Vers, próza / A maradék maradéka

Bonny Finberg
A maradék maradéka



Kikészült a gyomra. Talán a kávétól, amit reggel túl korán kapott be. A megkezdett csomag etióp kávét a konyhaszekrényben találta, a szétmállott, bogarakat és galambszart áteresztő ablakháló szomszédságában. A kávéfőző régi volt és lerobbant. Az alja, ahová a vizet és a szűrőt kellett beletenni, fekete volt a mocsoktól, a tetejét filmszerű ragacs borította, mintha maga az Idő csapódott volna le rá, egy észrevétlen bűvészmozdulat nyomán. A kávéfőző nem az övé volt. Nem volt övé a kosz, sem ez a megmagyarázhatatlan szorongás.



Ez volt az első reggel. Kávét főzött, hogy az apró albérleti lakásban megszilárdítsa helyzetét, átmenetileg, mint mindenki más. Minden költözködésnél elvesztett valamit, egy apróságot, ami ugyan sohasem volt életbevágóan fontos, mégis bosszantotta, hogy nem emlékezett, mit csinált vele, vajon egyszerűen zsebre tette, vagy egy könyv lapjai közé, vagy a taxiban hagyta.



A búcsúbuli bomba jól sikerült, óriási tömeg, mindenkit meghívott, akit ismert, de végül kétszer annyian voltak. Valaki viccesen megjegyezte, hogy „egy nagy csomó szeretet van ebben a kégliben”, és ezt így érezte ő is, több volt ez az egész, mint ok a mértéktelen ivászatra, nem csak egyszerűen felvonultak, hogy utána elmondhassák, látták Ikszipszilont, meg hogy Zé ezt vagy azt csinálta.



Itt is ismert néhány embert, akik üdvözölték, amikor felhívta őket, hogy bejelentse, megérkezett városukba, majd azt mondták, később, legfeljebb holnap visszahívják. Senki sem hívta vissza, és ez rendben volt, mert úgyis dolgozni jött ide. Elkezdte a munkát, és megpróbált nem tudomást venni a sértettségről, amelyet ez a közöny váltott ki benne.



Megérkezése óta folyton zenét hallgatott, most mégis csendben ült, mert úgy érezte, ez az egyedüli módja annak, hogy belakja a teret. Megpróbált jobb szót találni arra, hogy üres vagy kiürült. Épp most fejezett be egy Hemingway-regényt, amelyben a szavak, üres és kiürült, kétszer-háromszor is előfordultak, hogy leírják azt, amit ő érzett. De nem akarta Hemingway szavait ismételni, különösen nem azokat, amelyeket évtizedekkel azelőtt írt le. Azon gondolkodott, mi volt a legrosszabb könyv, amit életében olvasott. Annak a nőnek az egyetlen regénye jutott eszébe, aki férfiruhába öltözve járta be Afrikát, és akinek élete jobb regény volt, mint az, amelyet ifjonti, dühödt szentimentalizmussal megírt. A huszadik század kezdetén élte viharos, kicsapongó életét, amelyet szex, drogok, sivatagi lóversenyek és a szúfizmus határoztak meg. Halála körülményei is regényesen ironikusak: huszonhét évesen lett, az Algériai-sivatagban, egy szökőár áldozata.



Eszébe jutott, hogy hol van; egy Észak-Afrikától nagyon különböző helyen, bár a környéken sok észak-afrikai lakott, és most épp járni készült egyet. Több oka is volt annak, hogy idejött, nem utolsósorban az utca és az egyén viszonya, az a mód, ahogyan az emberek egymásra hatnak, na meg a finom ételek és italok bősége. Az idő borús volt és hideg, és a sétán kívül nem volt mihez kezdenie. A két nagy, fehér tüllfüggönyökkel díszített ablak látványa a magány jóleső érzésével töltötte el. Az utca keskeny volt, és a túloldalon álló épület annyira közelre esett, hogy akár a lakáshoz tartozó másik szoba is lehetett volna. Mi több, kivilágított szobája tükörképe a szemközti ház sötét ablakaira vetült, azt a látszatot keltve, mintha a két szobát egy időben lakná. Az ég elsötétült, és ő meggyújtott két gyertyát a kandallón.



