Hetedik napja félhomályban,
égtől és földtől elszakadva,
tán végképp. Ki gondolta volna,
hogy ennyi álom s mély öröm van
a békasegg alatti puszta
létben, e majd’ semmiben, abban,
hogy egyáltalán megmaradtam,
s minden, minden kezdődhet újra,
persze, csupán úgy, elvileg.
Összebarátkozol a csenddel,
melyben egyformán olvadnak fel
tompa nappalok, éjjelek.

Immár hetedik napja fél nyolc.
Tegnap a távirányító is
meghalt, de az emlékkanális
remek kisfilmeket sugároz.
Bevallom: sokat sírdogálok.
Beismerem: néha nagyon fáj
egy-egy szétfolyó arc, vadon táj,
örök szerelmeim és mások.
Mondom, hogy légy fegyelmezett,
s főként süket, de mindhiába:
a „beautiful mind” is kihagy néha:
hogy honnan, nem tudom, de zeng
Madonna nagy sikerdala:
aszondja, hogy: Don’t cry for me… Nem!
Cry for me! De ki sír majd értem?
netalántán Argentína?