Deleatur / A nyelvőrnő

Vida Gábor
A nyelvőrnő

[Látó, 2006. március]




Nem azért mentünk a délelőtt lángost venni, hogy utána sört ihassunk, ezt csak a Főnök gondolja, de most ezzel nem szeretném hátba támadni, gondoljon nyugodtan, amit akar. Utólag azt is be lehet ismerni, hogy ittunk sört, de azt szeretném mondani inkább, hogy a lángos románul is lángos, csak az s alá kiteszik azt a kis vesszőt, nem hoz minket az ilyen apróság zavarba. Mondja hát a barátom, hogy kettő lesz a lángos, mint Pesten, de hallani a s alatt azt a kis vesszőt, zizeg vagy kunkorodik inkább, mint a szilvás gombóc t betűje alatt szintén a vessző, de az még ősszel volt a Transilvania étterem előtti hirdetőtáblán – gomboţi cu prune.


Lángos tehát, kettő, az ujját is emeli a haverom, enyhén V betűsre sikerül, nyelvi gondok itt nem fenyegetnek, győzni fogunk, legalább is nyerésre állunk. Várzásat vagy kaskaválost? – kérdezi az elárusító, ezt fonetikusan írom le, de azt jelenti, hogy varză vagy caşcaval – káposztás vagy sajtos. Sör előtt különben mindegy, én inkább egy şuncast kérek, azt nem lehet félreérteni, és a nagyon magyarok is tudják, hogy sonkás, brinzásat már úgysem lehet sokáig Romániában, de ha â-vel írják, talán még egy ideig, ez hangtanilag egy mély hangrendű i-nek felel meg a magyarban – brânza. Az más kérdés, hogy a sör Ciuc vagy Csuk, magyarul csíki, ebben a szóban használták régen ezt a mély hangrendű i-t, azért megyünk ma is Csíkba, és nem Csíkbe. Olyan, mint a Tuborg és a Gösser. Tud valamit a Főnök, a lángos csak alibi, akár a nyelvészet, meg a többi intellektuális játék. Hogy miért nem szóltunk neki is. Vagy valami hasonlót mond, és igaza van.



De a lebukás nem így történt. Konspiráció dolgában nem ütjük még a kívánt szintet. Meglépni csak-csak sikerül, nem veszik észre mindig, néha elég korán járunk be, hogy ne zavarjunk senkit, ne kelljen lelépni, és akkor még nincs elkelve a lángostészta, sokan veszik, gyorsan kell sütni, tudja már a néni, melyikünk szereti a várzásat, és melyik a kaskaválost. Ez még nem kevertnyelvűség, ő is tudja, hogy mondják magyarul a káposztának meg a sajtnak. Nem csíziburger, hanem lángos, az a kis vessző a s alatt nem gond, zizeg vagy kunkorodik. Marosvásárhely lakható város.



De nem is Vásárhelyen buktunk le, hanem Kolozsvárott.



Várzásat vagy kaskaválost? – kérdezi a haverom, mert délelőtt van, az a napszak, amikor egy lángos jár nekünk, reggeli és tízórai egyben, utána Gösser vagy Tuborg, mély hangrendű i-vel, mint a csík, de az már egy kipusztult halfaj errefelé. Csíkot sem ettem soha még.



Kaskaválost mondok, enyhén kolozsvári akcentussal, kicsit megnyújtom az első a-t, de inkább egy sunkást mondanék, ha volna még rá időm.



A nyelvőrnő mellettem állt, és olyan szemrehányó tekintettel mért végig, hogy azt hittem először, nem is nyelvőrnő, hanem egy másik szekta önkéntese vagy aktivistája, és arra akar figyelmeztetni, hogy a lisztet, melyből a lángos sült, Romániában szitálták. De a nyelvőrnő csupán azt akarta közölni velünk, hogy a caşcaval magyarul sajt, a varză pedig káposzta, a sunca az sonka, de ezt mindenki érti.



Szóval a nyelvőrnő kikérte magának. És még azt se mondtuk el neki, hogy tudjuk, mert nagyon sokáig kellett volna mesélni, hogy kik is vagyunk mi. Már ha vagyunk egyáltalán valakik, és nem csak azért mentünk el lángost enni…





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vida Gábor


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.