Vers, próza / A háromlábú kutya

Szondy-Adorján György
A háromlábú kutya[2020. március]



(Nem ismer kegyelmet, és nem fél a kereszttől.)

Aki hazavágyik, nézzen az ablakra!, szólt a parancsnok, és az ajtó fölöt­ti sötét üvegre mutatott. Egyszerre néztünk az ablakra valahányan, és ki-ki látott, amit. Én akkor még semmit nem láttam. Mellettem csöndben fölszisszent Paprikajáró Axinte, talán ő látott valamit, ám legtöbbünk tekintete jobbára üres volt, nehogy kicsenjék onnan az otthont. Rögtön ezután kaptunk egy-egy géppisztolyt. Nem ismer kegyelmet, és nem fél a kereszttől. Ezt mondták.

(Annak érdekében, hogy a munkásosztály forradalmi megvalósításainak vé­delmezőjeként a legteljesebb mértékben elláthassa feladatát, a katona köteles ismerni és hozzáértően kezelni a nép által rendelkezésére bocsátott fegyvereket és haditechnikát.)

Szétszedtük a fegyvert, összeraktuk a fegyvert újból és újból, persze, reggel előbb szertartásosan átvettük, majd takarodó előtt ugyanúgy leadtuk minden nap, mintha csak először és utoljára történne mindez. Talán emiatt tűnhetett szállásunk irdatlan váróteremnek, mely előtt az ember letörli a lábát, bemegy, odabiccent a már bennlévőknek, leül, gyökönt pár percet, és jönnek az álmok, mennek az álmok, ha érkeznek egyáltalán, majd kimegy, és ég veletek, indul a vonatom, de az csak egy álltában is dübörgő marhavagon, ujjnyi résekkel deszkái között, egy dühösen összegyűrt tervrajz szerint épült rendezőpályaudvaron, mely fölött természetszerűleg valamely örökkévalóság csimbókos esőfelhői himbálóznak előre-hátra, akár egy hülyegyerek, vagy a jóisten mutatóujja, mikor ejnye-bejnyézik, aztán jön valaki, valakinek a tányérsapkás rokona, és csikorgó fehér krétával egyik fel­ső sarokba kaparja: tranzit, és hogy végállomás X. Vagy talán Z. Nem kívánt kényelmesen belefeküdni átmeneti sorsába senki. Mintha rögtön föl kéne pattanni, máshová ülni, más kenyerét enni. Majd dolgozni vittek, tettük, amit egy szőlőtermő vidéken tenni lehet ősszel. Meg téglákat pakoltunk. Az egyszerűbb volt, mert a tégla minden évszakban tégla. Aztán néztük az ablakot reggel, este.
(Örülök, hogy veled maradtam. És nézd: minden gondunk eltűnik.)

Október közepére már én voltam az egység festője. Zöld ruhámon festékfoltok tarkállottak, és sétáló mezőként őgyelegtem az ösvényeken, hatalmas jódolgomban. Szinte kicsurrantak belőlem a zsír meg a népdalok. Meg is írtam a szüleimnek: szar helyen vagyok, de én lettem a ganajtúró. Közvetlen főnököm Hanke kémelhárító őrnagy lett, az egység cseistája, az én dolgom pedig az volt, hogy hatalmas acéltáblákra fessem a párt legfrissebb ajánlatait. Műhelyt is kijelölt számomra, a parancsnok irodájától alig tíz méterre. Ősz volt még mindig.

(Az ifjú nemzedék képzésének egyik lényeges eszköze: a szabadidő.)

Azokban a napokban patakokban folyt a bor, a cujka, disznócombok tünedeztek el a raktárból, esténként teli torokból énekeltünk harmonika- és gitárkísérettel, Csinom Palkó, fecskemadár, a kutyák is szépen híztak a kazánház körül, mert az volt a mulatságok színtere, nem hiányzott egyetlen sötét ablak sem az ajtó fölül, és nem láttunk felhőket sem előttünk, se jobbra, se balra. Pedig ott voltak azok. Rögtön a huncutság mögötti fekete tóban. Akár a kiskacsák. Otthoni nevekre kereszteltünk épületeket, utakat, fákat, a kutyáknak is szép hosszú neveket adtunk, közös megegyezéssel, csupán a háromlábú kutya névadásánál vesztünk kicsit össze, mert Bélelt Jakab a Tripitakát, én meg a Hermész Triszmegisztoszt véltem megfelelő­nek, aztán Lajos, a fűtő döntötte el a vitát: legyen csak Hermész, a trisz meg mit tudom én, mit, oszt odasejtjük. Különleges kutya volt ez a Hermész. Háromlábú, de csonkot nem láttunk hiányzó lába helyén, nem is sántított, és ha futni kellett, több négylábú társát megelőzte. Sötét szemeivel a régi ismerős nyugalmával méregetett minket, és többszörösen tükröződtek bennük a világosabb dolgok: az arcaink, a poharak, a felhők szövevénye. És mintha mindig mosolygott volna. Van ez így. Állatnál is, embernél is.

