Vers, próza / A liszt

Király Kinga Júlia
A liszt



Pünkösd volt. A lisztérzékeny hölgy egy kihalt pályaudvaron ült, és éppen sírt. Nemrég ejtette vissza a retiküljébe a mobilját. Azt, hogy pünkösd van, nem is vette volna észre, ha előbb unalmában, majd nekikeseredésében utána nem számol, hány hete is múlt már a húsvét, s ha a hosszúra nyúlt várakozásban fel nem idézi az összes eddigi húsvéthoz kötődő emlékeit. Negyven perc alatt harmincöt húsvétra emlékezett. Pedig nem látszott huszonnyolcnál többnek. Göndör, barna haját lófarokban hordta, lehet, hogy ezért.



A húsvétokkal kapcsolatos emlékei, akárcsak az enyéim, pontosan olyanok voltak, mint a húsvéti üdvözlőlapok, amelyeket a barátok meg a rokonok küldtek egykor nagy rendszeresen, és amelyeken színes bélyegek voltak, a színes bélyegekre pedig más nyelven írták azt, hogy magyar posta 20 fillér. Mintha azok, akik az üdvözleteket küldték, elfelejtettek volna magyarul.



Ilyenek jöttek a színes és érthetetlen nyelvű bélyegek hazájából: kedveseink, kivettük végre a bundát a naftalinból, jól vagyunk, friss a levegő, a fiúk idén sánellal locsoltak, ölelünk benneteket; vagy: elhoztuk a lisztet a malomból, a kutyákat szabadon engedtük, Virág már nullás lisztből süti a bejglit, és ha mégis úgy döntenétek, hogy erre jártok, ne féljetek a kutyáktól, feltétlenül öntözzétek meg a Virágot.



Virág néni, akiből minden családnak jut legalább egy, és nem csak azért, mert nagyon jó bejgliket tud sütni – Bezzeg Virág a diósba mindig tesz egy kis mazsolát, a mákosba pedig meggyet! –, a lisztérzékeny hölgy édesapjának, aki foglalkozását tekintve molnár, de őrölnivaló hiányában nemsokára a gabonatröszt elnökévé választtatja magát, jó ismerőse volt. Ha nem a legjobb. Sírt is sokat az édesapa, csak a kezébe vette a képeslapot, máris potyogott a könnye, hogy akkor most oda a bejgliknek, elvesztek az ünnepek, s elveszett ő is. Nullás lisztből, most már nullás lisztből, motyogta magának, különben ekkor döntött úgy, hogy ha szakmát nem is, de munkahelyet, azt mindenképpen vált; a lisztérzékeny hölgy édesanyja meg alig győzte vigasztalni őt. Lesz lisztünk, igazi! És lesz bejglink: megtanulom én azt a receptet!



A bezzegből lassacskán bazeg lett, a motyogásból üvöltés, s ezentúl aztán minden húsvétkor, karácsonykor azért nem, mert a karácsony egyfelől minket most nem érdekel, másfelől pedig karácsonykor mégiscsak mást szokás, azt énekelgette a lisztérzékeny hölgy, hogy: szép a bejgli, gyönyörű a bejgli, nincsen hiba benne.



Állt a konyhában, és amikor kinyílt végre a sütő ajtaja, énekelni kezdett.



