Vers, próza / A következő évszak

Szabó Róbert Csaba
A következő évszak


Kék novella Vida Gábornak


A becsüs megjelenésére tartogattam minden erőmet, ugyanúgy, ahogy mindenki más az udvarban, a lábas jószágoknak azonban már délelőtt gazdája akadt, sokan nem bírták a hosszú ácsorgást, délre megszabadultak tehát portékájuktól, de ki tudná megmondani, nem veszítettek-é valójában, amikor a becsüs megkérdezése nélkül szabták ki áraikat, ezek az emberek, a türelmetlenek a legrosszabbak, minket, a türelmesebb fajtákat is meggyengítenek, már-már arra késztetvén, hogy mi se várjunk tovább, hanem rajta, hopplá, csak úgy hasunkra ütve címkézzük föl javainkat, és bár kitartóak vagyunk, minden bizonnyal a legkitartóbbak közé sorolhatnának, ha létezne hasonló fölsorolás, mégis sokan közülünk engednek a csábításnak, elgyengülnek, nem győznek tovább várni, és a többiek legnagyobb keserűségére portékáikon túladnak, önkényesen maguk döntve értékről és árról, újabb hullámját dobva ránk a fogcsikorgatásnak, a fegyelem megingásának, ilyenkor szenvedés vesz erőt rajtunk, maradékokon, akkor is, ha nem tágítunk, és pontosan ez a kitartás az, ami fájdalmat okoz, mert hiszen két ellentétes erő feszül bennünk egymásnak, és abban, aki enged, aki mégis enged, a kitartás marad alul, de én nem tartozom ezek közé, mindannyian úgy ismernek az udvarból, hogy én vagyok a legkitartóbb, úgy néznek rám, félve, mint akiben megbízhatnak, akiről tudni lehet, hogy sohasem dönt a becsüs nélkül, egyfajta isten is lehetnék az ő szemükben, ha ők is úgy akarnák, egyfajta remény, amire elég rápillantani, és máris sziklaszilárd jellemmé változtatja a gyengélkedőt is, mert én lekötözöm a kezemet, az ujjaimat, ha nem volna az udvaron kívül szükségem rá, bizonnyal leműtettem volna, hogy a számok kifejezésének bűnére sose vigyen, a számat betömetem, rongyokat dugatok bele, fogaim közé pecket, hogy ha mégis hang, akkor értelmetlen hagyja el torkomat.



Későn kelek, hogy ne jusson időm a kapzsiságra, házamban semmi sincs, ami további javak megszerzésére ösztökélne, mindenem megvan, ne kelljen tovább semmi, és hogy érezzem, a meglévőkre sincs szükségem, nem is használom őket, ágy helyett földön alszom, meleg dunyha helyett lópokróccal takarom testem, arany-ezüst edények helyett a markomból eszem, amit a kutyák elől elvétetek, a szolgáimat ötlöztetem, kényeztetem. Pusztán a becsüs megjelenésére várok, életem minden egyes napján csakis arra, hogy az udvarban hozzám lépjen, kezét felemelje, mint aki áldást osztani készül, egy percre a terüm előtt elidőzzön, az árumra legyen ideje pillantást vetni, nem a nagyobb árért, csak hogy lássa, mind közül én vagyok a legtürelmesebb, hogy én bírom a legtovább, felőlem két napig is távol lehet, háromig, mi az, ha elromlik az odahordott termény, mert hiszen a kiszabott ár két nap múltán is az ő keze intésének jelét kell hordozza, nem adom alább, míg a rongyokat magamra rángatom, a zsebembe gyűröm a kötelékeket, amivel később, az udvaron leszíjazom karjaim, végig az lebeg a szemem előtt, miként lépdel le a lépcsőn, mint csodálkozik el, látván, milyen kevesen maradtunk, akik még adunk az ő szavára valamicskét, hogyan csóválja meg erre a látványra a fejét, aztán sietősen alászáll, egyenként megszemléli az elé hordott árut, integet, ujjaival jelez, egy pillanatra mindenki előtt elidőz, rám emeli ködös tekintetét, elcsodálkozva nézi köteleimet, karjaimat, a számban a rongyot, tanácstalanul fordul meg maga körül, mit sem sejtve, milyen nehéz dolog megvárni őt, eladatlan áruval hazamenni, mégis micsoda felemelő érzés megvárni, itt maradni, megmutatni a többieknek, hogy a várakozni tudókat az ég kegyeltjei közé lehet sorolni bátran.



