Vers, próza / A látvány szenvedés-története

Sebestyén Mihály
A látvány szenvedés-története

EsszéLátó – 2010. május



Csak abban reménykedem, hogy városom lakói – derék közemberek és családpusztító szenvedélyesek egy személyben – nem olvassák el. Ha ugyanis a kezükbe kerül ez rövid eszmefuttatás, csúnyán megüthetem magamat, babérleveleimet ősz homlokomról egyenként tépdesik le, és küldenek ki a nemzet(iség) épületéből füvet kaszálni, kazánt fűteni vagy a közeli Nyárádmentére való tekintettel (vö. Murok­ország) répát egyelni. Még örülhetek, hogy hátamon nem himbálózik a címke: Nemzeted árulója vagy.
Ezzel elegánsan azt is tudtára adtam annak, aki írásomat mégis olvasásra méltatja, hogy ezen a műveltségi és szélességi fokon sem erény az olvasás. Feltéve és megengedve, hogy ha valakit mégis befújna a szél a folyóiratok tárházába (megvásárolná, ajándékba kapná), fel is nyitná a sárga borítót, és megkapná szemét az alábbi írás (ez is módja annak, hogy eltussoljuk, még nem tudjuk, milyen címet adjunk az írásnak), nem kell tartanunk ilyen drámai következményektől. Végered­ményben nem egy napilapban megjelenő rövid kommentárt, hanem egy irodalmi lapban hosszabb eszmefuttatást teszünk közzé. A nyilvánossági küszöbök rendkívül változatosak, egyesek egészen alacsonyan húzódnak, másokat meg kell ostromolni, és nem ritkák a rejtett ajtók, amelyeknek nyitogatása komolyabb erőfeszítést igényel.
Tudniillik a győzelem másnapján, a mámorból kikecmeregve gondolkodóba estem. (Olcsó poén, ha úgy reklámozom személyemet és művészetemet, hogy az általános, az egyirányú bambulás-sztrádán a forgalommal szembemenve gondolkodni szoktam.) Elgondolkodtam azon, milyen győzelmet is arattunk – eltávolodva kissé a téma személyes varázsától, megkérdeztem magamtól: milyen győzelem is hullott polgártársaim ölébe, de még inkább szemébe? Mivel is lettek gazdagabbak, avagy mit is restauráltak a szokás- és jogrend védelmében? Hol van a te fulánkod, édes Victory?
Röviden arról próbálom magamat és a sorok olvasóját felvilágosítani, hogy röviddel ezelőtt (néhány héttel korábban) abban a városban, ahol élek, egy népszerű filmcsatorna magyar nyelvű változatát törölte a műsorszolgáltató a kínálatból (mint utóbb telefonon, villámpostán, szkájpon megtudakoltam: másutt is, egyaránt, igazságos fosztással). Arra hivatkozott – valószínűleg a felháborodás leszerelésére, kifogni szeleinket vitorlájából, mely őt messze röpíti a szeretet és közmegelégedés partjaitól –, hogy azért nem van magyar nyelvű alászinkron, mert a látványterjesztés európai szabályai szerint kizárólag egy-egy országra (hazára, pátriára, virtuális bölcsőre, nézőközönségre, földrajzi és trianoni határok között élő célpublikumra) terjed ki, nem pedig egy többé-kevésbé összefüggő nyelvterületre – ami már ve­szedelmes kiterjesztéseket (extention), a nemzetállam elrákosodását eredményezné – teszem hozzá. Ilyenformán nekünk, transzilván magyaroknak, csak akkor jár a magyar nyelvű változat, ha a műsorszóró a zsebébe nyúl – azaz a mi zsebünkbe mélyeszti kezét végső költséghárításként –, és kifizeti a műsorszórás díját a nyelvterület számára is. Ezzel a fényűző műsorszóró közvetetten bevallotta – nem szükséges nagy eszmeél, hogy megfejtsük képes beszédét a képfosztásról –, hogy eleddig illegálisan orozta a világszférákból a közzészórt filmeket és az amúgy értelmiségi közundornak örvendő kereskedelmi reklámokat.
