt, az más házához tartozik, a Finklné lakása felőli oldalon, a loggia szokásos helyén, zárt, úgyszintén lőréses folyosó, amihez, a főbejárati lépcsőhöz viszonyítva, 180 fokkal elforgatott lépcsősor visz. Ezt furcsállja a detektív, ha másé ez a rész, akkor Finklnéék egy idegen lakáson keresztül szellőztetnek. Szindbád kopog. Nincs válasz. Benyit. Még a fogadószobába vezetőnél is szűkebb, hirtelen kanyarodó folyosó, mintha egy minaretben lépkedne. Fordul, ahogy az alagút fordul, és eljut a fenti loggiafolyosóra. Balra fotográfiák, hajók, és a hajók előtt a Finkl család, vagyis szó sincs külön épületről. Kíváncsisága félig kielégítést nyert, de ez kevés ahhoz, hogy az illetéktelen behatolás miatti aggodalom kerekedjen benne felül. Megy tovább, és a folyosó végén két ajtóba ütközik. A bal oldali csak a fogadó feletti szobák egyikébe vezethet. A másikon kopog. A „szabad"-ra belép egy apró, hófehér, mindössze pár ládát, rézkancsót és két összetolt ágyat rejtő szobácskába. Falai embermagasságig egyenesek, de felül már kiadják a tető formáját. Az ágyon két veréb fodros vászonsapkában, térdig érő, egyszerű, rakott szoknyában. A hozzá közelebb, jobbra lévőnek, fényes fekete haj csillan ki fityulája alól, a másik haja göndör, barna. Arcuk alázatosságtól és szerénységtől fakó. A göndör hajú beszél.
– Hallottuk, hogy jön, de mivel tilos látogatókat fogadnunk, nem mentünk le maga elé. Bocsásson meg érte.
– Én kérek elnézést. Maguk szobalányok?
– Én Ilony vagyok, ő Márta.
– Tisztelettel – szólal meg most először amaz. Mindkettőnek erős tájszólása van. Ezt, bár halványabb kiadásban, megfigyelte Széppatakynénál és Finklnénál is.
– Ha már ide tévedtem… Rendőrfelügyelő vagyok, Széppataky Aliz kisaszszony után nyomozok. Van információjuk róla, hol lehet?
– Az mi? – kérdi a göndör.
– Értesülés. Ha véletlenül csíptek el egy beszélgetést, melyben Széppatakyné, Finklné vagy bármelyik vendég ezt a dolgot érintette… (A fejrázásra.) Semmi? Gyakran látták itt Alizt?
– Csak a városban, néha.
– Hogy a csudába lehet az? Aliz elkísérte párszor az édesanyját, amíg kiszolgálták őket, nem vették észre, hogy ott ül?
– Nem szolgáltuk ki őket, vagyis előre mindent odakészítettünk. Mi szájlemédek vagyunk.
– Szájle… mííík? – kérdi meglepve a detektív, ez az első tájnyelvi szó, amit nem tud a kontextusból megfejteni.
– Szájlemédek – feleli a göndör. Két éve jött Londonból egy lord, az terjesztette el, hogy a cselédeknek úgy kell élniük és közlekedniük, hogy jelenlétükkel ne zavarják a háziakat, úgy, hogy észre se vegyék őket. A vendégek pláne ne! („Silent maid", esik le a tantusz a detektívnek.) Külön bejárata van a szobánknak, nem kell áthaladnunk a többi helyiségen, ha ki akarunk jutni az udvarra. Konyha csak egy van, de ott a nagy’sasszony úgysem sokat tartózkodik. Piacra megyünk, főzünk, és bekészítünk mindent a nappaliba, aztán, ha elmennek, leszedünk és takarítunk. A bérünket az asztalon hagyják.
– Honnan tudják, merre vannak a háziak? És hogy szólnak magukhoz?
A beszélős a kicsiny helyiség alkóvszerű szegletébe mutat.
– A kandalló füstelvezetője. Mindent lehet hallani. Ugrunk, és készítjük, ha kell valami.
– És soha nem botlanak egymásba véletlenül?
– Az persze előfordul. De hosszabb ideig én csak két alkalommal voltam a nagy’sasszony szeme előtt. Amikor felvett, és a tárgyaláson.
