Fórum / A nihilbe vetett Ariel furcsa találkozása Szent Orpheusszal (Szentkuthyról)

Fekete J. József
A nihilbe vetett Ariel furcsa találkozása Szent Orpheusszal (Szentkuthyról)


SZENTKUTHY, A KRITIKUS



„A művész ott áll az emberek és az angyalok között.”
(Makovecz Imre)



Szép- és tanulmányírói tevékenysége mellett ritkán említi bárki is Szentkuthy Miklós irodalomkritikusi munkásságát, egyfelől azért, mert a műbírálat voltaképpen inkább átszőtte esszé- és tanulmányírását, beleépült szépirodalmi munkáiba, minthogy külön műfajként foglalkozott volna vele, másfelől meg mert a kritika műfaji követelményeinek megfelelő írásai viszonylag rendszertelenül és ritkán jelentek meg. Első ilyen jellegű írását tizenkilenc éves korában, 1927-ben közölte a Napkelet, ahol viszonylag rendszeresen írt könyvekről, de három év alatt mégis csupán tizenkét, Szentkuthy-léptékkel mérve rövidnek mondható kritikája jelent meg, 1929-cel le is zárult műítészi érdeklődése. Legközelebb 1942-ben jelentetett meg kritikát, újabb négy év elteltével még öt bírálatot írt, majd kilenc év elteltével még egyszer érintette a műfajt, és ez az 1956-ban megjelent írása volt az utolsó kritikája, a később megjelent írásai már nem sorolhatók ebbe a műfajba. A hatvanas években egyáltalán nem jelent meg kritikája. Ám ez nem jelenti
azt, hogy nem is írt bírálatot, sőt, miként a következő történetből kiderül, maga a kritika – bár jószerével csak emlékeztető címszavakból áll –, majdhogynem hoszszabb a bírált műnél. A történet csupán anekdotikusan adható elő, és úgy tűnhet, adalék a Szentkuthy-legendához, de nem az, hanem sokkal inkább adalék az író emberi arcéléhez.



Vathy Zsuzsa első novelláskötete 1970-ben jelent meg. Az Erőterek című kötetben van egy novella, a Ginsberg Üvöltésének hatása alatt született Az én üvöltéseim, ami tulajdonképpen az írónő első közlésre szánt novellája. Ebben olvasható a következő mondat: „Azt hiszem, ha holnap megkérdezné valaki tőlem, mi szeretnék lenni, összevissza beszélnék: jógi Indiában, közgazdász, szerzetes, Szindbád, spártai harcos, utcai árus, Don Quijote, farmer, Afrika-kutató, tanítvány…” A mondat annyira meghatározó, hogy a kötet védőborítójának hátoldalára is kiemelte a méltató, bizonyára a szerkesztő, Vilmon Gyula, vagy valaki más a Magvető Kiadóban. A méltatás szerzőjének kiléte mára már nehezen lenne kikutatható, ráadásul maga a borító se a könyvszakma büszkesége, az író aláírása átcsúszott a méltató szöveg alá, így se a recenzió szerzőjének, se az írónő portréját készítő fotósnak a kiléte nem derül ki róla. Az említett idézetben, illetve a novellában olvasható folytatásában, amikor az író a gyermekkori emlékét idézve az apácák által vezetett iskolában arról ír dolgozatot, hogy mi szeretne lenni, egyértelműen azt
írja, hogy kedvesnővér lesz, majd két bekezdéssel alább hozzáteszi: „ha meggondoljuk, nem is voltam akkor olyan bölcs, inkább számító és gyáva. Mert ha kicsit eredetibb gyerek vagyok, több bátorsággal és kevesebb vallásos borzongással, feltétlenül azt kellett volna írnom, hogy Isten szeretnék lenni. Igen, Isten, ez lett volna az egyetlen lehetséges és őszinte válasz.” Mintha Szentkuthy hangját hallanám a kamaszfejjel írt Barokk Róbertből1, vagy későbbi, az ember próteuszi természetével foglalkozó fejezetekből. Nem úgy, mintha Szentkuthy írta volna, de mintha az ő gondolata élne tovább Vathy Zsuzsa novellájában. Aztán egyszerre csak kiderül, Szentkuthy még megjelenése előtt olvasta ezt a novellát, sőt, belső használatra szóló kritikát is írt róla, amiben az általam kiemelt részt nem azzal kommentálta, hogy, no lám, ezt már én is megírtam kamaszkoromban, vagy hogy magam is így gondolom, hanem...



De lássuk sorjában a dolgokat!