Akkor szangvinikus (vérmes) alkatom egyszeri folyományaként időt és folyékony szilíciumot nem kímélve, jegyzetet glosszintottam egy hírlapnak.
Ekkor többek között azt vetettem fel, hogy Mit ki nem találnak hergelésünkre... írtam címként és folytattam:
A Hallmark nem a koppenhágai nagypiac tengeri herkentyű csarnoka, nem is a fülészeti segédeszközök vására. Köze van természetesen a kereskedelemhez, hiszen manapság mi nem eladó.
A kezdet kezdetén úgy volt, hogy a műsorszolgáltató az egy(kori) közép-büszke erdélyi magyar város kínálatából leemelte a Hallmark nevű csatorna műsorát – politikamentes, tisztán szórakoztatás-centrikus – sorozatokkal és filmekkel, na meg magyar szinkronnal együtt. A szinkron végül is nem utolsó szempont a magyar nézők vonatkozásában, s a gyakorlatban az utóbbi húsz évben honosodott meg ott is, ahol korábban nem voltak foghatók a baráti MNK kincstári tévéi a belső-erdélyiek osztatlan bosszúságára.
Lehet a szinkron áldásairól és fertőjéről képzelegni, de egy meghatározott életkoron túl, amikor az ember szeme és füle már nem a régi (tehát se hall-, se lát-már[k] jól), a szinkron érthetővé/élvezhetővé teszi a filmet, s nem kényszerülsz kapkodott feliratokra hagyakozni, elveszítve a film lényegét, a képet, nem kell azon törnöd a fejed, mit is mondott franc-angolul, a maláj német hadart tájszólásban (new-yorki-párizsi-frankfurti szlengben a dadogós kínai maffiafőnök) az arabnak.
Szóval ezt az adást, mintegy nyitányként, tekintve, hogy románul is megtekinthető feliratozva, törölték a műsorrácsból. A rács maradt mint a kultúra szabadságának jelképe.
Tudom, most azt mondja Okos Rántotta, akkor mi a hézag? Mi itt a gubanc, ha van, csak államnyelvileg? Tán ugyanezt mondhatná, ha holnap bevezetnék e gyakorlatot az oktatásban: a kisebbségi nyelvek mellőzendők?
Egy tévé hiányával is sérül jogunk az anyanyelvi művelődéshez.
Azért szűnt meg, mert fizetni kellene a szórásért. Erre pedig a műsorherda nem hajlandó. Vagy megzsarol, vagy extracsomagba pakolva adja vissza többért. És ha nem vigyázunk, sorra-rendre ez történik a többi magyar adóval, ahogy lassan kivesztek az idegen nyelvűek (MEZZO, CNN, RAI stb.), ahonnét még megtudtunk valamit a másik világról. Arról nem is szólva, hogy van Audio-virtuális bizottmány, jelenthető az esélytelenség-egyenlőségi ombucmannak." Stb.
Midőn ezeket sírtam el, sajnos, nem bizonyultam rossz jósnak, ugyanis néhány nappal ezelőtt a szolgáltató, látva, hogy komolyabb kilengések, traumatikus megrázkódtatások, utcai partizánharcok, barrikádépítés, japán típusú munkacsigázó sztrájk nem tört ki a bércek között és a rónán, újabb csapzár következett. Válasz­tásuk egy sokkal népszerűbb csatornára esett, melynek habkönnyű műsorai nem osztják meg a békés polgári lakosságot, elandalítanak, és folytonos eufóriára ingerelnek, vasárnap esti csipkelődő műsora az egyetlen, mely a győzelemre áhítozó, ma még ellenzéki magyarországi pártot ingerelhetik. Nem valószínű, hogy ennek a lehetséges konfliktushelyzetnek az elkerülése vezérelte volna a műsorszolgáltatót, midőn kidobta kínálatból. A kizárást, a nézőfosztást az is erősíthette, indokol­(hat)ta – amennyiben az utóvélemény, a közreagálás alakulását is követte a fővárosi tulajdonos (neve után magyar, pénze után független) –, hogy Kolozsvárott már régen