A gyertyafény átmelegítette a szobát, de a csönd továbbra is zavartalan maradt. Leült az íróasztal mellé, és mindent feljegyzett. Mindent, amit gondolt, érzett, látott. Ez nem volt túl sok, és csak arról győzte meg újra, hogy nincs semmi fantáziája. Úgy érezte, egy ellipszis két pontja közé szorult. Valami a lábához ért. Az érintés hangtalan volt, és nem volt biztos benne, nem a fejében kavargó gondolatok vetültek-e ki szemüvegére, vagy valóban megmozdult valami látótere peremén. Felállt, és a pamlaghoz sétált, ahol a mozgást látni vélte. Semmit sem hallott, aztán egy halk roppanást, olyat, mint a papírzörgés, vagy egy alumíniumfólia zizegése. Az első gondolata az volt, „egér”, de ezt elvetette, főképp azért, mert nem érezte magát képesnek arra, hogy egy egérrel felvegye a harcot. Az összes módszer, amivel az ember egerektől szabadulhat meg, legalábbis kellemetlen. Meg lehet őket ölni valami szörnyű egérfogóval, amely szétroppantja a fejüket, vagy kettétöri a testüket. Vagy, ami kevésbé mocskos, meg lehet fogni, épségben, élve, minekutána meg lehet fojtani. Az úgynevezett emberséges eljárás hívei szabadon engedik egy utcán, hogy újabb negyedeket fedezzen fel, ahol másokat boldogíthat. Számára ez a megoldás túl gyávának tűnt.



Visszatért az íróasztalához, és ezt írta:
„Valami a lábához ért. Papírzörgésszerű hangot hallott. Az egérirtás lehetőségei nagyon szűkösek; vagy úgy dönt, hogy megöli egy szörnyű egérfogó segítségével, vagy hogy élve fogja el, és rásózza valaki másra. Hamar eldöntötte, hogy ha valóban egérről van szó, elfogja, elviszi a lakásától jó távolra eső utcába, és otthagyja.”
Érezte, hogy megfájdul a feje, és rájött, hogy már öt óra, ő pedig előző este óta a kávén kívül semmit sem evett.
Kiment a boltba, és kenyeret, sajtot, oldódó kávét, tojást és egy doboz vajas süteményt vásárolt. Miután evett, és a mosatlant a mosogatóba tette, egy apró, barna bogyót vett észre az ablakpárkányon. Felszedte egy gyűrött szalvétával, és a szemétbe dobta. Szar? Az első szó, amit aznap kimondott.



Az asztalánál ült. A fejfájása alig észrevehető tompasággá szelídült. A leütött billentyűk hangja közti szünet egyre hosszabb lett. A szoba sarkait kémlelte, kíváncsi volt, vajon az egérnek lesz-e bátorsága újra mutatkozni, vagy már túljutott a hősködés pillanatain. Lekapcsolta a villanyt, mozdulatlanul ült, alig lélegezve. Két vagy három perc múlva rájött, hogy a módszer nem jó. Különben is, egyedül arra vágyott, hogy lepihenjen, újabb könyvet kezdjen el, elfelejtse az egeret, a társtalanságot, a munkát. De megfogadta, hogy addig nem olvas semmit, amíg ezt a szöveget meg nem írja, ha mégoly rövid lesz is, befejezi.



Felgyújtotta a villanyt, gyertyákat gyújtott, és egy cédét tett fel, amelyen tizenkettedik századi spanyol zene volt. Résnyire nyitotta az ablakot, hogy friss levegőt engedjen be. Noha az ablak nyitva állt, a gyertyák feszesen és moccanatlanul égtek. Nem rezdült az ablak fátyola. Tizenkettedik századi mondatokban gondolkodott. Nem jó. Rövid, kijelentő mondatokat akart írni. Különben, technikailag a „Nem rezdült az ablak fátyola” egyszerű kijelentő mondat. Jobban szerette a hangzását, mint annak, hogy „A függöny sem rezdült”, vagy hogy „A fátyol sem rezdült az ablakon”. A fátyol nem rezdüle. Az egér nem jelene meg. A fejfájás nem szűne. A szavak nem jövének.



