Vers, próza / A fehér város (2. rész)

Csabai László
A fehér város (2. rész)

[Látó, 2010. február]



– Aliz alkalmatlannak bizonyult, túl erősek voltak benne a kispolgári beidegződések – értékelte Angelus a lányhoz fűződő kapcsolatát.
– A spíszbürger prüdéria megtestesítője volt, egyszer feljött hozzánk, és mikor kértem, hogy létesítsünk semmire nem kötelező, konszenzuális testi kontaktust, hozzám vágott egy hamutálat, és elrohant – tette hozzá Diabolo.
– Azért kedves lány – mondta Angelus.
– Szép lány – helyeselt Diabolo, s ekkor, egy percre, világgyűlölő nyersességüket elhagyva, szomorú, vágyakozó pillantások közt, eltűnődtek.
A lista utolsó tagja az a Széppatakyné által is említett Molnár mérnök volt, akihez Aliz Csíkszentmihályról járogatott. Szindbád érkezése napján utazott haza feleségével és három lányával. A négy barát szerint Aliz végérvényesen befejeződött, eleve hibás lépésnek minősítette ezt az affért, Szindbád viszont gyanúsnak találta, hogy a férfi épp oda ment nyaralni, ahol Aliz volt. Miatta? Mit kezdhettek egymással a feleség és a három gyerek mellett? Csakhogy a történelem látott már ennél kacifántosabb helyzetet is, így kikerestette a postán a mérnök irodájának telefonszámát.
Ő vette föl. A detektív kérdésére folyami kavicsot rendelt, vagyis voltak nála. Egy óra múlva már válaszolt. A lányról nem volt híre. Félt. A detektív nem jött rá, mitől, a lebukástól, vagy hogy történt Alizzal valami.
A posta épülete előtt brinzás lepényt vett egy salaváris asszonytól, azt rágcsálva telepedett le a plázs fölötti promenád vastag kőkorlátjára. A túró keserű, túl sós vagy romlott. És az ő kedve sem jobb, pláne, ha számba veszi az eltelt két hetet. A négy barát, a fivérek és Napoleon Pop kezdettől fogva ártatlannak tűntek, s ez a meggyőződése idővel egyre erősödött. Mindegyikkel kapcsolatban maradt a kikérdezés után, a beszélgetéseken résen volt, csapdákat is elhelyezett. Hiába. Constantin ingerültségét magyarázhatja, hogy titkolnivalója van. Viszont látták, hogy egyedül utazott délre. A lány előrement volna? De mi az ördögöt kezd egy úrikisasszony egy faluban, ami még nem is falu, majd csak lesz. Szobát vettek ki Balcsikban, és a férfi ingázik? Ennek esetleg még utána lehetne nézni. És a mérnöknek is. Meglesni, siet-e valahová az iroda zárása után. És el lehetne menni Régenbe. A rendfőnök-iskolaigazgató apáca ugyan azt írta az apa levelére, hogy nem tud Aliz felbukkanásáról, de mégis van egy halvány esély, hogy – sok közbeeső gavallérja után – a lánynak nosztalgiázni támadt kedve, és régi ismerőse bújtatja. Ha az volt neki egyáltalán az a tanulmányait megzavaró titokzatos ember, akit név szerint sem az apa, sem a rendfőnök nem említ, de az utóbbi bizonyosan tudja, kiről van szó, mert a levelében az áll: „… és az a romlott erkölcsű már egy másik szerencsétlen leányt behálózva mérgezi a világot! Sok ilyen megátalkodott gazember van manapság nemzetünkben, biztos azért sújtott le ránk a Mindenható úgy, ahogy lesújtott…" Mindezek azonban olyan lehetőségek, melyek semmivel sem reménytelibbek, mint maradni a városban. Szindbád semmire nem jutott.
„Menni, vagy maradni?"
„Menni, vagy maradni?" – töpreng Szindbád a plázs fölötti vastag kőkorláton, mikor magyar szót hall. A négy barát jön. Hárman hagyományosan, Kellerman hátrafelé, újabban ez a szokása, hátrafelé jár.
Szindbádhoz érve, az örökké vidám Szellár suhint egyet sétapálcájával.
– Fürdünk, flörtölünk, sörözünk, rákot eszünk, a többi a flört függvénye. Velünk tartasz, detektívem? A parti kioszkban karnyi rákokat olyan ropogósra sütnek, hogy szőröstül-bőröstül el lehet őket ropogtatni!
– A ráknak nincs se szőre, se bőre – javítja ki a folyton tudálékoskodó Tavernyik.
– A rák én vagyok – zárja le a vitát Kellerman.
– Menjünk, urak – feleli Szindbád, megfordul, és vagy száz méter hosszan csatlakozik Kellerman hóbortjához.
Mintha láthatatlan ekével kéne fölszántania valamennyi utcát, úgy bolyong Szindbád a városban, nincs zug, ahova el ne vetődne, nincs zug, ahová tudná, pontosan miért is vetődött el. Utoljára talán a száműzött géniusz tett így, követte a kordék mélyítette árkokat, biccentett a „nyers hangú, darabos arcú, nyíratlan" gétáknak meg szarmatáknak, de leginkább kikerülte őket, és monomániásan a Rómából, az isteni Rómából való kiűzetésének okán rágódott, miközben a forróság már önmaga számára is szétfolyó-homályossá tette gondolatait. Szindbád is rágódik, ő is hevül, és megértően pillant az Ovidiu téri szoborra.
Idegenben az ember vagy magába zárkózva megvetővé hűl, vagy átveszi a hely ritmusát, és feloldódik benne. Szindbádnak nincs választása.
A város kétszer ébred és kétszer tér nyugovóra. Eszmélése mindig gyors, elnyugvása lomha. Reggel hétkor még zavartalanul rakosgatják az árusok aznapi újságjaikat, locsolják a parkgondozók a pázsitot, a járdát, rendezik a pincérek a kávéházak terítékét, gyűjtik a közmunkára ítéltek a bulvárokon a lóürüléket, hogy aztán egyszerre kitóduljon a nép. Persze, nem egyirányú a mozgás, a külvárosok lakói degeszre tömik a kikötői műhelyekbe tartó villamosokat, vagy ha nincs pénzük jegyre, elfoglalják a járdákat (a szegények szegénységére nincs jelző, egy bicikli luxuscikknek számít), a tehetősek viszont sétapálcát lóbálva, az Ovidiu tér, a Ferdinánd bulvár vagy a promenád felé tartanak, és ők a hasukat tömik degeszre. (Párizsban aligha van annyi kávéházban reggeliző, mint itt.) Aztán megtelnek az üzletek, a konflisok, a strandok. De a kávéházak sem ürülnek ki.