kitörölték a mondott adót a műsorrácsból, és ott is legfeljebb csöndes morgolódás, beletörődés, legyintés, „ezt is csak velünk tehetik meg!" típusú ki­sebb­ségi frusztrációs tünetek követték a cselekményt. Abban a városban a csöndes kese­rű belenyugvás azzal magyarázható-indokolható (?!!) ugyanis, hogy sokkal erősebb megszorításokat is el kellett viselnie a magyar városlakóknak, mert egy „kötélverő mester", aki korántsem a szerencsétlen véletlenek összjátéka folytán lett polgármester, és ült vala egy évtizedet a lakosság nyakán, kokárdás bosszúálló istennek képzelve magát, egyaránt kötelezett és verte a törpe dac-csoporttá és némuló ki­sebbséggé zsugorodott magyart, ahol aligha volt várható tüntetés etnikai ügyekben; sérelmekben annál inkább bővelkedtek, legnagyobb valószínűséggel azokban a kötélmesteri években nagy valószínűséggel egy kevés március 15-i huzakodásra került sor a Biasini szálló előtt, vagy a Mátyás-szobor hozta lázba az „előbb-voltunk-itt-polgárok" kedélyét. (Időről-időre K. L. esztéta és barátai kijelentik, hogy mégiscsak fenntartható az erdélyi magyar főváros mítosza, ám ha egy kiadós év­fordulós kivonulás vagy egyéb összejövetelre kerülne alkalom, pénz, csinnadratta, a fővárosiak is levonulnak Csíkhelyre vagy Udvarszeredába, Sepsivásárhelyre vagy Kéziszentgyörgyre.)
Nos, nem így történt esetünkben. Előbb csak bejelentés nélküli műsorváltozás borzolta könnyű tengeri szélként a meglepett nézők kedélyét. Egymásnak újságolták az emberek, képzeld el, láttad, tapasztaltad, tudod-e, hogy kivették, törölték, megszüntették, a régi beidegződések mentén pletykáló szerint betiltották Azt. Erre aztán ráerősített a város „legolvasottabb napilapja" (önhelyzet-értékelés), amely vezércikkben tette szóvá a minket ért újabb sérelmet. Nagyon kellett ez a megerősítés, ugyanis ebben a városban az emberek még mindig hisznek a sajtó nagyhatalmi státusában, esküsznek az újságbetűk (nem a könyvek!) erejére, abban a hit­ben kelnek reggelente és feküsznek le estelente tévéik elől illúzióik ágyába, hogy ha az újságban meg vagyon írva, akkor annak nyoma, bukéja, sőt, nyomatéka van, a hivatalosságok megrettennek, vizsgálatot indítanak, intézkednek, összeroppannak a közvélemény és a média támadásai nyomán.
A városlakók felbátorodtak: a rémhír-terjedés klasszikus szabályait követve, az előítéletképzés jól bejáratott módszerei szerint a közvélemény hálásan jutalmazott minden újabb sérelemről szóló tudósítást. Volt, aki már tudni vélte, hogy a kétnyelvű rajzfilmcsatorna is a nemzetiség-ellenes szőnyegbombázás martalékává lett, mások pedig azt fájlalták őszintén, hogy a kincstári tévé kulturális csatornájára nem lehet rátapadni, pedig ott aztán csak úgy csorgott a tisztaméz szellemiség, kultúra és hántolt multikulturalitás (film, színház, muzsika, irodalom és kultriport).
A városban fantasztikus rémhírek terjengtek, miért is kellett bennünket, magya­rokat elszegényíteni, a legkülönfélébb forgatókönyvek elevenedtek meg beszélge­tőtársaim ajakán. Legtöbben úgy tudták, hogy a városban észrevehetően és egyre gőgösebben növekedő Újak kollektív méregbe mártott tollal levelet írtak a szolgáltatás elnök-vezérigazgatójának (nevében magyar, pénzét tekintve független), amelyben nehezményezik a nekünk Ódon Magyaroknak juttatott kínálat tágasságát.
