Téka / A nyomtalanság ösvényein. Karácsonyi Zsolt: Függőleges állat c. verseskönyvéről

Borsodi L. László
A nyomtalanság ösvényein. Karácsonyi Zsolt: Függőleges állat c. verseskönyvéről[2021. június]


Karácsonyi Zsolt: Függőleges állat. Versek.
Erdélyi Híradó Kiadó – Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Kolozsvár – Budapest, 2020.



Karácsonyi Zsolt könyve nem könnyű olvasmány. Szikár, intellektuális líra, amely feltételezi, elvárja, hogy van értő, tájékozott olvasó(ja). Természetesen nem valamiféle magas költészet elitizmusáról van szó, hanem arról, hogy az olvasó ismeri azt a műveltség- és háttéranyagot, amelyet felvonultatnak a versek. De lehet, a felvonultatás szó nem pontos, mert önmagáért valónak mutatja ezt az alkotói gesztust. Márpedig Karácsonyi a verseiben – ahogy előző köteteiben, az Igazi nyárban, az Ússz, Fauszt, ússz!-ban vagy A Krímben megszokhattuk – különböző mitológiákból, filozófiákból, nyel­vekből, kulturális kódokból építkezik. Ahogy azonban már az Igazi nyárban megbizonyosodhatott arról az olvasó, ez nem azért történik, hogy érvénytelennek nyilvánítva minden korábbi (költői) hagyományt, saját mitológiát teremtsen, hanem eleve a nyelv természetéből adódik, abból, hogy nem tudja, nem akarja kiküszöbölni azt. A négy ciklusból álló (A módszerről; Az idő Ba­ba­dag­ban; Előhívás; Levél Efezusból) Függőleges állat mint az eddig létrehozott életmű keresztmetszete, összegzése is, azt mutatja, hogy ez a nyelvfelfogás és kultúraszemlélet immár védjegye Karácsonyi poétikájának, amelyben a hétköznapok tapasztalatai mitikus távlatba kerülnek úgy, hogy a világ profán aspektusai nem hajtanak végre semmiféle demitizálást, hanem a mítosz emeli el a köznapit, egy olyan közeg felé mutatva, ami azt sejteti: talán még létezik valahol, valamikor valamilyen teljesség. Ezek a versek éppen ezért szólnak a keveseknek: azoknak, akik képesek a mitológiai–filozófiai dimen­ziókat megteremtő és azok által teremtődő (vers)nyelvben felszín és mély­ség, idő és időtlenség, emlékezés és felejtés, álom és ébrenlét kettős­ségébe– köztességébe látni, abba az érdekmentes, igaz, a labirintus sajátosságait mutató, de mindenképpen egy (a tapasztalatin és az erkölcsin) túli közegbe, ahová csak a költészet képes elérni és eljuttatni az arra érdemeseket: „Az erdő mélyén nincsen alázat, / nincsen reménység, nincs harag. / Ösvények égnek egy kéziratban, / szavak közt megpillantalak.” (Az erdő. Mélyén delfinek)
Azt gondolom, hogy ebben a kötetben (és költészetben) ezért a szavak közötti résben való megpillantásért, kegyelmi pillanatért folyik a küzdelem. Ezzel magyarázható, hogy a levéltől a kiáltványig, a klasszikus időmértékes formáktól a szimultán verselésen át a szabadversig terjedő és változatos szerepcserékben létesülő megszólalások fókuszában maga a vers, a versben való létezés, a költőlét áll. Karácsonyinál nem válik szét ugyanis költészet és lét, hanem a költészet maga a lét: ezzel az