Nehéz megtalálni azt a pillanatot, mikor reggeli helyett már dejun-t szolgálnak föl. Viszont a délután kapujában valami emésztő bágyadtság kezd el terjeszkedni. A pincér összekeveri a rendeléseket, a tengerfront sziklái alatti ernyősorból a vízbe igyekvő meggondolja magát, és visszafordul, a félszigeti, vagyis a legrégebbi belváros kutyái nem marakodnak egy halfarkon, hanem engedik, hogy a leggyengébb lakmározzon… A müezzin második éneke is másként szól, rekedtes, erőlködő, mintha nyál lepné be hangszálait. Nem zár be minden üzlet, nem hull le minden spaletta, nem áll le teljesen a forgalom, de a pokollá forrósodó utcákon már nem járnak-kelnek, csak átsietnek az emberek, leginkább valami árnyékos szegletbe, ahol nincsenek útban, ha netán az álom szemhéjukra telepedne. A teherhordó rabszolgamunkások egy kis védett ösvényt keresnek a bálarengetegben, hogy vizet öntsenek tarkójukra, és sült paprikát meg porladó komiszkenyeret forgatva szájukban, elbambuljanak. Még a kikötő darui is elkókadnak, hagyják, hadd lengedezzen kampójuk félállásban.
Aztán, ahogy az első hűs tengeri légáramlat bekúszik a fülledten fulladozó utcácskákba, és apró vízcseppek meg homokszemek kezdik oldani a lehúzó tespedtséget, fölpattannak a szemhéjak. A kikötőben a maistru ordít a dokkmunkásoknak, hogy ragadják meg a hevedert, a kávéházakban ordít a pincér a járókelőknek, hogy ragadják meg a preţ redus-t, és vegyenek ugyanannyiért dupla adag cremşnit-et meg ştrudel-t (úgy látszik, nemcsak Párizs, Bécs is megvetette itt a lábát), a rendőr ordít a bivalyos szekéren ülőnek, hogy huszonötöt veret rá, ha nem takarodik ki a belvárosból, és kiált a müezzin is, a harmadik imára hív, most már friss erővel.
A kikötő, az üzemek, gyárak végül kiöntik népüket, hogy a városszéli, mititei-t sütő, birkát nyársra húzó, orrsértő pálinkát mérő, vakolatlan vályogtégla falú kocsmáknak is legyen közönsége. Itt törökösen kanyargós dobrudzsai népdalokat énekelnek, az elegáns kávéházakban viszont harmonikakísérettel sanzonokat, vagy Guilelm Şorban csodás melódiáit.
A szegénynegyedekben a pultnál, az asztalnál, az árnyékszéken vagy annak tövében dőlnek ki az emberek, majd, ha hazazavarják őket, asszonyt verve, gyereket bőgetve ájulnak el ismét. A Peninsula és a Centrală éttermei éjfélkor zárnak, de ha van még rendelés, nem zárnak. A nők rózsával kalapjukban, a férfiak konyakkal, borral kezükben szállingóznak el. Akinek közel a baldachinos ágya, oda, akinek messze, megelégszik a Casino – pontosabban Cazino – és a Hotel Carol közötti kert lócáival. A világítótornyot három oldalról már magas épületek veszik körbe, de rájuk, meghatározott ütemben, még fényt vet.
Első elcsendesedéskor a társtalan idegen menthetetlenül elárvul. Nincs kihez, nincs hová húzódjon. Szindbád szállása elképzelhetetlenül messzire úszott el, próbálkozik kávéházi asztalnál átvészeléssel, a mólón, a hullámokat vízpermetet szórva megtörő kőóriásokon való üldögéléssel, a strandolóktól távol, lábáztatással. Legszívesebben a fellegvárat a stranddal összekötő lépcsősort övező fügefák alá dőlne, hideg fröccsel kezében. A fügének árnyas a lombja, és a meredek sziklák mohos alja a hűvösség képzetét kelti, de, bár vezetnek arrafelé keskeny ösvények, egyetlen odabújót sem lát.
Az utcákat rója hát. Egy goromba pincér, egy légytől hemzsegő ebédmaradék, egy kozmás szag, mindig van valami, ami elhessenti kedvét a beüléstől. Csupasz, foltos nyakú korcs követi, el-elbizonytalanodva, de ha egy saroknál befordul, mindig utána lohol. Szindbád sajnálja a jószágot, amiért az alamizsna reményében égetnie kell magát. „Bár, talán csak társra vágyik?" A detektív átbotorkál az Ovidiu téren a kikötői sétányig, de hiába vágyik enyhítő szellőre, füst és korom jön a hajóállások felől. Kigyulladt valami. Visszakanyarodik a zsinagógát érintve a fellegvár legmagasabb és legbelsőbb traktusa, a régi, a Hunchiar mecset, és a városháza, a Primărie által közrezárt térre. A téren egy ló vonaglik, nem bír lábra állni. Nyelve kilóg, szeme üveges, sörénye csimbókos a rátapadt szennytől és bogáncstól. A detektív elfordított fejjel halad el mellette.
A Karatzali-Bătrân kereszteződésben hagyja el végleg Szindbádot az erő, a konzulátus és a templom vakító épülettömbje elhomályosítja szemét, tudatát.
Az oltár előtt eszmél föl. Nem emlékszik, maga jött-e be, vagy támogatták. Megváltó a hűvösség. Szindbád folyton arra vágyik, hogy egy templomot menedéknek érezhessen, de mindig megzavarja valami az illúzióját. Most talán nem. Arcát a könyöklőhöz simítja, kellemesen hideg, vékony vízhártya fedi. Lecsukja szemét, nem aludni akar, így tudja legintenzívebben átélni, hogy milyen boldogító lehet a puszta létezés, főleg kíntól megszabadulva. Lehunyt szemmel kékséget lát. Nyitott szemmel is. Nem a valódi ég kékje, hanem egy festett ablakon lévő festmény ábrázolta égé. Kolostort emelő hegy is van az ablakfestményen, és a tövénél szamárháton ülő szent. Fölötte angyal, aranyos glóriája ellop egy darabkát a kinti fényzuhatagból. Alatta görög betűk. Egy ablakszem hiányzik, átlátszó üveggel van pótolva. Kinéz. Kicsiny kert, egyetlen sír (azon is görög betűk), és körötte élettől duzzadó, érett paradicsomok.
Szomjas. A bejáratnál hatalmas szamovár. Már nyitná ki a csapot, mikor eszébe ötlik, hogy a bagdadi görög templomban a szentelt vizet tartották ilyenben. Nehezen állja meg, hogy meg ne kóstolja, mert, akár a folyton visszakívánt bagdadi édességek, ez is tömjénhez, ánizshoz hasonló illatot áraszt. Valahonnan csörgedezés zöreje szűrődik. Legvalószínűbben a karzatról. Felmegy, és megtalálja a kis fali szökőkutat. Élvezettel szívja tele magát. Leül egy bőröndre. Használati tárgyak összevisszaságban, mintha árvíz elől kellett volna ide menekíteni egy egész háztartást. Borítófedél nélküli könyvek, mind görög nyelvű.
Nem durva, de határozott kérdés csattan. Egy szerzetesi gúnyába öltözött áll mellette. A detektív mutatja, hogy nem ért románul. A másik vár, majd, halkabban, megismétli arabul, a bagdaditól élesen elütő akcentussal.
– A Próféta követője megtisztelte házunkat?
Szindbád a háború kitörése, vagyis kényszerű hazaköltözése óta nem hallott arab szót. Elmosolyodik, de közli, hogy nem muzulmán.
– Azért gondoltam, mert ég felé néző arccal és széttárt tenyérrel jött.