Aztán, mint egy gondolataira adott válasz, ott állt az egér, hátsó lábaira emelkedve, a kandalló előtt. A kurva istenit! Mai második, harmadik és negyedik kiejtett szava. Válaszként az egér mellső lábaira huppant. Kontaktus. Fehér volt, orra, farka és ujjai rózsaszínűek. Nem volt közönséges utcai egér, eddig nyilván a laboratóriumi állatok kiváltságos életét élte. Rejtélyes volt a megjelenése itt, de őt igazán az foglalkoztatta, hogy vajon mire tanították, milyen intellektuális szintre juthatott el.



A doboz keksz még az asztalon volt. Kivett egyet, körmével letört belőle egy morzsányit. Az egér újra két lábra állt, szimatolt. A szoba közepére dobta a morzsát, és figyelte, ahogy az egér óvatosan közeledik.



Koszos kis dögök – fújj! Az anyjának ez biztos nem tetszene. De hát ott volt ez az egér, nem törődve a szörnyű, középkort idéző halál veszélyével, talán, mert ösztönösen megsejtette az ő békés szándékát, és mert ismerte a bizalom ősi, bár mélyen szunnyadó érzését.



Mintha vigyázzban állt volna. Ő sem mozdult. Aztán az egér lehajolt, hogy megszagolja a morzsát, belerágott, és eltűnt vele a pamlag mögött.



Csak szemével követte a mozdulatait, mintha testhelyzetének legapróbb változtatása az egér eltűnését idézhette volna elő. Valami zajra várt, egy zörrenésre, de semmi nem hallatszott.



Visszament a laptopjához, és írta:
„Nem közönséges egér volt. Egy közeli kollégium laboratóriumában született, ott is nőtt fel, ahol a Bevezetés a társadalomtudományokba hallgatóinak gyakorlati képzését a viselkedés-lélektan órák egészítették ki. A hihetetlen tájékozódási képességgel megáldott egér nemcsak arra volt képes, hogy megtalálja a legbonyolultabb labirintusokból kivezető utat, de közben valamilyen természetfeletti módon elsajátította kiképzőinek módszereit is. Valószínűleg félrevezette őket, sikerült elhitetnie velük, hogy kísérleteikhez ő nem elég okos. Egy csillogó szemű elsőéves megmentette, hazavitte egy cipődobozban, amelynek kilyuggatta a tetejét, hogy levegőhöz jusson. Sikerült kirágnia magát, és a nyitott fürdőszoba-ablakon át megszökött.”
Szóval, volt egy egere. Egere volt. Kivégzés nem történt. Nem fáradt vele, hogy mindezt leírja. Kit érdekelnek az idióta fejtegetései alanyról és állítmányról? Megevett egy süteményt, és lefeküdt.


*


Felébredt, és nem emlékezett, milyen nap van, mintha altatásból ébredne, egy műtét után, amit tudtán kívül hajtottak végre rajta. Valami rosszat álmodott az egérrel kapcsolatosan. Az álomból semmire sem emlékezett, mégsem tudott megszabadulni lidércnyomásától.



Megmosdott, megborotválkozott, és lement, hogy megigyon egy kávét, és hogy újságot vegyen. Üldögélt a kávézóban, a pergő, idegen nyelv, amelyet a szomszéd asztaloknál beszéltek, jólesően zsongta körül. Időnként valaki kétségbeesetten kitört, számára teljesen érthetetlen okból. Egyedül a felszólító vagy kiáltó mód hangsúlyát értette, eleget ahhoz, hogy tudja, ebben a nyelvben nagyon sok mondat végződik felkiáltójellel. Ha jobban beszéli a nyelvet, bővített mondatokban is elmondhatta volna, hogyan jelent meg hirtelen az egér, ez a nem mindennapi egér, és miért gondolta róla, hogy megérzi az ő jóindulatát. Azt gondolta, hogy ez egy különleges egér, csinos, sőt, a maga módján, talán még szép is. Valószínűleg nőstény, gondolta, mert az agresszivitásnak nem látta rajta jelét, inkább a túlélés ösztönének józanságát, a bizalom és az óvatosság intuitív, mégis racionális egyensúlyát. Persze, fogalma sem volt az egerek viselkedési szokásairól, vagy hogy megfigyelései mennyire jellemzőek a fajra, de úgy döntött, megbízik érzéseiben, amelyek azt súgták neki, hogy bizalmi viszonyba kerültek egymással. Szerette volna tudni, viszontlátja-e még.