A vegyészmérnöki képesítésű Vathy Zsuzsát 1966-ban akkori férje, Simon Péter, ugyancsak vegyészmérnök vezette el Szentkuthy feleségéhez, Dollyhoz (Eppinger Dóra) németet, franciát tanulni. Miklós és Dolly is igencsak örült, hogy két műszaki ember, nem pedig irodalmár jár hozzájuk, így egy év is elmúlott, mire a növendék bevallotta tanárának, hogy bizony tulajdonképpen ő is ír, és megkérte Dollyt, járjon közbe, hogy Miklós elolvassa egyik novelláját. Dolly megígérte, de zárójelek között jelezte, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Miklós rááll. A következő nyelvórára Vathy Zsuzsa magával vitte Az én üvöltéseim című novelláját, amiről úgy vélte, megpróbálkozhatna a megjelentetésével. Két nap múlva Szentkuthy táviratozott neki, hogy elolvasta a novellát, Zsuzsa hívja fel telefonon.



Időpontot egyeztettek, és Szentkuthy ekkor jegyzeteiből elmondta a novella értékelését, jó nagy kitérőket iktatva a címszavak közé, a bírálat „fölolvasása” ugyanis két órán át tartott. Ez volt Vathy Zsuzsa munkájának első kritikája, hiszen addig egyetlen írása se jelent meg. Nem is csoda, hogy szerette volna megtartani a bírálatot, ezért – fénymásoló még nem lévén – néhány nap múltán Szentkuthy gépbe mondta a jegyzeteit Zsuzsának, aki azt Miklósék írógépén kopogta le. Az, hogy mégsem Az én üvöltéseim jelent meg először Vathy Zsuzsa írásai közül, hanem az Útijelentés (Új Írás, 1968), tulajdonképpen nem ide tartozik.



Mi késztethette Szentkuthy Miklóst arra, hogy végigolvassa egy addig még egyetlen sort sem közölt szerző novelláját, hogy nyolc, apró betűvel és sűrű sorokban gépelt oldalon foglalja össze a novelláról szóló kritikájának címszavait, hogyó ezt két órán keresztül interpretálja, majd még egy alkalommal vegye a fáradságot, és lediktálja? Egyetlen, bármennyire is jó novella kevés lett volna ehhez, az még kevesebbet nyomhatott a latban, hogy a szerző éppenséggel a felesége magántanítványa.



Sokkal mélyebb megérzésről, szellemi áthallásról, a gondolkodásmódok összecsendüléséről lehetett szó, sőt, ha Szentkuthy világteremtő szemléletét az abszolút precizitás és a végtelen fantázia házasságaként igyekszem leírni, akkor megkockáztathatom még azt is, hogy Miklós a saját alkotómódszerének, lelki alkatának és világszemléletének valamiféle, mindenképpen sajátos, rá nem hasonlító, de mégis arra utaló továbbéltetését láthatta az elolvasott novellában. Mindenesetre furcsa találkozás volt.



Szentkuthy a gépiratban olvasott novella első oldala után a következő megjegyzést tette: „önéletrajz, magáról, napló, monológ – a mai regény önéletrajz –, stiláris rutin, idegérzékeny megfigyelés, Nihil, magas értelmi nívó, félig-hisztis, félig-neurotikus realizmus”. Később, a kézirat negyedik oldalának kommentárjában ismét megjelenik a modern regényt az életrajzzal rokonító tézis (ami Szentkuthynál a „naplóanarchia” idealizált műfajában testesül meg), természetesen a kételyeket megfogalmazó antitézissel együtt: „a templom-jelenet megint a borzasztóan erős önéletrajz, izzó, mint minden modern regényben. Itt két eset lehetséges: A./ írjunk memoárt, minden irodalmi műfajra fütyülve, mert semmiféle irodalmi műfaj igazán sohasem volt szentség, vagy; B./ az önéletrajzot figurák, tájak, cselekvények, filozófiák, megfigyelések, a stílus káprázataival, mégiscsak alakítsuk, akár csak Maupassant-jellegű, akár »nouveau roman«-szerű Művé, Opussá, bár ez nem hivatalos igény.”



Ha csak kicsit is ismerjük Szentkuthy bármelyik opusát, azonnal szembeötlik, hogy a szerzőt és a novellát egybefogó mikro-jellemzés kulcsszavai kivétel nélkül Szentkuthyra (is) vonatkoztathatók, vagyis a kritikus már az első oldal után tudta, hogy szellemi rokonának munkáját olvashatja, és ez legalább annyira izgalomba hozhatta, mint Narcissust saját tükörképe. Hátborzongató érzéssel olvashatott a kritikus, amikor ilyen, teljes egészükben magára vonatkoztatható gondolatokat keltettek benne Vathy Zsuzsa sorai: „a nem a közélőkkel közéletet élő ember alaptípusa; idegen, néz, szemlélő, observer és spectator – minek itt a túl bepiszkolt lábtörlő szót használni, hogy »alienáció«?”; „az élet monoton, képletszerű, receptszerű önismétlésének tudata; no mi lesz ebből? Öngyilkos irodalmi impotencia vagy (miért ne?) ezer új felfedezés, új aggyal, új műszerekkel? »Unok mindent«, ez az ember érthető blazírtsága. De ugyanebből a „tételből”, vagy minek nevezzelek édes nihilista és egzisztencialista mézes bábom; még mindig távolról sem unt művek, bölcseletek születhetnek”. Figyeljünk csak egy kicsit a mondatok zamatára is: nem kritika született Szentkuthy fejében, hanem egy új kompozíció bordázata, valami olyan, később majd székesegyházzá magasodó építmény precíz tervrajza, mint ami a maga kidolgozatlanságában is teljes értékű műalkotásnak tekinthető Summa Sex Orphica2, vagy a Breviárium torzóban maradt ötödik kötete3. Ez a kritika újabb bizonyítéka annak, hogy Szentkuthy minduntalan teljes kompozícióban gondolkodott, amelynek tervezése közben folyton elemezte önmagát és a világhoz való viszonyát.