Valóban, Bagdadban nemcsak a muzulmánok, a keresztények is így léptek be az isten házába. Bár Szindbád nem volt nagy templomba járó sem a Folyóközben, sem Nyárligeten, úgy látszik, a mélyben megmaradt benne a rítus, s az előbbi szédületben megnyilatkozott.
Meginvitálják a parókiára. Teáznak, beszélgetnek. Kiderül, vendéglátója a híres egyiptomi Szent Katalin Kolostorban töltött el harminc évet, azon a hegyen, ahol Mózes átvette a kőtáblákat. A környező hadurak jóindulatáért cserébe a kolostor megengedte, hogy egy mecset is épüljön a falain belül. Kozma testvér intézte a mecset és a szerzetesrend kapcsolatát.
– És milyen volt ez a viszony? – kérdi Szindbád, a barát pedig sem nem románul, sem nem arabul, hanem a legkifejezőbb, mindenütt értett szót megtalálva, németül válaszol.
– So-so…
– És itt milyen? – kérdi a detektív, és fejével a Károly-mecset felé bök.
– Itt nagyon jó, itt teljes a béke… Illetve, hát, so-so…
S eljön az a pillanat, amikor a detektívnek el kell döntenie, beavatja-e a másikat ittlétének okába. Idegennek kitálalni kétélű dolog: ha az fecsegni kezd, a szertefutó hír zavarhatja a nyomozást, másrészt viszont információ bárkitől származhat, s mivel a vizsgálódás legfőbb eszköze az üggyel esetlegesen kapcsolatban állók kifaggatása, a teljes titokban maradás eleve lehetetlen.
Szindbád elmondja, ki után kutat, s ahogy a szerzetes fölkapja fejét, meggyűrögeti hasát, és előre dől, azonnal látja: tud valamit. Rákérdez. Kitér a válasz elől. Gyónás? – kérdezné, de nem ismeri a szót arabul, ami nem is csoda, mert az általa ismert bagdadi arabok mind muzulmánok voltak, nem gyóntak. Felrajzolja a levegőbe a gyóntatófülkét, s bár eszébe jut, hogy a keletiek nem fülkében, hanem ikonnál gyónnak, a szerzetes érti a kérdést, és megrázza fejét.
– Privát ügy?
A másik elgondolkodva, lassan bólint.
– Szerelmi história?
Sóhajtás, bólintás.
Ha valakinek fel nem vállalható szerelmese van, nem érdemes olyan helyre járnia vele, ahol egyébként nem fordulna meg, mert azonnal rájönnek, hogy a leleplezés elől menekülnek, vagyis titkolnivalójuk van, mivel azonban az emberekre a logikus cselekvés mellett legalább annyira jellemző az illogikus cselekvés, Szindbád nem látja okát, hogy kételkedjen.
– A fiú szegény?
Az egyházi megvonja vállát, megint megvonja, és bólint, majd a tenger felé bök fejével.
A kutya a lépcsőn fekszik, nem kísérte be a templomba, úgy látszik, az állatokban is van tisztelet. Forró a kő, mégsincs ereje mozdulni. A detektív behúzza a mellvéd árnyékába, és víz után néz, nem akarja, hogy úgy járjon szerencsétlen jószág, mint a ló. Triciklis fagylaltárust talál. Az állat felkapja fejét az orrára cseppenő nedvességre, s egyetlen nyeléssel legyűri a tölcsért. Megretten a váratlan élménytől, aztán enged dermedtsége, és hálásan nyalni kezdi a detektív cipőjét.
Ellenkező irányba indulnak el, de vissza-visszanéznek.
A lépcsősor tetején mititei-sütő bódé, a kolbászkákból nem vesz, próbálta már, és van benne valami arrogáns fűszer, amit nem tud hová tenni, egy üveg fekete Murfatlart viszont megragad. Meghúzza. Furcsán, közvetlenül édes, ragacsos lesz tőle a nyelve, mintha nem is bort, hanem alkoholos gyümölcsszirupot kortyolgatna. Utóíze kellemes. A hűs palackot arcához szorítja, átnéz a nyakán. Így most kék a víz, ami amúgy zöld vagy majdnem-fekete, a sekély, csillogó zátonyokon pedig fehér. Sőt, szikrázó napsütésben az egész tenger, nevével ellentétben, fehér. Fehér a Tabăcărie városrész épületsora is. Itt, a Versailles utcában, a Pensiunea Alba Iuliában vett ki neki egyszerű, de tisztes szobát Széppataky úr. Szereti. Ha körbenéz, egyemeletes, karcsú házacskákat lát, stukkó, vízköpő és egyéb Nyárligeten megszokott ciráda nincs rajtuk. A felső szint egy lépéssel el van tolva az utca felé, okos húzással nyernek egy kis ráadás életteret. És fehér még a promenád, a világítótorony, a dokkok hullámtörői, a Genovai part mólója, és fehérek a kicsiny utcák, kicsi házainak, apró udvarában szőlővel befutott kőasztalok. És fehérek az antik szarkofágok és az egymás mellett sorakozó ortodox, zsidó és muzulmán temető sírkövei. Mert ebben a városban van pár tarka épület, de azok lényeget, szellemet felületesen megértve utánzó, gyökeret ereszteni képtelen, disszonáns monstrumok, viszont a sok fehér megkapó, tekintethez simuló. Jólesik szétnéznie reggel az erkélyéről, csak az zavarja, ha az elhagyott tímárgödrökből emberek kecmeregnek elő. Tabăcărie után Falsa sziklái következnek, mögötte pedig a hatalmas, szittyós náderdő, Mamaia. Ebből csak a leégett fürdőpavilon romjait látni. Gnädige Frau Silberman, Gyulafehérvárról származó háziasszonya, akivel német– magyar keveréknyelven tud értekezni, arról beszélt, hogy megint próbálkoznak vendégeket csábítani ebbe a kellemetlen kipárolgással teli szúnyogbirodalomba, szállót, sőt kaszinót építenek. Jót nevettek a halva született ötleten.
Valaki zsombékból kényelmes tanyát rendezett össze magának a part tövében, elfoglalja a fészket. Kortyolgat, nézelődik. Ráérősen. Lehullt válláról a teher. Utánanézhetne, mely hajók futottak ki Aliz szökése napján, és írhatna kérvényt a célkikötői hatóságoknak, hisz nemcsak az árut, az embereket is vizsgálják, de például az oroszok, mióta olyan nagyot fordult arrafelé a világ, minden külföldről jövő megkeresésben imperialista erők aknamunkáját sejtik, a törököknél meg, bármennyire is törleszkednek a Nyugathoz, és igyekeznek átvenni szokásait, azért továbbra is csak a baksis az úr. „És egyáltalán, kell-e kutakodni? Nem jó minden úgy, ahogy van?" Szindbád elégtételt érez, ha arra gondol, hogy ez a gyönyörű, vad, fényes partira illetékes delikát hölgyemény, a pipogya apára, a kőnél hidegebb anyára és a kolóniára fittyet hányva, egy matrózt választott. Aztán arra gondol, milyen hatalmas lehet az az érzés, amely kitépi az embert egész világából, aztán arra, könnyű volt-e a döntés? Eszébe jut Finklné megfigyelése Aliz utolsó látogatáskori szomorú szelídségéről, és rájön, pokolian nehéz és fájdalmas volt a döntés.