esztétikai igénnyel és szemlélettel tekint szét a világban, értelmezi a világot, és teremtődik általa a vers. Csak annak van érvényessége, ami verssé írható. A versről tud ugyanis a legtöbbet, ezért a vers lehet az, ami által a lehető legtöbbet megtudhat vagy megsejthet arról a túli világról, ami iránt nosztalgiázik, amit megragadni, megérteni, megtapasztalni igyekszik. Ezért értekezik A módszerről című első ciklusban az írásról – az első versben, a Kijáratban a világ artikulálására, nyelv általi teremtésére való önfelszólítás, a kezdet gesztusaira való reflektálás fogalmazódik meg: „tanulj meg újra járni / tanulj beszélni írni”. Az írás feltétele pedig a befelé figyelés, tétje a láthatatlan, belső szépség megérintése: „az egész meztelenséged éppen ott él jól, benn: a szépben.” (Akt) A vers által való létezés azonban tele van olyan labirintus- és tüköreffektusokkal („Kibillent fény lettem, / tükör előtti.”; „Nézem tűhegyre feszített céljaimat” – Nem voltam jó természetrajzból), amelyek megzavarják a költői látásmódot, eltérítik a lényegről a figyelmet, szövevényessé teszik az ahhoz való eljutást. Egyik ilyen akadály a (nyelvi) biztos fogódzónak, olyan rendezőelvnek a hiánya, ami kiszámíthatóvá tehetné a keresés irányát: az emberben levő, a teljességre való törekvést eltompító önös érdek, az értékviszonylagosság, amely benne és körülötte van. Ennek lehet szimbóluma a kötet címadó versének központi képe: „A függőleges állat / vékony damilszálon lóg. // (…) // Csak a szél erejétől függ, / mikor fog elszakadni.” (A függőleges állat) A másik akadály a fölöslegesre, a felszínre való emlékezés, amiből a felejtés vezethetne ki (Pajzánul konkrét vers. Levél a Radonnak). Ezzel szemben viszont a módszerre való emlékezés az én kötelessége lenne, ami feltétele annak, hogy ha nem is színről színre, de a kép eltávolítottságában, közvetettségében tárgyiasulva önmagát szemlélhesse (A módszerről. Kép), megpillantsa a gravitáció ellenében „a túli fák között” (A módszerről. Ablak), Prágában, Berlinben vagy Firenzében, a pillanatnyiban az időtlent, a lokálisban az egyetemest. A triptichont átszövő refrén azonban („Ha nem felejted el a módszert”) jócskán elbizonytalanítja az olvasót abban a tekintetben, hogy van-e értelme az (önmegszólító) intelemnek, visz-e valamerre, ha az én kiléte is kérdéses, és nem világos az sem, hogy mi lenne a megfelelő módszer az emlékezésre, hiszen nem áll össze a vers szövetében az intelmek sora, tehát nem jön létre az a kép sem, amely a túlsó partra jutás katartikus élményét nyújtaná. Ezért a triptichon harmadik szövegében, A módszerről. Adott keretben már (ön)ironikusan hat a feltételes módú, refrénnel bevezetett mondat: „Ha nem felejted el a módszert, ajándék vár a túlsó parton.” Kétséges, hogy valamilyen többlettudás birtokában volna a beszélő, sokkal inkább úgy tűnik, a szkepticizmusa állandósul a versnyelvben, s az írás lehet az egyetlen módszer, amely életben tartja.
