Vers, próza / A kínai mosodás esete

Sebestyén Mihály
A kínai mosodás esete

[Látó, 2010. július]



A mi városunkban élő egyetlen cseh menekültet Sztrapacska bácsinak hívták. Azt még én sem tudom megmondani, hogyan és mely tényezők összjátéka folytán szerezte ezt a nevet, de volt benne valami határozottan és elutasíthatatlanul sztrapacskás, ha értik, mire gondolok. Feltehetően már korábban is éltek tótok, horvátok, bunyevácok, rácok és csehek meg lengyelek, kis- és közép-oroszok, továbbá másféle szlávok a mi városunkban. Ezek tekintetében megnézhetők a különféle népszámlálási és népmozgalmi adatok és kimutatások, de jelenlétük mesélésünk – avagy inkább történetünk – szempontjából teljesen elhanyagolható. Mára csupán nevük árulkodhatnék az ősök felől, ha valaki a Podlipnyi, Holicska, Csukovics és Nyitovics, Szejmenkó (rubinházi ejtésben: Szájmankó, ami nem tévesztendő össze a ’zimankó’-val, emez szintén a szláv zimára – télre megy vissza, de nem hordozza magyar jelentésében ‘a sánták téli mankóját’) nevek elemzésére tenné föl éltét és személyi számát. Untig elég is ennyi nyelvészkedésből egyetlen profán elbonyolódás keretei között. Egyebekben ha akadt egyén, aki a Peploscsák és Pepella, Miroszláv és Dugószláv családok történetét alaposabban felforgatná (de ki tenne ilyet az etnikai béke és türelmesség korában?!!), az szépreményű nyomokra akadhatna. Ám midőn az asszimiláció és az önazonossági jegyek váltása már jól-rosszul lezajlott, az efféle pepecselés modortalanságnak számítana, fölöttébb megütköznének rajta Rubinháza lakói, nem is szólva Mittheiler-Butyurka Dezsőről, aki egymaga képviselte a népi autentikusságot Rubinháza szívrögei és tartós rögeszméi között főtéri szuvenírboltjának kellős közepén.
Sztrapacska bácsi eredeti nevét az anyakönyvi hivatalban kellett volna keresni a titkosítás előtt, ez esetben azonban számos kiábrándító és kicsinyes dologra derült volna fény, például arra, hogy nem is cseh (bohém), meg pláné nem is menekült, hanem szökött fegyenc, itt felejtett Bach-huszár, Bazedowos jódügynök vagy leszázalékolt dragonyos a 19-es császári kalapácsvetőktől; kiugrott pap, sőt bandzsa dzsamping, pilisi szerzetes, kukackutató, aki beleszerelmesedett a lepkék és a kérészkéjű asszonyokba, a polgári rovarokba; tán malignus keresztrejtvényfejtő, mit tudom én micsoda, kirúgott diák a II. Béla gimnáziumból, szertárosnő a Humán Genetikai patikából…
A Kegymiller utcában lakott, fönt a Sárgadomb mögött egy szép kis villában, amelyről semmit sem suttogtak, nem is lehetett pontosan tudni, kié volt, mielőtt Sztrapacska bácsi a mi városunkba menekült (vagy kiugrott, kirúgták, megfejtette volna a keresztesek nagy rejtélyét, azonosította a templomosok nagymesterének elfelejtett kesztyűkovácsát).
Korábban partizán volt (ismételten mellékes a fősodor szemszögéből), hangoztatta a Főutca mindkét oldalán álló boltok kiszolgálóinak, akik már csak bólogattak, de fogalmuk sem volt, kik vagy mik azok a partizánok. Hiába, ők már egy másik világban születtek, ahol a partizánokat és kurtizánokat (megrövidített partizánok) a terroristák, anarchisták, mazochisták, szado-mázlisták és beszivárgó szír szőnyegkereskedők helyettesítették. Abban a világban nevelődtek vevőcsalogatókká, ahol a kegyetlen harcot, amit a partizánok vívtak, békévé oldja a repülőgép-eltérítés, a légi és föld alatti robbantanás, egy váratlan útlezárás és csőtörés, a nápolyiak kiszámíthatatlan szemetes-sztrájkja. A társadalom haladva vágyott és bágyadva alélt Sztrapacska bácsi díványára.
Amiből a kedves olvasó már sejtheti, hogy bácsink pszichiáter volt. Tudományos fokozatait a Freudista Tanok Meddőhányóján szerezte egy kiejteni módunkban nincs nevű, legalább tizenkét mássalhangzóban tobzódó, egyszótagos lengyel akadémián. Sikeres praxist folytatott. Házát, az említett willát rendszerességgel felkereste a kisváros excentrikus ifjúsága és ifjúsági tanácsadói, tanárok és nyugállományú takarítók, notórius panasztevők és paraszolvencek, tanácsi tisztviselők, háziasszonyok és a Megyei Ribancképző végzős növendékei. Rendszerint egy kis adag tegnapról félretett sztrapacskát kaptak hagymamártással és Padli-Jean-os kényeztetéssel. Ettől mindjárt megeredt a pszichéjük, hipnózis nélkül is előrukkoltak lelkük legmerészebb hipotéziseivel. Hipotermikus és hipotóniás tünetekkel nem foglalkozott, azok ugyanis nem tartoztak szakmai profiljához vagy a mezőficamos lélekelemzés háttérmotívumai közé. (Szóval, adott magára.)