„Éljetek boldogan!" – mondja, és nagyot kortyolva, meglendíti a tenger felé a flaskát.
A délutáni apátia a strandon mégis kevésbé érződik. A mozgás ritkul, de hát az emberek amúgy is főleg a napernyő alatt fekszenek, vagy a sekély vízben dagonyáznak. Szindbád odaint egy rikkancsot, pénzt ad neki, borért küldi. Nem jön a bor. Nevet rajta. Ekkor az egyik parti kioszk pincérét hívja magához, mert bivalyos szekérrel sem lehetne kényelmes zugából kirángatni. Az felveszi a rendelést, de meglepődik a kért mennyiségen. Végül pezsgős vödörben hozza ki a liter Murfatlart. Vödörből borozni?! Mindketten kacagnak.
Hat körül ágyúsortűz hasít a levegőbe, és felbőgnek a gyárak szirénái. A hajók is dudálnak, és félárbócra vonják lobogójukat. Salignyt, a nagy konstruktőrt temetik, aki új várost épített a parti homokra, épp úgy, mint nemzettársa Odesszában. A hangzavar felébreszti az embereket, és már nincs kedvük visszafeküdni, a pultoknál sorban állnak kávéért, és sorban állnak az öltözőfülkék előtt. Aztán elfogynak a sorok, és Szindbád egyedül marad. Egy-egy szerelmespár még elandalog a régi móló felé, de leginkább csak a sirályokat kergető kóbor kutyák foglalják el a fövenyt, ami sok helyütt nem homok, hanem kagylótörmelék. Ahol zavartalanul formálhatja az apály és a dagály a partot, ott méteres dombokat halmoz föl kagylóvázakból. Szindbád gimnáziumi geográfiaórán nem értette, miként képződhetnek hegységek csigákból, kagylókból. És íme. A kagylóföveny is fehér.
Néha, nagy hullámtól oldalba csapva, a madarak elvesztik egy pillanatra egyensúlyukat, de azonnal az ég felé vágódnak, nem lesz belőlük kutyacsemege.
Az állatokon és a váltakozva hullámzó tengeren kívül még egy szemlélnivalója van Szindbádnak. A bóják. Mindenféle színű, a múzeum bejáratánál lévő, türbéről származó kődíszre emlékeztető csavart bóják mérik ki a fürdésre engedélyezett területet. Egyenként vannak lehorgonyozva, mert nagy hullámzásban elmozdulnak, aztán, ha elcsendesül a víz, visszatérnek rögzítési pontjuk fölé. Kivéve egyet, egy feketét. Az elszabadult, és a part felé tart. Úgy látszik, a fizikai törvényektől függetlenítette magát, mert az áramlás éppen a nyílt víz irányába sodor egy evezőt
Most felemelkedik, és feltűnik alatta egy arc. Aztán egy váll, egy mell, egy has… egy női test. A nő kihúz valamit a bójából, ami valójában egy turbán, s így már leomló hajzuhataggá válik. És Szindbád csak most veszi észre az elképzelhetetlent: a nőnek meztelen a hasa. Fürdődresszének szoknyája is csak éppen térdig ér, amiért már rosszalló megjegyzéseket szoktak tenni, de hogy valaki kétrészes, a derekat fedetlenül hagyó fürdőruhában jelenjen meg nyilvános helyen, ilyen még nem történt ezen a világon!!! A kábító teremtés közben semmitől sem tartva ugrál, rázza ki a vizet füléből. Márta az, a szájleméd.
– Nem látott még emberlányát? – fordul a döbbent sóvárgásba zuhant detektívhez.
– Láttam. (Nyelések után.) Sellőt még nem.
– Filléres regényből idézett? Mi van magával?
A fülkében átöltözik. A fürdődresszet csavarja, a detektív elképzeli, hogy azok a belső kis rávarrások az előbb még érintkeztek a… Szalmakalapját forgatva közelebb lép. A szemérmetlen merészségnél is hihetetlenebb, hogy az a tájszólásos, kis manzárdszobai veréb azonos ezzel a hattyúval.
– Ne bámuljon már így, az ég áldja meg! Beivott? Bódultakból volt már ma részem. Doamnă Rădulescu meg Széppatakyné jött Finklné nagy’sasszonyhoz vendégségbe. Nem mondom, hogy még sose nyitottak ki konyakosüveget, de most a nyakára is hágtak. Hát maga tényleg nincs magánál! Bámul, és nem is leplezi… (Megenyhülve.) Jól van, biztosan magányos. Minden jót, kedves detektív.
Nem felmegy, fellibeg a hosszú lépcsősoron, amin még az sem változtat, hogy úgy csattog a szandálja, akár egy elemista évkezdőé. Derekára tapadt ruhája meztelenségnél is hűebben visszaadja hellén mesterek vésőjére kívánkozó alakját, s mikor egy légáram felkapja szoknyáját… – arra nincs szó. A fügefák gyümölcsei napraforgófejekként utánafordulnak, a hanyatló Nap megáll útján, egy szerelmespár férfi tagja szájtátva bámul, s kedvese nem ad neki pofont emiatt. Csak a látványtól és a bortól megrészegülve képzeli a detektív, vagy ettől a lánytól minden kitelik, de az utolsó fokon még perdül is egyet.
Szindbád lohol a lépcsősoron, szitkozódik a Bătrân-Cuza Vodă kereszteződésnél, mert egy szekér épp előtte robbant le, rohan a Ferdinand bulváron, a Ştefan cel Marén, elsodor egy kosarat cipelő öregasszonyt, a hagyma szétgurul, odavet egy tízlejest, és rohan tovább, hogy aztán a Vitéz Mihály utcai villamosmegállóban megpillantsa végre Mártát. A szerelvény már megérkezett, a lány a leszállás befejeztére vár. Szindbád az utolsó pillanatban megragadja karját.
– Jöjjön, igyon meg velem egy kávét! (A másik szigorú arcát látva.) Ne haragudjon… Jöjjön... Könyörgöm…
– Kávéra magának van szüksége. A nagy’sasszony mindig többet főzet a kelleténél, Ilony meg rávesz, hogy megigyuk a maradékot. Mert az is olyan, mintha fizetség lenne. Belemegyek, pedig utálom, hajnalig a plafont bámulom, nem tudok elaludni tőle… Limonádét kérek – csacsog a lány, de tekintete összeszedett, elővigyázatos, fürkésző. Ujja az asztalka lábát markolja.
– Kedves Márta… Elmondhatatlan boldogságot szerzett, hogy elfogadta társaságomat…
– Ó, végtelenül megtisztelő, hogy egy olyan kis firlefánc, mint én…
– Kérem, ne feszélyezze magát, amiért én, állami szolgálatban álló…
– Én nem érzem, inkább maga.