Valahogy el is képzelhető a jelenet, Rjepin, a nagy orosz realista meg is festette azok számára, akik képzelőereje akadoznék, a záporozsei kozákok orcájukon kaján vigyorral vaskos sértéseket vágva a padisah fejéhez, levelet írnak a török szul­tánnak. (Itt a behelyettesíthető elemek behelyettesíttetnek, a szultán maga a mé­diumok felügyeletével megbízott Testület, a kozákok pedig igazuk tudatában le­vélben rágalmazzák meg a hely új szellemének árulóit, a maradiság bajnokait. Van ennek egy másik változata is, amelyben könnyen felismerhető a rjepini modell: valamelyik Don-menti kolhozból levelet írnak azonmód a szérűn a dolgos kolhozparasztok, ki másnak, mint Joszif Viszarjonovicsnak.) Akadtak barátaink között, akik tudni vélték azt is, hogy ki volt az ötlet kiagyalója, a nyelvféltő, velünk örökké elégedetlen, velem egykor perben álló Nemzeti Fulmáns redaktor. A recept szerint a szolgáltató (neve után magyar, pénze után rengeteg) hosszasan bucsálkodott, töprengett. Próbaképpen előbb a már emlegetett, magyarra szinkronizált filmcsatornát törölte, majd látva, hogy a kísérlet sikeres, néhány hét múltán már sokkal magabiztosabban – ezúttal sem tudatva az előfizetőkkel szándékát, holott a de­mokráciában legalább tudja a polgár, mire számíthat a keserű információ/csapás birtokba kerülését követően – leemelte a szórásból Őt (Azt). Mindezt megerősítette az a máshonnan szivárgó adat, miszerint lakik egy ember a Kövesdom­bon/ Vörös Grivica/November 7./Új Tudor stb. negyedben (a rémhírek terjedésének fontos követelménye, hogy a hitelesség érdekében földrajzi, helyismereti alkatrészekkel legyen felszerelve), aki úgy mondta, hogy amíg ő odafenn tündökölt a mondott testület udvarában, számtalan levelet olvasott, amelyet városunk egyik Új Hatalomközeli Hordája (a továbbiakban: ÚHH) rendszerességgel juttatott el pa­naszt, sérelmezőlevelet, intézkedést sürgető, feljelentő, mocskolódó, nevesített és névtelen levelet a közmédium auditóriumához.
Tény, hogy egy napon a szokott csatornaváltogatás, távirányító-csattogtatás után – végighaladva mind a hatvan lehetőségen, sehol sem volt fogható Ő. Helyette ugyanott megjelent egy nótás kedvű állomás magyaros színekben, giccsel csöpögő, fűzfán fütyülő, melyen éjjel-nappal folyt a dáridó, hejretyutyuztak a népviseletbe vetkőzött aggnők és hervadt aggastyánok, bajszos vidéki bonvivánok és kebles manyikák, cimbalmozott a száz végtagú kesergő rabszódavíz, vagy Nótár Méry és Bunyós Pityu ropta az álromantikát. Ebből is megtetszik, hogy aki választott, úgy gondolta, népünk, az erdélyi magyar mit sem változott Mohács óta, sírva vi­gad, verve higgad. Zene kell neki, az áldóját és kalapom csurgóra.
Kellemesen csalódtam. Nem kell. Minden különösebb szervezés és bujtogatás nélkül rengeteg ember gyűlt össze a székház előtt, egyesek háromszáz nyugdíjasról is beszélnek, még többen, középkorúak tiltakozó elektronikus levelet küldtek a t. címre, folyton a száműzött adó nevét ismételve. Ők a korszerűbbek, természetesen 30 és 50 közé sorolhatók életkorukat tekintve, ugyanis számukra az utóbbi húsz évben a számítógép éppenolyan nélkülözhetetlen életviteli eszközzé, létfenntartó eledellé vált, mint a tévé, a szex és a papírzsebkendő. A középső jav kivételével a másik kettő az előző rendszerben szinte nem is létezett, avagy teljesen jelentéktelen volt. A tévé, megjelenése óta, életükben egy csatornás szörny volt; a papírzsebkendőt megelőző vászonnégyzetet funkcionálissá (keményített, vasalt) a kismesteri módszerekkel működő anya és feleség állította elő.
