Nézőtér / A filmes adaptáció mint értelmezői művelet

Zsigmond Adél
A filmes adaptáció mint értelmezői művelet

[Látó, 2010. február]




„Aki ért egy szerszám használatához, az nem objektummá teszi azt, hanem bánik vele […]”1



Irodalom és film kapcsolata (és egyáltalán: a film többi művészettel való kapcsolata) a film történetének kezdetéig nyúlik vissza. Az ötvenes évek filmről való beszédében három olyan széttartó tendencia figyelhető meg irodalom és film kapcsolatba lépését tárgyalandó, amely időnként még ma is problémaként merül fel az adaptációkról szóló diskurzusokban. Egyrészt vannak olyan teoretikusok, akik a filmművészet önállóságát féltik, attól tartanak, hogy e fiatal művészet nehogy egy másik, nagyobb múltú művészet alárendeltjévé váljon az irodalmi művek, drámák adaptálása következményeként. A másik oldalon azt az elképzelést találjuk, amely szerint a regényt kiszorítani látszik a film, és amely a vizuális nyelvet erőteljesebbnek, hatásosabbnak, sőt: helyenként felsőbbrendűnek tartja a verbális, írott nyelvnél. Michel Mourlet, író és filmelmélész például azt állítja, hogy „[…] valahányszor a regény a filmművészet területére merészkedik, mindig tönkreverve marad a színen”.2 Tovább menve, azt javasolja (anélkül, hogy fenti megállapítását különösképpen megérvelné), hogy a regénynek meg kell újulnia, ha nem akarja, hogy a filmművészet legyőzze, a megújulás esélyét pedig a szómágiában és a „bensőség feltárásában”, azaz a lelki mélységek ábrázolásában, elemzésében látja.
Látható tehát, hogy e két szélsőséges elképzelés hierarchiában képzeli el a művészeteket, mindkettő mélyén ott lappang a vágy, hogy eldöntse, mely művészeti ág áll a hierarchia csúcsán. André Bazin, a francia újhullám jelentős filmelméletírója e két végletet szeretné kiegyenlíteni. A nyitott filmművészetért című, gyakran hivatkozott írásában – mint ahogyan a tanulmány alcíme is jelzi – az átdolgozások védelmére kel a „cinéma impur”, avagy a „tiszta” film ideáljának ellenében. Írásában kiemeli, hogy a filmadaptációk a negyvenes, ötvenes évek legtermékenyebb irányát jelölték ki a filmes formanyelv új technikái révén, ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy a kritika gyakran veti a film szemére az irodalom felé való fordulást, de a fordított hatásmechanizmusokat (a film modern regényre tett hatását) természetes módon, magától értetődőként kezeli. Bazin alapvetően abból a meggondolásból veszi védelmébe az adaptációt mint eljárást, hogy az irodalom maga is nyerhet a filmmel való kapcsolatba hozás ügyén, hiszen egy-egy jól sikerült adaptáció révén megnőhet a „felhasznált irodalom” olvasóinak száma, a film ily módon erősíti az irodalmi mű kánonban elfoglalt helyét.3
Jelen írásban irodalom és filmes adaptáció viszonyát szöveg és értelmezés kapcsolatának analógiája mentén próbálom feltérképezni, mégpedig azt a könnyen belátható alapállást szem előtt tartva, miszerint az adaptáció az irodalmi mű egy lehetséges interpretációja.
„Filmes adaptációt készíteni egy extrém sport! Vagy pályaudvar” – írja Turcsányi Sándor a Magyar Narancs filmes adaptációról szóló irodalmi szószedetének zárósorában.4 Extrém, amennyiben kihívás olyan adaptációt készíteni, amely nem a műfaj jól bejáratott vizuális nyelvi sémáival dolgozik, és amennyiben nem a választott irodalmi mű hű lefordítására törekszik (a hűség homályos fogalmára még visszatérek), hanem autonóm műalkotásként áll előttünk. Másfelől: a pályaudvar-metafora itt éppenséggel az interpretációs lehetőségek sokaságát jelzi, azt a gazdagságot és egyben bizonytalanságérzetet, hogy nem váltottunk előre jegyet, nem vagyunk birtokában az úti célnak, hanem magunknak kell megtalálni a számunkra járható utat, miközben tudnunk kell, hogy akár többször is eltévedhetünk. Kitesszük magunkat ennek a veszélynek. Kockáztatunk.5