Mindennek tudom az árát, mert hiszen réges-rég megtanultam, hogy mindennek ára van, ezt sejthették meg mindazok, akik türelmetlenségüktől ezer mértföldre bűzlenek, dögletes az ő szaguk, elviselhetetlenül ölelt körbe, amikor korán kiráncigáltak az fekhelyemről, de éreztem már előző este őket, ahogy nyugtalanságuk, amely bizonyára saját sírgödrükben sem hagyja őket csak az egyik oldalukon vagy hátukon nyugodni, átfűzte az éjszakát láthatatlan szálaival, apró tűket bocsájtva elő a levegőégben, de éreztem már harminc évvel ezelőtt is őket, ahogy egyenként megszülettek erre a békétlen világra, apjuk is szűkén volt a türelemnek, két mozdulatból kilövelte ondóját, és anyjuk is, amikor hét hónapra szülte őket ide, egy téli évszakon, az évszaknak egy korán sötétedő napján, sietős volt aznap egész életük, tennivalójuk és elvégeznivalójuk, szaporán vették a levegőt, mert a szívük sebesen vert, és mert a szívük sebesebben vert a szokásosnál, ereikben a vér buzgóbban száguldott, mint valaha, és arcukon pírrózsák ütöttek ki, mintha bizony szégyellenék ezt az egész rohanós módit.



Körülállták az ágyamat most ezek az emberek, egy késő délelőtt állták körül, nem számoltam, hányan voltak, nem kérdeztem a nevüket, mert szaguk szinte megölt, és akkor sem szabadulhattam tőle, amikor hagytam, hogy az udvaron is körülálljanak, bár mostanra felöltözve, lábon állva, és mivel mindennek tudom az árát, mert mindennek ára van, elém teregették portékáikat, kiürítették zsebeiket, szekereket vonultattak fel színem előtt, hajókat rajzoltak a porba a lábam elé merülési jelölőkkel, tehervonatokat ezernyi vagonnal, piaci raktárakat, előre alkudoztak, osztottak és szoroztak, kikiálltottak máris, és arra kértek ebben a tolongásban, zsivajban, hogy becsüljem fel az árujukat, mondjam ki, mi mennyit ér ebben az évszakban, döntsem el én, ne várjunk tovább, csak minél hamarább, minél korábban, itt, az én udvaromban, becsüsnek választottak.



Ezek után nehezen aludtam el, nemcsak azért, mert valóban megmondtam, minek mennyi az ára ebben az évszakban, mert fölosztottam és elrendeztem legjobb belátásom és persze tudásom szerint a piacra járókat, a kereskedőket és azokat, akik két kezükkel vájják ki a földből az eladnivalót, és nemcsak azért, mert félni kezdtem az igazi, a másik becsüstől, akinek címét önkényesen ragadták el és ruházták, mintegy átokként rám, hanem azért esett olyan nehezemre az alvás, mert immár úgy éreztem, annak is valamiféle ára van, és még mindig nem féltem, csupán attól reszkettem, hogy nem leszek képes megfizetni ezt az árat, vagy ha nem vagyok képes rá, nem tudok lealkudni sem belőle, és maga az alku is sokba kerülne, mert ugyan ki alkudozhat a nyugalomról, a csöndes alvásról, ha egyszer ennyire türelmetlen és nyüzsgő ez a világ, a világnak ez az évszaka, ahol kénytelen vagyok magam megszabni az árakat.



Nem aludtam jól másod- és harmadnap sem, az eddigi okokat tetézte, hogy nem tudtam többé a magam portékájával megjelenni az udvarban a becsüs előtt, aki, úgy gondoltam, hiányolja is azt a mindenre elszánt kereskedőt, aki tizenöt éven át minden egyes nap megvárta, akkor is, ha aznap semmit nem tudott már eladni, ha minden rárohadt, hiányzom neki, erre gondoltam, és ez a gondolat egyre nagyobb csírát vetett bennem, egyre mélyebb árnyékot hajtott bennem, éjszaka nem nyugodhattam, nappal elfoglalt a sok türelmetlenkedő, csupán a reggeli órák hozhattak enyhülést, csakis ekkor bírtam lehunyni szemem, szolgákkal erősítve meg az ajtókat, hogy rám ne törjék, hogy rám ne borítsák portékáikat, viszont nem sokkal tizenkettő előtt mindig fölébresztett a lelkiismeretfurdalás, hogy mégsem várhatnak rám tovább, mégsem rohadhat rá mindenkire miattam az áru, és akkor lesétáltam a lépcsőkön, megálltam sorra mindenki előtt, mustrálgattam a felhalmozott holmikat, és én voltam a becsüs.



Az évszakok errefelé rövidek, azt is mondhatnánk, hirtelen váltanak, akár huszonnégy óra alatt is megfordulhat az időjárás, néhányan úgy tudják, azért is van mindez így, mert már egyikünk sem követi, senki sem tartja észben, miféle évszakban vagyunk, és milyenbe lépünk, én viszont erre azt mondom, ha nem tudjuk, milyen évszak járja épp, az csupán azért van, mert valaki pontosan számon tartja helyettünk, na és ha így összecsúszik mindenik, akkor nem is olyan széles az a vonal, ami elválasztja őket, tehát lehetséges, az évnek mindig ugyanazon évszakában vagyunk.