A főiskola felé sétált haza, és nézte a diákokat, amint ki-bejárnak, vagy a lépcsőkön őgyelegnek. Egy hátizsákot viselő, aranybarna hajú lány egyik lábát a lépcsőkön nyugtatta, kivillantva rózsás térdét, közben széles gesztusokkal, nevetve magyarázott valamit társnőjének. Elképzelte, hogy épp azt meséli, miként vesztette el a kísérleti egerét. Úgy döntött, felhívja egyik közönyös barátját, és meghívja egy italra.


*
Nelsont hívta fel, és megegyeztek, hogy nyolckor találkoznak a lakása melletti sörözőben. Nelson kikötötte, hogy ő fizet. Körülbelül húsz percig várt rá, majd körbesétálta a háztömböt. Amikor visszaérkezett, Nelson épp akkor lépett a sörözőbe. Megszólította, összeölelkeztek. Egy ablak melletti sarokasztalhoz ültek le.



Nelson kihívó jelenség volt, vörösre festette a haját, bőrbe öltözött, és hegyes orrú cipőt viselt. Egy kusza történet szerint, amit egyik éjjel egy East Village-i kocsmában mesélt, montenegrói származású cigány volt. Alkalomtól függetlenül folyton ajándékokkal érkezett, amelyeket gyaníthatóan vaktában választott ki, és értékükön felüli harsánysággal csomagolt be. Folyékonyan beszélt három nyelvet, és húsz éve dolgozott az emlékiratain. Közben doktori dolgozatot írt egy rejtélyes tizenhatodik századi olasz cigány költő látomásos lírájáról, akit kis híján pápává választottak, és aki többek között Simone Weilre is nagy hatással volt. A Sorbonne-on ismerte meg, és vette feleségül első feleségét, Monique-ot, egy dél-franciaországi szőlősgazda lányát. Piackutatással foglalkozó cégek számára vállalt fordítói munkát, abból tartotta fenn magát és korosodó apját. Amikor tehette, pénzt és ajándékokat küldött Monique-nak és a lányának, akik a szülői kastélyban éltek, Dordogne-ban.
Monique, pontosabban a teherbe esése, Nelson pillanatnyi kihagyásának eredménye volt, drámai kísérletsorozatának egyik állomása. A srác ráhajtott, hogy találjon egy megfelelő helyet a spermái tesztelésére: egy anorexiás gyógymanót, rengeteg pénzzel, magas, keszeg testtel és apró mellekkel. A lány már látta magát a memoár-regény fennkölt hangulatú fordulópontjának kulcsfigurájaként. Ez sajnos nem jött be, lévén, hogy a memoár hamarabb végez Nelsonnal, mint ahogy ő végez vele.
Nelson egy műanyag zacskót nyomott a kezébe.



„Csak egy kis apróság, gondoltam, tetszene neked. Ajándék.”
„Ó,” mondta, és zavartan igazította kabátját a szék hátára. Nelson egy könyvet vett ki a zacskóból.
„Olvastad?” – kérdezte.
„Gulág szigetcsoport… nem. Úgy értem, nem olvastam még.”
„Óóó, ez tényleg olyasmi, amit el kell olvasnod.”
„Köszi, igen – első a listámon. Na, mesélj. Hogy vagy?”
„Hát, dolgozom, dolgozom. Fordítom a…”
Gondolatai messzire kalandoztak Nelson fordítási terveitől, és a gabonafogyasztók közösségének demográfiai adataitól egy olyan országban, ahol a reggeli hagyományosan csak kávé és cigaretta.
Elképzelte az egeret, amint otthonosan mozog a konyha sarkába szóródott kávémorzsák között, látta, ahogy koffeines mámorban rohangál a nappali falain, körülvizslatja az asztalon hagyott tárgyakat, és megmártózik a borban, amely előző estéről a pohár alján megmaradt.



Tekintetét végig Nelsonra függesztve, bólintott. „És apád? Hogy van az öreglány? Akarom mondani, az öreg.”
„Ó, már nincs a kórházban. Hazaküldték. Kellett nekik az ágy. Minden nap haza kell mennem, hogy ebédet és vacsorát főzzek neki. Nem könnyű. De hát mit csináljak?”



Gondolatban kidolgozta egy kalitka tervét, amely elég tágas volna ahhoz, hogy benne az egér kedvére játsszon, és barangoljon. Kenyérhéjjal és maradékkal etetné, hogy kövér és egészséges legyen, és talán még azt is megtanulná, hogy esténként, ha kiengedi, kettesben üldögéljen vele.