Nem csoda hát, hogy a kötet költeményei nagyon gyakran magát a teljesség iránti vágyat megszólaltató, a nyelven inneniből a nyelven túliba átvezetni kívánó verset teszik mérlegre, alkotó, mű és olvasó viszonyát. Egyrészt azzal szembesít a második, Az idő Babadagban című ciklus, hogy a vers (és általában a nyelv) nemcsak arra képes, hogy megteremtse azt, ami a nyelven kívüli, úgynevezett valóságban nincs, hanem arra is, hogy hiányként beszélje el a teljességet, azt, ami létre szeretne jönni, de nem tud, csak a hozzá vezető, elképzelt-megálmodott (belső) út körvonalai sejthetők a kimondás révén. A ciklus címadó versének tanúsága szerint Babadag, oxymoronnal élve, a téren-időn kívüliség, a nyomtalanság helye, akárcsak Nakonxipán Kormos István Nakonxipánban hull a hó című versében. Esetleges megtapasztalására azonban – schopenhaueri fogalommal élve – az esztétikai magatartásig eljutó zseni vagy szent képes: „Felejtsd el a kívánságod. / Ha így cselekszel, senki sem fogja tudni: / Babadagban jártál te is.” Babadag tehát a keveseké, a kiválasztottaké, ha egyáltalán vannak ilyenek, ha el lehet indulni feléje a lírai én idegenvezetése alapján. Másrészt viszont azzal szembesít – és ez az előbb kifejtetteket illetően is újragondolásra késztet –, hogy a szó lehetséges jelentésszintjei, a kimondás rétegzettsége, anyaga hiúsítja meg a teljességhez való eljutást: „már hámlik is le bőre derűsre írt szavaknak.” (Június) S bár a szó megérinti a megvillanó végtelent a mulandóban („a perc esői mögött felserceg az / öröklétek hullámzó, visszajelző adása”), kiderül, derűje, ereje a felhámja, csupán a nyárral metaforizált felszíni rárakódás, amit a szenvedés, a mulandóság lefejt róla. Így lesz a költői szó kimondása passió, a jelentéshez nem jutó létezés kifejezője („És ottmaradt minden a régiben.” – A Jósda meglátogatása), a nyelv pedig nem maga a világegész, a befejezett mindenség, hanem (önmaga) visszhang(ja), és nem jut el a teljességig, annak megnevezéséig. Ennek a vers létmódját is érintő visszhangnak a lírai dramaturgiája A vak lovag és fegyverhordozója című költemény, amely vissza- és előremutatva a kötetben érzékelteti (amit Az erdő. Mélyén delfinek tételesen is megfogalmaz: „és aki voltam: elszaladt”), hogy a nyelv által teremtődő én is, elveszítve önmagát, csakis szerepekben konstituálódhat.
Ilyen (kötetbeli) előzmények nyomán érthető hát, hogy a könyv utolsó két ciklusában, az Előhívás és a Levél Efezusból címűekben a változatos megszólalásokban megragadható én – ha már kudarcot vallottak a nyelv általi teljességbe való eljutásért vívott költői küzdelmek – saját mulandóságának tudatában egyre gyakrabban kifejezi egyetlen kincsébe, a vers megtartó erejébe („sűrítve egyetlen tollvonásba, / jól látható, hogy múló por vagyok.” – Ereskigál), ars poeticaként vallva meg a költőség létmódját, tehát az alkotói identitás megőrzését jelentő szó metafizikai kiterjedésébe vetett hitét. Ez fejeződik ki a Levelek, odaátra című, költőtársaknak (Mózes Attilának, Mikó Andrásnak és Egyed Péternek) emléket állító hommage-versben és a Nem apokrif. Nem háború című műben: „Aki él még: támadjon fel. Aki él már: támadjon fel.” A feltámadás metaforájában már a versben való megszólalás új, a létlehetőségeire való nyitás, a változtatni, megváltozni akarás szándéka is benne van. Értelmezésemben ennek az újrateremtődésnek a címben jelölt apokrif tagadása ellenére nem a kanonizált szövegek hagyományából, nem is egy nyelven, kánonon kívüli vagy a kanonizálásig el sem jutó nyelvből kell(ene) bekövetkeznie, amelyben csődöt mondanak az oppozícióban elgondolt, bináris értékeket jelölő fogalmak jelentései, hanem a szó elemi erejéig való visszabontás, a puszta artikuláció, a nyelvnek az artikuláció előtti állapotába való visszajutás felől, ami akár önmagának szabott új költői feladat, ambíció is lehet Karácsonyi Zsolt számára. Talán ennek előzményeit térképezi fel az Ő, aki egyedül van, levelet ír, beszél című vers is, amely szerint a fehér lap, a semmiig való eljutás kezeskedhetne azért, hogy megszülessen a szavakon túli szó, legyen a neve (nem bibliai, szakrális értelemben vett) Ige. A figyelem rézsútjain, mellékzöngéiben ezért kellene eljutni a papír fehérségéig („Ő, aki egyedül van, egy írásjelben / lakozik, a kettőspont két pontja között.”), ahogy Pilinszky János fogalmaz, a semmit sem tudásig.