Az egyre dagadó, gyülekező, haragvó tömeg váratlanul megérezte erejét, akárcsak egy olasz operában (Puccini), vagy ahogyan azt a marxizmus klasszikusai ta­ní­tották nekünk, régebbi kiadású erdélyi magyar tanulóknak az iskolákban, sőt, az egyetemeken is. Követelőztek, bekiabáltak, tolongtak, azzal fenyegették meg a szol­gáltatót, hogy kiválnak a rendszerből, máshoz pártolnak át, bojkottálni fogják a műsorszórót, tudatosan, írásban és szóban hitelrontást követnek el a kínálatszűkítő rongyemberek rovására.
A cég telephelyén jelenlevő, eladdig pökhendi, a pillanatnyi helyzetüket balul, de általában és alapjában véve rendszer-szabatosan felmérő tisztviselők és szerelgetők előbb le akarták pattintani a gyülekezési szabadsággal élő (be nem jelentett) tüntetés részvevőit, végül félóra habozás után – elképzelhető: ijedt telefonálás, tanácstalanság, kapkodás, menj ki, menj ki te típusú ódzkodás után – a legbátrabb kilépett a tömeg elé; közben a forgalom feltorlódott, az ablakokban megjelentek a szokott léhűtők, szájtátiak, és azok, akik életük végéig fogják mesélni, hogy egyszer látták a Szántó utcában (ma persze másként hívják) akcióban a népharagot – és felszólította a tömeget, értésükre adva, hogy: emberek, térjetek haza békével otthonaitokba, fogjátok meg egymás kezét, és ballagjatok alá a közmegelégedés lépcsején, hiszen mire hazaértek, a kedvenc műsorotokat a Vacsoracsatával vagy a végeérhetetlen családfolyammal (Vili bácsival és Pöszméte nénivel) megtaláljátok újra a ti színes szemű készülékeitekben. Majdnem úgy hangzott, mint a magyar politikai kultúra elmaradhatatlan példabeszéde 1914-ből, midőn agg császárunk, a katonai vaságyban alvó nagy puritán és ámító, a 13 aradi vértanú hóhéra azt ígérte, hogy „katonák, mire a levelek lehullanak, otthon lesztek". Ez természetesen némi csúsztatással be is vált, ámbátor nem tizennégy őszén, hanem 1918 novemberében jöttek haza sokan egy-két kézzel és lábbal rövidebben a vesztes első világégésből. Lett is olyan forradalom, hogy hagyomány hagyomány hátán nem maradt.
És valóban: hazaérve, örömmel fedezték fel, mint a halász telhetetlen felesége az aranyhal ígéretének beváltását, hogy készülékeikből, ím, csordogál a szenzációkra építő híradó, a Barátok között Barthájának gonoszsága vagy Eddie Murphy hóbortos szinkron magyarja az obligát rendőri közegekkel és bazegekkel.
Boldogan telefonáltak egymásnak, büszkén újságolták megvívott csatájuk részleteit és a fényes eredményt. Jól vacsoráztak. Könnyen elaludtak műsorzárás után a szokott rózsaszínű, rozsdafoltos banalitásban.
A történetnek itt akár vége is lehetne, ha nem lennék tamáskodó. Ami mindenki számára világos, a tévés cég kudarcot szenvedett. Pontosabban az, aki mű­sort, szórakozást oszt, aki bejelentés nélkül cenzúráz. Az előfizetési felhívás, a műsorszóró reklámja csábító, de óvakodik attól, hogy akármelyik csatorna tartós szolgáltatására ígéretet tegyen. Csak a felkínált adók száma változatlan, olykor újabb bóvlival bővül, a hosszabb távon összetevők úgy változnak, mint választásokon alulmaradt párt tisztújító kongresszusa után a tagság összetétele.
A tévé győzelmet aratott, hiszen az emberek kikövetelték, érvényt szereztek alkotmányos joguknak a szórakozáshoz és információszerzéshez. Nem hagyták ma­gukat megrövidíteni, átverni, sikeresen elutasították a kibabrálást. Elégedet­tek. Ön­bizalmat nyertek. Nyert a demokrácia illúziója: íme, milyen nagy dolgokra képesek azok, akik mertek. Lehet olyan változást elérni, amiről annak idején, amikor csak egy csatorna volt engedélyezve, álmodni sem mert az ember. Midőn irigykedve nézte a belső-erdélyi a párciumit, de már a Hója erdeje alatt lakót is, akinek megadott a magyar, sőt az olasz, jugó vagy éppen moszkvai és szófiai tévé él­vezete. (Ekkor adódott az a ritka pillanat, hogy elfogyott és négy újrakiadást kellett összegrundolni a bolgár–román szótárból. Érdekes, a magyar–román nem volt ennyire kapós, hiszen az emberek, még az ÚHH is von Haus aus értették nyelvünket, ha nem is dicsekedtek ezzel nyilvánosan.)