– Szóval… Egyszer, ha ellátogatna Nyárligetre, persze a legjobb szállodában foglalnék szobát… És, ha nem tartaná terhesnek a kíséretemet… Ha úgy érezné, gyökeret tudna ott ereszteni…
– Szentséges ég! Ajánlatot készül nekem tenni?! Hajadon vagyok még, az igaz, de már nem sokáig… (Meglengeti gyűrűs ujját.) És egyébként sem szokás az emberlányát így lerohanni. Szemezgetés – na, nem kukoricát –, levelezgetés, mintha véletlen egymásba botlás parkban, hetekig sétafikálás, s csak úgy az első csók… – így van ennek a sora. Nem rögtön ajtóstul! Mondom: ittas. Épp, mint a mélts’asszony mai terefere-partnerei…
– Engem azok a személyek nem érdekelnek, csakis maga…
– Akkor megyek. (Most először hidegen.) Mert én a maga szamárságaira nem vagyok kíváncsi.
Felemelkedik a székről, de nem egyenesedik ki. Félúton várakozik. Végül a szánalom győz az ingerültség felett. Visszaül. Szindbád kiissza a kávéját, újat rendel, s míg az megjön, a zaccot kapargatja.
– Bocsásson meg. Rossz irányba tereltem a beszélgetést. (Sóhajtva, lemondva.) Mi is történt azokkal a tekintélyes asszonyságokkal…?
– Az egy híres eset. (A konszolidációt megragadni igyekvő, túlzott hevességgel.) Széppatakyné azzal kezdte, hogy lehúzott egy pohárka konyakot. Máskor estig elszopogatja.
– Látta?
– Dehogy. A füstelvezetőn hallgatóztunk, szokás szerint. – „Egészségetekre!" Persze románul. Krákogás. – „Na még egyet!" – „Ugyan, elég volt, na jó, hát egyszer élünk." Doamnă Radulescu kínálgatja, és főleg ő beszél, mintha ő volna otthon. A doamnă különben a cernavodăi cementbáró felesége, ők szállították a cementet a Károly-hídhoz. Nagy román, de Széppatakyné meg a nagy’sasszony mégis barátkozik vele, és egyre inkább, mert hát ki tudja, mi, mire lesz jó. A férje bejáratos Peleşre. Vagyis már nem. Elmaradt egy régóta várt megrendelés meg egy kitüntetés, és a doamnă már nem felségnek vagy királynak nevezi, hanem úgy: „Az a germán!" meg „Az a honceller!"
– Hohenzollern.
– Úgy, tényleg. És szidja, mint a bokrot: – „Annyi román vér sincs benne, mint a dobrudzsai főmuftiban. Germán minden ízében. Germán, germán! Lerí a képéről, hogy az elzavart Vilmos fajtája, persze hogy a németek meg az osztrákok pártján belesodorta az országot a háborúba?! Aztán, mikor jobbjaink végre összeszövetkeztek a franciákkal, és megkaptuk, ami jár nekünk, ő lett „a nagy egyesítő". Ellenséggel szövetkező egyesítő! Nagyszerű! Voltam nála Peleşen, mintha külföldön lennék, germán ruha, germán bútorok, germán fegyverek, germán feliratok… Nem csoda, hogy a szászok megszavazták a csatlakozást, elvégre saját királyuk alá kerültek. Mindenki hanyatt vágja magát, hogy az anyja milyen nagy író volt, csak éppen azt nem teszik hozzá, hogy nem románul írt. A felesége meg orosz, ez magáért beszél. És a fiacskájuk, a „reménybeli" trónörökösünk, mindhármon túltesz. Vadászaton szórja az ország pénzét, iszik, dorbézol, ami még hagyján, a királyok már csak ilyenek, de egyszer kapja magát, és megcsalja szép feleségét, Ilonát, a görög király lányát. És kivel? Kivel?!!! Egy Lupescu nevű iaşi-i ribanccal, aki teljesen az ujja köré csavarta, aki szolgájává tette, s akiről, minő meglepetés!, kiderül, hogy Wolf a lánykori neve. Na, megtalálta fajtabelijét, mondom magamban, mikor napvilágra hozzák, hogy ez a drága nőszemély még nem is német, hanem olyan származék, hát, hát, hát, akik úgyszólván nem sok malacfület rágcsálnak életükben, se malaclábat, se semmi, ami malac… A következő lépése mi lesz? Mivel botránkoztatja meg az országot? Turbánt húz a fejére, és áttér muzulmánnak? Még megérhetjük! A nagyapja, Károly, mindenesetre jó példával szolgált. A törökök szívták a vérünket háromszáz évig, aztán, ahogy elűztük a népnyúzó basákat, az itt maradó törökök meg tatárok nemhogy meghúzták volna magukat, még új mecsetet akartak építeni. Persze, a városnak nem nagyon tetszett az ötlet, erre a királyhoz fordultak, mire az megparancsolta az építést. Az épületet meg Károly-mecsetre keresztelik. Még ilyet! Mintha a bukaresti bazilikát meg Ibrahim-bazilikának hívnák. Germán vér, zsidó szerető, török slepp…! Szentséges ég! Mi lesz ebből az országból?!" – kiabálja. Erre Széppatakyné meg Horthyt kezdte szapulni. – „Ha a régi meg a mostani román király német, akkor a magyar kormányzó pláne az. Hallottam 19-ben beszélni Budapesten, a Hősök terén. Raccsolt, mint egy fiákeres a Ringen. Ferenc József meg Károly – mert nekünk is volt egy Károlyunk – lakája volt különben, nem is csoda. Csak aztán, ahogy fordult a kocka, gyorsan magyarrá vált, és elzavarta Károlyt…" És a doamnă meg Széppatakyné egymáson túllicitálva szidják az uralkodójukat, az én háziasszonyom is közbe-közbeszól…
Szindbád a második csésze kávét kanalazza. Keserű, de nem szór bele cukrot, nem, mert hangulatának megfelelő ízt keres, csak úgyis minden mindegy már. És a lány beszél tovább, már nem a kínos helyzettől való megszabadulás miatt, élvezi az előadást. És ahogy beszél, kigyúl az arca, és ezzel még gyönyörűbb. „Hogyan is hihettem, hogy…"
– Miután az uralkodókat ilyen szépen lepocskondiázták, egy kis konyak, s a papokat meg a preotokat veszik elő. Széppatakyné kezdi: – „Van Csíkban egy pap, az minden vasárnap délelőtt bejárja a falut meg a határt, és ha valahol dolgozó embert talál, lehordja, megfenyegeti, ha gyereket, azt meg nyakon vágja. Nem mondom, szántani nem illik az Úr napján, de a szükség sokszor törvényt bont, és az állatnak sem lehet mondani, hogy most ne csináljon maga alá, nehogy ganézni kelljen. Él nálunk egy Szabó Aladár nevezetű kocsmáros, eperfái vannak pálinkának, meg juhokat is tart, vasárnaponként a hibás állatokat leszúrta, és olyan fáin paprikást készített, hogy asszony olyat nem tud. Tisztességes árat kért a porcióért, és mélyre merítette a szedőkanalat, hozattunk mi is belőle nemegyszer. Persze, belekötött a plébános. Addig-meddig, míg vége lett a vasárnapi mulatságoknak, az emberek meg mentek lerészegedni a zsidóhoz. Szép kis győzelem…" – „Nemcsak a vasárnapi munkát, a válást is túl szigorúan ítélik meg!" – vette át a szót a doamnă. – „Egyik barátnőm férje, hát, hogy is mondjam, még rágondolni is gyalázat, de nem igazán a nők iránt érdeklődik…" – „Jajj, ne is mondd!" – szakítja féle Széppatakyné. – „Egyik rokonom most jött haza Berlinből, ott már addig jutottak, hogy férfiak szoknyában parádéznak a bulvárokon…" – „A