– Bűneset történt? Nem is hallottam róla.
A két cseléd egymásra néz, lehet-e erről beszélni.
– Eltűnt egy ezüstkanál a konyháról.
– Ezért feljelentették?
– Nem. A tárgyalás itt volt a fogadószobában. A nagy’sasszony és az ismerős hölgyek tartották. Széppatakyné is itt volt. Aliz nem.
Szindbád leül, a trükkös osztálygőg, az unalmukban bíróságosdit játszó úriaszszonyok már neki is sok.
– Mi lett az ítélet?
– Úgy döntöttek, én loptam el. A kár dupláját részletekben levonják a béremből.
– És ki védte?
– Hogy érti a detektív úr? (Széttárja kezét.) Lehordtak mindennek, meg hogy még hazudni sem tudok rendesen, csak dadogok, és úgy döntöttek, én vittem el, ez volt a bizonyíték…
Mikor Szindbád, a még mindig rá váró kutyákkal nem törődve, kilép a rácsos kapun, egy földszinti függönyt mérgesen berántanak.
Az Úr ünnepi napkezdést a misék irányítják. Fél kilenc körül már sétálnak a Nagykorzón, a bulvárokon, a promenádon, de még csak úgy óvatoskodva, az élvezetet kóstolgatva, aztán, ahogy sorban megszólalnak a harangok, a város minden szegletében megfordul egy-egy sejt, és az irányt talált sejtek a hangforrás felé közeledve először patakokká, majd kis folyókká gyűlnek össze. Az örmény folyó a Callatis utcán lévő templomba torkollik, a görög folyó a Karatzali utcaiba, a román az Archiepiscopiei utcai Péter Pál-katedrálisba, a katolikus pedig (köztük sok magyar csepp) az ettől kőhajításnyira lévő Szent Antal-templomba.
De fél tíz körül már megjelennek a templomkapukban az első, lelki manna után testi mannára is szomjúhozók, még félénken csatlakoznak hozzájuk újabb elillanni készülők, majd a folyók megtalálják medrüket, és visszafelé folyva, a Nagykorzón, a Ştefan cel Marén egyesülnek.
Mivel a törökök és tatárok már hajnalban végeztek a szertartással, zsidók pedig egyáltalán nem mentek misére – már voltak szombaton, vagyis, ha úgy nézzük, pénteken – így nekik jut az a szerencse, hogy a kávéházak teraszán elfoglalhatják a legjobb asztalokat. Hozzájuk először a kevés protestáns csatlakozik, majd jönnek a katolikusok. Az ortodoxok istentisztelete tart legtovább, nekik maradnak a napnak jobban kitett helyek, hacsak nem rendelkeznek törzsasztali jogosultsággal. Köszönés, kézfogás, meghívás, koccintás, bizalmaskodás, beülés, séta, beülés… A térség hírére rácáfolva, minden fajta és nyelv szívélyesen viszonyul a többihez. (Csak az örmények törökök iránti engesztelhetetlen ellenszenve kivétel.)
Szindbád a Szent Antal-templom előtt várakozik. A helyi magyarok fele itt áldoz istenének. (Másik fele a Rosetti utcai zsinagógába.) Az épület egyszerűen nemes hajlása, vöröstégla fala, hullámos cseréppel fedett teteje Toszkánát idézi, a helyiek mégsem lépnek be ide a világ minden kincséért sem, hogy ködös ábrándképein túl valami valóságosat is megtapasztaljanak imádott Itáliájukból. A szláv, német és olasz hangfoszlányok között a detektív felfedez egy magyart, késlekedés nélkül elindul felé. Megkérdi, merre van az Ovidiu-sziget, s az érdeklődésre mint a Széppatakyék vendégeként üdülő magyarországi rokon mutatkozik be. A mise után együtt briósoznak és szopogatnak ánizspálinkát, estére pedig sorban megismerkedik a városban élő – főleg erdélyi – magyar nagykereskedő és gyáros családokkal, akik úgy nevezik magukat: „a kolónia".