Újraolvasva a fent mondottakat, gyakorlott adaptációelmélész számára máris egy sor olyan problémás fogalom, az adaptációval kapcsolatos megnevezés tűnhet fel, mint a hűség, a fordítás, az interpretáció, vagy az adaptáció mint külön műfaj kérdése. Tovább megyek: az adaptációkról szóló szakirodalom nemcsak ezen fogalmakat tekinti problematikusnak, hanem magát az adaptáció elnevezést is, amely gyakran mintegy negatív értékítéletet hordozó, le-író kifejezésként, már-már szitokszóként használatos némely szerzőnél, vagy akár a közbeszédben is. Hogy csak egy példát említsek: Parti Nagy Lajos mondta Pálfi György Taxidermiájával kapcsolatosan, hogy a film semmiképpen sem adaptáció, hiszen innovatív módon interpretálja filmes eszközök segítségével a szerző két novelláját.6 Ebben a kijelentésben nyilván a film felértékelődik, az adaptáció szó ilyetén használata viszont azt implikálja, hogy Parti Nagy a klasszikus adaptációk működésére vonatkoztatja a fogalmat, amely filmek többnyire az irodalmi műhöz való hűséget tekintették alapkövetelménynek, és amelyek pusztán a szüzsét ismétlik meg – filmes nyelven.
Első lépésként nézzük tehát a megnevezést. Ha Parti Nagyot követve azt állítanánk, hogy a Taxidermia nem adaptáció, akkor hogyan kellene megneveznünk a filmet oly módon, hogy belefoglaljuk azt, hogy itt irodalom és film párbeszéde jön létre, s ezen párbeszéd eredménye egy autonóm műalkotás? Mondhatnánk például azt, hogy filmváltozat? Filmre való átültetés? Netán megfilmesítés? Fordítás? Nos, ezek a megnevezések – amellett, hogy irodalom és film kapcsolatára utalnak – az irodalom elsőbbségét, felsőbbrendűségét állítják – mint ahogyan arra Pethő Ágnes is felhívja a figyelmet.7 Ezek szerint létezne egyfajta hierarchia a két művészeti ág között, s ily módon ezen kifejezések használata a film mint mű/művészet önállóságára tör. Ugyanakkor ezek a terminusok azt az elvet is magukban hordozzák, miszerint az irodalmi művek irodalmisága a hagyma héjaihoz hasonlóan lehántható, s az így kapott magot át lehet ültetni filmes közegbe.
Nánay Bence Jean Mitry és Balázs Béla adaptációdefinícióját nézi meg közelebbről. A két elméletíró meghatározásának közös vonásaként a csontváz-metaforát emeli ki, amely szintén a forma és tartalom kettősségét, különválaszthatóságát hirdeti. Ezen elgondolások szerint „az irodalmi mű lényegét alkotó csontvázat kell másként felöltöztetni ahhoz, hogy megkapjuk a mű filmes adaptációját. Az adaptációt tehát nagyon tágan úgy határozhatjuk meg, mint egy már létező műalkotás más közegbe emelését, más formába öntését oly módon, hogy a lényeg, a tartalom változatlan marad”.8 A csontváz-metaforával leírt adaptációs jelenségek nemcsak hogy a filmre nézve nem hízelgőek – hiszen a szüzsé megőrzését tartják alapvető fontosságúnak ebben a viszonyban –, hanem az irodalomra nézvést sem, hiszen ez az elképzelés azt feltételezi, hogy az irodalmi művek redukálhatók valamiféle tartalmi magra, s az így kapott amorf masszát tetszőleges formába lehet önteni, s ezáltal a tartalmat és formát is élesen szétválasztják.