Úgy tűnik azonban, ez az út is járhatatlan. A költői elme szó és csend, álom és ébrenlét, látható és láthatatlan peremvidékén jár. Visszatérő és egymással összefüggő motívumok a kötetben az út, a peremvidék, a sáv, s ami mindezeket össze szeretné kötni: a híd (mint szó): „hangom leengedem hídnak”. Mondhatni ez a teve a tű fokán költészeti projekt, amelyben folyton azzal szembesül, hogy ami szóvá teremthető, megnevezhető, teljesnek hitt, az „hiba a mindenség testén”, és ami megnevezhetetlen, mert láthatatlan, annak van köze a túlihoz: „Ami van, azt előhívom. / Ami nem látható, mégis ott táncol a papíron.” (Előhívás) Azért költői feladat tehát megírni, ami előhívható (a versforma, mitológiai hagyomány stb. összefüggésében), hogy láthatatlansága révén jelenvalóvá legyen az, ami örök(nek) (hitt). A járhatatlannak tűnő út végigszenvedése tehát olyan szükségszerűség, ami visz­szamenőleg értelmet nyer.
A határvidéken való járás azonban mindig fenyegető, rettegéssel tölti el a beszélőt, mert nem tudni, melyik az igazibb létezés, az álom vagy az ébrenlét, s ez viszonylagossá teszi azt is, hogy a versnek melyik közegben kell(ene) mozognia, merre kellene elmozdulnia, hogy tovább- és/vagy újraépüljön. Az én törekvései és azok ellehetetlenülésének mélyén mindenképpen ott kísért a halálos álomként metaforizált démon. S mivel „a halálos álom az álom / halála is…”, felszámolhatja az álmodót, az álom önmagát, tehát felszámolódhat maga a vers, amelyet megszólaltat, vagy amelyen megszólal. Az ébredés sem megnyugtató alternatíva, inkább egy belső vitában felmerülő lehetőség („Mit írjak még neked? Ébredj fel. Mondd.” – Levél az álomhoz), vagy a Levél Efezusból című ciklusban olvasható Holdárnyék, dzsungel szerint az se: „Nincs, aki téged ébrenlétbe segít.” Érzékelteti, hogy neki magának kell megteremtenie az új megszólalási módot, annak feltételeit, aminek az elmaradása a költészet halálát is jelentheti. (Ugyanez a gondolat merül fel ugyanebben a ciklusban a Cantus firmus című versben is.)
A mulandóságnak és annak a tudatában, hogy a szó csak megsejtetheti a láthatatlant (ez sem kinyilatkoztatásként tekinthető egyértelmű vigasz), de képtelen áttörni a lét falán a léten túli létbe, csak arra alkalmas, hogy megfogalmazza a könyörgést a fényre jutás és a fény visszasugárzásának a kegyelméért („A játék egyszer véget ér, a fény a rejtett képhez ér” – Belső háború. Részlet), illetve arra, hogy tudatosítsa: az ember soha nem éri el a múló időben a múlhatatlant, csak útban lehet feléje (A tavasz ébredése).