Pincés, a temesvári lóidomár és versenyistálló-tulajdonos, Tavernyik, az aradi marhakereskedő fia, Szellár, a felsőbányai aranyműves, és Kellerman, akiről nem tudni, honnan jött, sem, hogy miből szerezte vagyonát, de mindenütt ott van, és elegáns ruhákban, elegáns gesztusokkal, rendre fizeti a legelképesztőbb cecheket – ők, a négy barát állnak a lista elején.
Kellermant azonnal rokonszenvesnek találta. Furcsa ötletei voltak. A kávét például egyszer hosszú söröspohárban kérte, és percekig elbámulta az egyre ernyedtebb forgással ülepedő zaccot, aztán, noha olyan forró volt még a korsó, hogy füle megcsípte az ujját, egyetlen hajtásra kiitta. Ugrált, prüszkölt, orrot fújt, mint nyers pálinka után, lekapta Tavernyik fejéről a panamakalapot, odaszaladt vele a triciklis fagylaltárushoz, mert egy nagyot a vaníliásból, és magába töltötte. Egy másik alkalommal siránkozni kezdett a villamoson, hogy nem bírja a hőséget, mondták, húzza ki az ablakot, megtette, aztán kidugta fejét, majd a nyakát, majd könyökét, vállát, egészen derékig felhúzódzkodott, annyira, hogy egy szekér rakományából kikapott egy kardvirágot, amit a szemben ülő kisasszonynak nyújtott, miután általános – újabb – döbbenetet keltve szájon csókolta. Menekülnie kellett. Vele futott Szindbád is, noha ő nem követett el semmit.
– „Tombolnom kell napközben, csak így tudok megszabadulni rémálmaim emlékétől…" – magyarázta Kellerman. Rettegett a nap végétől, ezért rendszerint nem is érte meg józanul. Aztán már nem segített a részegség. Visszatérő álma volt, hogy – „… a drága mammét (anyját nevezte így) meztelenül látom, pedig a valóságban még bokája sem villant ki soha… Én is meztelen vagyok, egymáshoz simulunk…" Szindbádnak, ezt hallva, a bécsi professzor vad teóriái jutottak eszébe, de Kellerman folytatta. – „Még nem is a szégyenteljes testi összeérintkezés készít ki, hanem hogy fuldoklunk, úgy, hogy felébredve is fuldoklom. És az egész egy világraszóló nagy ünnepség után van. Állunk a főtéri pavilonnál, tapsolunk valakinek, aztán hirtelen egy sötét raktárban kapkodunk levegőért…"
Kellermant csodabogársága némileg különállóvá tette a társaságban. Mindenhova hívták, ha jelen volt, barátságosan bántak vele, ugratták, de rá sosem vártak, elmaradását természetesnek vették. Szindbád türelmesen hallgatott, ha épp nem volt kedve beszélni a fiúnak. A bizalmába férkőzött. Elkísérte különútjaira is, melyek álomfélelem gerjesztette fejfájást csökkenteni igyekvő céltalan kószálások voltak. – „Most hagyj magamra, hálás vagyok a társaságodért és a türelmedért, de pihennem kell kicsit, különben elalszom, és akkor…, akkor használhatatlan leszek este, végképp meghibbanok…" – mondta egyszer, mikor a hónapos szobáját rejtő emeletes bérházhoz értek.
A bérház frontjára nagy betűkkel azt volt írva: „Alimentară", de tollfelvásárlásként működött. A pihékből jutott az utcára és az udvarra is, s mindenütt valami furcsa, alvadt vért idéző, kellemetlen, édes szag terjeszkedett. Szindbád előző nap is volt itt, akkor megkérdezte, miért nem költözik el, de Kellerman biztosította, hogy épp ezért szeret itt lakni. Felmentek a lakásába. Egyetlen szobából állt, fürdő és konyha nélkül. – „Oda ne lépj!" – kiáltott rá a házigazda. A padlón hordónyi lyuk tátongott, csak egy kartonlap takarta.
– „Elképzelhetetlennek találom, hogy ne háborodjak meg a következő pillanatban, igaz, hogy egy pillanattal ezelőtt is ezt gondoltam, s most mégsem vagyok őrült, mégis azt hiszem… De lehet, hogy ez a megháborodástól való félelem, maga a megháborodás… Szereted a füstölt tengeri lazacot? Vettem reggel fél fontot a piacon, együk meg!"