Tulajdonképpen csak most, ebben a pillanatban, mert nem a mozdulat a fontos, hanem az idő, jobban mondva, abban a szempillantásban, amikor felsejlik előtte a régi ünnep, az a húsvét, amikor az édesanyja először süt bejglit, most kezd el sírni. Csak most, amikor a pályaudvari magányában, ekkor még nem látja, hogy én is ott vagyok, egy vagy két kósza üdvözlet arra kényszeríti őt, hogy visszaidézzen harmincöt húsvétot, most érti meg, kinek mit jelenthettek a színes bélyegekkel ellátott húsvéti üdvözletek. Most lát tisztán. Annak ellenére, hogy a könnyeitől alig lát. Most látja, hogy az üdvözlőlapokat, amiket váltig kunyerált, miért nem engedték át soha neki, miért nem engedték meg, hogy berakosgassa őket a képeslapgyűjteményébe. Most látja, hogy a molnár, akit hétéves koráig apának szólít, de utána, egészen a mostani pillanatig, maga sem tudja, miért, elfelejti azt a szót, hogy apa, megérkezik egy rafiányi liszttel nagycsütörtökön, ledobja, mint valami zsákmányt a konyhapadlóra, és azt üvölti: Ha ez sem elég, hogy kikísérletezd azt a kurva receptet, én isten bizony felkötöm magam! Vagy vegyem ki a bundát a naftalinból, bazeg, és tűzzek el?



És látja azt is, most először, távolról és tisztán, amint értetlenül áll az első húsvétok egyik hétfőjén, az összeverődött részeg locsolók pedig rekedtre röhögik magukat, amikor megkérdezi tőlük, előhozza-e a képeslapgyűjteményét, mert karácsony óta bővült még legalább öt darabbal, amit nagyon szívesen megmutatna most. És itt oldalra sandít, ezt is látja, mert észbe kap, hogy kikotyogta a legféltettebb titkait, pedig ő nagyon is jól tudja, hogy a titkokról hallgatni illenék, de mégis, a részeg felnőttekkel csak így érdemes és lehet: ha jól akarja érezni magát az ember közöttük, be kell avatnia őket, sőt, a legeslegféltettebb titkait is meg kell osztania velük. Még akkor is, ha akad köztük olyan, akit valami miatt nem óhajt beavatni. Például a molnárt, aki soha nem volt részeg. Bárcsak lett volna! Így aztán lehajtott fővel már motyogja is, hogy bocsánat, apa, de tényleg, bocsánat, kiloptam a postaládából egy csengőset, egy pezsgőset, egy csillagszórósat meg két angyalkásat. Most szólította utoljára apának őt. S miközben mindenki még egyszer, egy pillanatra hangosan felnevet, ez az a pillanat különben, amire sajnálja, hogy emlékeznie kell, már látni is, hogyan változnak az arcok, ez alatt az egy pillanat alatt hogyan torzulnak el, s lesz ebből a harsány derűből még nagyobb röhej (majdnem olyan nagy, mint a bábszínházban volt, amikor a róka rászedte Pinocchiót), netán halkuló sírás.



Egészen mostanáig azt hitte, rajta nevetnek. Mégpedig azért nevetik ki, mert csak így tudják elterelni egymás figyelmét arról, hogy szégyenszemre ők is, egytől egyig, gyűjtik a képeslapokat, és ugyanúgy, mint az ő szülei, elzárják a gyermekeik elől, de most rá kellett jönniük, rá bizony, hogy a gyermekeik is gyűjtik, hogy mindenki gyűjti, amit pedig gyűjteni nem lett volna szabad. Azt az egyet ki értethette volna meg velük, hogy ha szabad lett volna, se kellett volna mindenik, mert többnyire nem is voltak érdekesek a rajtuk látható tépett bajszú nyuszik meg a tollászkodó kiscsibék. Hányszor ólálkodott ő is a postaláda körül iskolából jövet, mert szentül hitte, hogy a postaláda tartalma érkezési sorrendben illeti meg a címzetteket, ő érkezett haza ugyanis a leghamarabb, de ha ki is piszkálta a ládából az aznapi postát, amihez előbb el kellett tulajdonítania az édesanyja szemöldökcsipeszét, legtöbbször nem csórta el, mert nem volt minek. El lehetett volna osztani, aszerint, hogy kinek mi tetszik: például angyalkák és nyuszik szerint. Sőt, csereberélni is lehetett volna, mint a szalvétákkal vagy a csokis papírokkal!