barátnőm férje nem ennyire elvetemült…, de..., azért eléggé elvetemült. Megy a barátnőm a preothoz, mondja a baját, az meg kérdi: Bántja? – Nem. Dolgozik? – Persze. – A pénzt elveri? – Nem. Hát akkor nyugodjon bele a hibájába, senki nem tökéletes, a válást felejtse el, Isten ellen való vétek az… Nem tudom, mit követelnek a váláshoz, bezzeg a trónörökös első házasságát érvénytelenítették, mert kínos volt, hogy egy semmirekellő kis altiszt lányát vette el, a király hízelgett a metropolitának, az hízelgett a királynak, és már el is választották őket…" – „Az is ostobaság…" – folytatja Széppatakyné. – „… hogy annyira ellenzik az elhajtást. Ha úgy maradt egy meggondolatlan lány, meg kell szülnie porontyát, így a szégyen a világ tudomására jut…" A doamnă buzgón helyeselt. – „Szívemből beszélsz, prietenă! Nehéz törvényeket kér számon rajtunk az egyház, és nem segít, hogy betartsuk őket…, hogy az igaz keresztény családok megőrizzék becsületüket. Viszont máskor meg épp túlzottan elnéző. Brassóban például három kupleráj van: első osztályú, másodosztályú, harmadosztályú. Mint a vonaton. Kinek, mennyi pénze van, annak megfelelően züllik. De mindenki züllik! És a drága papocskáink engedik… A nagy’saszszony ekkor megjegyezte, hogy a plébánosuk kölcsönkért egy meisseni készletet, és még nem adta vissza…"
Szindbád a kávézó egyik sarkában tanyázó társaságot figyeli. A városban szokás, hogy a törzsvendégek megjelölik asztalukat. A csoport fölött Mihály Arkangyal, a lándzsával öldöklő szent ikonja található. Napoleon Pop szerint vallási megszállottak, kerülje őket, azt ajánlotta a detektívnek. Meghallhatták, hogy magyarul beszélnek, mert őket figyelik. A lány beszél tovább.
– A doamnă adott a tanároknak is. Olvasta, hogy Bukarestben egy kollégiumi nevelőt megrovásban részesítettek, mert felképelt egy diákot. – „Ez már tényleg több a soknál! Lassan a tanároknak elnézést kell kérni, ha a szemtelen kölyköket fegyelmezni merészelik. A fékevesztett, erkölcstelen librista (Szindbád, akinek a pontos szóhasználat a vesszőparipája, nem veszi észre a helytelen kifejezést) Brătianu-félék ide juttatták az országot. Nem szeretem különösebben a törököket, de van egy jó szokásuk, iskolába adván a gyereket, azt mondják a tanárnak: „bőre a tiéd, csontja az enyém", vagyis nagy kárt nem tehet benne, de ha egyszer-kétszer meglegyinti, az csak hasznára válik. Teljesen igazuk van, a fát is meg kell nyesni, ha vadhajtás ütközik ki…" Erre viszont, most először, a nagy’sasszony ellenvetést tett… Detektív! Hallóóóó! Mi van magával? Ide sem figyel…
Szindbád a kávézó ablakához lépdel, bal tenyerét védekezőn a lány felé nyújtja, mintha annak egyetlen megszólalása elvághatna valami létfontosságú gondolatszálat. A kiskanalat rágva, a promenád kutyái felé néz, ott van köztük, amelyiket fagylalttal meggyógyította, most merő vér az oldala, nem látja mégsem a kutyát.
– Márta kedves, nem tudja, be van már kötve Szentmihályra a telefon?
– Be. A községházára, a policájra és a parókiára. Ha sürgős üzenet van, Széppatakyné felhívja a plébános urat, és az elküldet, akiért kell.
Mikor a törzsek összefogása végül eredménnyel járt, és elfogták a Bagdad-Moszul országúton karavánokat kifosztó, gyermekeket elrabló és megerőszakoló bandát, a vezérnek nem adták meg a kegyelmet, hogy küzdelemben essen el. Hálót dobtak rá, és a város falai elé vitték. Kikötötték. A nép körbevette, de senki nem nyúlt hozzá. A törvénytudó helyiek ulama-jának és a törökök állami bíróságának emberei sem.
A keselyűk igen. A mesebeli bagdadi utazót magasba emelő Rukk madárnak lehetett akkora árnyéka, mint az először körözni kezdő fenevadnak. A halálra ítélt golyóért könyörgött, majd üvöltött, és megpróbálta fogaival kitépni nyaki ütőerét. A madarak komótosan vették körbe, felmérték a zsákmányban lévő lehetőségeket, elosztották a feladatot. Az egyik módszeresen megszaggatta a bőrét. De a kivillanó belsőségek látványától elvesztették türelmüket, sötét forrásként bugyogva rohanták meg. A tömegből sokan, még az áldozatok hozzátartozói is, zokogni kezdtek.
Mikor Szindbád belép a szállodába, úgy érzi, egyike lett a keselyűknek.
– Hat hete nem temetett. Igaz, van még egy sírkert a faluban, a zabföldek mögött, a máshová nem temethetőknek – mondja Szindbád, és kivár. Ez még nem a döntő pillanat, ám esélyt kell adni a gyorsított megoldásnak. Széppatakyné nem szólal meg.
– De a csíkszentmihályi plébános biztosított, hogy oda sem került senki. Ezek még jó jelek lennének – folytatja a detektív.
Elképedve pislognak a szülők. Kétféle elképedéssel. Az anyáé kétségbeesett és mérges, az apáé csak kétségbeesett.
– Viszont megkérdeztem Fürst doktort, sajnos egyetlen súlyos sérültet sem vittek be hozzá az utóbbi időben.
Az apa fellélegezne, de Szindbád tekintetétől elakad.
– Mit akar ezzel?! – fakad ki az anya. – A lányunkról beszél? Ránk ijeszt, aztán vissza az egész…? Maga szadista! Szórakozik…
– Nem vontam vissza semmit, hisz megmondtam: egyetlen súlyos sérültet sem vittek be a doktorhoz!
– Na, de… – keresi az apa a szavakat. Az asszonnyal ellentétben, fél a legkisebb haragot is kiváltatni Szindbádból, mintha ezzel is a lányát veszélyeztetné. – Mért baj, ha se nem temettek, se sebesült nem volt…
– Mert bizonyos sérültek nem agonizálhatnak hetekig. (A detektív ezt a nyitott ablak, a tenger felé fordulva, szinte leheli, aztán pergősebben.) Ha az angyalcsináló a méh megsértése nélkül kikampózza a magzatot, a lány már aznap dologhoz lát, nehogy gyanút fogjanak a szomszédok. Csakhogy terhességkor megnő a méh, és méginkább telítődik vérrel, az abortálást végző alávaló nőszemélyek könynyen átdöfhetnek artériákat. Fürst doktor szerint, ha ilyenkor, a leleplezés kockázatát vállalva, azonnal orvoshoz viszik a szerencsétlent, és az szakszerűen, a fertőzésre ügyelve ellátja a sebet, megmaradhat a lány. Ha nem viszik, meghal. Hiába nyomkodják belé a rongyokat, pólyákat… Illetve van még egy eshetőség. Ha nem vágja át az eret az elcsináló, csak megsérti, és a lány vérének kivételesen jó az alvadási képessége, a szervezete pedig kivételesen ellenálló fertőzésekkel szemben, akkor, esetleg, magától is rendbe jön. De olyan, hogy valaki egy hónapig, több mint egy hónapig agonizáljon orvos felügyelete nélkül, olyan nincs, annyi vére senkinek nincs, de még ha lenne is, a fertőzés hamarabb végez vele.