Falatozni kezdtek. Nem volt könnyű, mert az étkezésre befogott, gazdagon intarziált kártyaasztalon egy méretes, kiszárított cápa terpeszkedett, akit Kellerman, elemista osztályfőnökéről, Gonosz Józsi bácsinak nevezett el. Le nem tette volna semmi pénzért a földre, félt, hogy eltörik. Viszont az evés közben táncoló asztal úgyszintén a preparátum lecsúszásával fenyegetett. A kis zugnak olyan keskeny utcai falrésze volt, hogy az ablak mellé fölakasztott ikon belógott az üveg elé, fölöttébb körülményessé téve a szellőztetést. Az ikonon lévő alakot mamménak szólította Kellerman. Valójában Szűz Mária volt és az újszülött Jézus, a keleti ikonokra jellemző felnőtt arcú kisded-ábrázolással.
A detektív tehát elköszönt a pihenni vágyótól, de nem ment messzire, ánizspálinkát, ásványvizet kért a sarki kimérésben, és légfuvallatra várt, mely izzadt ingét szárítva, lehűti testét. És akkor megjelent Kellerman. Nyoma sem volt rajta az iménti erőtlenségnek. Szindbád, azonnal felismerve az esélyt, beugrott a szőlőlugas mögé. Látta, hogy Kellerman a belváros felé rohan. Úgy rohan, hogy már be is fordult az egyik mellékutcába, nincs értelme követni. De nem is kell. Egy nővel tér vissza. Hosszú, szőke haja van a nőnek, sietős léptei nyomán fátyolként hullámzik. Szindbád megvárja, míg eltűnnek a bejáratban, akkor utánuk indul. Félrelök egy okvetetlenkedő lakót, s Kellerman lakásának ajtajára tapasztja fülét. Nem érti a susmogást. Beront. A cápa idegesen pattog, a lány meztelenül hasal az ágyon, Kellerman tökéletes ostromajzottságban készül rávetni magát, de nem jut odáig, mert Szindbád magát meg őrá veti. Kellerman sikolt, harap, védekezik, a detektív egy ütéssel leteríti. Akkor elnémul. Szindbád teker még egyet biztonságból ellenfele kezén. Aztán föltápászkodik, megigazítja öltözékét, tölt magának egy pohár poshadt vizet.
– Bocsáss meg! Túllőttem a célon. A kisasszonyt kellett felkutatnom, erkölcsvédelemmel nem bíztak meg. Minden rendben? (Mérges dünnyögés a válasz.) És maga, kisasszony? (Idegen, szláv, talán orosz dünnyögés a válasz.)
Szindbád takarót dob a lányra, megfordítja fejét, arcába mered. Előkapja Aliz fényképét, és a lány arca mellé teszi. Hasonlítanak. De a lány nem Aliz.
Pincés, Tavernyik és Szellár estére már mindent tudott, a detektív nem titkolhatta többé városba érkezésének és a velük való megismerkedésének valódi célját. Kihallgatta őket. Arra, hogy esetleg egyikük vitte, bújtatta el a lányt, csak nevettek. Pincésnek eszébe jutott, hogy mikor Széppataky kérdezgette ugyanazokat, mint most a detektív, elfelejtett megemlíteni egy bizonyos Constantin nevezetű miniszteri megbízottat, akit látott Aliz társaságában. A listán rajta van egy Pop nevezetű, persze, neki is volt érdekeltsége a lánynál. Pincéssel aznap éjjel, mélyebben is kibeszélték Aliz viselkedését. A férfi nem tagadta, szerelembe esett a lány iránt, de hozzátette:
– Átesik ezen mindenki, Aliz ezért él, hogy lássa, hogy bomlanak utána a férfiak.
– Ne vegye túlzott bizalmaskodásnak, de fontos tudnom, mennyire volt a lány…, szóval odaadó?
– Mennyire? Semennyire! Épp ez az. Hajnalig lumpolás, de semmi olyan, amitől az anyák annyira tiltják a lányukat. Majd meg is vesztem emiatt. És mások is.
– Tehát a csóknál megállj.
