vers, próza / A puszta

Vaszilij Bogdanov
A puszta[2017. július]



Hajnaltájban még felmerülnek,
széljárta ukrán mezők,
düledező kőkeresztek,
földbe süppedő temetők.

Valamikor itt szorítottam
göröngyráncokhoz a fejem,
a föld suttogását hallgattam,
se holt nem voltam, se eleven.

Zörögtek száraz katángkórók,
bogáncsok, ördögszekerek.
Régen halott énekmondók
árnyai még kísértenek.

Orosz anyácskánk nem felelt,
hallgattak a kísértetek.
Lángdémonokkal feleselt,
szélbe veszett az üzenet.

Csak én feküdtem ott a földön,
sárguló fűcsomók között.
Földünk szelleme ama őszön
örökre délre költözött.

* Az 1978 tavaszán íródó vers egy régebb, harmincas években íródó verse, A föld hangja átirata. Negyven év után még egyszer megírja egész életében nyomasztó élményét, amikor ott feküdt az ukrán pusztán a fűben, a ráncos, száraz göröngyökhöz szorítva arcát hallgatta az orosz föld hangjait. Akkor hitte, hogy hallja is, most már tudja, hogy „szélbe veszett az üzenet…" – Tatjána Bogdanova


BOGDÁN LÁSZLÓ fordítása



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vaszilij Bogdanov


A szerzőtől még

   A jamaicai trombitás
   Örök-nyár
   A kék virág
   Megérkezés Ithakába


Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.