(Az emberen belül a legfelső jót a gonoszság mértéke korlátozza.)

Valamikor novemberben épp kifelé sétáltam a „műteremből”, amikor meghallottam főnököm, Hanke kémelhárító hangját, amint azt mondja a parancsnok irodájában: „elvtársak, mához egy hétre van szerencsém meghívni önöket egy kávéra Budapesten”. Akkor nem értettem, miről beszél. Másnap megértettem, és meg az egész egység. Ott álltunk a laktanya mögötti eperfa-sétányon, mellünkön géppisztoly keresztben, teletömve éles lő­szerrel. Mi, páran magyarok, kissé arrébb a többiektől, egyik eperfa mögül leskelődtünk. Sudár volt a fa és hideg. Hol volt már akkor annak feketén bólogató lombja…
A tévé elmondta a maga igazságait, és megtudtuk: nem a magyarok támadnak, „csupán” kitört a forradalom. Valamivel később az is kiderült, hogy nem a Kárpátok Géniuszát kell védenünk, eskünk szerint, hanem a népet, és ezentúl a tisztek urak, az ellenség a szeku, és hogy a demokráciáért küzdünk. Bármit is jelentsen az. A legelső éjszaka volt a legnehezebb. Csak fegyverek szitálása, semmi más. Többször is kellett pisilnem, de nem mertem fölállni, féloldalra fordulva eresztettem el, ott csorgott le az orrom előtt, mert lejtett az a nyavalyás beton. A társaim is így tehettek, láttam, mindenik fejénél ott feketéllett a csík, akárha főbe lőtték volna őket.
Aztán karácsonyra megváltozott a táj. Lehullott a hó, hogy járjunk rajta, kifehéredett a szürkésbarna mező. Árkaink, mind, frissen vetett ágyak, és szívesen dőltünk a ropogós dunyhákra. Vödreink alján megfagyott a bor, és ami eddig fodrozódott benne, arcaink, az ég egy darabkája, most kisimultak, majd ki-ki fogta jobb vagy bal kezében a maga darabját, és mentünk újabb adagért. Legyen bor, mert világosság van. Szenteste aztán nyom­jelzőkkel tömtük tele a tárat: egy piros, egy zöld, egy sárga, és megint, és megint, majd mindenki fellődözte saját kincstári karácsonyfáját az égre, és ez valamiféle kielégüléssel töltött el, mintha csak bosszút állnánk ez ég sújtotta világ minden nyomoráért. Főleg a miénkért, persze. Később kikászálódtunk gödreinkből, hogy meginduljon bennünk a vér, és előbb csak egypáran, majd egyre többen és többen, végül az ároklakók mind, hógolyókkal dobálóztunk, mindenki, mindenki ellen, egymás ellenségeiként, vadul hajigáltuk a jeges golyókat, és jólesett, ha itt-ott eltaláltak, nem fájt, nem éreztük, nem érdekelt, teljesen mindegy. Hó volt, jég volt, víz volt az csak. Meg talán sár, homok, trágya. Ez mind, mind csak föld.

(A föltámadás mozdulatlan.)