– Csók sem volt. Tánc közben összesimulás sem.
– Ingyombingyombengyem! – mondta a román, a detektív pedig rögtön végigpörgette, nem mondott-e valami sületlenséget németül. Aztán összetett egy értelmesnek tűnő mondatot franciául, mire a másik:
– Tyúkfattyúfaggyúfonnyasztás! Nyanyanyavalyanyüstölés!
Szindbád ekkor felállt, elnézést kért, és szánakozva elindult a kijárat felé. A másik visszahúzta.
– Hékás, én úgy tudok magyarul, mint te. Két évek voltam Budán, a Ludovikán, aztán mentem a Kriegsschulba.
Kiderült, a váradi születésű Napoleon Pop a K. u. K. hadseregben kezdte pályafutását, majd a körülmények változásával lett a dicső armată tisztje. Innen szerelt le, meglepően fiatalon. Elismerte, csapta Aliznak a szelet, s állítólag a lány sem bánta a társaságát, egyszer még Mangaliába is elhajókáztak. Szindbád nyaralóélvezetekkel tarkított, egész napra elhúzott barátkozás-kihallgatást folytatott, folyton lesve, nem látja-e a jelét a másikon valami titkos, elmulasztott tennivalónak. Úgy intézte, hogy Pop hívja meg szobájába kávézni. Pop honfitársaként bánt vele. Alizról méreggel beszélt, éretlen csitrinek nevezte, aki maga sem tudja, mit akar. Aztán kiderült az igazság: az a bizonyos Constantin lecsapta a kezéről. Egyszer randevút beszéltek meg a színháznál, amire a lány nem ment el, viszont látták Constantinnal csónakázni ugyanaznap este a Siutghiol-tavon. A győztesről annyit lehetett tudni, hogy befolyásos ember, nem véletlenül lett a nagy telepítési akció felügyelője. (Államközi szerződéssel Görögországból arománokat költöztetnek tömegesen a dél-dobrudzsai négyszögben osztogatott parcellákra.) Napoleon Pop húzta a száját, az ötletre, hogy elegyedjen szóba vele, és ha úgy alakulnak a dolgok, tolmácskodjon. Azért csak elbotorkált Constantinhoz, mikor ráleltek egy étteremben, vissza viszont már futva jött. Constantin kijelentette, ha nem hagyja el a magyar 24 órán belül a várost, elmondja a rendőrségen, hogy szaglásznak utána, ráadásul egy külföldi. Szindbád már össze is készült a menekülésre, mikor reggel közölte Pop, hogy Constantin, még előző este, leutazott a telepesfalvakhoz.
A lista hatodik és hetedik helyén egy, különösen a kolónia leggazdagabb családjainak gyermekei körében népszerű testvérpár állt. Harcosék. Harcos Angelus és Harcos Diabolo. Ezek természetesen művésznevek, melyet a Riadó nevezetű antiimperialista, antiklerikális, antiakadémista folyóirat szerkesztőiként vettek föl. A legrekkenőbb hőségben is állig begombolkozva, prémes kucsmában jártak, könnyfakasztó mahorkát szívtak vagy rágtak, folyton káromkodtak, és beszélgetőpartnereikről rendre kijelentették, hogy kötélen fogják végezni. Tapsolt örömében, aki megkapta tőlük a jóslatot. Hogy Szindbád, a gyűlölt államhatalom képviselője merészkedett közeledni hozzájuk, rögtön szimpatikussá tette a szemükben. Előzékenyen megengedték, hogy ebédet, pezsgőt fizessen nekik (kizárólag pezsgőt és konyakot voltak hajlandók inni, a sört és a bort a burzsoázia népbutító eszközének tartották), és miután pokolba küldték a Szépmíves Céh, a Magyar Párt és a magyar egyházi vezetés „múltbanfeneklett", világrengésekre nem reagáló tagjait, megállapították, hogy a detektív használhatónak tűnik szemükben az új rend számára, főleg, ha kicsit képezi magát. Segítségül megkapta tőlük Szindbád a Mi a teendő? című, Lenin által fogalmazott kiáltványt.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Csabai László


A szerzőtől még

   A fehér város (2. rész)


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.