Vers, próza / A fiús leány

Borsodi L. László
A fiús leány[2020. október]



Egy évvel járt alattam a délutános lakónegyedi iskolába,
a haja tüskés volt, kócos, kiállt az arccsontja, és taknyos volt,
kicsi szemei riadtnak tűntek, mintha egy másik világból
néztek volna, és fürgék voltak, mint egy vadászé,
úgy állt rajta a lányegyenruha, mintha tévedésből adták volna rá,
sokáig azt is hittem, hogy a fiús leány tulajdonképpen fiú,
aki állandóan fenyegetőzött, mindenkit meg akart verni,
és akit megvert, azt szálkás kezeivel tényleg nagyon meg is verte,
megrugdosta, otthagyta, senki nem mert rászólni, szembeszállni,
a tanárok sem bírtak vele, pedig rossz tanuló volt, de valamiért
hagyták uralkodni, hagyták, hogy félelemben tartsa az iskolát,
mert lehet, féltek, hogy egyszer ők is sorra kerülnek,
ahogy féltem én is, mert valahányszor meglátott, megfenyegetett,
megígérte, megver, nem is annyira a szavai, mint eszelős
tekintete volt ijesztő, hogy egyszer tényleg megteszi, és nem lehetett
tudni, miért, nem lehetett vele beszélni, nem lehetett tőle kérdezni,
ráadásul szégyen is lett volna, hogy egy leány, ha fiús is, megverjen
egy ténylegfiút, de valószínű, mint a vadállat, megérezte gyengeségemet,
gyámoltalanságomat, megérezte, hogy nem tudnám megvédeni magam,
hogy mégsem ütnék vissza, hogy nem ütnék meg egy leányt,
akkor sem, amikor egy óránk elmaradt a délutáni tanítás alatt,
és az iskolaudvaron egyszer csak valahonnan ott termett, mi ketten voltunk,
ők hárman, felragadott egy kockakövet, és azt mondta, most itt vagy,
most meghalsz, most véged, és nézett, hol felém, hol más irányba,
nem lehetett tudni, pontosan hová néz, mit gondol, vannak-e
gondolatai,
csak azt, hogy ezek az utolsó percek, hogy ki akarja loccsantani
az agyamat,
hogy meg fog ölni, már ott láttam forró véremet a kavicsokon,
párolgó agyvelőmet, ahogy a köveken dühös üvöltéssel széttapossa,
de most még nem mozdult, a hülye tekintetével bűvölt, én sem
mozdultam,
ott álltam, hogy most mi lesz, mikor lendül a keze, és nekem mindjárt
reped, hasad, szakad mindenem, ahogy zuhan belém a durva kő,
magamban elbúcsúztam a nővéremtől, édesanyámtól, édesapámtól,

elgondoltam, hogy fognak sírni, siratni, hogy szegény tesó, szegény
kicsi fiam,
felindítottam a tökéletes bánatot, ahogy hittanórán a pap bácsi tanította,
elbúcsúztam a szobámtól, a gombfocicsapataimtól és a focis barátaimtól,
még arra is gondoltam, hogy mennyire fogok hiányozni a lili tyúkomnak,
hiába kotkodácsol majd az ajtó előtt, hogy a kamrából lopott rizsből
dobjak neki,
és remegett a gyomrom, sírni lett volna kedvem, hogy miért
vagyok ennyire,
hogy miért nem rontok neki, miért nem döngölöm kövestől feje
tetejéig a földbe,
lúdbőrözött a karom, a hátam, kivert a hideg veríték, hogy most, hogy
akkor most,
akárcsak mostanában, ha megpillantom néha az utcán, de a tekintetét
kerülöm,
mert a nézése semmit nem változott, a haja ugyanolyan tüskés,
a cipője poros,
ruhája rendezetlen, csak a melle nőtt meg, most már biztos, hogy
leány volt,
de kezében már nem követ tart, hanem karjában egy síró kisbabát
ringat vadul.












Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Borsodi L. László


A szerzőtől még

   Trombitás
   Öltözőhideg, tornaszag


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.