Efezusból nem érkezhet hát Szent Pál-i vigasz. Ehelyett több versben is a szóval való számvetés, leszámolás, a verstől való búcsú fogalmazódik meg. A Haikuban a szót megkerülő, kiiktató csend töri a lét falait, a költői szóba vetett hit rendül meg: „Nem kell már ide szó sem, tűnnek a vén panelek.”; „Rezdül a szó is.” A bejárt út után is szó által a homályban tapogat („[még takarásban] várnak a tiszták, égi színészek” – Séta), és azért szenved, mert érzi, sejti, tudomása van a fényről („jelenléte feldúl” – a Kitérő. Levél a homálybogozóknak), de nem elég sem a költői szó emlékezete, hagyomány általi megszólalása, sem a múzsával, a Mnémoszünéval való szövetség, mert aki/ami a szón túl van, rejtve marad (Éjfél). Így lesz a Szórás („Tűnik mind, ami vers még”; „Ritmus sincs, a felejtés / fénye világít”) és a Holdárnyék, dzsungel („elhal a szó, amivel titkaidat kitakartad”) a költé­szettől való búcsú, a kötet pedig a költészettel való számvetés, költői testamentum, aminek része annak a reménynek nevezhető spirituális tapasztalatnak a rögzítése is, ami a művészi alkotást, a verset nem a transzcendens, a teljesség leképeződésének, leírhatóságaként, hanem az arra való nyitottságként rögzíti, s ami Karácsonyi ars poeticájaként is felfogható: „Mert ezt a dallamot nem a füleddel hallod, nem a bőröddel / érzed (…). Akár a hő­sök, önmagát / felejti minden kitervelt mozdulatban, hattyúfény a magasban. / Elkezdődhet, mert nem uralja / már befejezés.” (A reneszánsz dallam) A mű, a vers lényegi része tehát nem az azt létrehozó járulékos eszközökben, körülményekben, a mesterségbeli tudás kizárólagosságában ragadható meg, hanem a keletkezésének a pillanatában, amely az alkotó kezén önmagát alakítva szerzői testamentumként, költészeti hagyatékként, magáról a költői szóról is végrendelkezve megteremti és megőrzi önmaga nyelviségében a nyelven túlira, egy másik, transzcendens létmód felé való nyitottságát.

Bonyolult, a költészet létmódját és a költészetet mint létmódot érintő nyelvfilozófiai, ismeretelméleti kérdések képezik Karácsonyi Zsolt legújabb kötetét. Ennek megfelelően versnyelve gondolati, változatos (egyes szám első személyű, harmadik személyű, megszólító és önmegszólító stb.) megszólalásaiban pontosságra törekszik. Ez a pontosságra való törekvés, a nyelv­től a nyelven túli pereméig, az ébrenléttől az álomig, a tisztán látástól a tükör általi homályosság megtapasztalásáig, szótól a csendig, az emlékezéstől a felejtésig, a hétköznapitól a mitológiai távlatokig oda-vissza bejárt út annak ellenére, hogy többször is a képben keresi és jelöli meg a megismerhe­tőség határait (Élni a képben; A módszerről), megítélésem szerint a versek nyelvét a gondolati elvontság határozza meg. Ez nem azt jelenti, hogy nem volnának képek a költeményekben, hanem azt, hogy a képi megjelenítés alárendelődik a filozofikus kódoltságú versbeszédnek. A képeknek annyiban van relevanciájuk, amennyiben ezt a szerepüket betöltik, és úgy töltik be, hogy nem közelebb hozzák, nem magyarázzák, netán bagatellizálják az elvontról való beszédet, hanem a költői nyelv újabb és újabb távlatait nyitják meg, amelyekben érzékenyen körvonalazódni látszanak nyelven inneninek és túlinak azok a határai, amelyeknek megteremtésében részt vesznek. Csak néha-néha fárad el, tűnik erőltetettnek képnek és gondolatiságnak ez az egymásrautaltsága, szimbiózisa, de olyannyira nem számottevők az ilyen döccenő sorok, szókapcsolatok, mondatok („A kérdés után mégis erősebben lángol a hamu” – Élni a képben; „amíg a létre kívánt / moccanatlan derűpont a belső térbe olvad” – Június), hogy leszögezhetjük, Karácsonyi versnyelve sikeresen küzd meg azért, hogy a türelmes és elmélkedésre hajlandó olvasó a kevesek kiváltságának érezze: borzongva ugyan, de olyan peremvidéken járt, ami a mulandóság gyötrelmét a Széppel köti össze, meg­erősítve abban a hitében, hogy van fény a szó falán túl.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Borsodi L. László


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.