Eseteit, hogy úgy mondhatjuk, a legszigorúbb szakmai titoktartás övezte, az újságokban fölvetett kérdésekre nem válaszolt, nem nyitott lélekcsiszolda-rovatot a helyi hírlap szombat-vasárnapi vastagított számában. Cégtábláján egy búvár volt látható, amint a lélek tengerébe merül alá. Ez azonban sokszor félrevezetőnek bizonyult, ugyanis a városba tévedt idegenek, akiknek Sztrapacska bácsi neve és hivatásterülete nem volt ismerős, gyakran felcsöngették búvárfelszerelésért, tengeri merülőforralóért és nyelvpótlékos hajóharangért. Ilyenkor jóságos mosollyal bevezette a gyanútlan érdeklődőt a kúrszalonba, és felszólította a legkülönb európai nyelveken (mégiscsak emigráns lenne?), hogy válasszanak vitorlavásznai, árbóckosarai vagy parancsnoki hajóhídjai között. A meglepődött zaklató semmi ilyesmit nem látott, lányos zavarában tudatta is nem látását, mire Sztrapacska bácsi hálásan rámosolygott, s azt mondta: Uraságod/Asszonyságod, nem is olyan pocsék megfigyelő, mint amilyennek becsöngetés pillanatában tűnt. Ha most lesétál az ingatlan bejáratáig, és szemügyre veszi cégünk tábláját, Rorschacht-teszt nélkül is rájön, hogy én lélekelemző vagyok és hetente többször is elmerülök az elme és psziché habjaiban…
A látogató megszégyenítve, felzaklatva, a kudarc égető bélyegével melle kasában távozott, majd kisvártatva visszafordult, feltételezhető, hogy a Sárgadombi út közepe táján történt pálfordulása, ismét becsöngetett Sztrapacska bácsihoz s megkérte, ha már úgyis itt járt, szégyen és gyalázat, de eleddig soha nem kopogtatott személyiségzavaraival, lelkificam-hajlandóságával, álmatlansági gyötrelmeivel vagy a félreértelmezhető nemi trauma/csapdahelyzet jeleivel egyetlen lélekgyógyásznál sem, olyan amerikai/zsidó/agyament pipogyaságnak tartotta, de arra kéri szépen a doktor urat, hogy vesse őt be az analízis mélyebb vagy sekélyebb vizeibe, aszerint, hogy mennyire aggasztónak/ vigasztalhatalannak/ könnyű búvárlati esetnek tartja az ő kórképit.
Sztrapacska bácsi úgy csóválta a fejét, mint aki számított erre a visszatérésre, lehanyatolta a pácienst a zebrabőrős díványra, a fejéhez ült a pécsi Klebersberg Kunó Intézet 1932-es Évkönyvével, mely szakkönyvnek látszott fokossága okán, és szórakozottan (szakmai trükkjeinek egyike volt, amit hasztalan próbáltak utánozni a pancser fiatalok, akik csak most kerültek ki a Skárlát Spiritusz Álegyetem álpadjaiból és alól) azt mondta, meséljen, mondjon el magáról mindent, amit nem szégyell, ami kisgyermekkorában történt vele a bülbül-tanyai mangószüret idején vagy a Minerálnájá Voda-i iskolamerénylet kapcsán. A páciens máris feloldódott, nem is töprengett azon, hogyan hibázhatott rá körítés nélkül a lélek tudora, hapcija és morgója erre a rejtett ösztönéletbe süllyesztett paradigmára.
Mondom, az esetek többségét a szakmai szekrények kirántható kartotékfiókjai rejtik, betekintésre sem kaphatja meg a rendőrség vagy az ügyészség, bár időnként elmeszakértőként felkérték, hogy különösen bonyolult rádióamatőr- és plágiumperekben szakvélelmezzen. Máskor meddő asszonyokat kézrátétellel gyógyított, pontosan odahelyezte kezét, arra az ingerközpontra, amelyet a tajdag/tajgai férj nem lelt meg húsz év fagyházasság alatt sem, az asszony azonnal felhívta férjét, és a tajdag lélekszakadva érkezett a sárgadombi villába, nehogy az asszony felcsigázott ingerei szétolvadjanak és az előírt 37 hetes várandósági idő – ha nagyon igyekeztek, már 33 hét – múltával egészséges fiúnak, kizárólag fiaknak adtak életet a rendelő steril körülményei között.
A mégis nyilvánosságra került esetek közül többet is nyilvántartott a szakirodalom, utó- és közelemzéseknek vetett alá, próbált meg a hagyományos és a parapszichológia eszközeivel megmagyarázni.
Egyszer például beállított hozzá egy kínai asszony a …i China Townból, aki elmondta, az a furcsa kényszerérzet kínozza már hónapok óta, hogy férje egy waldorff-mosodával akarja őt meglepni a kínai holdújév alkalmából vagy -val.