– Fantazmagóriák! – kiált Széppatakyné. – Hallottam a száz lejért kampózókról, de maga aljasabb azoknál. Ránk ijeszt, hogy többet kapjon. A lányunk él (itt megcsuklik hangja, ez Szindbád terveibe vág), elszökött egy gazemberrel, na, szégyennek szégyen, de megtörtént már más családban is, a maga dolga megkeresni, nem pedig…. – s a férjéhez bújik. Ez máskor elképzelhetetlenül idegennek hatna. Férje engedelmesen átöleli.
Szindbád szívesen rápirítana az asszonyra, hisz a szálláson és az útiköltségen kívül semmit nem fogadott el, csak a főnöke iránti szívességből vállalta el az ügyet, de folytatni kell a lerohanást. Pillanatnyi szünetet azért tart, a csendből jövő attak kétszer akkorát üt.
– Sajnos, nem az a kérdés, mit lett Aliz sorsa, csupán az, saját elhatározásából ment, vagy küldték.
Az apa remegő kézzel rángatja nyakkendőjét. Szindbád egyenesen Széppatakyné szemébe mondja.
– Aliz eltűnése előtt pár nappal maga felhívta faluja plébánosát, és négy aszszonyt rendelt telefonhoz. A bizalmasait. Nem tapasztalt bűnöző egyik sem, egy óra alatt megtörnek, kiszedem belőlük, kérte-e valamelyiket, hogy kutasson fel angyalcsinálót. (Visszanyomja a kapálózó asszonyt, úgy megszorítva könyökét, hogy az feljajdul.) És ha mégis váltig tagadnának… Igen, előfordulhat. Nos, akkor majd telnek a hetek, a hónapok, és egy veszedelmesen perszóna végzi tovább mészárosmunkáját, a lányuk pedig, aki kiállhatatlan lett az utóbbi időben, de mégsem volt rosszabb, mint akármelyik fiatal, meggondolatlan teremtés, ez a szép hölgy, egyetlen gyermekük, akinek születését annyira várták, hogy keresztelőkor megvendégelték az egész falut, aki a plébánosnak elsőáldozáskor azt mondta, hogy ő nemcsak a Mindenhatónak, az édesanyjának is az angyalkája… (Szindbád figyeli az asszony szemén, közeledik-e már a végső ponthoz, de nehezen megy a figyelés, meglepődik: elhomályosodott a szeme.) Lehetőséget adok magának. Valljon!
– Pojáca, hazudik, színészkedik, csapdát akar állítani… – de szavai már üresen csengenek. Férje eltolja magától, és feláll.
És a nő nem billen át. A detektívnek még van tennivalója.
– Valóban hazudtam. Egy dologban. Mert az a nő már senkinek nem árthat. (Egészen közel húzza karosszékét a nőhöz.) A mi ügyünktől függetlenül, régóta köröztek egy magzatelhajtó asszonyt Csíkban. Mikor a plébánossal beszéltem telefonon, természetesen ezt is elmondta, én pedig felhívtam a helyi rendőrkapitányságot. Szerencsére nem állambiztonságot sértő akciónak, hanem szimpla magánnyomozói megbízásnak fogták föl a jelenlétemet.
Szindbád feláll, és hármat koppant a bejárati ajtóra.
Hórihorgas alak lép be. Bár civilben van, összerántott szemöldökén, előremeredő nyakán, döngő léptein érezni, hogy az „igenis"-en kívül nem szokott hozzá más válaszhoz.
– Sunt inspectorul Girgorescu de la poliţia din Miercurea Ciuc. Va urma confruntarea. Legea asigură prezenţa avocatului. Doriţi şă-l chemaţi? (Grigorescu felügyelő vagyok a csíkszeredai rendőrkapitányságtól. Szembesítés fog következni. A törvény megengedi, hogy ügyvéd jelen legyen. Akarnak hívni?) – kérdezi, de nem vár feleletre. Kilép, és egy rongyokba öltözött, szurtos teremtést húz be. A nő szoknyáján hegyes kitüremkedések. Még nem öreg. Méltatlankodva, hamisítatlan csíki tájszólással szólal meg.
– Iderángatnak, pedig, igazán, lelkemre, azt sem tudom, kiről van szó. Egy Alizzal volt dolgom, aki, hát, szegénynek nem volt szerencséje… De hogy öt vagy hat hete volt-e, meg nem mondom. Még azt sem, hol történt, bár talán mégis annak a részeges gazdának a kalyibájában. Annyit mondott a lány, mielőtt belenyúltam…
– Hol van?!!! Hova temette?!!! – üvölt Széppatakyné, és rávetve magát, ütlegelni kezdi. Nekizuhannak az ajtónak, ami kiszakad a zsanérból. A küszöbön terülnek el. Ezt használja ki Szindbád, benyúl Széppatakyné hónalja alá, és hátrakulcsolja a kezét. A másik nő így tud kiszabadulni. Széppatakyné ekkor a földet kezdi el csépelni homlokával, Szindbád átkarolja fejét, s a padló még így is döng. Aztán hátrafeszülve meghajlik az anya teste, mintha önnön gerincét törve vagy a levegőt tüdejéből a fulladásig kipréselve akarna megszabadulni kínjától. Végül minden összetorlódott erő egy hatalmas üvöltésben fakad föl.
– É-é-é-én… É-é-é-én kényszerítettem! Ő nem akarta. Jaj, Istenem, kislányom… – s már csak üvölt, a behatoló müezzinéneket elnyomva üvölt.
Café Tomis. Szindbád mosolyogva nézi a rumos kávét kanalazó Mártát, jó, hogy egyeseknek ilyen élvezetet tudnak okozni hétköznapi dolgok. A lány hat kockacukrot tesz csészéjébe, behunyja szemét, mikor a sűrűjéhez ér.
– Jól meggondolta? – kérdi a detektív.
– Isten őrizz! Ha valamin sokat rágódunk, elmegy tőle a kedvünk. Szeretem Charlyt, hívott, megyek. Egyébként se nagyon van más választásom. Otthon kilenc testvérem pusztítja a kenyeret, itt meg úgy feldühítettem Finklnét, hogy úgysem venne vissza, örülök, ha a béremet kiadja, de ha nem, legyen vele boldog…
– Mivel bosszantotta föl? Foltot hagyott egy edényen?