Sosem fáztam annyit életemben, mint azokon a didergős reggeleken, amikor becsüsként tartottak számon az udvaromban, ugyanakkor később sem költözött ki ízületeim közül a reszketés és a vacogás, ott maradt, mint valami elfelejtett, kék színű holmi, letett kabát vagy esernyő, és ha arra gondoltam, mennyi melegséget gyűjtöttem össze a becsüsre várva annak idején, káromkodni kezdtem és átkozódtam, mert nem voltam megelégedve a sorsommal, pedig a türelmetlen népség szeretett, imádott, mert korábban keltem jóval, mint az a másik, és ez őket tökéletesen kielégítette, holott a szerencsétlenek nem is sejthették, milyen keserves szerep a becsüsé, honnan is tudhatták volna, hogy a becsüs éjjel-nappal szenved, nem alszik, fázik és folyton attól retteg, vajon kinek a címét, kinek a rangját orozta el, és ezzel együtt pontosan tudatában voltam annak, hogy egyre későbben bírok emiatt magam is felkelni, hogy a sorsom menthetetlenül a másik becsüsnek, az igazinak a sorsára borul, mint egy fedő az üstre, amiben ki tudja, mi rotyog.



Az a másik, az igazi becsüs először négyszemközt keresett meg, éjszaka, amikor egyikünk sem aludt, és letelepedett a számára előkészített karosszékbe, nem hiányoztam neki, nem furcsállta, hogy nem jelenek meg minden nap az udvarában, nem is fenyegetett meg, csak mosolygott egész éjszaka, és akkor már tudtam, hogy nem fog reggel sem távozni, hogy titokban, a ház tetejéről végignézi a türelmetleneket, amint egyenként eléjük járulok, és amikor végre távozik, csupán anynyit mond, egyre többet fogsz aludni magad is.



Éjszaka nem, reggel viszont maga alá gyűrt az álom, a szolgák nem tudták visszaverni a türelmetlenkedőket, minduntalan megzavartak, felébresztettek, letépték rólam a takarót, követelezőbbek voltak, mint valaha, és egyetlen, a régi énemhez fogható kitartó embert sem láttam közöttük, mindazonáltal mélységes szomorúság öntött el, és főként megvetés a magam egykori csökönyössége iránt, mert most már pontosan láttam, hogy a becsüsre várni, rendíthetetlennek lenni nem felemelő, hanem nevetséges, és nevettem rajta, de mégsem bírtam leszoktatni az embereket arról, hogy az udvaromba jöjjenek, ahhoz túlságosan is régimódiak voltak.



A másik, az igazi becsüs másodszor is megkeresett, néma csend és döbbenet szállt alá az emberekre, amikor belépett az udvarra, szétváltak előtte, hol engem, hol őt nézték, nem törődtek immár áruik romlandóságával, sem a piaccal, mindenki ránk volt kíváncsi, a becsüs, aki nem én voltam, komor tekintettel közeledett felém, egészen álságosnak tűnt így nekem a mosolygós éjszakája után, de most sem szólt sokáig semmit, körülöttünk összesúgtak, de egyszerre a becsüs kibontotta ingét, és a beleit, valamint azokat a szerveket, amelyek a hasüregben találhatók, a lábam elé terítette, a belek, mint kígyók, a lábszáram köré tekergőztek, mégsem éreztem melegséget, mert tudtam, hogy már akkor hajnalban megölték a becsüst, amikor tőlem mosolyogva távozott.



Nem tudnám megmondani, mi a következő évszak, nem érzek sem meleget, sem hideget immár, alattam úgy döndül a föld, mintha ólomcipőt viselnék, a lépteim valóban nehezek, ólomcipők, egyre később kelek magam is, hiába várnak, és ha ki is megyek közéjük, csakis azért teszem, hogy megpillanthassam azt az állhatatost, aki én vagyok, és megmondjam neki, semmi értelme tovább várni, mert egyszerre csak beállít valaki hozzá, kéklő beleivel az ölében.



Az évszakok kavarodását pedig a csontjaimban érzem, csakúgy, mint azt a sok számot, amivel a portékákat illettem. Az idény végén néhány barát látogatott meg, terepjárókkal jöttek, és pisztrángos helyek felől érdeklődtek. Lám, kitisztul minden, mondtam, mert a köd felhúzódott régi szállására, a hegy nyakába, és sziszegve figyeltem, ahogy az apróhalat horogra fűzik, majd később, ahogy a ragadozó hasát fölvágják, és a belek közül kikeresgélik azt a méregdrága, immár csupasz horgot.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Róbert Csaba


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.