Most látja csak, hogy a locsolók a molnárt röhögik. És előhozza a gyűjteményt, már nem dicsekszik vele, csak kikeresi az új és féltve dugdosott példányokat, Virág néni angyalkái visszakerülnek a molnárhoz, a molnár tenyere pedig köszönésképpen lendül egy nagyot, és már csattan is a lisztérzékeny hölgy, akkor még kislány arcán. Mindenki a bejglis tányérjába bámul, óvatosan visszapallják a markukból a morzsákat, felszedegetik a kanapéról, ami mellé ment, szép a bejgli, gyönyörű a bejgli, nincsen hiba benne, mondja az egyik, igen, hümmög az édesanyja, még Virágtól örököltük a receptet, és meg akarná cirógatni őt, de a cirógatás megáll félúton, mert eldördül a molnár: Mész vissza a szobádba azonnal? Ne izélj már, nincs honnan tudja, még csak gyermek, mondják a kijózanodott és most már csendes locsolók, de neki akkor is vissza kell mennie a szobájába.



Különben se maradt volna köztük szívesen.



Virág néniből, abból a Virág néniből legalábbis, aki miatt a pofont kapta, mára csak egy név maradt, néhány üdvözlet, meg egy jó bejgli-recept, ha ezen az idegen emlékekről szóló íráson kívül megvannak ugyan még valahol, és mégis, most úgy elkezdett fájni az a pofon, hogy a gondosan elcsapolt testnedvei utat törnek maguknak mindenféle nyílásokon. A képeslapbeli naftalin szaga meg a liszt irritálni kezdik előbb az orrsövényét, majd a légcsövét, végül a hörgőit is, és prüszkölni meg krákogni kezd.



Csak most látom, hogy a lisztérzékeny hölgy valójában nem is sír, hanem tüsszög csupán, taknyol és nyáladzik. Nem tudhatom, csak feltételezem, hogy még az öle is elcseppen az emlékezésben. Pünkösd reggelén, egy kihalt pályaudvaron. Hirtelen, holott jó ideje csorog már a taknya, kotorászni kezd a táskájában, közben hangosan szipákol.



Tulajdonképpen innen kellett volna kezdenem, mert csak ekkor léptem oda hozzá, hogy megkínáljam egy zsebkendővel. Minden, amit korábban mondtam róla, mintha igaz se volna, legalábbis a történet igazságának abban az értelmében nem, hogy ez a történet, az ő főszereplésével ugyan, de kizárólag csak az övé volna, vagy hogy a zilált drámaiság egyedül csak őbenne eshetett meg, hiszen voltak a történetének más szereplői is, vagy ezt a megesést csakis ő rögzíthetné, senki más. De ha magamat ki is zárnám a lisztérzékeny hölgy emlékezésének rögzítéséből, akkor is, ez a hölgy negyven perc alatt fésült át harmincöt tavaszt, és az, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi emlékkel csatározott, s az emlékeiből egy-két név meg esemény így kinőtte magát, inkább álhőseposzba illő, nem pedig valós tényeken alapuló novellába. Az tehát, amit az előbbiekben írtam róla, már az általam látottaknak és a hölgy által elmondottaknak a megszépített, helyenként csúfondárosan felnagyított, valamint e megszépítésnek meg felnagyításnak az összefésült változata volna. De hogy is lehetne mindezt szétválasztani?



Volt valami disszonáns azon a pünkösd reggelen, mondta, miután kifújta az orrát, sőt, mintha az azt megelőző éjszakákba is beletolultak volna valami furcsa szólamok, amik súlyos egymásutánban mégiscsak összehangzókká váltak valahogyan. Egy első éjszaka alaphangját, ezt megfigyelte, követni szokta például a hajnali szólam, kisszekunddá egészítve ki az éjszakát, aztán jön a reggeli némaság, szarás és borotválkozás, ami feloldozza a keresztet, majd a déli terc, kövéren és kiteljesedve. Csupa mimimimi, és közben elmosolyodott, és ettől a mosolytól megszépült kicsit, amiben egyszerre él a lelkesedését követő értetlen baráti visszakérdezés, az: hogy mi, arra: hogy mi, mármint mi ketten, és amin általában egyáltalán nem lepődik meg, inkább harsány refrénben fújja, hogy igen, igen, igen, most van faszim.