A tévé győzelme abban állott, vélem, hogy ismét megerősítést nyert, a nézettség elsőrendű mutató, minden más szempontot maga alá gyűr. Olyan fontos, hogy az emberek egy kis látványért akár ölni is tudnának. Napjaik sivárságába és árvaságába, a globalizáció ellen a legjobb a látvány összemosó, elszemélytelenítő, hősmí­toszokkal felspécizett univerzalizmusa. Az anyanyelvű látványé kisebbségi sorsban A cirkusz varázsa. Kenyér ugyanis elegendő jut asztalukra, többféle változatban is.
A hatalom is jól járt. Kiemeltek egy nem politizáló, bulváros, izgi, csak látszólag elkötelezett médiaforrást a sokaságból. Megnézték: összedől-e a világ? A válasz: igen, összedől. Vagyis nyugodtan lehet erre építeni, az emberek nézni fogják búfelejtőként, kikapcsolódásként, maguk mulatságára. Azt gondolják, így va­lósul meg a szabadság. Így lesznek felnőttek. A választás szabadsága érvényesül abban, hogy a kincstári és párthű adókat nem nézik. Sietve átcsattognak felettük, vagy be sem választják a saját műsor-összeállításukba.
Arra még senki sem gondolt, hogy lehetne talán speciális magyar-csomagot összeállítani. Hat-nyolc féle állandóval és ugyanannyi változóval. Ahogy lehetne saját tanfelügyelőség, orvosi vagy iskolarendszer. Az ugyanis már a legnagyobb szörnyűségek forrása azok szemében, akik Gyulafehérvárott kilencven évvel koráb­ban a királyi országgal kívánták egyesíteni a csász.-kir. országrészt. Sikerrel. Ők voltak az ÚHH nagy- és dédszülei. Márpedig ennél a szecessziónál a tévécsatornák választhatósága is kellemesebb, a kisebbik rossz. A kompromisszum.
A kisebbség eltávolodik a gondok közeléből, elfordulnak néhány órára az egész napi hajszától. (A nyugdíját váró órái kellemesebben telnek a kívánságműsor an­dalgásában vagy az interaktív fejtörők észbontásai alatt. Így kényelmesebben lehet a politikától megundorodott embereket sorozatokkal, celebtúrákkal, túlélő va­don­bűzzel táplálni.) (Az 1989–90-es fordulat során-után sokan váltak a politika rabjává, de néhány év alatt radikális volt a kiábrándulás, az elvándorlás, az érdeklődés átrétegződése, a nézettség megvonása a politikumtól, hiteltelenné váltak az azonnali változások elmaradása, a lassúság és törvényesség megkívánta bonyolultság okán a parlament és a demokrácia intézményei, maga a mindennapi tévéhíra­dóban ábrázolt, hírtévés életforma, nyilatkozat, cáfolat, megosztottság.)
Polgárjogot kapott a mindig bennünk mocorgó ezotéria és szellemi kábszerezés. Könnyebb a lopakodó semminek, a virtuális erőszaknak mindenre rajta hagyni kéznyomát.
Jól járt az ízléskutató. Végre világos választ kapott (pillanatnyi és lokális) arról, hogy az emberek inkább szeretik az érzéstelenítést, mint a kloroform-mentes va­ló­ságot. No meg azt is megtudta, ha eddig nem lett volna világos, hogy a magyar em­berek annyi rohadt év után, a gazdasági válság közepén az anyanyelven aládumált, mutogatott, távoli és mímelt vagy valódi erőszak, közönséges erotika, álkonfliktusok látványától nyugszanak meg, maradnak veszteg, válnak békeszerető polgárokká. Hétköznapi, hivatali, munkahelyi, közlekedésbeli vagy családi, neuraszténiás frusztrációjuknak kielégülést a mesefilmek hoznak. Mert a filmfesztiválokon is ezek aratnak. Az csak véletlen kisiklás vagy angol különcködés (akár a jobb ol­dali közlekedés vagy a sèvres-i mértékegységek elutasítása), hogy a minap nem az Avatar kapott díjat, hanem „valami irakos" film aratott aranyakat vásznon és nyílt színen.