A megfilmesítés, az átültetés megnevezések tehát a szüzséközpontúságra alapoznak, míg a filmváltozat terminus azt feltételezi, hogy az irodalomhoz képest a film csak egy változat, illusztráció.9 Ebből az elgondolásból ered a filmkritikákban gyakorta fellelhető hűség, hitelesség kérdése, mint az adaptációk vizsgálatának egyik szempontja. Ez a fajta megközelítés azon méri az adaptáció sikerültségét vagy sikertelenségét, hogy mennyire tartja meg az irodalmi mű magját, bizonyos lényegesnek vélt jellemzőit. Csakhogy az adaptáció folyamatában nem pusztán egy másik médiumba való áttranszformálás a transzformálás teljesen át történik, hanem az irodalmi mű dekonstruálása, (át)értelmezése, majd újra összerakása, s ily módon a hangsúlyok áttevődése, a viszonyok újrarendeződése az adaptációk természetszerű velejárójává, létmódjává válik. „A hű adaptáció kérdése helyett – mondja Pethő Ágnes – (mely egyfelől elérhetetlen ideál, mivel soha nem a szöveg maga, hanem az interpretáció »adaptálódik«, másfelől mint ideál értelmetlen is, hisz miért kellene egészen pontosan megkettőzni az irodalmi élményt) éppen ezért sokkal izgalmasabb kérdés a kettős tudat egymást kontrolláló mozgásait leírni, és megállapítani azt, ahogyan az irodalmi (az irodalmi forrásra visszavezethető) elemek az egyéb szövegkapcsolatok hálózatába beépülnek.”10
A szerző által javasolt szempont – amelynek segítségével az adaptációt megközelíthetőnek tartja – a filmből, és nem az irodalomból mint alapanyagból indul ki. Mindamellett ez nem jelentené azt, hogy ez az elképzelés nem számol az adaptáció irodalmi forrásával/forrásaival, hanem éppen hogy a filmet létmódja szerint intertextuális képződményként gondolja el, s ilyenként látja értelmezésre érdemesnek.11
A hűség elve szerint összehasonlítani adaptációt és irodalmat, méregetni, hogy melyikük sikerültebb, már csak azért sem helytálló, mert mindkettőnek más a belső ritmusa, más a partitúrája, az interpretáló feladata pedig éppen az, hogy a megértendő felé teljes odafordulással közelítsen, hagyja magát a mű ritmusa által vezetni. A csontváz-metafora létjogosultsága megkérdőjeleződik, mivel ez az elképzelés a mű cselekményére helyezi a hangsúlyt, azt proponálja, hogy az interpretációban elégséges felmondani a mű cselekményét. Ez azonban még a klasszikus filmadaptációk esetében sem tartható fenn, mégpedig azért nem, mert a rendező mint értelmező saját maga felől közelít a megértendő szöveghez, valamilyen kérdésérdek fordítja a műhöz.12 Az adaptációt mint értelmezést nem végtermékként kell tehát fölfognunk, ami arra szolgálna, hogy megússzuk a film alapját képező könyv elolvasását. El nem olvasott könyvet nem helyettesíthetünk be adaptációval, mert abban szükségszerűen valaki más látásmódja, az alkotók műhöz fűződő viszonya artikulálódik. Nem spórolhatjuk meg az irodalmi művel való dialógust, el kell vetnünk a behelyettesítés műveletét, mivel az adaptáció nem ismétlés, nem a művet másolja át egy másik médiumba indigóként, nem ugyanazt a nyelvi láncolatot artikulálja még egyszer, hanem ugyanannak a nyelvi láncolatnak egy másik artikulációját végzi el.13
Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor egyre sürgetőbbé válik annak a fenti sorok mögött megbúvó kérdésnek a tisztázása, miszerint az értelmezés szöveghez való viszonya valóban problémamentesen rámintázható-e arra a kapcsolatra, ami filmes adaptáció és irodalmi mű között jön létre. Az irodalmi szövegnek nem járulékos eleme az értelmezés – szöveg értelmezés nélkül nem is létezik. „A szövegek eleve olyan képződmények, amelyek saját megértésre tartanak igényt” – mondja Manfred Frank.14 Ebből a szögből nézve viszont felmerülhet az eddig mondottakkal kapcsolatban az az ellenvetés, miszerint értelmezés nélkül nincsen szöveg, hiszen annak létmódja követeli meg az interpretációt, ezzel szemben viszont az irodalmi szövegek nem követelik ki maguknak az adaptációt ennyire sürgetően, ugyanis nem minden szövegből készül film. Az analógia tehát közelebb is hoz, de el is távolít irodalom és adaptáció viszonyának megértésétől. A párhuzam pontosítása érdekében meg kell tehát jegyeznünk, hogy az adaptáció az irodalmi mű egy lehetséges interpretációjának konkretizálódása.15