– És tényleg van? – csodálkoztam, mintha az olyan furcsa volna, istenem, hogy valakinek legyen faszija.
– Igen, igen, igen – mondta, azaz nem is mondta, hanem énekelte, és fújt még egyet a zsebkendőmbe.



Aztán jön az új éjszaka, ami már egy egészen más, teljes kvintkört ír az előző naphoz képest, s ezentúl a napszakokkal együtt minden, aminek zenéje van, és mindennek van zenéje, ezt higgyem el neki, azt énekli majd: szétválasztás.



– Ne haragudj, zenész vagy? – muszáj volt közbevágnom, mert nem tudtam követni már a hangközeit.
– Igen, igen, igen – és úgy hagyta helyben, olyan dallamosan, ezt a kérdésemet is, hogy abból az is kiderült, a vokális zenének szenteli az életét. Ő tehát egy lisztérzékeny kóristahölgy. Vagy valami ilyesmi.



Korábban nem ismerte a nappaloknak ezt a fajta összhangzatát. Volt úgy, hogy az éjszakákét igen, de arra nem nagyon emlékezett, legalábbis az összhangzásra nem, mert minden éji zenéből lassacskán kiiktatta a saját szólamát, és viszszafojtott lélegzettel csak a férfiakéra figyelt. A teremtést akarta újraélni ezzel a hangtalansággal, mert ő maga akart zenét csinálni, közben minden izmával hangolta a zenét. Az ujjai, ha túlságosan horpadt volt egy-egy férfi mellkasa, és tartott tőle, hogy a nagy hangolásban a férfi szívéig zúz majd a keze, a lepedő széleit rongyolták inkább, vagy a lecsúszott párnahuzatét, de volt úgy is, hogy a saját húsába vájtak, ha a nagy hangolásban, úgy látszik, szerette így nevezni a dugást, nem került elő ágynemű. Ilyenkor szívesen megnézte volna magát.



– De ez most nem ilyen – mondta –, most nem vagyok kíváncsi magamra. És mégis hallom.



Most már nem huszonnyolcnak, hanem harminchétnek látszott; vagy még többnek is talán. A szeme vizenyős volt és felhős, mint a párolgó mocsár, a göndör haja kiegyenesedett hirtelen.
Ezen a reggelen a lisztérzékeny kóristahölgy tehát semmi ilyesmire nem hivatkozhatott. Máshonnan kúsztak be a szólamok.



– De honnan? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Csak sejtem még, de nem tudhatom – felelte.



Van valami, amiről elfelejtettem korábban szólni. Azt, ugyanis, hogy a hölgy lisztérzékeny, leszögeztem már a második mondatomban. Mintha azzal kezdődött volna ez a történet, hogy én azon a pünkösd reggelen így mindjárt elsőre azt szúrtam volna ki, hogy ő lisztérzékeny. Pedig nem. Csak néztem őt, és amikor már én is majdnem elsírtam volna magam, hiszen lehettem volna én az ő helyében, mert sírni ugyebár mindenkinek mindig van oka, akkor odamentem hozzá, és átnyújtottam a zsebkendőmet. Tehát még csak nem is együttérzésből, hanem azért, hogy elejét vegyem a saját elérzékenyedésemnek. Sőt, ha a történet idejéhez is hű akarok lenni, be kell vallanom, hogy a lisztérzékenységét nemcsak én nem szúrtam ki, de még ő sem tudja magáról. A kóristahölgy lisztérzékenységére csak ezután fog fény derülni, roppant kínos körülmények között. És itt ismét nem a beszélgetésünk, vagy inkább a találkozásunk körülményeinek a kínosságára gondolok, hanem az emlékezésnek, az én visszaemlékezésemnek a kínosságára.