Sztrapacska doktor agglutinánsan viszonyult az esethez, vagyis ragozni kezdett. Másnapra visszarendelte a kínai asszonyt, és megcsináltatta a mosómedve-próbát, ami ugyanolyan, mint a hagyományos békateszt, csak mosómedvékre bízzák a terhesség előhaladtának megállapítását. Nagy meglepetésükre a kísérlet pozitívnak/-nek bizonyult.
– Asszonyom, Ön egy mosodát hord a szíve alatt, és ha minden komplikációmentesen zajlik, két hónap múlva egy waldorff (maximum: asztória) típusú gyorstisztítót fog a világra hozni. Máris intézkedem, hogy beszerezhesse a szükséges működési engedélyeket.
Szolgálatkészen telefonozott … város önkormányatához, ahol az ügyosztály tisztviselői között egy régi brünni osztálytársára akadt. Innen már a dolog sínen volt. A mosoda felavatásánál ujjongó tömegben jelen volt Sztrapacska Dalibor is. Önmagától adódik, hogy a nagy mosóteknőben főzték a sangháji sztrapacskát feng-sui módra az ünneplő közönségnek. A jól menő vállalkozás azóta is prosperál.
A hoppon maradt férj még abban az esztendőben felkereste Sztrapacska doktor lélekműhelyét, az anonim mosodásoknak rendezett tanfolyamra jelentkezett, ugyanis azt nehezményezte számos társával együtt, hogy a doktor sokkal bizalmasabb információk birtokosa, mint ők, akik az asszonyaikkal éveken át együtt szívták magukba az életet adó és jövedelmet hozó lúgok és savak, szappanok és mosószerek kipárolgását. Személyesen pedig azért háborgott, vált frusztrálttá, lett kibaszottul csalódott, mert maga doktor elrontotta azt a meglepetést, amelyet fantáziátlan létemben még ki tudtam magamból facsarni. Olyan vagyok, mint a szüreti panda, aki elől lerágták a japcsik a bambuszbimbót. (Nem lett volna a zsír valódi kínai, ha nem lepi meg az európai tudatot – vagy legalább Sztrapacska doktort – egy ilyen erőteljes és eredeti kínai apophthegmatával.)
Sztrapacska doktor megnyugtatta a férjeket, számos ötletet adott, vegyenek a babának száras cipőt, minigolfot, csillámpalából készült gumírozott bugyiharisnyát, szantálfa-sprayt, humuszpótlót, celebnyuszit. Utazznak el Tajvanra vagy igyanak tequilát, tekvándót, fagyasszák le teknőckeretes szemüvegüket, legyenek bátran holdkórosak napfogyatkozáskor, legyenek kedvesek és szolgálatkészek, vigyenek virágot, sót, malomport a nankingi szagosmüge-ligetbe holdpiruláskor, szóval ilyen köznapi cselekkel szereljék le túlcsorduló személyiségüket.
Használt avagy ártott? Erről nincsenek további híreink, de amint kitetszik a … megyei jogú város polgármesteri jelentéséből, nem nőtt tovább a kínai öngyilkosok száma, nem robbant ki több házastársi nézeteltérés a szokott évi csapadéknál.
A másik nyilvánosságot kapott eset összefüggésben állott az elsővel, némiképpen abból következett.
A mosodás felesége nem kívánt többé visszatérni az ártó gőzök és mérgelődő lugok, csoda-folteltávolítók és -közelítők alvilágába. Nem és nem. Hasztalan könyörgött neki férje, anyja és anyósa, hiába jött hozzá teázni a helyi kínai közösség főcsengje és helyettese, a bandzsa Bong, a mosodások szövetsége, a fogyasztóvédelmi felügyelőség kínai származású komisszárja, az asszony ragaszkodott ahhoz, hogy gyermekeit (volt neki már négy) maga neveli fel húszéves korukig, hogy megóvja őket a drogcsempészektől, ópiumbarlangok kerítőitől, a kínai bűnbandák százas szervezeteitől, a az ázsiai maffia samottéglás kínzókamráitól.
– Miből akarsz egyáltalán megélni, te cseresznyeszirom, bíborló lepkepityke, tavaszi napsugár-asszony virága? – tudakolta férje idegesen, alig leplezett kétségbeeséssel –, hiszen láthatod, a mosoda nélküled alig hoz valamit a mi kis rizskonyhánkra. Ez afféle férfi túlzás volt, ugyanis a mosoda, mint jeleztük, folyton ritkította párját, hála a prosperóknak és a maffiával ápolt kapcsolatoknak.
– Majd védelmi pénzt fogok szedni – válaszolta egykedvűséggel a cseresznyeszirom, bíborlovas lepkepityke, tavaszi napsugár-asszonyok virága.
– Hülye vagy te, Rózsalábú Buddha bimbózó fülemüléje! – zárta le a terméketlennek tűnő vitát a férj, s duzzogva ereszkedett alá a 22. utcai mosodába, hogy átvegye a városháza teljes szennyeskészletét, amelyre szerencsére sikerült örökbérleti szerződést kötnie egy lucid pillanatában.