Helyszűke miatt itt most nem ismertethetem egészében Szentkuthy 1967-ben gépbe diktált kommentárját, ezért csupán ahhoz a részhez lapozok előre, ahol a Vathy-novellának az „Isten szeretnék lenni” tételére reagált: „Tündéri és angyali bájjal, mennyei szellemességgel ír arról, hogy – Isten szeretett volna lenni. Ez a rész a ráció, a lányosság, a költészet, a víg gyónás legszebb lapja; Wilde Oszkár kötött házasságot Shakespeare Arieljével? (A szerző egyébként fizikailag is Sh. Arielje).” Ariel, a lég illékony szelleme, aki a lomha földi dolgokon fölül képes emelkedni, sőt csodákra is képes, a fölülemelkedéshez azonban meg kell járnia „az egész mai nihilista, értelmetlen, egzisztencialista világ […] az emberiség; unatkozó és agresszív állatok totálisan céltalan menazsériájá”-nak rondabugyrát, a „körmönfont unalom” vákuumát. Az én üvöltéseimben a nihilbe vetett Ariel csodát ugyan nem teremtett, hanem többet, műalkotást hozott létre, ami – Szentkuthy szerint – „költői, kegyetlen – racionalista, desperáltan kételkedő, megoldásban valahol mégis hívő, lírikus új műve”.



Végezetül hadd ismételjem meg, Szentkuthy egyetlen novella olvasatából emelte ki a szerző és Ariel hasonlóságát. Hogy a véletlen találkozások egymásba fonódása mögötti körmönfont hálót érzékeltessem, nem hagyhatom említés nélkül Vathy Zsuzsának a Magyar Művészeti Akadémián tartott székfoglalóján elhangzottakat. A Szentkuthy-féle, soha meg nem jelentetett bírálat kelte után közel három évtizeddel, 1996-ban Vathy Zsuzsa műveivel kapcsolatban a „szent” és az „angyal” fogalmak is nyomatékosan elhangzottak, ami az én olvasatomban erősen rímel a felülemelkedésre képes szellem fogalmával. Gyurkovics Tibor a székfoglalóhoz való hozzászólásában azt hangsúlyozta, hogy Vathy Zsuzsa novelláiban és regényeiben a történeti leírás egyszerűen filozófiába csap át, ami úgy lesz filozófia, hogy egyetlen lábjegyzet sem szükséges a magyarázatához (hát nem ez a Szentkuthy-művek karaktere is?), és ennek kapcsán a transzkripció szerint Aquilai (bizonyára Avilai Nagy) Szent Terézre hivatkozott. A székfoglaló bemutatkozást bevezető Dippold Pál pedig egyenesen a következőket mondta: „… tessék olvasni Vathy Zsuzsát, mert segítségével megfürkészhetjük az angyalság mibenlétét és kibenlétét. […] Számomra Vathy Zsuzsa írásai az angyalságot közvetítik.”



Erre érzett rá a kitűnő emberismerő Szentkuthy, arra az őszinteségi kényszerre, a mindentakarásra, az egzisztencialista nihilre, az Istennel való vitatkozásra, a szerkezettel való nem-törődésre és a szerkezettel való aprólékos bajlódásra, a neurotikus precízióra, a líra és a szürrealizmus iránti vonzalomból táplálkozó realizmusra,
ami teljességgel saját karakterének számított, és Vathy Zsuzsában is eredendően megvolt.



JEGYZETEK
1 Az 1927-ben, vagyis első kritikáival azonos időben született regényt először 1991-ben adta
ki a pécsi Jelenkor Irodalmi és Művészeti Kiadó, majd tíz évre rá, 2001-ben a Magvető Kiadónál jelent
meg második, javított kiadása.
2 Terv-lapok, cédulák Szent Orpheus Breviáriumának készülő IV. és V. kötetéhez. Új
Symposion, Újvidék, 1979, 171–172. sz.; később: Szentkuthy Miklós: Iniciálék és Ámenek. Összegyűjtött
elbeszélések, hangjátékok, bábjátékok. Bp., 1987, Szépirodalmi Könyvkiadó.
3 Euridiké nyomában. Bp., 1993, Magvető Könyvkiadó.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Fekete J. József


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.