Ismét a laktanyában alhattunk, végre. Tévéztünk, újraolvastuk a leveleket, a Bélelt még csámcsogott is az élvezettől. Az egyik szereplő épp átölelte a másikat, mikor kicsapódott a háló ajtaja, és a küldönc elhadarta, hogy azonnal menjek a parancsnokságra. Lerohantam. Maga a parancsnok várt, azt mondta: „Most hozták meg Bukarestből Visan konstancai közlegény holttestét. Egy kétéltű lövésze volt. Azért kellett meghalnia, mert elfelejtette kivágni a címert a zászlóból. A mieink kilőtték a járműt, ő benn­égett. Csak az alteste. Most hős. Post mortem.” Kissé bajtársiassá lágyult hangon folytatta: „Az a helyzet, fiam, hogy holnap jönnek a szülei a holttestért. Viszik haza a fiukat. Addig a koporsót le kell zárni, érted? Na most már, az a szokás, hogy a hősi halottal adunk egy kis képet. Szépen berámázzuk, és rátesszük a koporsóra, mivel ők már nem láthatják a fiukat. Most azt mondd meg nekem: lemész a koporsóhoz rajzolni, és ha végeztél, zárjuk le, vagy elég lesz a 2x3-as igazolványkép?” Rögtön rávágtam, elég lesz, bár tudtam, hogy nem. 2x3? Egy ismerősről is kevés. Még hoz­záfűzte: „Itt rajzolsz az irodámban. Innen el nem mész, amíg nem végeztél. Kapsz itt mindent, ami kell. Hajnalra meglegyen!” Nézegettem a fényképen Visan közlegényt. Szabályos arc, átlagos vonások. Kaptam az asztalon egy nagyítót, azzal kínlódtam órákig, míg valahogy sikerült úgy-ahogy elfogadható rajzot készítenem. Halott volt az is. Már éjfél múlt jóval. Kitettem a lapot az asztal sarkára, visszaültem a parancsnoki székbe, és elaludtam. Amire fölébredtem, már kisütött a Nap. Nem hittem neki.

(A mozgások sokfélék és eltérők, és a testek sem egyformák, mégis egyetlen állandó sebesség rendeltetett mindeneknek.)

Többé nem festhettem táblákra a párt ajánlatait. Hanke cseista eltűnt. Már nem nyekezolt ittak a tisztek, hanem valódi kávét. Hogy szerette volna… Új főnököm, az egység kulturális felelőse kikalapáltatta velem a golyó lyuggatta táblákat, és egy papírlapot nyomott a kezembe, rajta költők, írók, filozófusok mondásai. Utasított, hogy ezentúl ezekből válogassak. A régi műhelyem már nem volt meg, de sebaj, befészkeltem magamat a kultúrházba, ami azzal az előnnyel járt, hogy onnan nyílt a könyvtár, és a könyvtáros kisasszony, ő is valami tisztféleség, mindnyájunk álmának legalább egyszer vendége volt. Most pedig én voltam a kisasszony gyakori vendége, nyakra-főre kölcsönöztem ki az ismeretlennél ismeretlenebb könyveket, melyeknek aztán csupán az első és utolsó mondatait olvastam el, a köztük lévő űrt a kisasszony töltötte ki, mindenféle lenge ruhákban meg anélkül. Ismét lefestettem a táblákat fehérre, igaz, a régi írások vörös festéke minduntalan átütött a rossz minőségű alapozón, de miután ráírtam a soron következő idézetet, már egyáltalán nem volt zavaró. Sőt, mintha kész­akarva, különös, titokzatos textúrába ágyaztam volna minden bölcs mondás testét, ezáltal is hangsúlyozva a szavak mélyebb értelmét. Tetszett is a kulturális felelősnek, azt mondta, ilyen furfangot ő nem is sejtett.
Aztán csak teltek a napok, hónapok közös megegyezéssel, néhány kisebb-nagyobb botrány még fölvidított vagy elkeserített, csupán az idő nem akart gyorsabban elénk jönni, így mi léptünk párat feléje kedvenc időtöl­tésünkkel, az alvással, bárhol és bármikor leheveredtünk, ha lehetőségünk nyílott rá, mert az álom színeivel nem vetekedhet egy idegen nyár. Majd álltunk ismét a kapuban, már frizuránk is volt, ott voltak a kutyák és ott volt Hermész, az örök mosolygó, társaitól kissé távolabb, szinte lefitymálva őket, mintha csak tudná, hogy egy síkot amúgy is három pont határoz meg. Hallgattuk a parancsnok szónoklatát, hogy maradhatnánk, vannak új altiszti állások, és mi, ugye, meg vagyunk keresztelve a tűz által is, keveseknek adatik meg ez a lehetőség és kiváltság, és az ellátás bőséges, a ruha ingyen van, ingyen a cipő is, meg aztán lesz szolgálati lakás, igazán megéri maradni, de addigra a mi ablakainkban már más képek ültek. Hermész, mintha csak érezte volna, hogy búcsúzunk, még egyszer megszimatolt óvatosan, majd elügetett folyton fölborítva és újraalkotva a jelenlét síkjait.













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szondy-Adorján György


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.