– Á… Igazi, kifundált bosszút álltam. Tegnap este társaság jött. Széppatakyék ügyét tárgyalták. Magára rosszalló megjegyzéseket tettek, természetesen sejtik, hogy köze van hozzá, hogy Széppatakyné feladta magát, de a leleplezés körülményeiről, Napoleon Pop meg az én fellépésemről nem tudnak. Azt majd holnap, búcsúzáskor árulom el a nagy’sasszonynak. Popra különben mérges vagyok, kikezdett velem, míg a kopogásra vártunk. Minek néz engem!? Szóval, fülelünk Ilonnyal szokás szerint, aztán egyszer csak, mintha megszállt volna az ördög, fogom magam, és világra, szájlemédségre fittyet hányva, leballagok a nappaliba. Hálórékliben! Felállítom az asztaltól Hidastelky bárót, a volt ispánt, kávét töltök magamnak, és elkezdek panaszkodni, hogy migrénem van. A migrén az olyan előkelő. A dámák falfehérek, az urak nyála csöpög. Egy kicsit affektálok még, aztán a gentlameneknek külön-külön a szemébe bámulva, visszaballagok. Fent gyorsan odatapasztom fülem a kürtőhöz. Még néma csend van. Na, aztán kitört a felháborodás! Hajnalig tárgyaltak. Finklné csak hebegett. Megérdemelte, nagyon a begyemben volt, főleg, mert legorombított, amikor a maga váratlan látogatásakor, őelőtte kellett rendezkednünk. Mintha én tehettem volna róla.
– Maga egy igazi anarchista! – kacag fel Szindbád.
– Ennyi maradt a magamfajta ágrólszakadtnak. Meg esetleg egy snájdig hajóskapitány!
– Na igen. Ne vegye indiszkréciónak, de hogy ismerkedtek meg, nem is tud angolul.
– Ó, sokféleképpen lehet beszélgetni… – s mosolyából látja Szindbád, hogy felesleges tovább kérdezősködnie.
– Persze, kinn nekiállok alaposabban nyelvet tanulni. Nem is gondolná, milyen nagy a famíliám. Például él New Yorkban egy Ábel nevezetű unokaöcsém, ő is segít majd. Hanem inkább arról beszéljen, melyik volt az a pillanat, mikor már biztosan tudta, mi történt?
– Mikor Árkosnéval beszéltem telefonon. Tudja, ki az?
– Igen, ő vezeti Széppatakyék háztartását Csíkszentmihályon, de… ezt nem értem…
– Felhívtam a parókiát. A plébános mondta, hogy Széppatakyné négy emberét kereste Aliz eltűnése előtt. Kértem, rendelje be őket. Három nem volt hajlandó jönni, ebből tudtam, hogy nagy a baj. Árkosné jött, sírva szólt bele a kagylóba, hamar megtört. Az a boszorkány, akiről Árkosné csak annyit tudott, hogy félbevágott lopótököt kell hagyni a faluvégi kereszt alatt, ha szükség van rá, a romos Lautschek terményraktárnál várta a lányt. Nem engedte, hogy elkísérjék őket. A fenyves felé mentek. Másnap hajnalban Kántorné, egy másik bizalmas, szénát volt gyűjteni az esztenáknál, meglátta az asszonyt, kiáltott neki, mire az bevetette magát a sűrűbe. Kántorné rohant szólni a többieknek, és azonnal kutatni kezdtek. Ahogy a hírt meghallotta Széppatakyné, ő is leutazott. Hiába. Véres rongydarabokat találtak csak. És nincs meg a magzatelhajtó asszony sem. Úgyhogy van még nyomoznivaló, de már nem nekem. Ami viszont a lényeget, Aliz sorsát illeti…
– Még mindig nem értem! – vág közbe Márta. – Azt hittem, próba szerencse alapon megy a színjáték…
– Gondolja, képes lennék ilyen kegyetlen játékot űzni egy anyával, ha halvány esélyét is látom, hogy nem érintett?! Ha elmondom neki, mit tudtam meg Árkosnétól, kap egy látszólagos kapaszkodót. Felhívta volna, megtiltotta volna neki, hogy vallomást tegyen, mint hogy hivatalosan nem is tett. Széppatakyné tudta, milyen veszélyes nekem csak úgy beállítani a policájra, és beszámolni az engedély nélküli nyomozásról. Elhúzódhatott volna az ügy. Persze, nem a végtelenségig. Nincs már háború, hogy emberek következmény nélkül eltűnhessenek. Azért csináltam az egészet, hogy Széppatakyné valljon, hogy menjen el a policájra. Neki is ez a jó, nem tudom, honnan vette az erőt, hogy előttem és az itteni társaság előtt tartani tudta magát, de Árkosné elmondta: félholt volt a fájdalomtól, mikor Aliz holttestét keresték, és úgy hiszem, szállodai magányában is az volt…
Hallgatnak. Egymásra villan szemük, s a detektív egy pillanatra azt érzi, mintha saját lányukat gyászolnák.
– Szégyellem, Márta, de nem tudom megfizetni a segítségét, pedig veszélybe sodorta magát, Széppatakyné alaposan megtépte.
– Kaptam százszor annyit apámtól. (Megrázza fejét, hogy visszatérhessen a valóságba.) A ruhámat is megtépték már elégszer. Nem újdonság. Az egyetlen, ami miatt egy kicsit aggódtam, hát… (Lesüti szemét, és a hasára mutat.) Már nem csak magamért vagyok felelős. Hát igen, elsiettük a dolgot, az esküvő majd csak később lesz, az Újvilágban… Rosszlánynak tarthat…
– Maga egy csodálatos teremtés!
Szindbád megindultan néz rá, és legszívesebben megsimogatná a nő hasát, ha ez nem számítana égbekiáltó erkölcstelenségnek, még a kétrészes fürdődressznél is égbekiáltóbb erkölcstelenségnek, ezen a – legalábbis állítólag – megváltó szeretet törvényét követő kontinensen.
A pályaudvaron ugyanaz a négy kutya fogadja. „Emlékeznének rám?" Felöltőjében lapul egy doboz szuvenírnek szánt rahát, amit szívfájdalom nélkül megkezd, úgysincs igazán kinek ajándékot vinnie. Nehezen birkózik meg a celofánnal, csúszik rajta vizes ujja. Az Erzsébet királynő bulváron kapta el a konflist a zápor, pillanatok alatt csuromvizesre áztak. Végre felszakítja a csomagolást, mire az édesség, a kutyák örömére, kiszóródik a peronra. Legyint, úgyis oda szánta. Legalább rendbe szedheti magát. A bőröndből kiránt egy száraz kendőt, megtörli arcát, száját. Furcsa, sós íze van a kendőnek. Persze, hisz a tengervízben kagylókat gyűjtő kezét ebbe törölte. Nem, az a panzióé volt. Akkor esetleg a kíméletlen hőség sótartalmával együtt párologtatta felhővé a tengervizet. Vagy talán pár könnycsepp került szeméből a kendőre. Vagy, mégis inkább, ahogy a költők azt oly sokszor leírták már: „… az ég könnyezik…" Valóságosan. A város fölött az ég.
A nyomasztó terhétől megszabadult város, a fehér város, így búcsúzik Szindbádtól.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Csabai László


A szerzőtől még

   A fehér város (1. rész)


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.