A szociológus megállapíthatta, az erdélyi néző nem elmaradottabb, ugyanolyan befolyásolt, mint az anyaországi, megtörtént végeredményben az annyira óhajtott határok feletti nemzetegyesítés, immár ugyanazon sekélységek és gübbenők jellemzik népünket az ötágú síp minden ágában. Néhány évvel ezelőtt egy kutatócsoport kérdezőbiztosi feladattal bízott meg. Arra keresték a választ, kik olvasnak többet, jobbat, méretesebbet, az anyaországiak vagy az utódállamok fiataljai. Két­szer is megismételték a méréseket, és arra a nem túl eredeti megállapításra kuporodtak rá, hogy az erdélyi fiatalok olvasnak a legtöbbet, az ő olvasmányukban szere­pel a klasszikus műveltség legnagyobb hányadosa. Ma, azt gondolom, nem minden előítélet nélkül és korosabb könyvtárosi tapasztalat birtokában, már felzárkóztunk a szászhalombattai vagy a fővárosi 17. kerületi követelményekhez.
Ugyanez a helyzet a román nézővel is. Ha holnap a kínálatból kiemelnék valamelyik népszerű film- vagy esztrádcsatornát, lenne itt olyan Téli Palota vagy Bastilles ostroma, hogy kő kövön meg nem állna, de ha egy hírcsatorna tűnne el, azért legfennebb az újságírók és elszánt amatőr politikusok dühöngenének. A lakosságnak elég a helyi hírek zacca, elég a szomszédtól fölszedett pletyka. Az emberi idegrendszer, mondják, nem viseli el következmények nélkül a tartós feszültséget. A jövőkép hiányát. Sokan éppen ennek hiányába menekülnek a kiszínezhető, büntetlenül manipulálható múltképbe. Az ősmítoszokba, a honfoglalás mesetárához, a ro­vás­íráshoz és sumérjáráshoz.
A győzelmi mámorban kevesen hallották meg a kudarcot vállaló cég óvatos fenntartásait. A műsor a továbbiakban fölöttébb bizonytalan folytonosságra számíthat. Ha nem fizetnek (a cég, a közönség) a műsortovábbítás jogáért, a látvány jogtisztaságáért, ha továbbra is a törvények megkerülésével jutunk jogosnak hitt szellemi javainkhoz, ha nem rendezik a képfolyam útját, akkor holnap éppen úgy eltűnhet a szemhatárról, és akkor megint összegyűl valahány ember. A társadalom­kutatók és a tömeglélektan ismerői úgy gondolják, általában/rendszerint/papír­forma szerint kevesebben, mint első alkalommal... Hacsak nem éri őket még erőteljesebb inger, sérelem. (Pl. a teljes tévé-megvonás.)
Kíváncsi lettem volna – ó, nem, ma is az vagyok: ha egy könyvet tiltottak volna be, ha egy mesekönyvet vagy művészi albumot, esszégyűjteményt, verseskötetet nem engedtek volna megjelenni, azért is ilyen vérmes tüntetést rendezett volna a mindig éber közvélemény? Elvégre az emberiség betűvilága, nyomdakultúrája leg­alább ötezer, illetve félezer éves, míg a távolbalátás a maga hatvan-hetven esztendejével afféle bölcsődésnek számít az előbbiek mellett. (Az emberek sokkal jobban kedvelik a bölcsőben sivalkodó csecsemőt, mint a homo sapiens kifejlett szőrös példányait.)
De mint a bölcsőben ringóról sem tudható minden előre – hiába a genetikai meghatározottság –, akképpen arról sem, mivé válik a képi és gépi kultúra egy em­beröltő alatt. Miként lassul le, enyészik el a hosszúra nyúlt exponenciális robbanás után a képimádat.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sebestyén Mihály


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.