Téka / A költő él. Rafi Lajos Halottként él az Isten c. könyvéről

Tímár Júlia
A költő él. Rafi Lajos Halottként él az Isten c. könyvéről[2017. november]



RAFI LAJOS: HALOTTKÉNT ÉL AZ ISTEN.
KOLOZSVÁR, POLIS KÖNYVKIADÓ, 201
7.

Ha az erdélyi roma vagy régiesen cigány irodalmat vesszük, nagyon keveseket találunk, de ha az egész magyar nyelvterületet is nézzük, akkor is egy kézen megszámlálhatók a roma alkotók. Ezért is örömteli esemény Rafi Lajos verseskötete, miközben egyben tragikus is, ugyanis nagyjából a tragikusan elhunyt költő teljes, lezárult életművét tartalmazza. Persze nagyon sok vers lappanghat még ismeretlen helyeken, ugyanis a költő szokása volt, hogy a különböző papírlapokra rögtönzött verseit elajándékozta ismerős­nek és ismeretlennek.
Rafi Lajos 1970-ben született Marosvásárhelyen, majd a családjával együtt áttelepült Gyergyószárhegyre, ahol a szigorú etnikai tradíciók ellenére 1989-ben a gyergyószentmiklósi Mezőgazdasági Líceumban leérettségizik. Ekkor már házas, csatornakészítőként járja a vidéket, közben ír. Hatgyermekes apa volt, amikor 2013-ban a vonat halálra gázolta.
Életében két kötete jelent meg, az elsőt a budapesti neves kiadó, a L’Harmattan adta ki, Kemény István ajánlásával, a második rá öt évre a költő magánkiadásában jelent meg, és hogy nem úgy „fogyott”, ahogy a szerzője szerette volna, tragikus halálában valószínűleg az is közrejátszott. Nem mintha a versek már nem lettek volna ugyanolyan átütők, mint a korábbiak, a magyarázat természetesen most is egészen máshol keresendő. De ne menjünk el a szociológia felé, maradjunk a versek esztétikájánál.
Mindenekelőtt Rafi magyarul író cigány költő. Van valami feloldhatatlan ellentét e kettős identitásban, és ez az ellentmondás tragikus színezetet kap a versekben. A versek világát a cigányság sajátos motívumai ugyanúgy átszövik, miként a magyar irodalmi klisék, illetve a cigány hitvilág és a kereszténység különböző motívumai, történetei. A korábbi versek leginkább a mindennapokról tudósítanak, a cigányság életkörülményeiről, szokásairól, mitológiájáról, a kései versek inkább a személyes traumákat, a sorsba való bezártság keserűségeit igyekeznek kimondani, megszólaltatni. A keresztre feszítés, Auschwitz és a koporsó egyre gyakrabban bukkannak fel, ahogy mondani szokták, előrevetítve Rafi életének tragikus befejezését.
Semmiképpen nem naiv költő. Bár nála is előjön a couleur, a sajátosság felmutatása, főképp amikor egyre rangosabb helyeken mutogatják cigány költőként, alapvetően az emberi létérzés indítja el:

Olyan e város, mint egy földhöz
vert játék.
Megfordíthatatlan múltja lejárt.
Csak a kövek beszélnek róla.
Sosem tudom, mi hiányzik belőle.
Tény és megállapítás között gyalogolok
benne, mint mindig.
Mintha mindenik ember munkába
siető harangozó volna, s hóna alól
elejt egy tányért.
A pogány sorsra haragszom így:
miért kellett szerelmem szeme alá
ráncokat rakni?
Hörpintem a gyász zamatát, s nézem
a messzi Napot:
két kézzel törli a füst. (Relatív város)

Ugyanezt a költői alapállást, az emberi állapotnak egyszerű és mégis képekben igen gazdag versvilágát mutatják más versei is, azok is, amelyekben a sorsba való bezártság nyomasztó hangulata jelenik meg.

Kiégések mindennapjain
bújócskát játszom,
már harminc éve.
S arcom beporosodott pórusait
ülik a megemlékezések.
Így járok tovább a dermesztő télben,
miértek hálás köszönetével.

Tudom, már csak az unokák
mondják rólunk az igazat.
Fiaink csak a fejünkhöz fogják
verni, a sóba mártott szavakat. (Késő ősz)

Vagy még inkább, az úgynevezett cigányversekben érhető tetten a fenti állítás:

Gyűlnek egyre a fekete percek.
Gyűlnek egyre a fekete ráncok,
– S fonnak nekem fekete koszorút.

Gyűlnek egyre a fekete gyerekek.
Gyűlnek egyre a fekete szemek,
– S mondják, hogy nem volt cigányháború.

Gyűlnek egyre fekete vágyaim.
Nőnek egyre a fekete álmaim,
– S gyermekeim koporsóm befedik. (Cigány helyzetállapot)

Ezekben a „cigányversek”-ben körvonalazódik leginkább az a poétikai szimbólumrendszer, amely az egész életművet áthatja, meghatározza. Olyan kulcsmotívumokról van szó, mint a „fekete”, a „vágy”, a „sodró vágy”, a „forró és vörös vágy”, a „koporsó”, a „kereszt”, az „elmúlás”/„halál”, a „szerelem”, a „test”, a „háború”. Kozmikus, erőteljes képekre törekvő költészet ez, és maga a „törekvés” is hozzátartozik, a tragikus vágy: kimondani a kimondhatatlant.

Bár ne volna, bár ne volna:
Bárcsak őszi szél ne volna.
Zsebre tettem cigányságom,
S átlyukasztom a világot.
Falevelet tettem zsebre:
Gyönyörködjek.
Melegedjek. (Cigányvágy)

Rafi öntudatos alkotó, aki bár a verseiben kijelenti, hogy nem próféta, vállalja a „cigány”-szerepet, az öntudatra ébredő cigány költő szerepét, hatni akar környezetére, kibékíteni az ellentéteket, amelyeket magában hord, amelyek végül őt is felemésztik. Akkor a leginkább sodró erejű ez a költészet, amikor hagyja magát magától sodródni és sodortatni.

Félig halottként él az Isten,
Álmom erősíti, mint bátor.
Tovább megyek, bokáig vérbe
fullad a néma lázongásom.

Nem tudok erős lenni benne.
Mindig más kéne, ami volna.
Búval cseréli ki a kínom.
Megédesít keserű szóval.

Amit teremtett, bennem őrzi.
Úgy, hogy a csontjaim is érzik.
Mikor fekszem sem hagy nyugodtan.
Véremet mindig keseríti.

Kezdem megszokni ősiségem.
Szeretem e nehéz hűséget.
Szárad a fű és újra zöldell.
Várom, hogy mikor vetne véget. (Második énem)






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tímár Júlia


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.