Egy lépéssel tovább menve, az analógiát árnyalva elmondható: az adaptáció olyan interpretáció, amely két irányban nyitott. Egyrészt, mivel irodalmi művet értelmez, más irodalmi szövegek felé nyit, másrészt filmként, a rendező sajátos stílusa, látásmódja által más filmekkel lép kapcsolatba bonyolult viszonyhálót hozva ezáltal létre. Irodalom és film egy oda-vissza történő ingamozgás révén válik egymás értelmezőjévé.
Az adaptáció értelmezésként maga is autonóm alkotás, s mint ilyen ő maga is igényli a megértést és az interpretációt, a vele való dialógust és vitát. Ha tehát behelyettesítjük az irodalmat az adaptációval, tulajdonképpen csapdába esünk, mert az interpretációt így sem úszhatjuk meg, sőt, ha lehet, ezúttal még nehezebb dolgunk van – a film és az irodalmi mű is kiköveteli magának a maga idejét.
Hogy most csak egyetlen példát említsek, Forgács Péter Saját halál-adaptációja új értelmezését adja az adaptációnak, a film ugyanis Nádas Péter könyvének filmnyelven történő értelmezésével kísérletezik oly módon, hogy magát a kísérletet mint folyamatot sem rejti el. A rendező egy interjúban16 tiltakozik az ellen, hogy filmjét a Magyar Filmszemle szakmai zsűrije a kísérleti film kategóriába sorolta, holott ő a játékfilm kategóriájában indította munkáját. Szerinte ez lefokozás a zsűri részéről, egyrészt azért, mert Magyarországon a kísérleti film degradáló jelző, másrészt pedig azért, mert a kísérlet még nem az eredmény. Nyilván a rendező, aki hosszú ideig dolgozott a filmen, szeretné munkáját eredményesnek látni, viszont a kísérleti film ez esetben nem is annyira műfaji megjelölés kíván lenni, mint inkább Forgács filmjének létmódját írja le. Annál is inkább, mert az említett interjúban a rendező később maga is arról beszél, hogy a szöveget nem lehet illusztrálni, az adaptáció ezért ne legyen képeskönyv. „Szöveg és kép viszonya egy új alkímia” – mondja Forgács, s hozzáteszi, hogy Nádas szövegének filmre vitelekor az jelentett számára kihívást, hogy hogyan lehet nem illusztratív módon hozzányúlni a szöveghez (és a képekhez!), azt létrehozni, hogy ugyanúgy éljen, mintha olvasnánk, de egy olyan gazdag asszociációs mezőt teremteni, amelyben a néző átéli a Nádas által elbeszélt innen és túl fizikai, filozófiai, etikai állapotát. Ilyen meggondolásból nem szeretett volna mintha-helyzetet létrehozni színészekkel, akik eljátsszák a könyvben leírt léthelyzetet. Éppen ezért adja magát, hogy a filmben maga Nádas olvassa fel saját elbeszélését. Szöveg és kép azonban nincs szinkronban, hogy nehogy direkt kapcsolat jöjjön létre a kettő között.17 Az olvasó/a néző saját asszociációival töltheti fel ezt a rést, s ezáltal Forgács filmje azt a hermeneutikai elvet hozza működésbe, hogy soha nincs végleges megértés, a jó műalkotás megkívánja, hogy visszatérjünk hozzá. A Saját halál azzal tart magánál, hogy folyamatosan az elvárásaink ellenében dolgozik. A reklám- és klipkultúra gyors snittjei az események pörgéséhez szoktatták vizuális befogadásunkat, ehhez a filmhez azonban (mint minden valódi műalkotás esetében) meg kell változtatnunk a nézésünket. Forgács filmjének befogadásához csend, jótékony lassúság és ráérősség szükségeltetik…
Mi hát az adaptáció? És mi a megértés? „A megértés átvitel [transfert] valamely idegen pszichizmusba” – írja Ricoeur.18 „Olyan ez, mint amikor zongorázik az ember. Megvan, melyik hangokat kell leütni, és azzal lehet színezni a hangzást, hogy milyen erővel nyúlok a billentyűkhöz” – tenné hozzá Forgács Péter.19