A védelmi pénzt pedig teljesen komolyan begondolta az asszony. Természetesen gyermekei védelméről volt szó, ezért rendszeresen beszedte egy repedt 38-assal az iskolától, bölcsitől és óvodától, a sarki rángó gumióvszerárusoktól, az ismert drogkereskedő-segédektől, akik óvatlanul, mit sem sejtve keresték fel a házat délelőttönként, amikor csak kamaszodó gyermekeit sajdították odahaza. Kinyitotta az ajtót, egy szempillantás alatt felismerte a terjesztőt, a pofájába nyomta a 38-ast, ahogyan azt annyi filmben, tévéfolytatásosban, video- és DVD műsoros kazettán látta, mire az illető rögtön letejelt félelmével arányosan, ötven-hetvenöt dolcsival egyenértékű (NB-i középárfolyam!) balkán-shillinget, hrivnyát vagy kruspericát.
Esete azért került be a rubinházi lapokba is, mert védelmi díjat szedett a helyi jégkorongcsapat, a Governor’s prick kapusától is. Rendszerint helyette állt be védeni a fontosabb kupamérkőzéseken, ui. a kapus félt a korongtól. Van ilyen. Igaz, elég eldugott és vérszegény hírecske volt, Mittheiler-Butyurkától (emlékezünk rá, ugye? ő a főtéri szuvenírbolt autentikusa) származott, aki az interneten akadt rá, … város honblogján, érdekesnek találta, hát beküldte. A Levelezőink írják rovat gazdája, Páczin Luigi nyugalmazott fizimiskároló szintén figyelemre méltónak találta, besuvasztotta egy évközi vasárnapon a pelyva közé.
Honnan tudhatta volna Mittheiler-Butyurka vagy Páczin Luigi, micsoda lélekindulást eredményezett ez Sztrapacska doktornál, mikor a kezébe került a lapszám. Nem azonnal és nem aznap, ugyanis szokása szerint a megfejtésre váró lélek-befőttek felbontatlanul, dermesztett állapotban sorakoztak a mélykamrában, és naponta csak három-négyet pattintott fel, elegendő időt hagyott minden eset számára, a kartotékok megírása is legalább huszonnégy órát vett igénybe, nem is szólva az értesítésről, amelyet kizárólag lelakatolt alumínium-borítékban adott fel a hozzá fordulók címére, a bátor megrendelők, lelkisegélyre várók nagyobb örömére.
Homlokráncolva ült le egy délben a kedvenc karosszékébe, és elővette a napok, sőt talán a hetek óta tornyosuló hírlapokat, folyóiratokat, értesítvényeket, röpiratokat és meghívókat, amellyel Rubinháza polgári körei, öntevékeny seregletei, civil kaszinói valamint a cseh követség naponta elárasztotta. Fokhagymás, paraszt-knédlit evett, ilyenkor szokása volt egy jó pohár 19 fokos sört, amit mostanában már megtalált a hipermarketek polcain, legurítani. Így mondják, nem? – kérdezte megerősítés végett házvezetőnőjét, Herda Gizit.
– Ámbátor Gizike, megkérem, hívja fel nekem a mosodás kínai asszonyt, ugyanis a nők mégiscsak sokkal könnyebben megértik egymást.
– És mégis mit mondjak neki, doktor úr?
– Hányszor kértem már magát, Gizi, ne doktorurazzon, hívjon csak egyszerűen: Sztrapacseknek!
– Jól van, jól van, Sztrapacsek úr.
– Mondja azt, hogy amint ideje engedi, üljön repülőre, és kopogtasson be hozzám a szokott időben. Hadd lássa, hogy itt semmi sem változott. Akarom mondani a kettőnk viszonyában.
– Miért, tán viszonya volt egy kínai mosónővel, Sztrapacsek úr?
De a lélek doktorát nem lehetett kizökkenteni a poszt-knédlis alapjáratból. Mélyen belehörpintett sörébe, meg sem törölte felső ajkát és dús Pribina-bajszát, hanem az újsághírt még egyszer alaposan áttanulmányozta, minden szava mögött megkereste a rejtett szinapsisokat. Már ha voltak.
Mondjuk inkább: Sztrapacskának megadták magukat, felfedték beépítettségüket, kivillantak. Ilyen volt például az a tény, hogy az asszony rettegett minden nagyvárosi veszélytől: a mérgezett kóbor egértől, a téliapótól, a méhtükörtől és a darázsderéktól, a káposztalevélen átsütő fénysivatag iszonyától, csupa olyan dologtól, amelyek az ősi Kínában, a Ming dinasztia korában ismeretlenek voltak vagy törlendők, a Tiltott Városba be sem engedték volna a Soha Egyetlen Szemüket Le Nem Hunyó Mennyei Őrök.
Másfelől viszont arra is jeleket vélt felfedezni, hogy az asszony és férje, az aranytó-csengésű Kínai Mosodás között nincs minden rendben. Ahogy mondani szokás – hogy utálta ezt a közhelyekhez vezető egérutat a fogalmi zsákok fenekén –, homokszem került az óramű fogaskerekei közé. Döcögött, le-leállt az egész, sárgán villogott, narancsos jelzést adott ki az élet minden területén, pattincsolt az alapegység és a közel-értés a házasság művészetében.