Abban ugyanis, hogy egy síró idegen, adott esetben ez a hölgy, megnyílik egy másik ember előtt, vagyis előttem, semmi hihetetlen nincsen. Nem is érzem magamat kínosan. Az sem hihetetlen, hogy a története ennyire szerteágazó. A könnyek a szerteágazó és a szerteágazás folytán hihetetlennek tűnő történeteket gyakorta összemossák, a jelenlevők számára is érthető egésszé duzzasztják. De valami miatt a könnyek felszáradásával és kiapadásával egyidejűleg a jelenlevők is, meg a síró ember is elveszítik az egység érzetét. A könnyek felszáradásával és kiapadásával egyidejűleg megfoghatatlanná válik a sírás oka, a történet részei pedig, amelyek a sírás, jobban mondva a könnyek által gyémántszerűen kitündököltek, mostanra már visszamásztak valami borzalmas homályba, valami megtörhetetlen némaságba. Emiatt viszont kínosan érzem magam, és bármilyen kegyetlennek is tűnök, nagyon bánom, hogy hagytam felszáradni a könnyeit, sőt, hogy tulajdonképpen én szárítottam fel őket.



A zsebkendőm már teljesen nedves volt. Nemcsak telesírta, hanem, mint valami láthatatlan tintával, a könnyeivel írta meg ezt a történetet. Csakhogy felindultságában, ez a legfőbb gondom, szanaszét írta meg, és hogy őszinte legyek, most nehezemre esik összerakni. A történet itt van a zsebkendőmön, és tudom jól, hogy minél tovább őrzöm, annál jobban zsugorodik, mert könnyel és takonynyal van írva. Az így megírt történetek pontosan úgy viselkednek, mint a tintával írottak, ha tűzbe dobják őket.



A lisztérzékeny kóristahölgy azért üldögélt aznap a pályaudvaron, mert egy kórustalálkozóra tartott, ahová ugyan nem volt kedve menni, mert nem szerette az istenháta mögé beszervezett lelkesüléseket (ez majdnem úgy hangzott, mintha azt hadarta volna: lelki kisüléseket), ahol érezni még a téli szalonnavásár füstös szagát, és ahol az emberek egymás szájából éneklik el a már többszörösen használt levegőt. Ha a zene, pláné az együtténeklés, életre kelti még a holtakat is, olyan nagy hatása van, akkor az efféle kórustalálkozók nem többek egy megkésett, mihaszna és amúgy is szabálytalan mesterséges lélegeztetésnél. És talán azért sem volt kedve menni, ezt nem mondta, de kihallottam az eddigiekből, mert a húsában ott zenélt az a bizonyos és másmilyen első éjszaka. Mindennek ellenére mégis nekivágott, mert tudta, hogy abban a városban, ahová ezt a találkozót szervezték, egy másikat is szerveztek, amelyen ott lesznek néhányan azok közül, akiket sok-sok éve nem látott már, vagyis éppen azok az emberek, akik az üdvözlőlapokat küldték egykor. Az a tény, hogy éppen egy kórustalálkozó kapcsán fogja újralátni őket, lehetne a véletlen játéka csupán, de ebben az esetben, túl a véletlenen, egy sokáig és viszonylag jól szervezett találkozóról van szó. Ezen a találkozón ott lesz a képeslapküldők közül mindenki, aki még boldogan él, és meg nem halt. Ott lesz például Virág néni is, a molnár egykori ismerőse. A lisztérzékeny hölgy abban az egyben nem biztos, hogy őt is látni akarja, másfelől viszont éppen Virág nénit akarja a leginkább látni, vagy talán nem is annyira őt, hanem azt a csúf vénasszonyt, akivé Virág néni vált az évek során.