„Van egy egerem.”
„Micsoda?”
„Egy egér, velem él.”
„Én tudom, hogyan szabadulhatsz meg tőle.”
„Nem biztos, hogy meg akarok tőle szabadulni.”
„Egy macska kell neked. Kölcsönkérhetnéd a Dinóét, a haveromét.”
„Tisztára olyan, mint egy háziállat.”
„Ezt meg hogy érted?”
„Fehér, a végtagjai meg rózsaszínűek. Cukorfalat.”
„Hülyének nézel?”
„Ne röhögj! Azt hiszem, kísérleti egér, csak megszökött.”
„Ott az a nagy, koszos kandúr Dinónál. Az megöl neked mindent, ami mozog. Belgrádból hozta. Az utcáról szedte össze, ott élt. Az egyik fülét leharapták valami balhéban.”
„Hogy van az apád… úgy értem, a lányod, Sophie – amikor utoljára láttam, már nagy volt. Sikerült elérned, hogy többször láthasd?”
„Nem. Monique családja teledumálta az agyát ellenem. Azt hiszik, narkós zsebtolvaj vagyok.”



Ültethetne néhány növényt is. Néhány faágat, hogy mászkálhasson rajtuk. Esetleg egy kis labirintust, hogy szellemileg is lekösse.
„… Csak vakációkra jöhet hozzám, és egy árva hétvégére minden hónapban…”



„Hát, lehet, hogy így több időd van dolgozni.” Az órájára nézett, és öltözködni kezdett. „Mennem kell. Kicsit fáradt vagyok az időeltolódás miatt.”



„Oké. Figyelj, ha akarod, beszélhetek Dinóval…”
„Nem. Nem kell. Pár nap múlva felhívlak. Ja, és kösz a könyvet, meg mindent.”
„Ugyan már!”


*


Bement a sarki boltba, hogy vegyen egy üveg vizet és egy kis csokoládét. Amikor fizetni akart, a tárcája nem volt a zsebében. Megnézte a másikban is, de ott sem találta. Átkutatta az összes zsebét. Ez meg hogy történhetett? Máskor, ha ellopták a pénztárcáját, utólag mindig eszébe jutott, hogy beleütköztek, vagy fellökték. De most még csak hozzá sem ért senki. Szerencsére tíz eurónál kevesebb volt nála, a bankkártyáit meg otthon hagyta. Nem volt nagy veszteség, ha leszámítjuk annak a pár alaknak a névjegykártyáját, akikkel amúgy sem találkozna többé, és azt, hogy szerette ezt a tárcát.



A fürdőszobában égett a villany. Nem emlékezett arra, hogy égve hagyta-e. Végül meggyőzte magát, hogy ő hagyta úgy, hiszen más nem kapcsolhatta fel, magától pedig nem gyúlhatott ki. Kinyitotta a hűtőt, kivette belőle a maradék sajtot és kenyeret, és töltött magának egy pohár bort. Az ablakon besütött a telihold fénye. A padló széleit és a székek alatti árnyékokat figyelte. Békesség szállta meg, élvezte a bor rózsás melegét, és várta, hogy újra megjelenjen. Érezte, hogy eljön. Csak félénk. Apró, szemérmes jószág. Letérdelt, belesett a bútorok alá. Majd nagyon halkan hanyatt feküdt.


*


Csatakosan ébredt, szemébe tűzött a nap. A csöpögő csap és a ki-bekapcsoló gázmelegítő hangja olyan érzést keltett, mintha a lakásban más élőlények is volnának. Az első éjjel zavarták az álmát, de már megszokta őket. Csinált magának egy kis neskávét, és bekapcsolta a rádiót. Tollat, papírt vett elő, és nagyjából felvázolta, hogyan nézne ki az egér lakótere. Úgy tervezte, hogy egy kertészeti szakboltban finom hálót vásárol, és elkeríti vele a pamlag melletti sarkot. Egyfajta fedett labirintus volna, fából, egészséges legelgetésre való kis, füves kerttel és egy emelvénnyel, ahol az élelmet és a vizet folyamatosan frissen lehetne tartani. Keményedő gyurmából kis odút is tervezett, ahová az egér visszavonulhatna, ha biztonságban és nyugalomban szeretne pihenni. Ez volt a kezdeti elképzelés, de úgy gondolta, mindez még kiegészíthető lesz később, ha már megismerte az egér igényeit és szokásait.