– Nos, sajnálattal kell megállapítanom, hogy leszálló irányú homályokat érzek dominánssá válni, madame – mondta azonnal, minden bevezető nélkül az asszonynak, miután átestek ez első három udvariassági teázáson, az esti beavató-sztrapacska csipegetésen és az ellazító knédli-célfotón.
A mosodák gyémántszirma csudálkozó tekintetet vetett rá. Nem is sejtette, hogy egykori lélekkalauza nem csupán a vágyak kihordásának tudósa, de ráérez arra is, amit el szeretnénk titkolni, amiről senki nem beszél szívesen, nem tárja község vagy közösség, a sejt, raj, csoporttudat vagy faluszék elé.
– Arról beszélek, kedves Mosika, ugye megengedi, hogy így szólítsam? (tétova bólintás), hogy történt valami magával a közelmúltban, ami teljesen felkavarta a félelmek és fóbiák pangó vizeit?
– Aha.
– Talán el is mondaná nekünk. Akarom mondani nekem, természetesen nekem egyedül, hiszen rajtunk kívül senki sincs a villában. – Becsületes nyugatszláv kék szeme úgy nézett az asszonyra, hogy abban azonnal eleredt az őszinteség öblítőszere.
Respektálnunk kell tehát a doktor kijelentését, ezért magunk is kivonultunk a rendelőből, holott mi a láthatatlanság takarásában bíztunk eddig. Be fogjuk érni, nincs mit tennünk, azzal a közleménnyel, amelyet a Rubinházi Heroldhoz juttatott el a lélekmerülész sajtóirodája, mely az RH-nak kizárólagossági jogot adományozott. És persze hallgatni fogunk a csácsogókra, akik a Mosodainé kalandjáról ezt-azt kifecsegtek riportereinknek, önkéntes nyomolvasóinknak.
Mára már sok tekintetben indokolatlanná vált a jövő idős ígéret lobogtatása, hiszen a dolgok márványkapuja lezárult.
A védelmi pénzek rendszeres szedegetése közben – mialatt kétségbeesése mélyült, félelmei növekedtek, gyermekei pedig kanászosodva kamaszodtak, a bizonytalansági tényezők és a szorongásos kataton kényszerképzetek elburjánoztak tudatalattijának dzsungel-melegében – keveset gondolkodott. Személyisége szétesett tükördarabjai úgy verték vissza megtöbbszörözve az Univerzum maradékát, mint szétrúgott velencei tükör a lószagú világmindenség kancafarát. Ezalatt, az alkalom minden sarkon adódik, megismerkedett egy biztonsági szakértővel. Az illető előbb csak tanácsokkal látta el Mosodainét, hogyan szedje, melyik kezével nyúljon előbb a stexért (mindig így mondta, amiből kiviláglik, hogy a szakértő már túl volt az ötvenen és a Somostetőn), hogyan gyömöszölje be hatalmas fekete csimpánzbőr szatyrába a pénzt, úgy, hogy a hrivnyák halványlila sarka ne kacsinthasson vissza a rá- és a megszedettre. Később azonban a gyakorlati pitiánerségeken túllépve arról beszélt, kiket lehetne biztonságosan felkérni, hogy védelmet igényeljenek tőle, illetve ő kikkel védesse meg magát csalás, zsarolás, adósság-behajtás, elemi károk, betörés, lopás, besurranás, árvíz és földrengés, tűzkár és ólommérgezés ellen. Például soha ne álljon háttal a panaszirodában a panaszfalnak, ne dohányozzon az állatkerti büfében, sajtótájon, lóversenyen, wellneszezés közben hordjon magán golyóálló vérnyomásmérőt, nyírja hónaljszőrét, és legyen kedves a kapcsolószekrényekhez és politikai elemzőkhöz, válaszoljon a kérdőívekre akármit, csak ne adja vissza kitöltetlen, fessen a falra minél több mosolygós ördögöt, és vegyüljön észrevétlenül a grafittizők közé, ha azok a városi buszok jégcsapos szutykát, a palotai végállomást dekorálják hajnali három és négy között, midőn az ellenőrök kétpofára falják otthon a szárazkolbászt.
Hosszasan magyarázott, gesztikulált, köpködött, elfelejtette az orrát kifújni, ha nagyon belemelegedett a tanácsadásba, de Mosodainé, éppen ezt szerette meg, olyan kisfiús volt, védelemre szorult, ami már önmagában is egy kacagtató ellentmondás – biztonsági szakférfiú, védelmi főtanácsadó, aki maga is óvásra, pártoló palástolásra szorul. Magára kell őt vonni, biztatni kell, hogy bátran nyúljon az engedelem kebelhalmai felé, az anyaöl visszaváró dombhátára vesse föl magát, kapaszkodjon, küzdjön nyűgösködve, legyen bizalmas, ne féljen testétől. Testük egyesülésétől, hisz abból csak kellem és kéjes jogszerűtlenség, birtokháborítás származhat.
A védelmi szakértő rendszerint az ágyban nyújtotta tudása legjavát, ahogy mostanában írják: becipelte legvonzóbb formáját. Ilyenkor adta legvérmesebb tanácsait, nyújtotta szakértelmét két-három óráig is, többször is nekiramodott a dombságnak, hágott-rágott-rángott, de volt úgy is, hogy Mosodainé cselekedte ezt vele, mintegy átismételve a tanultakat.