Bármennyire furcsán hangzott is, én egyáltalán nem találtam furcsának ezt a kívánságát, attól még a kóristahölgy igazán érzékenynek tűnt, és nagyon szeretném, ha az érzékenységében nem csak az utólag konstatált lisztérzékenység derrivátumát látná bárki is, azt viszont furcsállottam, hogy erre a találkozóra egyedül megy. Hol van a családja? Mondjuk, a molnár, akit mindenkinél többször említ. Ő talán nem akarja viszontlátni a barátait? És ha van faszija, ahogy mondja, miért nem viszi el őt is, vagy miért nem viteti el vele magát? Igazán impozáns dolog úgy megérkezni egy rég nem látott társaságba, hogy az ember kiszáll az autóból, látszólag ügyet sem vet a sofőrjére, előre megtervezett mozdulattal lazán és hatásosan hátratolja a napszemüvegét, sorra bemutatkozik mindenkinek, mert azt nem remélheti, hogy harminc év után bárki is felismeri, majd amikor a sok ölelkezés és vállveregetés után végre rákérdeznek, hogy ki is az a félrevonuló, diszkrét idegen, akivel érkezett, azt mondhatja: jaj, bocsánat, majd’ elfeledtem, ő a faszim!



De még mielőtt feltehettem volna a kérdéseket, már meg is válaszolta őket. És ez volt az a pillanat, erre egészen pontosan emlékszem, amikor felszáradtak a könnyei. Ha eddig a pillanatig a zsebkendőmben volt ez a történet, ezentúl a fejemben van minden, amit összevissza hordott, és bármilyen fonákul hangzik is, meg kell mondanom, hogy ez a töpörödött zsebkendő, bár élettelen anyagból van, és különböző halmazállapotú gusztustalan anyagokkal van átitatva, sokkal érzékibb és érzékletesebb, mint az emlékezés, az én visszaemlékezésem, amire oly sokáig büszke voltam, hogy nála érzékibb és érzékletesebb nincsen.



A találkozón részt venni készülők közül, ez már kiderülhetett, Virág néni a másik szereplőnk. Virág néni, akiről korábban azt hittem, hogy csak egy zsebkendőbe fújt puszta név meg egy jó bejgli-recept, semmi több, most elkezd megélénkülni. Egészen pontosan a történetnek ezen a pontján máris kurva lett. Néhány sorral elébb, közvetve, még csúf vénasszony volt, de most, ezt el kell fogadnunk, már kurva. Végtére is ez nem olyan elviselhetetlen ellentmondás. Virág néni fiatalkorában nagyon jó illatú volt, és nagyon szépen festette magát. Néha, nem is néha, egészen gyakran, délig aludt, ilyenkor mindig otthagyta a párnáján az illatát meg a rúzsnyomát. Ezt onnan tudta a lisztérzékeny kóristahölgy, hogy Virág néni és a férje gyakran látogatták a molnár családját. Megesett, hogy csak hétvégére, de volt olyan is, hogy egy egész hétre leruccantak hozzájuk. Azt, hogy akkor honnan jöttek le, arra már nem emlékezett, most viszont tudja, hogy Svédországból fognak lejönni. Annak idején, a bejglin kívül, mindig hoztak más találó ajándékokat is, most valószínűleg nem fognak, legalábbis nem találóakat, mert harminc éve nem találkoztak, tehát teljességgel kizárt, hogy ha hoznak is valamit, az találó legyen. Ő viszont, és itt megállt egy levegővételnyire, ami olyan hosszú ideig tartott, hogy azt hittem, ismét tüsszögni fog, de nem, valószínűleg csak a következő mondatokhoz szívta tele a tüdejét, majd folytatta, ő viszont visz nekik ajándékot. Illetve neki. De nehogy azt gondoljam, jószántából viszi. Nem. Ha most itt lenne a faszija, amúgy utálja ezt a szót, de amikor nincsenek együtt, nem meri kimondani a nevét, mert ha kimondaná, túlságosan közel hozná őt, és akkor nagyon elkezdene hiányozni, és csak becsapná önmagát, így viszont nem hiányzik egyáltalán, szóval, ha ez a faszi most itt volna, biztosan nem engedné meg, hogy ő ezt az ajándékot elvigye. De a faszi nincsen itt, mert nem lehet itt, mert pünkösd van, és a molnár, aki már korábban rászervezett erre a találkozóra egy szerelmi légyottot, amit hülye lesz majd egy csúf vénasszony miatt visszamondani, tehát ő sem lesz ott, a saját malmából akart volna lisztet küldeni vele, amit természetesen mégis elmulasztott megtenni. Igazi, otthoni nullás lisztet. De ezt az egészet csak most tudta meg, alighogy kiérkezett a pályaudvarra, akkor hívta ugyanis a molnár. Elfelejtette, mert szerelmes, mondta. Ezért aztán a molnár azt találta ki, hogy ugorjon be egy közértbe, és vegyen öt kiló lisztet, majd bontsa fel az eredeti csomagolást, és töltse bele a liszteket egy használt nejlonszatyorba, hogy igazinak, és főként otthoninak tűnjön, úgy adja át Virág néninek, aki, szegény, nagyon várja már, hogy találkozzanak. Harminc éve várja. És feltétlenül mondja meg neki, hogy ez igazi, otthoni és nullás, meg hogy a molnár küldi.



