Fórum / A múlt (p)írja (Csiki László Ajakír c. regényéről)

Kiss Irén Ilona
A múlt (p)írja (Csiki László Ajakír c. regényéről)

[Látó, 2009. február]




Csiki László: Ajakír. Budapest, 2008, Magvető Kiadó.



A tavaly elhunyt szerző utolsó regénye közvetlenül a halála előtt jött ki a nyomdából, még láthatta, viszont a könyv bemutatójára már nem tudott elmenni. Arról sem lehetett tudomása, miként fogadják könyvét, egyrészt a regény színhelyén, Romániában, másrészt kint Magyarországon, ahol megjelent. Valószínűsíthető, hogy két különböző fogadtatásról van szó. Olyan könyv esetében, amelynek témája a közelmúlt, amelynek valós és a valódihoz csak véletlen egybeesések révén hasonlító szereplői itt élnek közöttünk, de akár az olvasói, vagyis mi magunk is szereplői lehetünk, ilyen kortárs művek esetében gyakori, hogy a potenciális szereplők másképp olvassák, mint a többiek.



Az Ajakír hőse egy francia állampolgárságú parfümügynök, aki Romániában született, és oda visszatérve, a Diktátor párnak, pontosabban a Diktátornénak, akit sokan diktátorabbnak tartanak a férjénél is, az egykori tökmagárusnak szeretné bemutatni árukészletét. Ezzel aztán egy pontosan megtervezett, a titkosszolgálat egy része által ellenőrzött összeesküvés gyanútlan eszköze lesz. Mintha egy amerikai, színes, szélesvásznú film cselekményébe kerülne, s vele mi is. De persze, miközben a cselekmény követi egy efféle hálózat-film fordulatait, a regény poétikája ezzel, az amerikai film-mintával teljesen ellentétes. Mintha egy groteszk és abszurd, szürreális és szeméttelepes világban forgatott amerikai hálózat-filmet néznénk. Úgyhogy érthető, hogy az események egy nevetséges és siralmas, de mindenképpen érthetetlen forradalomba torkollnak, a nézők, akik a televízióban nézték végig, a mai napig nem tudják eldönteni, mi is volt ez az egész közelmúlt: véres forradalom vagy egy caragialés bohózat.



Csiki László regénye is megmarad ebben a dilemmában. Annak ellenére, hogy átlép a valós színtérre, elbeszélője hús-vér szereplőként itatódik át a romániai atmoszférával, a regény megmarad a tévé előtt ülők elvont gondolatvilágában. Bárhogyan is keresi az életszerűséget, az az élet, amire rátalál, túlságosan elméleti, eszmei, inkább csak díszlet, kellék, s ami a legfontosabb, nincs köze az irodalommá átlényegülő történelemhez, hanem megmarad a dokumentumtárak újságkivágásokat összegyűjtő dossziéinál. Emiatt is válik anekdotikussá, ami nem tesz jót egyetlen regénynek sem. A figurák, főképp a diktátor-házaspár és a titkosügynökök, a korabeli viccekből és a népi adomákból lépnek elő, az igazi valóság messze kerül tőlük, és életükhöz semmiféle kötődést, még elutasítást vagy gyűlöletet sem lehet érezni.



Csiki a valóság abszurditását akarja mindenáron túlszárnyalni, de mivel ugyanabban a sávban halad, ezért csakis vesztes lehet. A valóságot a korabeli valóság abszurditása is túlszárnyalta, nem beszélve a népi képzelet színes, meghökkentő abszurditásáról, amely a korabeli képzeletet táplálta.



Ez a kudarc nem csupán a Csikié, sokan, akik azokat az időket ábrázolták, hasonló módon futottak zátonyra. A tiltott, a ki nem mondható logikája egészen másképp működik most, mint ahogy akkor működött. Valószínűleg ezért nem lehet egy regényt erre a logikára ráépíteni. És ebben a regényszerkezetben az igazán emberi és igazán tragikus részletek is a valóságon kívül rekednek. Nem a logika működését meséli el a regény, netán a logika természetét, hanem a logika meglétét bizonygatja újra meg újra, részletesen taglalva hatásait. Épp ezért, ismétlésként hat e logika létezésének minden új bizonyítéka. Az emberi viszonyok sivárságának egy regényben nem pusztán tételként kellene megjelennie, hanem inkább folyamatként, növekvő intenzitású drámaként.



A bizonyító (és ezen belül dokumentarista) szándék teszi, hogy a regény sok-sok metaforikus képet fest elénk.


Legemlékezetesebb az a névnapi ebéd, amelyre a hős nagynénje van meghíva, s ahol káposztás csülökpörköltet szolgálnak fel. A nagynéni ebéd után meglepődve látja az udvaron a seprűnyélből fabrikált mankón sántikáló kocát. Tudniillik a lábait már felhasználták, de az egész disznót még tartogatják.



Talán azok a részletek a legjobbak, amelyekben érezhető dráma van. Például a palotája erkélyén szónokló Haza Bérce arcán megjelenik az értetlenség, és a bekiabálásokat, fujjolást, füttyögést hallva, szeme ijedten jár jobbra-balra. Aztán ott látjuk egy laktanyában, ahol szánalmasan vitatkozik egykori beosztottjaival, és semmiképp nem tudja felfogni, mi történhetett. „Egy szerencsétlen vénembernek látszott, aki még az aznapi gyógyszerét sem vehette be.” Ezek a legjobb részek, de ezt már láttuk a tévében is. Talán ez ennek a regénynek a legkevésbé megoldott problémája: újra el akarja mesélni azt, amit az olvasó is látott, nem többet, csak azt, amit már valahol, a tévéképernyőn elmeséltek.



Az embernek óhatatlanul egy Örkény-kisregény jut eszébe, amelyben a halált, a meghalást akarja lefilmezni a rendező, és a film főszereplőjének egy valódi haldoklót kér fel. A próbaként eljátszott, a mímelt halál sokkal hatásosabb, mint a valódi, amely jelentéktelennek tűnik, és senki észre sem veszi.



Ha nem akart volna magyarázatot adni, ha nem akart volna a mindenkori diktatúrák metaforája lenni, hanem maradt volna a főhős regénye, a rúzsárus élettörténete, akkor benne ez a belső történés sokkal erősebben képes lett volna a külsőt is ábrázolni. Azért jó ennek a regénynek az első harmada, mert ott az egyes szám első személyű elbeszélés az útinaplószerű leírással váltakozik. A belső és külső történet elválaszthatatlansága ebben a formában sokkal erősebb, mint a könyv maradék kétharmadában. Abban a maradék kétharmadban nem csupán a hősről válik le a külső történet, hanem a könyvről is. De az is lehet, a regényíró szándéka épp ez volt: jelezni annak a múltnak az idegenségét, éreztetni az olvasóval, hogy voltak emberek, akiknek olyan világban kellett élniük, amihez semmi közük nem lehetett.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kiss Irén Ilona


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.