Szinte észre sem vettük, hogy egyre gyakrabban említettük őnagyságát Mosodainé alakban, ami természetesen egy fedőnév az azonosítási kísérlet meghiúsítása, ám teljesen természetesen alakult ki a használat közben, kár lenne megfeledkezni róla, hadd viselje koronaként szégyene fölött.
Belemelegedtek az intimitásba, voltak kedvelt fészkeik, pillanatdagasztóval belakott helyek, ágyak, párnák, damaszthuzatok, sörházak titkos szobáiban ruhátlankodtak, védték a magánélv szentségét, kizárták a várost közös vétkeik tarlójáról, szivárványos heverőikről, kéjelegtek padlón, testedző gépeken, ligetek zenepavilonjában, női magazinok tetején és abbahagyott kötések, horgolások, hímzések, kézimunkák mellékleteként, tűvel-férccel mit sem törődve véreztek, könnyeztek, vizeltek, verejtékeztek. Nagyáruházak polcrengetegeiben kergetőzve nézték át a védelmi pénzek alakulását, együtt örültek a tartozik-követel egyenleg borulá(tá)smentes gyarapodásának, ha kellett, trükköztek, többes könyvelést vezettek, elhitték, hogy őket semmi bántás, felesleges, idegen lövetű pillantás nem érheti.
Pedig Kínai Mosodás, a nagy Megcsalt Sivatagi Sárkánygyík felneszelt. Dühének ködjéből kibontakozott, mint cserfa a tunyák öleléséből. Feltűnt neki, hogy felesége még tartózkodóbb lett, távolságtartóbb, mint csudálatos terhessége alatt. Másfelől figyelmesebb, előzékenyebb, mosolygósabb. De a gőzök és lúgok, az öblítők és golfnadrág-tisztítók sem homályosíthatták el tisztán-érzéseit, amelyek minden Ming- és Sing-dinasztia korabeli férfi sajátja, hogy rájöjjön: nem neki szól a figyelmesség, nem ő az előzékenység igazi kiváltója, nem őt hizlalja felesége mosolya. Másért a díszkivilágítás, másért a fényfüggöny. A neki szánt kellemkedés csak lepel, álca, trafóház, rabicfal, haldokló cinerária, hogy valami vagy valaki másról a figyelem elvonassék.
Nyomoztatott a nő után a Góbi-sivatag sárkánya, Urumcsi Új- és Ó(no)gur Tigrise. És amikor az ügynökök sorra benyújtották jelentésüket, melyekben az állt, hogy Mosodainén nem illendő helyen észlelték az idegenkezűséget, társadalmi helyzetéhez nem kapcsolható mátrixokban észlelték jelenlétét egy morc európai férfi társaságában, mindig ugyanazon Kaukáziából szalajtottal oldalán, hasán, farán félreérthetetlen illemtelenségben, akkor a férj két friss bevándorlót szerződtetett, akik a kaukázusi fehér bőrhuzattal bevont biztonsági szakértőt eltángálták. Ezt így mondták volna szakszerűen nálunk Rubinházán.
Afféle első figyelmeztetés gyanánt: gondolj, asszony, a kínai család alapértékeire, a mandulavirágzásra, a mandarin-hámozás meghittségére, a sárkányfarkú pagodát utánzó csokoládétorta apró ezüstcsengettyűre. S akkor még a dalos tavaszi szójatekercsről nem is tettünk említést.
Ettől függetlenül a mosoda jól ment. Ugyanis az igazi nehéz olajos, dágványos és bivalyt béklyózó sár-szennyes mosni-, tisztogatni-, felújítani-, szagtalanítani-, vasalni- és gőzőlnivaló csak szaporodtak, a kényszerűség egyre divergensebb lett, amint az emberi civilizáció utat tört, az eurázsiai elme-mocsár elsivatogosodásának fittyet hányva és a faragatlanság és bárdolatlanság ciherésében utat vágott magának a jóság. Hála szorgalmának, kitartásának. Köszönhetően munkabírásának és helyzetfelismerő zsenijének, hiszen mindenkinél hamarabb rájött, hogy az általános felmelegedés és széndioxid-kibocsátás a magunk hasznára fordítható. Ő bizony elkérte … város széndioxid-kvótáját a városi önkormányzattól jóval Kyoto vagy Koppenhága előtt. Mintegy bérelte, privatizálta és mosodájához vezettette, eltéríttette a CO kettőt, s a drága és megfizethetetlen oxigénes oxi-maxi-fuxi turff-mosás helyett a széndioxidos száraztisztítást sikerrel alkalmazta a rizsszalmából font kimonók, védkardigánok és szállodai ágyneműk tisztításánál, széndioxidos vasalók futkároztak a bambusznadrágok, szójaszósszal leöntött versenytrikók párkányán, a bambuszvezetékre írott sírversek generálozásához széndioxidos hidálajaxot használt, dioxiddal dúsított palacsintasütőben párolta a műszálas gálaruhákat, az ásványvizek buborékosítását végző készüléket alkalmazta a matracok, lampionok, gyűrűs csergék, vadbőrök és perzsaszőnyegek tisztításához, így nem sérültek a tengeri füvek, lámaszőrök, bőrhámsejtek és shiráz-minták, mint korábban, amikor számos kifogás érte a műintézet módszereit.