Ezt mind egy szuszra mondta el. Meghökkentem. Ha eddig sajnáltam, hiszen bármilyen töredezett is volt a története, nemcsak pontosan értettem, de együtt is éreztem vele, most értetlenkedve és majdnem undorral nézhettem rá. De ezt már nem vette észre, mert ekkorra már teljesen bezárkózott. Úgy viselkedett, mintha ott se volnék. Kinyitotta a retiküljét, kivette belőle a sminkkészletét, sokáig azt bámulta, pontosabban magát bámulta a sminkkészlet tükörfedelében, majd mégis rám nézett, és megkérdezte, hogy szerintem milyen színeket vigyen fel.



– Nem tudom – mondtam –, de mindenképpen valami diszkrétet. Szerintem.
– Egy nagy büdös lófaszt! – vihogta, és a kisujja begyét már bele is nyomkodta a türkiz poros tégelybe, majd bámulatos gyorsasággal és pontossággal a szemhéjára kente. Igaz is, gondoltam, ha sokszor és sokat koncertezik, a sminkelésben nagy rutinja lehet. – Tudod, amikor a faszim nincs velem, muszáj vagyok ilyenre festeni magam. Csak így bírom elviselni, hogy nincs velem – mondta, és a szemhéja meg-megrebbent, alig bírta megzabolázni a sötétlila szempillaspirállal.



– De, bocsánat, miért is nincs most veled?
– Hát nem érted? – és elcsuklik megint a hangja, miközben szemrehányóan néz rám.


Na, engem nem fogsz te zsarolni, nem bizony, gondoltam, mert ismertem ezt a tekintetet, sok barátnőm nézett már így rám: a megoldás lepasszolt terhe van benne, a kitárulkozó ember megoldáskényszere és a megoldhatatlanság közötti ellentét; úgyhogy zsebre dugott kézzel fürkészve meredtem rá. Végképp nem értettem semmit, és akkor már, azt hiszem, nem is akartam érteni.



