Dokumentum / A rokonszenv pillérei (Elek Tiborról)

Gálfalvi György
A rokonszenv pillérei (Elek Tiborról)

[2010. december]



Elek Tibor kritikusi hitvallásában többek között arról tájékoztatja az olvasót, hogy a határon túli irodalmak iránti fokozott érdeklődését a rejtettebb értékekre való figyelése motiválhatja. Így írja, a határon túli irodalmak, miközben írásaiban ismételten hitet tesz amellett, határon túli irodalom márpedig nincsen, hogy aztán céltudatos csodálkozással tegye fel a kérdést önmagának: ha nincs, akkor miért van? Ha csak egy magyar irodalom van, akkor miért nem látszik egynek? Miért kell neki felháborodni és tiltakozni az igazságtalan és méltánytalan megkülönböztetés ellen, amikor azt tapasztalja, hogy a kisebbségi sorsban élő magyar írókat nem ismerik Magyarországon, s ha mégis ismerik, nem ismerik el. Miért kell ismételten kijelentenie, hogy nem szereti a jogtalan megkülönböztetéseket, hiszen ha egyetlen magyar irodalom van, akkor azonos a mérce, bárhol is születik a mű? Miért kell neki megkülönböztetett figyelemmel követnie nemcsak az Erdélyben, hanem a Felvidéken és a Délvidéken élő írókat is? (Gyanúm szerint a Várvidéken, Burgenlandban alkotó írókat is így követné, ha figyelmére érdemes műveket fedezett volna fel!)
Nem alkati kajánságom okán, inkább elismeréssel és együttérzéssel sorolom Elek Tibor dilemmáit, hiszen számomra rendkívül rokonszenves, ahogy a művek és elméletek színét és fonákját szimultán igyekszik elemezni. Teljes egyetértéssel idézi Babits Mihály méltán elhíresült mondatát, miszerint „Magyar irodalom csak egy van, egyetlen föld, amelynek termőtalaja a magyar nyelv.” (Ehhez talán hozzátenném: az idevaló magyar Cs. Szabó László ugyanerről másként valahogy így fogalmazott: A határon túli írók, bár más-más mezőn kaszálnak, a termést ugyanoda hordják, a magyar irodalom szénásházába.) De nem felejti el megemlíteni Németh László tételét sem, miszerint „külön sorsnak külön irodalom kell”. A feloldást keresve, Elek Tibor joggal hivatkozik tanárára, Görömbei Andrásra, aki a magyar irodalom egységét – én inkább úgy fogalmaznék, hogy egyetemességét – tagolja: „A tagolás nem bontja meg az egységet, csak tartalmasabbá teszi, s amikor a részeket vesszük számba, mindig az egészet akarjuk világosabban, sokoldalúbban, összetettebben látni.” (Előszó a Napjaink nemzetiségi irodalmai című tanulmánygyűjteményhez.)
Nos, ahhoz, hogy az Erdélyben született irodalmat, mint az egyetemes magyar irodalom részét, valós súlyával vehessük számba, s a határoktól nem szabdalt szellemi hazában az írók és műveik magától értetődő természetességgel találjanak otthonukra, ehhez, mondom, döntő mértékben járultak hozzá azok a barátaink és bajtársaink, akiket az elmúlt években az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány kurátorai Hídverő-díjjal tüntettek ki: Ilia Mihály, Pomogáts Béla, Szépfalusi Márta, Görömbei András, Márkus Béla, Széles Klára, Szakolczay Lajos, Bertha Zoltán s mai díjazottunk, Elek Tibor is.
Elek Tibor mindent – vagy csaknem mindent – elolvasott mindabból, amit az utóbbi évtizedek erdélyi magyar irodalmából érdemes volt elolvasni, mint ahogy írásaival bizonyíthatóan mindent – vagy csaknem mindent – elolvasott az utóbbi évtizedek egyetemes magyar irodalmának arra érdemes műveiből. Tájékozottsága és olvasottsága számomra irigylésre és csodálatra méltó. Irigylésre, mert azokhoz a könyvekhez is hozzájutott, amelyekhez én nem, csodálatra, mert nehezen elkép­zelhető, hogy aki ennyit olvas, az a napi szerkesztői és irodalomszervezői munka mellett mikor tud ennyit írni, heti, olykor napi rendszerességgel jelen lenni írásai­val az irodalmi periodikákban és az elektronikus sajtóban. Máris tekintélyes élet­művéből Elek Tibor célszerűen szerkesztett köteteiben úgy csoportosította írásait, hogy azok sorrendjükkel és egymásmellettiségükkel még jobban kihangsúlyozzák a szerző tételesen is megfogalmazott hitvallását: az irodalomban nem egymást kizáró, hanem párhuzamos értékek futnak egymás mellett. Magatartások és formák. Magyar irodalom Erdélyben tegnap és ma című, a csíkszeredai Pallas–Akadémia Kia­dónál megjelent kötetében például így kerül egymás mellé Székely János és Sütő András, Markó Béla és Szőcs Géza műveinek elemzése, a szövegen túlmenően is jelezve, hogy a szerző nem teremteni és fokozni, hanem feloldani kívánja az esetek többségében amúgy is légből kapott vagy mesterségesen szított ellentételezettségeket.