A begyűlő jövedelmekből származó hasznot egy európai mosodás (a tengerentúli is), azonnal elherdálná, utazgatna, smaragd-ostyás fagylaltokat venne szaros utcakölyköknek, pisztáciaültetvénybe fektetné Grönlandon vagy elrulettezné Monte Vegasban. Nem így a mi emberünk. Ő bizony házat épített … legszebb pontján, hegy-völgyi kilátással, tengeri fövényparttal, lesikló medencével, távol a mosodák, tisztáldák, ruci-pucerájok zajától, a csönd és narancsligetek övezetében. Csak azt nem tudta Tibet Fáradhatatlan Tigrisvadásza, hogy ugyanott vackolta meg honnyát a védelmi pénzek Főmágusa is. Alig egy-két ligettel délebbre.
És ha tudta volna, tán eladná házát? Vagy megfutamodnék kishitűen? Elköltözne, falat húzna felesége köré, testőröket állítana, triádokat küldene a nem kívános szomszédra? Figyeltetné ezer kamerával a csinos házat, amelyt közel huszon kilóba került színaranyban számolva? Nem, semmi ilyet nem tenne.
Úgy gondolta becsületes emberként, kit a becsvágy nem hevít, a tajték nem borítja feltekéit el, hogy egy erőteljes testi paskolás, csontos motozás szívkamrákban, kevés hererugdosás, hajnak, fanszőrzetnek gyöngéd tépése a kaukázusi oszlopfőjéről és lábazata felső végponti tájékán elegendő figyelmeztetés lenne. Erre mindenki más megállna, nem folytatna tovább bűnös viszonyt, nem fosztogatná egy serény mosodás családi értékeit.
Amivel nem számolt emberünk, az a kaukázusiak fölöttébb makacs ragaszkodása a hódításokhoz. Holott erre még doktor Sztrapacska is felhívta a figyelmét mind a mosodásnak, mind a megtévedt Mosodainénak, a magáról és ázsikumáról megfeledkezett anyának, nőnek, hitvestársának, a házi szellemek parancsolójának.
– Vigyázzanak, kedveskéim – mondta jóval azelőtt, hogy az asszony megszülte volna első mosodáját, hogy a védelmi pénzek szedése szóba jöhetett volna mint megélhetési és élményforrás, vagy hogy a gyökérvonzás mint az örömszerzés eszköze, beszervesült volna a Mosodainé kívánalmai és megkívánható testformái közé.
– Legyenek nagyon óvatosak, mert veszélyt észlelek. Komoly fenyegetés leselkedik magukra. Nem tudom, honnan jön a veszély, milyen orcát visel, kivel falatozik e pillanatban az állomási restiben, miként keresi magának a bajt, és turkál a mások lelkében, mint faramuci fabringás. Sejtelmem sincs, miféle tűzsárkányokkal kápráztatja el magukat, nem mondhatom meg, miért tör fel kókuszraktárakat, szélerőműveket, mozgat meg hegyeket és fogtöméseket, de egyre közeledni érzem a veszélyt. És nem lehet a kereskedelemben kapható módszerekkel elűzni, megsemmisíteni, átvarázsolni hollókiáltássá, oedipusz-komplexummá vagy porcelánpapucsok között búgó csigává változtatni… Apropó, nem kérnek egy kis meggybefőttet? Herda Gizi tette el a tavaly. Tudják, Herda Gizi, a szakácsnőm, hormonháztartásom vezetője. – Hamis mosoly ült ki ajkára, de a feszültséget nem tudta elűzni. A jóslat, megérzés, a veszély tudatosítása, a figyelemfelkeltés, a felmeredő kiáltójelek megrontották azt a réges-régi estét hármójuk farakásai között.
Aztán amikor a legkevésbé sem várták – lassan ugyanis a felejtés homokjába merült, elkeveredett a homloklebenyek és tiszta ruhák között, mint a levendula szétmorzsolt levelei Sztrapacska bácsi pedáns bohém szekrényében –, nos akkor csapott le. Előjelei nem voltak, ha csak a szegény védelmi pénztárnok felveretését nem számítjuk. De az csupán késleltette azt, ami meg volt írva a sztratoszférában vagy Sztrapacska bácsi hatodik érzékében, amelyet nem koptathatott el sem a száműzetés, sem lerobbant verda, fagy avagy pipacsrengető szél.
A Mosodák Tengeri Elefántja otthon felejtette egy reggel a pekingikacsa-nyitóját. Minden magára valamicskét adó-vevő kínai rendelkezik ugyanis speciális tamil acélból készült kacsanyitó kulccsal, késsel, csavaros szaggatóval. Kora délig fel sem tűnt hiánya, hiszen a pekingi kacsát akkor szállították ki az olasz büfések a Madárpiacról. Hízott kacsát emelt ki a szószos-szaftos marmontálból, és éppen nekiesett volna, amikor egy hangot hallott, a felesége hangját:
– Na de Kung-fu császára anyukának, csak nem akarsz kézzel nekiesni, mint egy kuli a koffernek?