– Ne haragudj, nincs véletlenül még egy zsepid? – kérdezte, mert megérezhette a kihátrálásomat, és mert vélhetően szerette volna továbbmesélni a történetét.
Nem volt több zsepim, és a hangosbemondóban már fel is konferálták az érkező vonatomat. Beszállás előtt még ideadta gyorsan a névjegyét, amit zsebre vágtam anélkül, hogy megnéztem volna.
– Akkor hát, szervusz. És kellemes találkozót! – mai napig nem tudom, hogy ezek után illik-e ilyet kívánni egyáltalán.
– Köszi. Szia! – vetette oda ültében, fel sem állt, de miért is kellett volna felállnia.



A vonat jó ideig benn maradt még a pályaudvaron. Azon a napon, erről meg vagyok győződve, rajtam kívül minden, beleértve még a vonatot is, a történet végére volt kiélezve. A lisztérzékeny kóristahölgy pedig feltehetően a leginkább. Hirtelen felállt, teátrális mozdulatokkal vállára vette a retiküljét, pontosan úgy festett egyébként, mint egy tehetségtelen színésznő, akinek a testétől elválni akaró végtagjain kívül még egy kelléket is igazgatnia kell, a retikül ugyanis sehogy nem akart a vállán maradni, majd szétnézett, mintha várna valakire, pontosabban, mintha arra várna, hogy senki se lássa, vagy nézze őt, és elindult a pályaudvar bejárata melletti éjjelnappaliba. Kisvártatva kezében egy szatyorral kijött. Vissza akart ülni arra a padra, ahol korábban ült, de meggondolhatta magát, mert két paddal arrébb telepedett le, annak is az állomás bejárata felé néző ülőkéjére, háttal a vonatnak. Lehajolt. A háta mozgásából és a karok csápolásából, amik visszafogottak voltak ugyan és óvatosak, láttam, hogy a lisztet töltögeti át a szatyorba. Amikor befejezte, kibontotta a haját, és a hajgumijával összefogta a szatyor száját. A haja még mindig egyenes volt, és fegyelmezetten terült szét a hátán, fényesen, mint szélcsendes szobában leégő rossz viasz. Egészen a derekáig terült. Aztán megmozdultak a hajtincsei, szétváltak, és elkezdtek ugrálni. Nyilván a háta ugratta őket, miközben eleinte meg-megugrott ő is, majd egyenletesen rázkódott hosszú ideig. Hogy mitől, az nem kétséges. Tüsszögött meg krákogott. A liszt irritálta az orrsövényét, a légcsövét meg a hörgőit. Az önálló életre kelt hajtincsek előbb egymásnak fordultak, összekaptak, majd össze is gabalyodtak, míg végül laza és rugalmas csigákban megbékélve ugrottak fel a lapockájáig.



A vonatom elindult. Elmosolyodtam. Hogy min, azt már nem tudom, talán a perelő hajtincseken, de elég sokáig mosolyogtam. Amikor megérkezett a kalauz, és kérte a jegyeket, a jegyemmel együtt kihúztam a zsebemből a névjegyét meg egy használt zsepit. Egész frissen használt volt, nyúlós, úgyhogy a kukába vágtam. Megnéztem a névjegyet. Úgy hívták: Váry Gréti. Foglalkozása: zenebohóc. Mindegy, a kórista nekem sokkal jobban tetszik.



Még sokáig ültem elmélázva, de ez érthető, roppant tömény volt a története. Akkor már tudtam, hogy meg fogom írni őt, valami mégis hiányzott. Váry Gréti, nem versz át, összerakom én ezt a történetet valahogy, gondoltam, és a vonatkerekek kattogására ismételgettem: Váry Gréti, Váry Gréti, nem versz át. Aztán hirtelen lesújtott a felismerés. Virág! Virág! Persze hogy Virág! A nevében benne van a virág anagrammája!



És megértettem mindent. Felnyitottam a kuka fedelét, szerencsére nem kellett a szemétbe beletúrnom, mert a zsepi ott volt a kupac tetején. Kivettem, és a névjeggyel együtt visszasüllyesztettem a zsebembe.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Király Kinga Júlia


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.