Elek Tibor értékközpontú, az esztétikumot mindenek fölé helyező kritikus, aki sem a régi, sem az új keletű hamis tilalomfákat nem hajlandó megsüvegelni. „A művészet, így az irodalom illetékessége korlátozhatatlan, azaz nincs jogunk abból kirekeszteni egyetlen témakört sem, ezért, ha bármely író egyéni léte és közössége kérdéseit egymással összefüggésben éli meg, s így, ha művei világában nemzeti közössége kérdései, akár az annak sorsával összefüggő politikai témái is szervesülnek, azt önmagában még nem tekintem átkos anakronizmusnak. Ha az irodalom a születéstől a halálig mindenről beszélhet, akkor miért éppen az emberi egzisztenciát körülölelő közösség kérdéseiről ne beszélhetne? A posztstrukturalista elméletek fényében ezek nem túl divatos előfeltevések, de a magam részéről nem kívánok lemondani róluk, mint ahogy a jelentés-keresésről, sőt, a jelentésadásról sem. Nélkülük értelmét vesztené a művel való találkozás.” (Kiemelés tőlem, G. Gy.) Hát igen, erről van szó: a művel való találkozásról. Elek Tibor ott kíván lenni a ta­lálkán, sőt, be is akar számolni róla.
Engedtessék meg nekem egy személyes vallomás, bár Elek Tibor azt állítja, hogy a kritikában nem szokása a személyesség, miközben töredelmesen bevallja, hogy minden esetben saját személyes véleményét fejti ki. Emlékezetem szerint csaknem negyedszázada ismerem személyesen Elek Tibort, olvasom írásait, s tíz éve vagyok az általa főszerkesztett Bárka című folyóirat hűséges olvasója. Amint az eddig elmondottakból bizonyára kiderült, mélységes rokonszenvvel követem pályafutását. E rokonszenv a kritikusi és szerkesztői alapállásával való egyetértésben gyökerezik. Hallgassuk meg, hogyan vall erről ő maga, aligha személytelenül. „Kri­tikusként és szerkesztőként egyik legfőbb törekvésem a kánonok keresztül-kasul szabdalása, a kanonikus pozícióktól független értékelés, az uralkodó kánonokon kívül rekedt értékek felmutatása.” Olvasóként teljes egyetértéssel tanúsíthatom, hogy a kánonok keresztül-kasul szabdalása és a kanonikus pozícióktól független értékelés esete Elek Tibor szerkesztői és kritikusi gyakorlatában valóban fennforog. Bizonyítékként megemlíteném, hogy Elek Tibor akkor írt doktori disszertációt Székely Jánosról, amikor az éppen hivatalban lévő irodalmi pápák egyike Székely János nevét sem írta le vadonatúj kánont teremtő irodalomtörténetében, s az alternatív kánonok alternatív pápái (mert az irodalmi életben ilyenek is vannak) sem tolakodtak tudomást venni Székely Jánosról. S azt is szóba hoznám, hogy a Bár­kában olyan alkotók találkoznak egymással, legalább műveikkel, akik egyébként szóba sem állnának, mert más-más irodalmi szekértábor füstje mellett próbálnak megmelegedni. Az ilyen kritikusi és szerkesztői alapálláshoz emberi és szellemi bátorság kell, amelyet csak a felismert és magunkévá szervesült eszményekhez való hűség kölcsönözhet.
Elek Tibor kritikáit barátai olykor – nem minden csipkelődés nélkül – reménytelenül tisztességes és reménytelenül jóhiszemű olvasatként idézik, s azt is leírták vele kapcsolatban, hogy az irodalomban különösen, s az életben általában a legtöbb, amit tehetünk, az az egyéni tisztesség. A magam részéről ehhez annyit tennék hozzá reménytelenül jóhiszeműen: ha van remény az irodalom jövőjét illetően, akkor ezt a reménytelenül tisztességes írástudók művei testesítik meg.


Elhangzott Székelyudvarhelyen, 2010. október 16-án, az Alapítvány Erdély Magyar Irodalmáért díjátadó ünnepségén.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Gálfalvi György


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.