Jegyzetek


1 Gadamer, Hans-Georg: Szöveg és interpretáció. In Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Bp., Cserépfalvi, [1991] 18.
2 Mourlet, Michel: Film kontra regény. In Bodó László (szerk.): A film mondattana. Filmesztétikai szöveggyűjtemény. h. n., k. n., 1998, 92.
3 L. Bazin, André: A nyitott filmművészetért. Az átdolgozás védelmében. In Uő: Mi a film? Bp., Osiris, 2002, 90–91.
4 Turcsányi Sándor: Irodalmi szószedet: A filmes adaptáció. Magyar Narancs, letöltés utolsó dátuma: 2009. jan. 31. http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=14071
5 Vö.: „Amit a beszéd eredményez, az nem pusztán egy intencionált értelem rögzítése, hanem egy állandóan változó kísérlet, pontosabban: egy állandóan ismétlődő kísértés, hogy »ráálljunk valamire« és hogy »leálljunk valakivel«. Ez egyben azt jelenti: kitesszük magunkat [valaminek]. A beszéd olyannyira nem az előítéleteink puszta kiterjesztése és érvényesítése, hogy inkább azok kockáztatását jelenti – kiszolgáltatva azokat saját kényünknek éppúgy, mint mások ellenkezésének.” Gadamer: i. m. 21.
6 Elhangzott Marosvásárhelyen, a Látó Irodalmi Színpadán 2007. nov. 17-én.
7 Vö. Pethő Ágnes: Filmvászonra vetített irodalom. Az adaptáció mint mediális fölülírás? In Uő: Múzsák tükre. Az intermedialitás és az önreflexió poétikája a filmben. Csíkszereda, Pro-Print, 2003, 101.
8 Nánay Bence: Túl az adaptáción. In Gács Anna – Gelencsér Gábor: Adoptációk. Film és irodalom egymásra hatása. József Attila Kör, Kijárat Kiadó, 2000, 25.
9 L. Pethő: i. m.
10 Pethő: i. m. 104–105.
11 L. Pethő: i. m. 102.
12 Vö.: „[…] a megértés előfeltételét az interpretálónak a – szövegben közvetlenül vagy közvetetten szóhoz jutó – dologhoz való életviszonya alkotja.” Bultmann, Rudolf: A hermeneutika problémája. In Bacsó Béla (vál.): Filozófiai hermeneutika. Szöveggyűjtemény. Budapest, 1990, 97.
13 Frank, Manfred: Mit jelent „egy szöveget megérteni”? In Bacsó Béla (szerk.): Az esztétika vége – vagy se vége, se hossza? Bp., Ikon Kiadó, 1995, 75.
14 Frank: i. m. 68.
15 Vö.: Az olvasó „a vers értelmező megértésének aktusában csak a vers több lehetséges értelmének egyikét tudja konkretizálni.” Jauss, Hans Robert: A költői szöveg az olvasás horizontváltásában. In Uő: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Bp., Osiris, 1997, 328.
16 http://www.magyar.film.hu/object.cc5c9a12-0dbb-4410-aa8b-bc63d3b190af.ivy
17 Az adaptáció egyik veszélye éppen ez: a film médiumspecifikus velejárója, hogy mindig valamilyenként láttatja a történéseket; a nézőpont nem iktatható ki, mivel a kamera mindig áll valahol.
18 Ricoeur, Paul: Mi a szöveg? In Uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Bp., Osiris, 30.
19 http://magyar.film.hu/object.9b26110a-d426-49dd-9728-53826fe9a029.ivy



Könyvészet


Bazin, André: A nyitott filmművészetért. Az átdolgozás védelmében. In Uő: Mi a film? Bp., Osiris, 2002, 79–100.
Bultmann, Rudolf: A hermeneutika problémája. In Bacsó Béla (vál.): Filozófiai hermeneutika. Szöveggyűjtemény. Budapest, 1990, 91–114.
Frank, Manfred: Mit jelent „egy szöveget megérteni”? In Bacsó Béla (szerk.): Az esztétika vége – vagy se vége, se hossza? Bp., Ikon Kiadó, 1995, 63–86.
Gadamer, Hans-Georg: Szöveg és interpretáció. In Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Bp., Cserépfalvi, [1991], 17–41.
Jauss, Hans Robert: A költői szöveg az olvasás horizontváltásában. In Uő: Recepcióelmélet – esztétikai tapasztalat – irodalmi hermeneutika. Bp., Osiris, 1997, 320–372.
Mourlet, Michel: Film kontra regény. In Bodó László (szerk.): A film mondattana. Filmesztétikai szöveggyűjtemény. h. n., k. n., 1998, 91–96.
Nánay Bence: Túl az adaptáción. In Gács Anna – Gelencsér Gábor: Adoptációk. Film és irodalom egymásra hatása. József Attila Kör, Kijárat Kiadó, 2000, 21–44.
Pethő Ágnes: Filmvászonra vetített irodalom. Az adaptáció mint mediális fölülírás? In Uő: Múzsák tükre. Az intermedialitás és az önreflexió poétikája a filmben. Csíkszereda, Pro-Print, 2003, 99–108.
Ricoeur, Paul: Mi a szöveg? In Uő: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Bp., Osiris, 26–42.
Turcsányi Sándor: Irodalmi szószedet: A filmes adaptáció. Magyar Narancs, letöltés utolsó dátuma: 2009. jan. 31.
http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=14071


Interjúk:


http://www.magyar.film.hu/object.cc5c9a12-0dbb-4410-aa8b-bc63d3b190af.ivy
http://magyar.film.hu/object.9b26110a-d426-49dd-9728-53826fe9a029.ivy







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Zsigmond Adél


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.