Körülbelül egy hét múlva elégedetten fejezte be a ketrecet. Vizet, friss sajtot és kenyeret tett az etetőbe, és nyitva hagyta az ajtót. Biztos volt benne, hogy az egér idővel felfedezi, és elfoglalja a lakást. Az ajtót esetleg továbbra is nyitva hagyhatná, hogy lássa, ez nem csapda. Végül is ő nem börtönőr.



Leült, és ezt írta a gépbe:
Egér volt. Ha madár lett volna, sas lett volna. Mert mi más a sas, mint repülő emberi lény? Ő lett volna az Egeret-Nem-Evő Egérevő Madár – minden, ami a „madárból” a ragadozás elhagyásakor megmarad.



Átolvasta. Idézőjelbe tett dolgokat. Ezt kínosnak találta.


*


Elkészült az egérlak, ahogyan újabban nevezte. Sikerült úgy megterveznie és megépítenie, hogy bár ugyanazon a szobán osztoztak, az egér élvezhette a saját tér szabadságát és védettségét. Bedugta a kezét, hogy ellenőrizze a hőfokot és a páratartalmat. Gyertyákat gyújtott, töltött egy pohár bort, és várni kezdett rá.
Az egérotthon ajtaja nyitva volt. A kaputól sövénykerítés vezetett egy műtőzegből készült kis rétig, amelyet nagy, műanyagnapraforgó folt díszített. Körülötte rózsaszín és lila csúcsokban végződő dombok húzódtak. Palából készült az emelvény, amelyen két apró provence-i agyagedényben Gorgonzola-sajt és néhány morzsányi pogácsa állt. A gyurmából készült tavacska vizét vízpumpa adagolta. Az odú alját szalma bélelte, amit egy kávéfilterre tett, hogy könnyebben cserélhető legyen.



Mindenre gondolt. Már nem volt más dolga, mint várni.
Hogyan csalogathatná ide? Ha már bent lesz, kezdetben valószínűleg be kell majd zárnia. Óvatosan csukja be az ajtót. Egy idő múlva, ha az egér már megszokta új otthonát és őt, nyitva hagyja a ketrecet. Állandóan. Megbíznak egymásban. Végül is az egér tudja, kitől kap enni.



Még egyet harapott a Gorgonzolából. Az ablakot eső csapkodta. Dörgött. A gyertyalángok megremegtek. Most biztosan megijedne. Még nem tudja, milyen jó kis hely várja. Megitta a maradék Medocot, és elaludt az eső hangjára, mellén Hemingway nyitott Édenkertjével.



Azt álmodta, hogy a padlón fekszik, és egy konzervdobozból mustárszószos makrélát esznek az egérrel. Féltette, nehogy a doboz széle elvágja a nyelvét. Nézte az apró nyelvecskét, amely egyre nagyobb lett, míg végül óriásivá nőtt. Iszonyúan megszomjazott.



Felébredt, és víz után kutatott az éjjeliszekrényen. A pohár üres volt. Úgy érezte, teljesen kiszáradt, és eszébe jutott a Gorgonzola és a vörös bor. Kivett egy hideg vizespalackot a hűtőből, mohón belekortyolt, fulladozott, és éles fájdalmat érzett. Fél öt volt.
Belesett a sötét nappaliba. Semmi nem mozdult. Ellopakodott a sarokig, és benézett a kuckóba.



Az eső elállt. A csap csöpögött, a vízmelegítő gázlángja belobbant.
Bekúszott, és bekukucskált az odúba, remélte, hogy ott alszik, csendben. Üres volt, a szalma érintetlen.



Itt kell befejezni a történetet, gondolta. Mi értelme tovább nyújtani? A kibaszott egér nem jön, a pofa meg ott szobroz, a farkával a kezében. Rossz elképzelni – micsoda felhajtás! – Gorgonzola, a kurva életbe – egér meg sehol. Jót röhögött a saját hülyeségén, a vizespalackot a padlóra állította, a kis tó mellé, összegömbölyödött, és elaludt.




FILÉTI JANKA fordítása








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Bonny Finberg


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.