Emberünk azonnal elszégyellte magát, zsebeibe kotorászott, kabátjához sietett, a mosott halmokat emelgette, a gépterembe is benézett, felszaladt az öltözőbe, kapcsolószekrényekhez kapdosott kesztyűtlen, sehol sem találta. A retorta-mosóba béltükörrel nézdelt, emeletekre futott, pincében araszolt, a keményítő-adagolót és a viasz-előkészítőt sem kerülte el. Nem volt jelen a nyitó. A kacsa pedig hűlt, a redves, kocsonyás zsírban már távolról sem olyan étvágygyújtó, mint frissen.
– Meg se próbáljátok a gázlángon tartani, mikrohullámú kisüstiben párolni, ezüstharang alatt áztatni… – szólt vissza alkalmazottainak, és máris beült autójába, hogy hazahajtson a küldzsong és a belváros metszéspontjától északkeletre épített házikójához. Vakon robogott át a városon, nem törődött a közlekedési lámpákkkal és rendőrsípokkal, járőrkocsik eredtek a nyomába, és valami flancos helikopter is körözött a feje felett. A kacsa minden másnál fontosabb volt. A kék-fehér zsandárjárgányok követték, a ház előtti téren torlódtak össze, tisztes távolból figyelték, mit tesz a szabálysértő, akinek rendszáma közismert volt a közlekedésrendészet feljegyzéseiben, hiszen a város egyik legnagyobb adófizetőjét tisztelhették benne, aki az év végén rendezett rendőrbálokon nyakló nélkül jótékonykodott.
Kiszállt, a kocsi ajtaját be sem csapta, járó motorral hagyta kapuja előtt, és bosszúsága csak fokozódott, amikor a kacsanyitó után a kulcsait sem találta. Eszébe jutott, hogy legkisebb fia a tegnap elkérte, és azzal játszadozott, összekapcsolta a kulcsokat, ő pedig elfelejtette visszakérni. Kedvenc fiacskája volt, neki szánta a mosodát, ha majd egyszer elköltözik erről a szennyben fürdő világról, és kékítőt oldhat az ég vizében, mint felesége kedvenc költője vagy annak szülőanyja.
Csengetett, dörömbölt és közben folyton azt üvöltötte, elő se vedd a 38-ast, mandarin-majmocskám, mert csak én vagyok, a te kicsiny AMO-szappanod!
De odabentről senki nem csapta ki hirtelen a bejárati ajtót, nem tűnt fel a lépcsősor tetején, nem nyitott ablakot. Még egy függönyszárnyat sem lebbentett félre. Gyermekei iskolában, cselédsége még nem tért vissza holdújévről, asszonya biztos valamelyik plázában beszél az emberi jogok elévülhetetlenségéről. Néptelennek látszott az egész környék. Emberünk kitűnő sportoló volt, korábban pólózta a vizet, egyszer eljutott a válogatottságig is, csakhogy elkezdett szamárul köhögni, és akkor a magyar edző kiparancsolta a keretből. Ezért nem nyert Kína soha vízilabda-VB-t.
Hatalmas egyetlen lendülettel átlépett a kétméteres kerítésen, mielőtt a rendőrség meg tudta volna akadályozni a ön-magánlaksértést. A hátsó ajtóhoz sietett, belépett a konyhába. Folyosókon surrant tovább, fordulókon térült, térülőkben fordult, és midőn a nagy barna stell-ázsiához ért, akkor hallotta meg a hálószoba felől a zajt. Ütemes volt, mint a szívverés, mint a kettyintés óramű pontosságú dugattyújátéka. Nyekkenések, halk sikolyok, elfulladó dalszövegek kaukázusi nyelveken, csorgás, csicsergés, sistergő pörgés, több nagy szellentés, amilyet az ember hagyományosan csak a kínai családi asztal mellett enged el. A gyönyör szimfóniája.
Ezek csak átvillantak az agyán, miközben tigrisléptekkel szelte át a szobát, vörösen villogó tekintettel vetette magát az ágyra, a felül majomkodó férfi fülét és farkát ragadta meg, egyetlen csavarintással leszakított azokat, és a szoba közepére dobta. Az asszonyhoz, mondják, ujjal sem ért.
Aztán csak lehuppant egy konyhaszékre. Leszelt magának egy jókora karéjt a tegnapi rizscipóból – asszonyának még arra se volt ideje, hogy kiszaladjon a boltba –, állapította meg objektíven, csak úgy önmagának, s vastagon megkente aranyló kacsazsírral, holott a disznó esztendejében voltak.
Visszaütött a csábító? Él-e még, meghalt régen, szégyenében elbújdosott? Voltak perek? Fordultak tán orvoshoz, gyógyszerészhez, érdeklődtek a mellékhatások és kockázati tényezők tekintetében?
Mit tehetett a hagyományos kínai orvostudomány a leszaggatott testrészek ügyében?
Kit érdekel, kinek fontos még?
Sztrapacska doktor mindenesetre a kóresetet körültekintően zárta le. Hümmögött. Légmentesen besüllyesztette egy aluminíumborítékba, majd az Atlanti-óceánba, mely éppen Rubinháza mellett hullámzott aznap.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sebestyén Mihály


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.